Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-08-11 / 32. szám

Evangélikus Élet 1996. augusztus 11. GYERMEKEKNEK Jg, A TANÚIM LESZTEK Ignác püspök Bizony a Krisztus utáni első századokban nem volt „veszélytelen” keresztyénnek lenni. Hogy mennyire nem, azt az a levél is igazolja, melyet a Római Birodalom kis-ázsiai Bitinia tartományának helytartója, ifjú Plinius írt az akkor uralkodó Traianus császárnak. Plinius beszámol arról, hogy fennhatósága alatt vannak olyan emberek, akik ma­gukat keresztyéneknek vallják, és ezért nem hajlan­dók a császárt istenként tisztelni, és képe előtt áldo­zatot bemutatni. Ezeket a helytartó erővel kény­szerítette véleményük megváltoztatására. Volt, hogy egész csoportokat jelentettek fel rosszakarók azzal a váddal, hogy keresztyének. A helytartó ha­lállal fenyegette és büntette mindazokat, akik kitar­tottak hitük mellett. Hiába bizonygatták azok, hogy ők semmi rosszat nem követtek el, tisztelik a biro­dalom törvényeit, és minden „bűnük” az, hogy es­ténként a folyóparton énekelni és imádkozni gyűl­nek össze, és együtt vacsoráznak. Plinius azzal a re­ménnyel lépett fel vasszigorral a keresztyénség el­len, hogy annak teijedését megakadályozhatja, és visszanyerheti az embereket a régi többistenhívő vallásoknak. Jézus követőinek üldözése egyre nagyobb mére­teket öltött, és nem kerülte el Antiókia városát sem, ahol Ignác püspök élt. Ignác jó barátja volt Polykarposznak, akiről a múlt alkalommal szól­tunk. Együtt hallgatták ifjú korukban János apos­tolt. Egyszer Traianus császár a szír Antiókiába érke­zett. A keresztyének rosszakarói be is vádolták ná­la Ignác püspököt, mint aki tanításával veszélyezte­ti a Birodalom rendjét. A császár maga elé kérette Ignácot. Amikor a püspök a megfeszített Krisztusról be­szélt Traianusnak, az roppant haragra gerjedt. 0, a győztes hadvezér, milliók rettegett ura nem értette, hogy lehet egy olyan Istenben bízni, és egy olyan Is­tent szolgálni, aki hagyja, hogy keresztre feszítsék. Parancsot adott, hogy Ignácot vegyék őrizetbe és vi­gyék Rómába, ahol a cirkuszban vadállatok elé ve­tik. Az elítéltet hajóval szállították Rómába. Útköz­ben többször megszakították az utat. így Ignácnak módja volt találkozni több város keresztyénéivel. Az aggódó híveket ő maga nyugtatta és biztatta. De Egy igazi jóbarát ismeri a titkaimat. Ismeri a jó és a rossz tulajdonságaimat is, és mégis tud szeretni, mégis elfogad, úgy amilyen vagyok. Egy igazi jóbarát sokat tudna ártani, hisz kezében van minden, amit rólam tud, minden, amit rábíztam és elárultam neki. Egy igazi jóbaráttól mégsem kell félnem. Hiszen tudom, kezében jó helyen vannak dolgaim. Jézusom, én mégsem tudok mindig olyan megbízható jóbarát lenni, mint te vagy. Nagy a csábítás, hogy visszaéljek mások bizalmával és kiszolgáltatottságával. Kérlek, segíts engem, igazi barátnak lenni! nemcsak azokat, akikkel személyesen találkozott, de levelekkel is megkereste távoli hittestvéreit. Nem félelemről, de Istenbe vetett bizalomról ta­núskodnak e levelek. Rómába érve, a megrendült római keresztyének fogadták Ignácot. De az őt kísérő katonák nem hagytak sok időt a búcsúzásra. Az amfiteátrumhoz vitték a püspököt, ahol kiéheztetett oroszlánok elé vetették. Csontjait hívei vitték haza Antiókiába. Földi életét elvesztette ugyan, de hite szerint az örök élet várt rá. TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK - SKANDINÁVIÁBÓL A szülők csendes nyári estén együtt üldögélnek az asztal mellett. Az apa arcáról lerí a sok gond, a nagy törődöttség. Felesége meg is kérdezi: „Mi bánt? Miért vagy oly szomorú?” A férfi így felel: „A télre gondolok. A rossz termés miatt most nyáron is nehéz az élet, mi lesz velünk télen?” Elhallgat, majd néhány percnyi némaság után már ő fordul kérdéssel varrogató feleségéhez: „Hát te meg mit varrsz oly sietve?” „Meleg téli ruhát a Pistinek” - felel az asszony. „Aztán tud-e már róla a gyerek?” - folytatja tovább az apa. „Nem, nem is sejti még - válaszol az anya -, hiszen csak ősszel, születésnap­ján akarom neki odaadni.” „Mégis csak jó volna szólni neki felőle - fűzi tovább a férfi -, szegény, hátha sokat aggodalmaskodik amiatt, hogy lesz-e téli ruhácskája.” Abban a pillanatban felhangzik az ajtóban a játékból hazatérő Pisti vidám kacagása, amint tökéletes gyermeki gondtalansággal hazafut a játszótérről. Az apa egy pillanatra elgondolkozik', majd feleségéhez fordulva így szól: „Te Anya! Úgy érzem, hogy Pistink sokkal okosabb, mint mi, a szü­lei. Lám, ő nem fél, nem aggodalmaskodik a téli ru­ha miatt, hanem teljes bizalommal rábíz mindent a szüleire.” Savelainen Mártii A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyönk, Petőfi u. 359. FIATALOKNA K HUMOR AZ EGYHÁZBAN — avagy szabad-e olykor keresztyéneknek is beletekinteni a görbe tükörbe. Hittanórán, kisiskolások között:- Na gyerekek, ki tudja, miért ment József és Mária Ná- záretből Betlehembe? A válasz egyértelmű: - Nászúira! Lehet-e mosoly nélkül megállni az ilyet? Humor egyházi berkekben, tréfálkozás a gyülekezet­ben? Szabad-e olykor teret engedni a humornak, mond­juk egy igehirdetésben? Bizonyos amerikai egyházak összejövetelein szinte kötelező viccel kezdeni a prédiká­ciót... I rendjén van ez így? Hazai evangélikus körökben szemérmesen kezeljük ezt a témát - legalábbis az írott sajtóban -, ezzel szemben a katolikusoknak már több vicc-kötetük jelent meg (Mennyei derű és ború, Vicc- özön). Német evangélikus kiadásban is jelentek meg ilye­nek (Heiteres aus kirchlichen Kreise). A plébánia és a parókia humora olykor elég vaskos, sikamlós formában kerül a közönség (nem nevezzük gyülekezetnek) elé. Úgy tűnik, a tréfálkozó kedv nem ismer határokat; ha elég vastag a bőr a képünkön, jót derülhetünk részeges kánto­rok, szoknyavadász papok és egyéb egyházi méltóságok vicces-visszás esetein, de a humor begyűrűzik a legszen­tebb mennyei körökbe és a pokol sötét bugyraiba is. Jean Effel karikatúrák által jeleníti meg a teremtést. Rajzaiban Isten kedves, joviális öregúr, a Sátán pedig csintalan kó­pé, aki nem akar ártani, sőt érdekessé teszi az egyébként unalmas világot. Még ennél is tovább megy Marcello D’Orta „Isten ingyér teremtett bennünket” című könyvé­ben, melyben tízéves gyerekek hittandolgozataiból hoz egy kötetre valót a szerző. A szentségtörés fogalmát bő­ven kimerítő gyűjteményről nehéz elképzelni, hogy ártat­lan gyermekek agyából pattant volna ki, sokkal inkább sejtjük benne a piszkos fantáziájú hitoktató romlott lelki­világát. Maga a szerző sem tagadja az előszóban, hogy úgy vadászta ezeket a - szerinte eredeti - dolgozatokat, ahogy az ember a piacon a zamatosabb árut keresi. Újra csak ezt kérdezzük: MIT KEZDJÜNK A HU­MORRAL? Hagyjuk spontán terjedni, vagy még szaporítsuk is? Te­kintsük bagatell ügynek, vagy hirdessünk ellene keresztes hadjáratot? Teológiai etikai művekben nem foglalkoznak vele, az átlag keresztyének köreiben szintén nem szokás a humort mérlegre tenni, csak fogyasztani „nyersen” és „mosatlanul”. Létezik-e keresztyén humor, vagy csupán „humán hu­mor” van? Isteni ajándék, vagy éppen sátáni praktika a görbe tükör? Próbáljunk meg kicsit komolyabban elgon­dolkodni erről a „vicces” témáról. Találkozunk-e humorral a Bibliában? A válasz egyér­telmű igen. Igaz, nincs a Szentírásban „Humorrovat” - ahogyan pl. egy könyv teljes egészében a szerelemről szól (Énekek éneke) -, de hol közvetve, hol közvetlenül fel­bukkan. A humor fogalmát most a legtágabb értelemben vesszük: az ártatlan fricskától a maró gúnyig mindent ide­sorolunk. A teremtésben nem nehéz az Isten humorát fölfedez­ni. Elég az állatkertbe elmenni, vagy egy jó természetfil­met megnézni és jókat derülhetünk a Teremtő játékos al­kotásain. Ott bujkál a humor Jákob csalásaiban és József törté­neteiben, Bálám esetéről nem is beszélve. Emlékszem, egy családi áhítat alkalmával milyen jót derültünk az esetlen Bálám és beszédes kedvű szamara komikus jele­netén: „Amikor meglátta a szamár az Úr angyalát, odalapult a kőfalhoz és Bálám lábát is a falhoz lapította. Ekkor Bálám újra megverte a szamarát... amikor ismét meglátta az Úr angyalát a szamár, lefeküdt Bálám alatt. Bálám haragra gerjedt és ütni kezdte botjával. ..azúr megnyitotta a szamár száját és az beszélni kezdett: mit vétettem ellened, hogy már harmadszor versz meg engem? Bálám így felelt: mert csúfot űztél belőlem, lenne itt a kardom, meg is ölnélek... ” ülést se hagyjuk ki, aki kaján megjegyzésekkel gúnyol­ja Baalt és papjait: „kiáltsatok hangosabban... talán elmél­kedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik... ” A Példabeszédek könyve a magvas mondásokat, erköl­csi intelmeket fűszerezi gyakran humorral, mondván: ,A vidám szív a legjobb orvosság.” Néhány szemelvény: „Jobb a tető sarkán lakni, mint zsémbes asszonnyal együtt a házban „Ne nézd a bort, hogyan vörösük, hogyan gyöngyözik a pohárban. Bizony simán lecsúszik az! De vé­gül megcsíp, mint a kígyó.— „Kóbor kutyát ragad fülön, aki olyan perbe avatkozik, amihez semmi köze... — „Mint eszeveszett ember, ki tüzes nyilakat lövöldöz, olyan, aki be­csapja embertársát és azután így szól: Hiszen csak tréfál­Dávid és Saul tragikus harcának is vannak derűs pilla­natai. (1. a barlangi jelenet). Sőt a messiási próféciák sem nélkülözik a humort. Ézs 9,4-5 szerint: „...minden dübö­rögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg a tűz marta­léka lesz, Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik né- künk és az uralom az ő vállán lesz...” A megváltás.üyen gyermeki módjával a világ királyait teszi nevetségessé az Isten. Tfermészetesen az Újszövetség világa és benne Krisztus tanítása és cselekvése is át meg át van szőve humorral. A Hegyi Beszédben a képmutató farizeusok alakját leple­zetlen iróniával rajzolja meg Jézus, majd megmosolyogja kicsinyhitű aggodalmaskodásunkat, és a szálka-gerenda hasonlattal kifigurázza igazságtalan ítélkezéseinket. Az adópénz-epizódban csattanós „poénnal” teszi nevetsé­gessé a támadó írástudókat. A szenvedéstörténetben dur­va tréfálkozással és cinikus szellemességgel találkozunk. A papok viselkedése már Krisztus elítélésekor is nevetsé­ges -jól ábrázolja ezt a „Jesus Christ Super Star" rockope­ra az állványokon mászkáló cifra ruhás, izgatott figurák által. Még inkább mosolyogni való, ahogy a sír őrzőit igyekszenek megvesztegetni. Az első keresztyén gyülekezetek véres üldözések ár­nyékában éltek, mégis akadtak helyzetkomikumok. Jó példa erre, amikor Pál és Szilász a filippii városi vezető­ség sűrű bocsánatkérései közepette távozik a városból. A sötét középkor rengeteg szomorúan nevetséges ese­tet produkált. Még az egyházi méltóságot képviselő Janus Pannonius is egy versében kikacagja a római búcsúsok os­toba hadát. A lutheri reformációnak mindennapi kenyere volt a Szentírás, és mondhatnánk: mindennapi fűszere volt a humor. Luther asztali beszélgetéseiből idézünk: >yAz Isten igen szépen és okosan alá-fölé rendelt részekből építette föl az emberi társadalmat az emberi test részeit utánozva... Az arcon vannak a legtisztességesebb testrészek, ám az orr, ez a szennycsatoma, mégis ott húzódik a száj fö­lött és a szem alatt. Ha pedig az egész világon két embernek volna csupán orra, szörnyetegnek és monstrumoknak tarta­nánk őket, de mert mindnyájan szipákolunk és szörcsö- günk, az arcunk alázatra tanít minket. ” Ugyanezzel a könnyed humorral - néha vaskossal is - találkozunk a súlyos teológiai művekben is. A ,JJe servo arbitrio” című értekezésében Erasmust, a tudálékos hu­manistát figurázza ki: „O, Erasmusom, mit is mondjak ezek után? Egész lé­nyedből Lukianos és Epikuros erős borgőzét leheled rám. Amennyiben a szabad akaratról szóló kérdés tárgyalását a keresztyének számára valóban szükségtelennek tartod, úgy hagyd el kérlek a küzdőteret, mert ez esetben nincs egymás­sal dolgunk. ” Reformátor elődeink véresen komoly helyzetekben is tudtak derülni - mi, késői utódok gyakran fordítva cse­lekszünk: nevetséges kicsiségeket (pl. bizonyos egyházi szokásokat) veszünk nagyon komolyan, kiátkozva egy­mást. Máskor pedig szent dolgokkal viccelődünk, gyak­ran a Tízparancsolat és a Hegyi Beszéd erkölcsi követel­ményeit is gúny tárgyává tesszük. Ezt a fonák magatartást ítéli meg Jézus a maga korában, de szavai ránk is érvé­nyesek: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlók a pia­con ülő gyermekekhez, akik ezt kiáltják egymásnak: furu­lyáztunk, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem gyászoltatok... Mert eljött János, aki nem eszik és nem iszik, és ezt mondjátok: Ördög van benne! Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és ezt mondjátok: íme falánk és részeges ember... ” Az igazi humor valójában nagy életbölcsességet jelent, és így Istennek valóban értékes ajándéka, éljünk vele he­lyesen! Győri Gábor Misék síppal, dobbal A Philips lemeztársaság 1966 és 1990 között három tra­dicionális zenés misét adott ki. A három mű most Mise címmel egy CD-n jelent meg. Az első a Dél-Amerikában 1963 óta hivatalosan is hasz­nált kasztíliai miseszövegre írt Misa Criolla. Ariel Ramirez kompozíciójának 1964-ből való előadását olyan nagy érdeklődés kísérte, hogy 1987-ben újra felvették, ezúttal Jósé Carreras közreműködésével, akinek betegsé­ge előtt ez volt az utolsó felvétele. Temperamentuma, hang­jának érdes faktúrája és hangszínének bársonyossága töké­letesen illik ehhez a darabhoz. Dobütések, a háttérben halk karének, s a szólista a Kyriét imádkozza halkan, de igen szenvedélyesen. Utána három gyors tétel következik, Gloria, Credo, Sanctus, a két szélsőt lassú középrészek szakítják meg. Az utolsó tétel a csembaló bevezető akkordjaival indul: a komponista játssza, zongo­rán is ő működik közre. Utána a szólista csendes könyörgé­se következik az Isten Bárányához. Az egész mű nagyon egy­szerű, mégis értékes. Megírásához nem kellett különösebb kompozíciós tudás, ihlet azonban annál inkább. Eleinte furcsa dél-amerikai népi hangszerek, az öthúros cha- rango gitár, a bolíviai siku pánsíp, a quena paraszt­fuvola társaságában hallani zongorát és csembalót, de.hát Dél-Amerika világa is tarka, miért ne lenne a Kreol mise hangszerelése is az?! Ez a darab épp így remekmű, tarkán, egyszerűen. Az ember úgy, amint van, Isten elé áll, Iá zongo­rával, ki ütőhangszerekkel, ki gitárral, ki az énekkar tagú­ként. És az egyszerű muzsika felette invenciózus dallamai­val igazi szakrális légkört teremt. A latin szövegű Missa Luba a kongói népzenére épül Szerzője sincs, atyja van csak: Guido Haazen belga pap. Csörgők, dobok felett szól a tiszta, egymásra figyelő, örömteli ének Hihetetlen felszabadultságot és boldogságot sugároz Nem véletlen talán, hiszen végül is Krisztus és a ter­mészethez még közel élő ember találkozása által jött létre. Szomorú is hallani, mert azonnal eszünkbe jut, az európai és az afrikai ember találkozása ritkán érlelt ilyen tiszta gyü­mölcsöt, legtöbbször éppen ennek a felszabadult örömnek, szerencsés találkozásnak az ellentétével járt együtt, a gyöke­rek drasztikus kitépésével, az élet tönkretételével. A lemez harmadik miséjét szintén a kasztíliai miseszö­veggel éneklik Szerzője a szólistákra, énekkarra és gitárok­ra írt Misa Flamencánaksincs igazából, hiszen afla- menco-zenében a tradíciókhoz való hűség mellett meghatá­rozó szerep jut az improvizációnak A kísérőfüzet - mely két közreadó rövidített nevét közli csak - bővebb információval is szolgálhatna a mű keletkezését illetően, arról nem is be­szélve, hogy tartalmazhatná magát a miseszöveget is. A Kre­ol mise szenvedélyessége bizonyos mértéktartás közepette, a pontosan megrajzolt körvonalak mentén bontakozik ki, a Flamenco miséé nagyobb lazasággal tör elő. Az erotikus fla- menco-zene és a keresztény mise találkozása érdekes gon­dolatokat vet fel A spanyol muzsikusok szigorú szabályok­hoz igazodó, ugyanakkor teljesen fesztelen előadására, ze­néjük őszinteségére és szenvedélyességére figyelve, érdemes elgondolkodni a lélek útjáról a végpontok között, a fel- emelkedés és a felülemelkedés kérdéséről. Mennyire más ez a zene, mint a Santo Domingo de Silos bencés monostor szerzeteseinek gregorián énekei: ugyancsak spanyol és keresztény zene! A burgoszi barátok két régebbi lemezéből összeállított dupla album néhány éve a világszerte legnagyobb példányszámban eladott komolyze­neifelvételek egyike volt - nem véletlenül, hiszen ez a muzsi­ka a rohanó, taposó, birtoklásra épülő, materialista életfor­mának épp az ellentétét reprezentálja. Más is, hasonló is a két muzsika. A Mise című CD is abba a sorba tartozik, melynek elején valahol ez a gregorián album áll. A Misa Criolla szóban forgó, második felvétele először két másik, ugyanabból az időből származó Ramirez-művel együtt jelent meg. A Na vidad en Vera no című zongo­ra- és énekkar-kíséretes dal hangvétele, stílusa remekül il­leszkedik a miséhez. Felix Luna költeménye karácsonyi imádság a békéért, így nemcsak a zene, a szöveg is illik a mi­sét záró Agnus Dei tételhez. Carreras művészete csodá­latosan bontakozik ki ebben a műben is, nem utolsósorban egészen ritka crescendo- és decrescendo-képessége, amellyel énekét minden törés nélkül tudja pillanatok alatt a semmi­ből fortévá erősíteni, vagy onnan pianóba, esetleg a semmi­be átvezetni. Pinchas Zukerman hegedű- és Yefim Bronfman zongorajátékában venni észre hasonlót. Ez a nem egészen ötperces darab még kifért volna a CD-re a há­rom mise után - így félő, hamar eltűnik a katalógusból. A három mise egymásutániságát meg nem bontandó, logikus lett volna a két Ramirez-művel zárni a lemezt, mely ebben az esetben a másik kettőnél több, mint húsz évvel korábban felvett Flamenco misével kezdődhetett volna. A lemezborítón rejtett teológiai-filozófiai utalásra is lel­hetünk: alcíme angolul és franciául az örökkévalóság zenéje, németül a lélek zenéje. Zay Balázs Az evangélikus iskolák és iskolai könyvtárak múltjáról Az MKE Könyvtárostanárok Szervezete a magyar is­kola és iskolai könyvtár milleneumának tiszteletére a „hagyomány - megújulás - jövőkép” jegyében Könyvtár az iskolában - iskola a könyvtárban címmel a közelmúlt­ban Győrött rendezte VII. Nyári Akadémiáját. A konferencia első két napjának programját az iskolák és könyvtáraik történetével foglalkozó előadások, vala­mint a muzeális értékeket bemutató kiállítás megnyitása szolgáltatta. Örömmel számolhatok be arról, hogy a fenti szakmai szervezet igényt tartott az evangélikus iskolák és könyvtá­raik történetét bemutató előadásra. így kerülhetett sor mintegy 150 résztvevő, köztük határon túli magyar isko­lák tanárai, valamint a könyvtárostanárok dán, osztrák és nemzetközi szervezetének (IASL) képviselői jelenlét­ében Mányoki János könyvtárigazgató (Evangélikus Or­szágos Könyvtár) előadására. Mányoki János a rendelkezésére álló fél órás időtarta­mot kitűnően beosztva, az alábbiak szerint építette fel mondanivalóját: Bevezetőül néhány szóval ismertette Luthernek (fele­lősségtudatra, vallásosságra nevelés szükségessége) és Melanchthonnak (tudományos igényesség) az evangéli­kus oktatás-nevelésre gyakorolt együttes hatását, melynek köszönhetően a viszonylag kis létszámú magyar evangéli- kusság oly nagy szellemi örökséget mondhat magáénak, aminek teljes feltárására máig sem volt képes. A további­akban a létszámcsökkenés mellett szólt a négy nemzeti­séghez tartozásról, a szétszórtságról, majd arról, hogy az evangélikusok legrégibb iskolái a Soproni Líceum kivéte­lével nem őrizhették meg folyamatosságukat, amit termé­szetesen könyvtáraik is megsínylettek. E téren a legna­gyobb veszteség a határon túlra került legnagyobb és leg­régibb könyvtárral rendelkező Pozsonyi Líceum miatt ér­te egyházunk iskoláit, de megemlíthetjük a későbbi (19. századi) iskolák közül pl. a budapesti (Deák téri, Fasori) könyvtárainak részbeni vagy egészbeni „elvesztését”. Legnagyobb iskolai könyvtárunk — a Soproni Líceum — muzeális kincseiből a legértékesebb műveket láthattuk a kiállított művek között. Az utókor számára ennek emlé­két a kiállítás katalógusa őrzi. A fenti hír közreadásában elsősorban az vezérelt, hogy felhívjam minden olyan olvasó figyelmét könyvtárainkra, akik valami módon segíteni tudnak. Sokáig nem halaszt- hatóak már bizonyos tevékenységek (muzeális értékű könyvek biztonságos elhelyezése, feltárása, köttetése, restaurálása, gombátlanítása stb...). Dr. Ambrus Andrásné Poráczky Rozália könyvtáros (Babes-Bólyai Egyetem, Kolozsvár), dr. Mányoki János könyvtáros, dr. Ambrus Andrásné iskolai könyvtári szaktanácsadó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents