Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-06-23 / 25. szám

Evangélikus Élet 1996. június 23. [aJo] GYERMEKEKNEK A ISTEN PARANCSOLATAI Negyedik parancsolat: „Tiszteld atyádat és anyádat!” A szülői szeretet kötelez. Miki kinőtt már a kisgyerek korból. Az általános is­kola nyolcadik osztályába jár. A hangja kezd mélyül­ni, mozdulatai szegletesebbek, kezét-lábát nem tudja hová tenni, mindig útban vannak. Büszke is rá, hogy jövőre gimnazista lesz. Miki okos, értelmes, gyors felfogású fiú. Különösen a technikai dolgok érdeklik. Jól rajzol és jó a fantáziá­ja. Talán egyszer mérnök lesz belőle. Thhítói is úgy lát­ják, hogy nagyon tehetséges. A tanulószobában is ő az egyik csoport vezetője. Szóval úgy látszik, minden rendben van Mikivel. De ez csak a látszat. Mert bi­zony van baj bőven. Először is az, hogy Miki maga is tudja azt, amit mások tudnak róla: tudja nagyon jól, hogy tehetséges. Elbizakodott gyerek lett belőle. Eb­ből következett aztán az, hogy egyre kevesebbet ta­nult. Van tehetsége, megél belőle, minek még a tanu­lással is gyötörnie magát - gondolta. De így persze egyre rosszabb lett a tanulmányi eredménye. Olyan gyenge közepes. Már a tanulószobában sem felügyel­het, hisz magával sem tud törődni. De ha még csak ez volna a baj! Sokai csavarog, el­elszökik otthonról, nagyokat füllent szüleinek, felesel, azt hiszi, mindenben neki van igaza. Legutóbb még is­kolakerülésre is vetemedett. Közben eszébe sem jut, mennyi szomorúságot okoz ezzel szüleinek. Édesapja keményen dolgozik, hogy mindent megadhasson Mi­kinek. Édesanyja a legjobb falatokat mindig neki ad­ja, mindennel ellátja. Becézgeti, szeretgeti: „Miklós­iam így, Miklóskám úgy...” Ő viszont a szülői szere­tet minden megnyilvánulását azzal hálálja meg, hogy engedetlen, feleselő, durcáskodó és nem tanul. Ha meg egy kicsit szigorúbban bánnak vele, és megbün­tetik valami csibészségért, akkor haragszik a szüleire. Félrevonul az udvar sarkába, ott dünnyög, morog és arra gondol, hogy nem is érdemes itthon maradni, mi­kor úgy bánnak az emberrel, mint egy rabszolgával. Ilyenkor mindig elhatározza, hogy világgá megy, itthagyja a szüleit. De a jó meleg ágy, a jó falat min­dig visszatartja. Mikik, Jancsik, Jóskák! Szüleinket azért kaptuk Is­tentől, hogy szeretettel gondoskodjanak rólunk, de ugyanakkor azért is, hogy engedelmeskedjünk nekik, tiszteljük és szeressük őket. Hogyan szereti az a szü­leit, áld engedetlenséggel, hálátlansággal szomorúsá­got okoz nekik? És hogyan szeretheti Istent az, aki szüleit sem szereti? J.G Emlékszel milyen, ha jól kisírod magad? Nem nyafogásra és ok nélküli hisztire gondolok, hanem arra, amikor úgy érzed, valami iszonyú súly nehezedik a szívedre. Mintha egy dézsányi könny nyomná a lelkedet. Azután megindul, folyik, féktelenül, míg meg nem szűnik a nyomás, míg el nem tűnik bentről a feszültség... Van, aki csúfol ilyenkor, ne törődj vele. Gondolj inkább Jézus ígéretére: „Boldogok akik sírnak, mert ők megvígasztaltat- nak!” Köszönöm, Uram, hogy előled nem kell elrejtenem a könnyeimet! Köszönöm, hogy nálad bátran sírhatok! Köszönöm, hogy Te megvigasztalsz engem! FERI BÁCSI JÁTÉKAI Megfejtők Lapunk május 19-i számában szerepelt egy labirin­tusjáték, ahol nem csak az utat kellett megtalálnotok, de a történetet is, amelyet a labirintus képei ábrázol­tak. A történet Jairus lányának feltámasztása volt, Márk evangéliuma ötödik részéből. A feladványra két megfejtés érkezett: Donáth Ferkótól Balassagyarmat­ról és ülés Adéltól Egyházasdengelegről. Mindkettő­töknek gratulálok! JÁTÉKTÁR Bizonyára mindannyian tudtok papírrepülőt és pa­pírhajót hajtogatni. De gondoltatok már arra, hogy ezekkel az igazán szokványos játékszerekkel izgalmas versenyeket lehet rendezni? Papírrepülővel például úgy, hogy a résztvevők adott jelre elhajítják repülőjü­ket, és minden körben kiesik az a gép, amely elsőként ér földet. Végül csak a legjobb repülő marad verseny­ben. A papírhajók versenyéhez még vízre sincs szükség. Remekül megteszi egy sima padló, vagy egy nagyobb asztal, mondjuk egy pingpongasztal. Kijelöljük a rajt- és a célvonalat, majd a felsorakozott hajókat gazdáik fújva juttathatják célba. Sok résztvevő esetén lehet körversenyt is rendezni, ahol a hajók párosával indul­nak. Próbáljátok csak ki! Jó játékot! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064, Gyönk, Petőfi u. 359. r€^CZ' A hamburgi kórus magyarországi útja A hamburgi evangélikus egyházközösség St. Johan­nis-Harvestehude kórusa június 22. és 30. között ma­gyarországi hangversenykörutat tervez. Ebben az idő­szakban négy koncertet ad, hármat Budapesten, egyet pedig Sopronban. A kórus két különböző programmal érkezik a Du- na-parti városba: egy a capella műsorral, amelyben a zenetörténet minden korszakából (a régi zenétől az egészen újig) szerepelnek alkotások A másik a Missa popularis, egy dzsesszmise, amelyet az együttes karna­gya, Claus Bantzer komponált, és amelyet 1980- ban mutattak be Hamburgban. Ebben a közreműkö­dő dzsessz-együttes a Leszek Zadlo-Quartett. Ez a széles spektrumú programkínálat a kórus sok­oldalúságát tükrözi. Repertoárja felöleli minden kor­szak egyházi és világi zenéjét. Különös hírnevet szer­zett az egyházi zene nagy alkotásainak (Bach, Händel, Haydn, Mozart, Mendelssohn-Bartholdy, Verdi és Brahms oratóriumainak miséinek és passiói­nak) előadásával: Claus Bantzer karnagy eleven, zeneileg érdekes interpretációs elképzelései társultak egy zeneileg magasan képzett, az elképzelések megva­lósítására alkalmas énekkarral, ami nagysikerű kül­földi hangversenykörutak létrejöttét eredményezte az elmúlt évek folyamán Franciaországban, Dél-Angliá- ban és Szentpétervárott. Claus Bantzer karnagy Frankfurtban és Ham­burgban tanult zongorát, orgonát és vezénylést. 1975 óta kántora és orgonistája a hamburgi St. Johannis- Harvestehude templomnak Egyházi zenészt tevékenysége mellett dzsessz-muzsi- kusként és filmzenék szerzőjeként is nevet szerzett ma­gának. A,.hamburgi St. Johannis-Harvestehude temp­lom .rendszeres dzséssz-kgncertjeiről nevezetes. így lehetett például 1993-ban - az Északnémet Rádió köz­reműködésével - ott az ősbemutatója Claus Bantzer dzsessz-kantátájának Nyisd ki szád a némákért. Claus Bantzer sokoldalú és kísérletező kedvű zeneszerző és olyan ember, akit korának aktuális poli­tikai problémái is érdekelnek Személyiségén keresztül alakult ki a kórus további „különlegessége” - neveze­tesen a szociális elkötelezettség amely a különböző jótékonysági koncertek révén vált köztudottá. A Missa popularis egy kórusra és dzsessz-együttesre (zongorára, szaxofonra, ütőkre és nagybőgőre) írt da­rab. A katolikus mise teljes szövegét megzenésíti. A kompozíció a nótáit részek mellett improvizálandó elemeket is tartalmaz; ez utóbbiakban a kórusnak nem kell résztvennie. Egy ilyen műfajú darabra akkoriban, az 1980-as ősbemutató idején egy, a hamburgi Musikhalle-ban Keith Jarrett-tel és Jan Garbarekkel közös hangver­seny ösztönözte Claus Bantzert. Akkor ugyan­úgy mint ma lebilincsel, meggyőz és elbűvöl ez a mise, mert sikeres összefűzése a polfón kórustétel vagy egy- szólamú, kifejező melizmatika és a jazz stíluselemei­nek Claus Bantzer a Missapopulrias című mű­vével egy eltávolodott tonalitást öltöztet fel a dzsessz jellegzetes színeivel, emel annak zenei környezetébe és ott adja meg liturgikus tagolását. A program a capella része elsősorban egyházi zenér bői áll, a régi zenétől kezdve egészen a modemig. Min­den egyes kompozíció komoly hangi és intonálásbeli teljesítményt kíván az énekkartól. A különböző hang­zásvilágok gyors váltakozásának megvalósítása min­den jó kórus számara nagy kihívás (hiszen egészen másképp kell a Bach-muzsikát énekelni, mint például Verdi zenéjét). Júdás Két évvel ezelőtt évfolyamunk magára vállalta azt a feladatot, hogy önállóan feldolgozza Jézus Krisztus passióját, ahogyan azt mi látjuk, gondoljuk és elkép­zeljük. Ezt írtuk, zenésítettük meg és adtuk elő több gyülekezetben egy körutat szervezve. Ezzel az üzenet­tel jutottunk el a következő évben Szlovákiába és idén pedig Erdélybe is. így három év alatt közel negyven különböző gyülekezetben eleveníthettük meg Jézus Krisztus szenvedésének történetét. Passiónkban azt akartuk kiemelni, hogy Jézus Krisztus értünk bűnösö­kért jött e földre, minket keres (Lk 5,32) és 0 mind­nyájunkért meghalt a keresztfán. Az eseményeket pe­dig Málkus, a főpap hűséges templomszolgájának személye kíséri végig, aki ott volt Jézus elfogatásakor a sokaságban (Jn 18,10). Őt bízzák meg a főpapok, hogy ügyeljen a közrendre, nehogy zavargás történ­jék, így majd minden jelenetben felbukkan és akarva akaratlanul az események sodrásába kerül. Ő ad ta­nácsot Júdásnak - akit nekem kellett megszemélyesí­tenem. Most azért egy kis összegzést szeretnék adni arról, hogy miért vállaltam, milyen változásokon mentem keresztül az előadások során, és hogy mit jelentett számomra ez a szerep. A szerepek kiosztásánál kezdődött minden... Úgy gondoltam, csak negatív szereplőt tudnék megeleveníteni, mikor ezt közöltem a többiekkel, a válasz ez volt: „Legyél akkor Júdás, ő elég negatív sze­mélyiség. ” Valahogy így kaptam ezt a szerepet. A szöveg és a zene elkészítése után következtek a próbák, ahol mindannyiunknak megvolt az a lehetősé­ge, hogy gondolatvilágát belecsempészhesse a megtes­tesítendő személyébe, mindezt korrigálva a többiek véleményével, építő kritikájával. Próbák után jöttek az előadások, ahol a „csapat” egyre jobban összerázódott és így egyre élethűbbek lettek a képek. Ezek folyamán tapasztaltam meg, hogy milyen „hálátlan” feladat az enyém és mind inkább kellemetlenebbé, egyre kíno­sabbá vált számomra a „színpadon” elárulnom Krisz­tust sorra, minden egyes alkalommal. Kimondatlanul a hallgatóság is némi unszimpátiával ölelt magához, hiszen óhatatlanul kivetítették rám Júdás képüket. - Részemről sem csak egy szerep volt az egész, mivel minden egyes előadást a lelkem legmélyéig átéltem, így egyre elviselhetetlenebb volt az a tény, hogy csak nekem és ennyiszer kell elárulnom Jézust. Tréfásan azért néha megjegyeztem: „ Valaki más is megtehetné már helyettem, ne mindig csak én!” Ez va­lójában nem csak viccelődés volt, hanem szívből jövő kiáltás is. Ez oda vezetett, hogy az egyik előadáson monoló­gom előtt megindultam kifelé ezt mondva: „Ezt még­sem tehetem meg!" Ez persze a gyülekezet és a többi­ek nagy megrökönyödését váltotta ki. Málkust alakító teológus társam végül is úgy mentette meg a helyze­tet, hogy utánam szólt:, Júdás, várj csak... ne menj el!” A második évben az utolsó szlovákiai előadáson a teher ismét elviselhetetlenné vált és felkiáltottam: „Ezt nem tehetem meg! Miért pont én? Miért nem más­valaki?” Majd a gyülekezetre mutatva: „Miért nem te?!” A mai napig nem tudom, mit érezhették azok az emberek, akik részt vettek ezen az alkalmon, vagy aki úgy érezte, őrá mutatok, mit gondolhatott, de az tény: a levegő egy pillanatra megállt a kis templomban. Persze minden előadáson ugyanazok a mondatok más hangsúlyozással, más hangteijedelemben, ap­róbb szövegváltoztatásokkal, improvizációkkal más­milyenre sikeredtek. Szinte egy meghatározó pontja lett ez a rész a passiónknak, hiszen Júdás hol pozití­vabb, hol negatívabb személyként tűnt fel. Mindezek abból származtak, hogy magamban végig tépelődtem, kutattam milyen is lehetett a valódi Júdás. Mik az okai tettének? Mik a következményei? Ki volt ő való­jában? Jobban meg akartam érteni személyét, hogy őt magát tudjam megeleveníteni. Ez persze arra is jó volt, hogy nem vált megszokottá a jelenet, mindig ele­voltam ven tudott maradni, folyamatosan érett Júdás jelleme bennem. Viaskodásom alapja az volb láttam bűnének súlyát, de nem tudtam elítélni sem. Nem tudtam egy­értelműen garfickónak mondani, aki csak pénzért árulta el Jézust, mintha nem jelentett volna samara semmit. Akkor nem érdekelte volna Jézus további sorsa, nem döbbent volna tettének következményei­re, nem vitte volna vissza a főpapoknak a pénzt. - így viselkedik egy igazi gazember? Vétkére viszont sem önmaga, sem a papok nem tudtak gyógyírt találni, így önkezével vetett véget éle­tének. Tálán próbára akarta tenni Jézust, hogy végre kiderüljön, ki is Ő valójában, Ő e az igazi Messiás, vagy mást kell várni. Legnagyobb vétke viszont az, hogy nem ismerte meg Jézust eléggé, nem találta meg az utat Őhozzá, nem tudta az életét átadni neki sem árulása előtt, sem utána Pedig ő is a 12 egyike volt, aki oly közel állt a tűzhöz”, aki annyiszor hallotta Mesterének szavait. Biztos, hogy ezektől ő is néha fellelkesült, de nem tu­dott benne mégsem meggyökerezni az ige, bizonyta­lanságában nem tudta megragadni Jézust, pedig még a vak is „látta”, hogy Ő a Messiás. (Gondoljunk csak a világtalan Bartimeusra.) Péterrel ellentétben, aki megtalálta az utat Jézus­hoz hasonló bűne után, aki összeroskadt, teljesen összetört, keserves sírásba kezdett, átlátta bunenek súlyát, így teljes elkeseredettségében rátalált az igaz útra, amely az Atyához vezetett. Ezzel Júdás példává, rossz példává vált, amellyel fi­gyelmeztet bennünket, hogy már a 12 köze is beférkő­zött a rossz, ahogy a mai gyülekezeteinkben sem csak szentek élnek. Int, hogy ne váljunk hozzá hasonlóan árulókká. Krisztus ügyét ne áruljuk el, amire a törté­nelem során annyi rossz példát lehetne hozni. De ne ítélkezzünk felette, hiszen hitetlen életünkkel mi is számtalanszor elárultuk már a Mestert. Inkább keres­sünk, zörgessünk és ne fáradjunk bele, hogy Péterrel együtt nekünk is megnyittasson. Az előadásokon is ezekről akartam elgondolkod­tatni és ezekre rádöbbenteni a hallgatóságot. Be kell vallanom, a Júdás szerep igazán megláttat­ta velem, hogy a „színpadon” mennyivel könnyebb el­árulni és megtagadni Ót, mint az életben, ahol az áru­lásaink mindennapos súlyát magunkon érezzük. Sok­szor nem hangos szóval, nem harminc ezüstért, ha­nem mozdulatainkkal, elismerő emberi szavakra vágyva hagyjuk eltiporni az igazságot, s későn döbbe­nünk rá: ezt az igazi „színjátékot” akkor senki más, csak maga az Úr látta. A különbség a mai júdások és az akkori között azonban az, hogy mi már tudjuk: a kereszten nem ért véget semmi, hanem valami új, egészen új kezdődött. Milyen csodálatos: Passiójátékunk az üres kereszt elé térdre leboruló, gyertyát tartó bűnbánók imádsá­gaival fejeződik be, ahol minden szereplőnek, még Júdásnak is megvan a lehetősége az újrakezdésre (hi­szen Jézus mellett vajon kicsoda bűntelen?), s ezt mondhatja: „ Uram, kérlek bocsásd meg nékem, hqgy annyiszor elhagylak és elárullak! Hála legyen a bűnbo­csánat kegyelméért. ” S a bűnök mélyéről szóló imádsá­gokra maga a Feltámadott Jézus válaszol: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. ” Szakos Csaba teológus A Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egye­sület megrendezi az immáron 5. - jubileumi - sporthetét Nagyvelegen, 1996. augusztus 5-11. között. Részvételi dfj: 2500 Ft. Jelentkezési határidő július 15. További információ az MKIE- irodában - 1085 Budapest, Horánszky u. 26., vagy a 267-0587-es telefonszámon. „IMÁDKOZTAK ÉS ÉNEKKEL MAGASZTALTÁK AZ ISTENT” Kantate-vasárnapi beszámoló Csepelről A Budai Egyházmegyében néhány éves gyakorlat, hogy a Húsvét utáni 4. vasárnapon a rendszeresen mű­ködő énekkarok tagjai, vezetőikkel együtt „elhagyják” saját gyülekezetüket, és ellátogatnak egy kisebb gyüleke­zet délelőtti istentiszteletére, hogy a liturgiái énekversek helyén ők énekeljenek így került sor arra, hogy ennek a rendkívüli alkalomnak örvendező házigazdája idén a csepeli gyülekezet lehetett. A budavári, budahegyvidéki, kelenföldi és az óbudai énekkarok - a hangszeres. Óbudai kamaraegyüttessel kie­gészülve - már jóval az istentisztelet kezdete előtt elfoglal­ták helyüket a templom egyik félköríves részében, és a kar­vezetők felváltott irányításával „ízlelgették” az akusztikát. Az első oltári szolgálatban az Introitus-Kyrie-Gloria gyülekezeti énekversek helyén három Bach-korált hall­hattunk: Tündöklő hajnali csillag Bűnösök hozzád ki­áltunk és Jer, dicsérjük Istent. A hangszeres kísérettel fel­csendülő korálok bensőségesen és fényesen szólaltak meg Bencze Gábor és Csorba István vezényle­tével. Az énekkarokat elkísérte Bálint László esperes is, aki igehirdetéssel szolgált Mt 15,29-31 alapján. Kantate-vasámap üzenete az egyházi zenére való odafi­gyelés - hangzott a bevezetőben - most egybeesik az édesanyákról való hálás megemlékezéssel. Istent külön­bözőképpen ismerjük meg de Ő mindig ugyanaz. Jézus Krisztusban ismerhetjük meg teljesen, mert benne nyilat­koztatta ki magát. Aki bizonyságot tesz szeretetéért, gyó­gyításáért, az énekben is hálát tud adni. A szószéki szol­gálatra feleletként Buxtehude Adjunk hálát az Úrnak” című nagyívű, sodró lendületű kantátájának előadása következett Kovács Márta vezényletével. Úrvacsorához készülve a gyülekezet lelkésze, Lehoczky Endre — aki az igehirdetést édesanyja mellett ülve hallgatta - megható, Anyák napjára írott verset ol­vasottfel. Az úrvacsorái liturgiában a Sanctus és Agnus Dei gyülekezeti énekverseié helyén két énekkar Mozart- műveket szólaltatott meg. A fiatalokból álló Kelenföldi Énekkar a „Laudate pueri” kezdetű, fugaszerűén felépí­tett misetételt, a Budavári Schütz Kórus az ismert >yAve verum című művet magyarul, érett előadásban tolmá­csolta. Áldás előtt az összkar Proksza Gyula vezényleté­vel Szókolay Sándor „Dicsérjed Istened” című kórus­művével zárta felemelő szolgálatát. Nem lett volna azonban teljes a gyülekezet Kantate- vasárnapi öröme, ha a délelőtti énekkari szolgálat mel- !}em a rnósfél éve használatban álló orgona is külön alkalmat a művészi megszólaltatásra. Erre a dél­utáni orgonazenés áhítaton nyílt lehetőség melyre Gáncs Aladár lelkész-orgonamüvész kapott meghívást. Műsorát a teljes barokk kort bemutató orgonaművek so- ur*?1 váloSatta> Frescobaldi, Buxtehude, Pachelbel, Walter és Bach müveket játszott. Isten igéjének üzenetét dr. Hafenscher Károly lelkész, c. teológiai tanár hirdette ApCsel 16,25 alapján. A keresztyén éneknek belülről, szívből kell szólnia, hozzátartozik az istentisztelethez, Krisztust dicsőíti, Is­tent magasztalja. Sajnos sokféle válaszunk, kifogásunk lenne erre a kérdésre is: Miért nem énekelsz? Ezért ma­rad a kérés: „Énekeljetek ... !” mert ma is van, Aki meghallja. Dzen a vasárnapon Csepelen vendégszerető otthonra Ms * e8yházi zene, ápolva és erősítve az evangélikus tudatban azt, hogy „éneklő egyház” vagyunk. Istennek legyen erte hála. Székács László « 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents