Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1996-02-18 / 7. szám
Evangélikus Elet 61. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 1996. FEBRUÁR 18. ÖTVENED VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 35 FT „Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk, De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk...” Luther „NEM HALOK MEG, HANEM ÉLEK” A TARTALOMBÓL ~ AZ ORSZÁGOS PRESBITÉRIUM HATÁROZATAI BUDAPESTI EVANGÉLIKUS TEMPLOMOK PÜSPÖKIKTATÁS BÉCSBEN A lelkigondozó Luther Fontos és lényeges dolgok egész sorát olvashatjuk, hallhatjuk a sajátságos mostani Luther-évforduló alkalmából, de az a mellékesnek feltűnő körülmény sem kerülheti el az emlékező figyelmünket, hogy Luther Márton nemcsak reformátor volt, noha természetesen az is, nemcsak a Szentírás tudós fordítója, noha természetesen az is, nemcsak a német nyelv megalapozója, noha természetesen az is, nemcsak a hit hőse, noha természetesen az is, és a sort még lehetne hosszasan folytatni, tekintettel pl. az igehirdetéseire, az énekköltészetére, imaéletére, alapvető írásaira, melyekből hivatalos hitvallást tevő, tanító, nélkülözhetetlen iratok lettek, s tekintettel még egyebekre is, de itt most egy másik fontos szempontot szeretnénk felidézni és röviden körvonalazni: azt, hogy Luther Márton a reformátor és bibliafordító, a professzor és családapa kitűnő és hatékony lelkigondozó is volt. Korszakunkban, amikor az egyházak már lassan évszázadok óta keresik hatékony helyüket a változó és tőle elidegenedett világban, alighanem megbízható támpontot találhatnánk ebben a tekintetben is Luthertől, akinek egész életében lényegében két fő törekvése volt: 1. elsegíteni az embereket a Jézus Krisztusba vetett hitre és 2. ezáltal segítségükre lenni abban, hogy megtalálják az üdvösségüket. Hiszen ma sem kerülhetjük ki azt a halálosan komoly kérdést, hogy mi lesz az emberek sorsa a halál után, s mi, akik megbízható bibliai-igei információkkal rendelkezünk az emberi élet kettős végkifejletével kapcsolatosan - hogy vagy üdvösség vagy kárhozat -, nem hallgathatunk közömbösen, amikor láthatjuk, hogy emberek hatalmas serege menetel a széles úton ama végzetes pokoli tragédia felé. Luther igehirdetését és lelkigondozását tehát ez a kettős motiváció mozgatta - a másik ember Krisztusba vetett hite és a Krisztus által kapható üdvösség. Aki kicsit is ismeri Luther életét, tisztában van vele, hogy milyen lelkigondozói attitűd nyilvánult meg abban, amikor még a kezdeti harcokba, alapvető igeiteológiai igazságok tisztázásába volt belebonyolódva, máris lelkigondozói tevékenységbe kezdett. Nem lenne meglepő, ha csak és kizárólag arra koncentrálta volna professzori és reformátori ténykedését, hogy az újonnan felfedezett igazságokat kísérelje meg meggyőzőbben megfogalmazni, ám mégis volt ereje és ideje alig 2 évvel a 95 tétel kiszegezése után sermon-t (tanító, tájékoztató jellegű igehirdetés) írni arról a fájdalmas kérdésről, hogy hogyan kell felkészülni a halálra. Még ugyanebben az évben hasonló stílusú és tartalmú írások születtek meg a megtérésről, bűnbánatról, a keresztség és az úrvacsora szentségéről. Luther általában nem jó tetszése szerint vette elő a különféle témákat, melyeket konkrét lelkigondozói tanácsokkal fűszerezve írt meg, hanem minden egyes lelkigondozói sermon-ja, írása mögött konkrét ember konkrét, azaz valóságos kérése volt. Valaki vagy valakik felkeresték saját nyugtalanító, maguk számára nem tisztázható kérdéseikké,1 pl. a fentebb már jelzett témákkal kapcsolatosan, és Luther ezeket a kérdéseket úgy válaszolta meg, hogy az adott válasz egyben sokaknak válasz lehessen. Munkabírására az is jellemző volt, hogy igen széles körű lelkigondozói levelezést folytatott egész életében, de különleges hangulatúnak és értékűnek mondják azokat a leveleit, amelyeket még egészen a reformáció elején Wartburg várából írt harcostársainak, melyekben tanít, testvéri módon figyelmeztet, int, bátorít. Élete későbbi szakaszából fennmaradtak azok a levelek, amelyek igen szép példái lehetnének korunkban is a lelkigondozók lelkigondozásának, így maradtak fenn olyan lelkigondozói tartalmú levelek, amelyeket Luther pl. legnevesebb munkatársainak írt: így pl. Melanchton, Spalatin és másoknak is írt ilyen szándékú és lelkigondozói tartalmú leveleket. Első pillanatra talán különös, hogy lapunknak azt a számát, amely Luther halálának 450. évfordulójára emlékezik, ilyen címmel kezdjük. De két, Lutherral kapcsolatos emlék mégis lehetőséget ad erre. 1530 tavaszán Luther a szász fejedelemség déli határán fekvő Coburg várában tartózkodott, mivel az őt sújtó birodalmi átok miatt nem vehetett részt azon a birodalmi gyűlésen, amelyre az ,.Ágostai Hitvallást” vitték az evangélikus rendek. Coburgi tartózkodása alatt is dolgozott: itt készítette a 118. zsoltárról írt magyarázatát. És talán itt jelentkezett először komolyabban Luther betegsége. Későbbi visszaemlékezéseiben találjuk nyomát annak, hogy ekkor már komolyan gondolt arra, hogy meg kell halnia. Ilyen gondolatok közben talált vigasztalást ebben a zsoltárban. Szobája falára felírta a zsoltár 17. versét: Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR cselekedeteit. 1537-ben, Schmalkaldenben már olyan súlyosan megbetegedett, hogy vele levő barátai, munkatársai és orvosa lemondtak életéről. Ő maga is elkészült a halálra. Ennek hamar híre ment. Aztán egyszerre csak jobban lett. Ennek hírére, így szól a hagyomány, az emberek örömmel, hangosan adták tovább a jó hírt .ÉHÉI! Ezért most, amikor arra emlékezünk, hogy Luther Márton 1546. február 18-án Eislebenben (a szülővárosában) meghalt, szabad az ő kedves zsoltárának ezt a versét idéznünk, és felfedeznünk, hogy Luther ma is hirdeti az Úr cselekedeteit. Istentiszteleteinken milyen gyakran hangoznak énekei. Énekeskönyvünkben 25 olyan ének van, amelyet ő írt. Sokszor talán már nem is gondolunk erre. Ha ritkábban kerülnek is elő, ott vannak a káté-énekek: Mi Atyánk... (72), Ez a szent tízparancsolat... (433), Mi valljuk, hiszünk Istenben... (247). Az egyházi esztendő minden szakában énekeljük az ő énekeit is: Jöjj, népek Megváltója (131), Mennyből jövök most hozzátok (150), Jövel, Szentlélek Úristen (229)... és sorolhatnánk még tovább. Ezt a 450 éves évfordulót felhasználhatnánk arra, hogy egyenként végigolvasnánk, tanulmányoznánk Luther énekeit, észrevehetnénk, hogy ezek az énekek a Szentírás igéit szólaltatják meg, adják ajkunkra, és így hirdeti rajtunk keresztül is Luther „az Úr dolgait”. Azután énekeskönyvünk függelékében, meg egy külön kiadványban (Imádkozzunk együtt Lutherral Ebben a rövid cikkben csak arra van lehetőség, hogy szinte érintőlegesen felhívjuk a figyelmet a nagy reformátor, teológiai tanár lelkigondozói öntudatára, de külön megérné, ha arra is odafigyelnénk, hogyan segített Luther lelkigondozói módon egy-egy nagyon nehéznek tűnő kérdést feldolgozni. Luther azért tudott nagyszerű lelkigondozóként kitűnő segítséget nyújtani a hozzáfordulóknak, mert maga is ismerte saját személyes életéből a kínok legtöbbjét, tehát saját tapasztalati bázisa alapján adhatott lelki tanácsot, igei megvilágítást. Minden tanácsa mögött ott van tehát személyes megszenvedése az egésznek. így pl. Luther nagyon sokat szenvedett egy időben attól a gondolattól, hogy őt esetleg Isten elvetette mint menthetetlen bűnöst, s meg kellett találnia erre az igei, lelki megoldást, hogy majd később segíteni tudjon azoknak, akik esetleg hasonló kínokat élnek át. így jött rá Luther arra a dialektikusnak mondható megoldásra, hogy ezt a kísértést vagy kínt az ördög kísértésének tartsa, és vigasztalásként a rosszban éppen a jót igyekezett megláttatni azzal a logikával, hogy ez a kísértés az ördögtől van, aki azért gyötri meg a hívőt ezzel a kegyetlenül fájdalmas gondolattal, mert nem tetszik ennek a sötét hatalomnak, hogy az érintett személy Jézus Krisztusban hisz. Egy barátjának szó szerint ezt írta: „Örülnöd kell az ördög ezen kísértésének, mert éppen ez a legbiztosabb jele annak, hogy kegyelmes és irgalmas hozzád az Isten. ” Valaki másnak pedig ezt írta: „Ezek a te kísértéseid legyenek érvek a számodra amellett, hogy te Isten gyermeke vagy. A sátán ugyanis azért kísért és kínoz téged mindezzel, hogy a saját gyermekévé tegyen azáltal, ha miatta kétségbeesel. ” Hasonlóképpen konkrét tanácsot adott Luther pl. a szenvedés elfogadásával kapcsolatosan is. Ezt is saját maga tapasztalta meg, mert ifjúkori szerzetesi életének köszönhetően alaposan megrongálódott az egészségi állapota, úgyhogy elégszer volt része testi fájdalomban. De felfedezte benne - a szenvedésben - azt a lehetőséget, hogy segít nekünk abban, hogy Krisztushoz egy kicsit hasonlóbbak lehessünk, a Krisztus követésében ezt mintegy feladatnak tekintette, és ennek a segítségével oldotta fel a fájdalmak tényét. Ez csak egy kicsike bepillantás volt Luther lelkigondozói szellemiségébe, egy nagyobb munka apró részlete. De talán ezzel is hozzájárultunk a teljesebbé teendő Luther-képhez. Kibár János Luther szobra az eislebeni templom előtt ma is) mindenki számára elérhetők és használhatók Luther imádságai is. Érdemes egy kicsit alaposabban is átolvasni és átgondolni ezeket az imádságokat, mert belőlük kiderül, hogy nemcsak utánamondani lehet Luther szavait, hanem imádságaiból tanulni is lehet imádkozni. Majd öt évszázadon keresztül hozzánk is elér Luther hite, Isten iránti bizalma, Istennel folytatott beszélgetéseinek, vívódásainak őszintesége is. Luther igehirdetései is egyre nagyobb mértékben érhetők el, olvashatók magyarul. Az idősebbek ismerték, használták azt a minden napra szóló áhí- tatoskönyvet, amely a „Jer, örvendjünk keresztyének” címet viseli, és amely most már újabb kiadásban is megjelent. Egy kis füzetben nemrég jelent meg az a „Nyolc böjti prédikáció”, amelyet 1522-ben mondott el Wittenbergben - és remélhetőleg még sok hasonló jut el hozzánk. Aki ezeket olvassa, megdöbben azon, hogy a fél évezreddel ezelőtt elmondott prédikációk mennyire maiak, mennyi mindenben segítenek minké^ késői utódokat és örökösöket. És akkor még keveset mondtunk Luther tanításáról, a Kis-, és Nagykátéról, „Luther négy hitvallásá”- ról, a Szentírás könyveihez írt „Előszók”-ról, a sorozatban megjelenni készülő egyéb munkáiról. Drága értékként, ereklyeként őrizzük Luther végrendeletét, de nem szabad elfelejtenünk, hogy drága örökség számunkra mindaz, amit az imént csak érintőlegesen sorolhattunk fel. Valójában fel se tudjuk mérni, mennyit segít ez a gazdag örökség a keresztyén nevelésben, a becsületes, dolgos életben, embertársaink megértésében. Mindez csak gyenge kísérlet feleletet adni arra a kérdésre, hogy mit segít rajtunk, ha egy 450 évvel ezelőtt meghalt emberre emlékezünk. De talán megsejtünk valamit abból, hogy Luther a halál fenyegető közeledésére miért tudott hittel belekapaszkodni a 118. zsoltárnak abba a versébe, amit a coburgi vár szobájának falára felírt: a halál nem némítja el Isten igéjét, az Úr tetteinek hirdetése, amire ő az életét tette fel, nem maradt abba. Rengeteg írása, több ezer prédikációja, bibliafordítása és a Biblia könyveinek magyarázata mind-mind drága örökségünk - csak tudjunk élni vele! Luther halálára emlékezve is elmondjuk a temetési imádságnak ezt a sokszor elhangzó mondatát: Urunk, hálát adunk mindazért a jóért, amit rajta keresztül övéinek - nekünk - adtál! Muntag Andor Re-formáció és nem re-volúció Luther Márton 450 éve halt meg. A harmadik évezred küszöbéről visszatekintve, a kereszténység második félidejében. Miközben e sorokat írógépemen kopogtatom, kitekintek szobám ablakán, s egy-egy percre megpihentetem szemem az elém táruló tájon. Önkéntelenül is Vörösmarty halhatatlan sora tolul fel bennem: „Most tél van és csend és hó és halál”. Posztmodern világunkban már-már sikk: se hidegnek, se melegnek lenni, hanem elegánsan langyosnak maradni. Ha Lutherre gondolok, ő indulatoktól fűtötten forró, sistergő személyiség volt. Olyasvalaki, akiről a zsoltáros - a Vulgáta fordításában - így ír: „mély titok az ember, örvénylő titok a szíve" (64,7b). Számomra Luther Márton „mély titok”. Honnan vette a bátorságot, az erőt, hogy a „kizökkent időt” helyre tolja? Sőt, örvénylő szívű titok. Mert a késő középkor végén megrendítő kísértések malomkövei között őrlődve felfedezte a megigazulás Biblia megfogalmazta titkát (vö. Róm 1,17). E felismerése és belőle sarjadt megvilágosodásai az elmúlt évszázadokban hatalmas viharokat keltettek katolikusok és evangélikusok között. Ám e viharok ma már úgy-ahogy elültek. Nem kis részben az ökumenikus eszmecseréknek köszönhetően, és nagymértékben a II. Vatikáni zsinatnak. E szerfölött örvendetes kölcsönös közeledést - mindkét részről - csak üdvözölni lehet. Kiderült, hogy a kezdeti rivalizálás egymás mellett való együttéléssé szelídült. Olyan co-egziszten- ciává, melyből az Isten igéjére figyelő és hallgató hívő csak gazdagodhatik. Mint bencés szerzetes, természetesen csak arra reflektálhatok, amit a lutheri reformáció nekem és nekünk, katolikusoknak adott. Persze, e néhány sorban egy-két szempont felvillantására szorítkozhatom csupán. Tisztázódott: a re-formáció (újjá-ala- kftás) nem re-volúció (felforgatás) volt, hanem a folytonosság jegyben fogant megtisztulási folyamat, amely a teológiai gondolkodás és a gyakorlati vallásosság középpontjába került „perem” jelenségek sarokba szorítását, netán ki) söprését tűzte ki célul. Úgy is mondhatnám, a para-katolikus szokások (consuetudines) felszíne alatt a hiteles katolikus igazságokat akarta felmutatni, mint például a kegyelem elsőbbségét, Krisztus igéjének meghallását és hirdetését, bűnösségünk és kicsinységünk megváltását, a megtérés szükségességét stb. E buzgóság a forrásokhoz (ad fontes) kívánt visszatalálni. Szemléltetésére csak egy példát idézek. Tertullianus latin atya már a második században „nagyszerű merészséggel” (Ratzinger) így fogalmazott: „Krisztus Igazságnak, nem Szokásnak nevezte magát”. Az utóbbi idézet fényt vet a lutheri reformáció jó értelemben vett konzervatív jellegére, vagyis a keresztény értékek megőrzésére és állandó újra értelmezésére (re-interpretációjára). A reformáció, a megújulás lényege ugyanis - hadd idézzem Ildefons Herwegen Maria-Laachi bencés apát tömören szép szavait: - „ősi forrás - új erő". S e vallási reform felelevenítette a szintén ősi, már Szent Benedek megkövetelte istenkeresés „nem keresnélek, ha meg nem találtál volna" bibliai magatartását. Óv a magabiztos bizonyosságtól, de biztat a feltétlen bizalomra. Mintha a negatív teológia hangját erősítette volna fel. „Ne csinálj magadnak faragott képeket és semmi hasonlatosságokat azoknak formájára, melyek ott fenn az égben vannak" (Ottlik Géza). Evangélikus teológusokkal mi is valljuk: „Ha én vagyok a te Istened, lényemnek titka mindig újra és újra találkozni fog veled. Csak ahhoz az egy Istenhez kell magad szorosan tartanod, akiben nem vagy egészen biztos. De én vagyok a te Istened Nem is kell, hogy szorosan tartsál: én tartalak téged szilárdan" - hozzáteszem: Krisztusban a Szentlélek által" E mozaikszernek esetleges kiválasztása és összeillesztése után meggyőződéssel merem írni: sokkal több az, ami összeköt bennünket, mint ami szétválaszt. Ezért legszebb reményem szerint a tél után mégiscsak megérkezik a tavasz, a csend feloldódik beszéddé (párbeszéddé), mert a hó már olvadóban van, s a halálban már születőben az élet. Nem valószínű, hogy megérhetem: az „egy, szent, katolikus (egyetemes) egyház”-at egy lélegzetvétellel vallhatom „anya”-egyházamnak és „atyai” házamnak. De rendüleüenül hiszem és remélem, az egységre nemcsak láthatatlan (ami különben már megvan), hanem látható formában is sor fog kerülni - még Krisztus második eljövetele előtt. Sulyok Elemér OSB LUTHER MÁRTON HALÁLÁNAK 450. ÉVFORDULÓJÁN 1996. február 18-án ÜNNEPI ISTENTISZTELETET közvetít a Magyar Televízió a TV 1. csatornáján de. 11 órakor a Bécsikapu téri templomból. Igét hirdet: dr. Hafenscher Károly lelkész, c. teológiai tanár. Délután 3 órakor a Teológiai Akadémia kertjében álló Luther-szobomál koszorúzási ünnepség lesz. Utána a zuglói gyülekezet templomában ünnepi megemlékezés lesz. Előadást tart: dr. Eabiny Tibor teológiai tanár és D. dr. Harmati Béla püspök. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
