Evangélikus Élet, 1996 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1996-06-23 / 25. szám

Budapesti Evangélikus templomok A március óta eltelt időben elkészült csaknem valamennyi templomunk rövid története, leírása, így folytathatjuk sorozatunkat. A Budavári Evangélikus templomban kißggesztett leírás kivételesen nem a Budapesti Vá ro svédő Egyesület műve (és fordításai), de bemutató sorozatunkból nem hiányozhat. Az alábbi szöveg dr. Győri Aran­ka Evangélikus templommüvészet (1935), és D. Koren Emil Budavári két templomunk című könyvei (1990) alap­ján készült. 6. A budavári evangélikus temp­lom A budavári evangélikus templom hányatott sorsa szinte az egész or­szág sorsát tükrözi. A várbeli evangé­likus egyház történetéhez két temp­lom építése tartozik. Az első Mária Dorottyának, József Nádor feleségé­nek köszönhető, s a Dísz téren épült fel, 1846-ban. A telekre azonban a 90-es években a Honvédelmi Minisz­tériumnak lett szüksége, ezért csere- szerződést kötött az egyházzal, s he­lyette a Bécsikapu téren biztosított helyet új templom, papiak és iskola építésére. Az új templomot Kallina Mór, több jelentős középület építé­sze tervezte, s 1895-ben avatta fel Sárkány Sámuel püspök. Az egyház­nak csak a berendezésről kellett gon­doskodnia. A templom neobarokk felé hajló eklektikus stílusban épült. Homlok­zata - evangélikus templomoknál szokatlanul - jellegzetesen barokkos stílusú. Kapuját két korinthizáló osz­lop veszi közre, fölötte hangsúlyos párkány fut végig az oldalfalakon. Építésekor erkélyszerű ballusztrád ékesítette a homlokzat félkörívű me­zőinek; ormát, a sarkokon vázadí­szekkel. Négyzetes alapzatú, karcsú, magas tornya a homlokzat főtengely­ében emelkedik. Párkánydísszel el­választott, hármas tagozatú, vörösréz fedésű sisakja szintén jellegzetesen barokk. Az egyszerű dongaboltozattal fe­dett templombelső igen szép térha­tású lett. A bejárat fölött kettős kar­zatot építettek, fölül az orgona és a kórus, alatta a hívek számára. A szentély színes ablakán a Szentlélek galamb képében jelent meg. A klasszicista stílusú oltárt a régi temp­lomból mentették át, Székely Berta­lan festett hozzá oltárképet: Krisztus megáldja a kenyeret. A fából faragott, hatszögletű szószék mellvédjének középső mezejében a Magvetőt ma­gyar parasztruhás férfi domborműve ábrázolta, mennyezetén ezüstös fel­hőkön a Tízparancsolat tábláival. Ötvenéves volt a templom, ami­kor Budapest ostromában földig omlott az iskola és a parókia. Lelké­szek, vallástanárok és az egyházfi családjával a belövések áldozatai let­tek. A templomot érő bomba az ol­tártér előtt robbant. Semmivé lett az oltár, beszakadt az apszis mennyeze­te, az oldalkarzatok leszakadtak a szószékkel együtt, a padok szétron- csolódtak, az oltárkép és az orgona megsemmisült. A torony falazata és tetőzete is semmivé letjt - csak a to­ronykereszt fénylett a csúcson szinte sértetlenül. Az újjáépítésre 3 évet kellett vár­ni. Friedrich leránt és ifi. Bretz Gyula tervei alapján készült el. 1948 virágvasárnapján szentelte fel az új­jávarázsolt hajlékot Ordass Lajos püspök. Külsőleg csaknem teljesen visszaállították az eredeti neobarokk jelleget, a belső teret azonban jelen­tősen egyszerűsítették. Az oltár mö­gött ma magasan kiemelkedő, hatal­mas, barnára pácolt fakereszt áll, mögötte rejtett világítással. Az építés százéves jubileumára, a pusztulás 50 éves évfordulójára, 1995-ben készült el Schneller Vilmos színes, a felkelő nap sugaraira emlékeztető mozaik üvegablaka. A több renoválást, át­alakítást megélt templom belső tere 1996-ban tojáshéj színű, a régi neo­barokk ablakmélyedések fehérek let­tek s ezzel a szép régi ívek jelentősen kiemelkedtek. A nagy fakereszt elé Németh Kálmán asztalt ácsolt, lapjá­ba az úrvacsorái szerzési igéket vés­te, lábazata stilizált magyar paraszt­asztal. A vörösmárvány keresztelő medence fölött két réz gyertyatartó a stockholmi finn evangélikus gyüleke­zet adománya. A templom óldalán bronztábla örökíti meg Sztehlo Gábor evangéli­kus lelkész emlékét, aki a II. világhá­ború idején mintegy kétezer üldözött gyermeket mentett meg, s kinek tisz­teletére a jeruzsálemi Igazak Ligeté­ben 1984-ben olajfát ültettek. Emlé­két őrzi egyik mentett tanítványa, Rác András mozaikművész ajándéka is: a bejárati üvegajtó fölötti mozaik, embléma az alfa és omega jelei kö­zött leszálló galambot ábrázolja „Pax” felírással. Kovács Mária A Bécsi Egyetem Teológiai Fakultásának jubileuma Május 29.-június 1. között Teológiai Akadémiánk négy tanára - Reuss András rektor, Muntag Andor, Jutta Hausmann és Fabiny Tibor professzorok - az egye­tem meghívására részt vettek az ottani teológiai oktatás megindulása 175. évfor­dulójának jubileumán. (Az 1821-ben megnyílt intézmény első meghívott pro­fesszorait Genersich János késmárki és Johann Georg Wenrich nagyszebeni tanárok személyében édes hazánk adta.) Az ünnepség keretében tudományos ülésszak foglalkozott a kelet-közép-európai teológiai fakultások tervezett összefogásának lehetőségeivel és várható feladataival. A kérdésről Fáik Wagner dékán elnökletével Fabiny Tibor egyháztörténész, Jacub Trojan prágai dékán és Gustav Reingrabner bécsi professzor tartott előadást. A mintegy 10-12 intézményt (Prága, Pozsony, Komárom, Bécs, Budapest [2], Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár, Nagyszeben, esetleg Varsó és Zágráb) összefo­gó információs és teológiai kutatómunka további részleteiről az év vége felé adunk további ismertetést. F. T. NÉGY NAP NÜRNBERGBEN A Líceum kórusai Bajorországban Evangélikus Élet 1996. június 23. 1996. március 28-án reggel 6 órakor 62 diák és 5 tanár szállt be a Fodróczy Géza és társa által veze­tett buszokba a soproni Petőfi té­ren. Ezt a pillanatot mintegy egyéves előkészítő munka előzte meg, sok­sok telefon, egyeztetés, a szándékok és elvárások tisztázása és természe­tesen a két lícista kórus felkészülése a külföldi bemutatkozásra. Az úticél Nürnberg, a Bajor Evangélikus Egyház egyik köz­pontja. A városban élő evangéliku­sok száma nagyjából egyenlő az egész magyar egyházéval, erre a tényre tekintve az út végig két szá­lon vezetett, egyik a történések és az élmények sora, beleértve a templomi szolgálatokat is, a másik pedig a tapasztalatszerzés és az összehasonlítások lehetősége, be­leértve a Bajor Egyház legnagyobb iskolájának megismerését is. A város sokunknak még isme­retlen, de az útikönyvek alapján felkészülve, a buszon egymásnak előadva a leendő látnivalókat - eb­ben elsősorban a kicsik jelesked­tek - nem látszott ijesztőnek. Per­sze a jóleső izgalom, hogy a sze­replések hogyan sikerülnek az új környezetben és főképpen hogyan megy majd a beszéd; hiszen egye- sével-kettesével családoknál szál­lásoltak el bennünket. A megérkezés után a Wilhelm- Löhe Iskola - a vendégfogadóink - diákjai saját maguk által sütött pizzával uzsonnáztattak meg ben­nünket, többek között háztartási ismereteket is tanul az egyik cso­port. Mindjárt azon az estén került sor a hangversenyre. Thlán a hosszú út után fárasztó lesz, gon­doltuk, de a gyerekek; kicsik és na­gyok eleve így készültek. A mintegy 1900 diákot nevelő és tanító intézmény egy 500 fős befo­gadóképességű színházteremmel rendelkezik, emelkedő padsorok­kal, a legapróbb részletekig meg­oldott építészeti berendezéssel (pl. külön helye van a tolókócsival ér­kezőknek). Az iskola igazgatója Gloßner, Horst lelkész köszöntötte a megje­lenteket, bennünket is. Ekkor ki­derült az is, hogy hamarosan a Fa­sori Gimnázium küldöttségét vár­ják! Szavait Jakab László tanárkol­légám köszönte meg és ő viszonoz­ta a jókívánságokat is. Először a vendéglátó iskola ze­nekara mutatkozott be, majd a 70 fős énekkar következett. Ők jön­nek majd májusban Sopronba vi­szonozni a mostam látogatásunkat. A mi műsorunkban a kicsik kó­rusa, a Csengettyű Kórus nyitotta meg a sort, L. Bányász Mária ta­nárnő vezetésével a 27 kisdiák fe­gyelmezetten vonult fel az iskolai ünnepi egyenruha színében. A vé­gén dübörgő vastaps követelt rá­adást, amely nem is maradt el. Közben készültek a nagyok, a Rauch András Kórus, Takács And­rea tanárnő vezetésével. Nagylá­nyaink az ünnepi kosztümben és a nagy fehér gallérokkal, fiaink a sö­tét öltönyben és nyakkendőben már a megszólalás előtt feltűnést keltettek. Különösebb dicsekvés nélkül írhatom, hogy a siker ferge­teges volt. Kórusaink műsorán népzenei összeállítások és feldol­gozások szerepeltek, valamint re­neszánsz mesterek, továbbá Raüch, Kodály, Bárdos és Farkas művei. A hangverseny után került sor a vendégek és vendéglátók összeis­mertetésére. Meleg fogadtatás, testvéri vendéglátás és sok esetben talán egy életre szóló barátság kez­detének bizonyult ez az összeis­mertetés. A megérkezésünket követő pén­tek a tavaszi szünet előtti utolsó nap volt. A hatalmas iskola diákjai egyszerre, egy időben a város 4 templomában vettek részt „elő- nagyhéti” istentiszteleten. A mi két kórusunk a St. Lorenz templo­mban szolgált, ahol az igét Gloßner igazgató hirdette. Az istentiszteletet követően Müller tanár vezetésével az egyik legszebb német kisváros, Rothen­burg meglátogatása szerepelt a pénteki programban. Rothenburg egy csoda, az egész évben nyitvatartó Karácsonyi Vá­sárral, a hatalmas Jakobskirchével, a teljesen ép - újjáépített - körbe­járható városfallal, a nem tollhegy­re, hanem ecsetre, fényképezőgép­re és filmfelvevőre kívánkozó ut­cákkal, terekkel, a bajor népvisele- tes gyerekekkel stb. A gyerekeink kisebb csoportokban vették birto­kukba a várost és azután egyeztet­ték a látottakat. Este Nümbergben a gyerekeket vártak a családok, vasárnap regge­lig az időt velük töltötték el. Min­denki a saját ízlése és belátása sze­rint szervezte magyar vendégének a szombatot, örömmel köszöntöt­tük persze egymást Nürnberg bel­városában, gyerekeink találtak rá módot, hogy boldogan elújságol­ják az addigi élményeiket. A nap teljes képe a buszon hazafelé állt össze; a látnivalók, a belvárost ket­téosztó Pegnitz folyó hidjai (egyik VI. Károlyról, a mi III. Károly ki­rályunkról elnevezve), a nürnbergi vár, a Hohenzollerek ősi fészke, amely azután 32 császárt kiszol­gált. Dürer háza (a német gyere­kek nem nagyon tudták, hogy Dürer apja az 1400-as évek máso­dik felében Békés megyéből, Aj­tósról vándorolt ki), az Egyetem épületei a folyóparton, a régi kór­ház az egyik szigeten, a Nassaui ház a XII. századból (Zsigmond királyunk a tulajdonosnál zálogo­sított el egy koronát), a Városhá­za, a Miasszonyunk (Frauenkir­che) templom előtt álló aranyozott kis torony (állítólag a templomon volt, de az nem bírta), a körülötte levő vasrács két szerencsét hozó forgatható gyűrűje stb. Mindenekelőtt persze a St. Se­bald templom, a csodálatos evan­gélikus katedrális St. Sebald földi maradványaival, mint ők mondták, a Budavári templomunk testvér- temploma. Indulás előtt két kóru­sunk ott szolgált a virágvasárnapi istentiszteleten. Az istentisztelet után hazaindul- tunk, egy kis sereg integetett utá­nunk. Főleg a nagyok kívánságára Passauban megálltunk a hatalmas dómot megnézni, több, részletes magyar nyelvű prospektusból válo­gattunk. Tudtuk, hogy/Gizella - el­ső királynénk - nyughelye a város, földi maradványait most Mün­chenben vizsgálják, mint megtud­tuk, s Veszprémbe tér haza a cson­tok egy része, több mint 900 év után. A buszon elmondott közös imá­val köszöntük meg az Úr Istennek, hogy épségben hazavezérelt ben­nünket. Dr. Lampérth Gyula MOZAIKOK - PRÉDIKÁCIÓKBÓL Szelíd szemed, tekintsen rám Lukács 19,1-10 Émil Frommel, született igehir­dető és lelkipásztor, a 19. század­ban élt. Művei századának vége fe­lé jelentek meg. Sorozatosan vé­gigprédikálta Lukács evangéliu­mát is. Ebből való Zákeus történe­téről tartott igehirdetése (Lk 19,1-10). A német nyelvű prédiká­ció néha lélegzetelállító. A fordítás nem tudja elég jól érzékeltetni az élőszó lendületét, amely a szószék­ről szinte dobverésszerűen han­gozhatott. írás általában már csak fakultan hordozza a bizonyságte­vő igehirdetését A cím, amit föléje írtam, a Szelíd szemed, Úr Jézus kezdetű, finn énekre utal, s benne majdnem szó szerint visszacseng a prédikáció végének egy mondata. Vajon mi hajtja Zákeust, hogy felnőtt kora ellenére felmásszon egy fára? Miért töri át a hivatása, tekintélye, az emberek véleménye által felállított korlátokat? Meg­volt mindene, amit az emberek ál­talában kívánni szoktak az élet­ben: állás, pénz, befolyás. Mit ke­res ő a szegény Jézusnál? Ha csak emberi kíváncsiság lett volna tetté­nek hajtóereje, aiz Úr egy pillan­tásra sem méltatta volna: nem szó­lította volna meg. Ám a történet vége világosan mutatja, hogy eb­ben az emberben valami más volt, mint kíváncsiság. Ha megkérdez­ték volna Zákeust az emberek: „Miért mégy fel a fára?”, bizonyá­ra azt felelte volna: „Hallottam Jé­zusról, hogy az elveszetteket meg­keresi; nem szégyenli, hogy velünk vámszedőkkel asztalhoz üljön. Hogy kicsoda ő, nem tudom, de hogy másokkal mit tett, azt tudom. Vajon nem tud-e valami olyat adni, mely szívemet lecsendesíti? Pén­zem és állásom nem hozott nekem nyugalmat. Ki tudja, nincs-e szá­momra is egy szava, mely belső bé­kességet ad és boldoggá tesz? De mégsem! Nem ezt kívánom, ha­nem csak azt, hogy lássam.” így er­jed benne valami, lelkében hullá­mok hányódnak fel s le. Vágyódás űzte fel a fára, bármennyire is tisz­tázatlan és homályos lehetett az a sóvárgás. És az Űr megelőzi. Ő, aki a szorongató tömegben meg­érezte a ruháját megérintő asszony kezét (Márk 5,22-34), megérzi a sóvárgó szív feléje forduló tekinte­tét az eperfáról. 0, aki látta Nátánaélt a fügefa alatt (János 1,48-51), észreveszi a vámszedőt is. „Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszáll­nom.” Ez volt Jézus válasza a vám­szedő tekintetében rejlő kérdésre. Ismeri őt, nevén szólítja - mintha e szerint az ige szerint tenné: Aki szeret engem, ismer engem és ne­vemen nevez. Hogyan hangozha­tott Zákeusnak Jézus hangja? Megrázóan és egyszerre boldogí- tóan. Annak felismerésére, hogy pénz és világi javak nem hoznak békességet, üdvöt, boldogságot, nem kell az embereknek útjelző tábla. De ahhoz, hogy lássuk, kii csoda Jézus, szükség van szemé­lyes elhatározásra is. Nincs szük­ség a tömeg véleményére, de arra igen, hogy szabad folyást enged­jünk szívünk dobbanásának. Ám tudnod kell: az Úr tekintete rád talál, akár egy eperfán, vagy egy templom leghátsó padján ülsz. Akár egy összejövetelen, ahol min­denki ismer. Vagy a ház rejtett csendes kamarájában létezel. Az Úr jól emlékezik mindazokra, akik keresik őt. Ő tudja, „hol lakozol”. Közli: Veöreös Imre Zsinati előzetes A június 28-30-i nyári ülésszakkal a Zsinat megkezdi működése hatodik, egyben befe­jező esztendejét. Hatályos törvényeink szerint a Zsi­nat mandátuma hat évre szól. Ha ezalatt nem fejeződik be a szükséges jogalkotás, akkor új választá­sokat kell tartani és a frissen megválasztott Zsinat, il­letve a zsinati tagok megbízatása ismét hat évre szól. Vannak, akik komolyan számolnak ezzel az eshető­séggel. Mások úgy vélik, ha le is teszi a Zsinat 1997- ben az új törvénykönyvet, akkor is indokolt lesz az új zsinat megválasztása, mert a törvények karbantartása gyorsan változó világunkban feltehetőleg legalább évenként egy ülésszak megtartását igényli majd. Ezek azonban a holnap gondjai. Lehet többféle­képpen megítélni a Zsinat ötéves munkáját, teljesít­ményét, de tárgyilagosan alig vitatható, hogy túlsúly­ban vannak a pozitívumok, ami a jogalkotást, az elké­szült törvények mennyiségét és minőségét illeti. Azo­kat az esetleges várakozásokat azonban, hogy a Zsi­nat beleszólna a folyó egyházi életbe, személyi és egyéb ügyekbe, nem váltotta be a testület. Szigorúan ragaszkodott ugyanis illetékességéhez, a törvényho­záshoz, éppenséggel hangsúlyozva a törvényhozás, a bíráskodás és a végrehajtás szétválasztásának a fon­tosságát. Valódi, sajnálatos negatívumként kell azonban szembesülni azokkal a lemondásokkal, amelyek az öt év során nem betegségek, vagy túlterhelés miatt kö­vetkeztek be, hanem plvi okokból. Függetlenül attól, hogy valamilyen tárgyilagosságra törekvő megítélés szerint igaza volt-e az ezt az utat választó zsinati tag­nak vagy nem, az ilyen esetek mindig kudarcot jelen­tenek a közösség számára, csökkentik a testület teljes ütőképességét, netán reprezentativitását, ami pedig alapvető igény. Ä nyári ülésszak előtti lemondás talán minden ed­diginél figyelemfelkeltőbb, igazi kihívás a Zsinat szá­mára. Zászkaliczky Péter Deák téri igazgató lelkész, az eddigiekben a legnagyobb és igen színvonalas munkát végző 3. számú zsinati bizottság elnöke mondott le tisztéről és zsinati tagságáról. A 3. számú bizottság foglalkozik az egyház szervezetével. Az eddigiek alap­ján nem mondható váratlannak az úgynevezett terü­letrendezés kérdésében kialakult konfliktus, ami az említett lemondáshoz vezetett. Az egyházközségek, egyházmegyék szervezeti kérdéseiben konszenzus született és várhatóan az országos egyház tárgyalása­kor sem lesz át nem hidalható ellentét. Az egyházkerületek szervezeti vitájában már mu­tatkoztak feszültségek, de a vélemények sarkalatos különbözőségéhez az egyházkerületek jövőbeni szá­mának az ügye vezetett. A két vagy három kerület vi­táról magunk is többször hírt adtunk, igyekezve az ér­veket is felsorakoztatni az eltérő megoldások mellett. Az is nyilvánvaló volt, hogy bármennyire szeretnénk ezt - talán valamennyien - elkerülni, ez a vita nem­csak arról szól, ami a tulajdonképpeni tárgya. A püs­pökök és sokan mások úgy vélik, hogy csak akkor sza­bad növelni a kerületek számát, ha bizonyítottan ez a fejlődést szolgálja. A másik tábor - és ennek egyik ve­zéralakja a Deák téri lelkész - viszont úgy gondolja, hogy a szükséges egyházi megújulás csak a struktúra változása kapcsán képzelhető el. Konzerválódott, centralizált működése, öt év alatt nincs jele az igazi változásnak, alulról építkezésnek, hatáskörök meg­osztásának, a struktúra megváltoztatása kikényszerít­heti a kívánatos működési változást. Zászkaliczky Péter - többek között - azzal indokol­ta lemondását, hogy a polarizálódott helyzetben nem lát reményt arra, hogy a zsinati tagok, akiknek jelen­tős része függő helyzetben van az egyházkormányzás­tól, szabadon, legjobb lelkiismerete szerint dönthet. Nem könnyű a nyári zsinati ülésszak leckéje. Elsősorban meg kell kísérelni dönteni az eddigi vita nyomvonalán. Azaz választani a két, vagy három ke- rületes modell között. Ha a várakozásoloiak megfele­lően egyik sem kapja meg a teljes törvény elfogadásá­hoz szükséges kétharmados többséget, akkor van szükség a lehető legjobb kompromisszum megtalálá­sára. A legegyszerűbb megoldás ezt a kérdést - elismer­ve, hogy ez a Zsinat ezt nem tudta megoldani - a fel­tehetőleg már 1998-ban összehívandó következő Zsi­nat feladatkörébe átadni. Nem megtorpanva itt, ha­nem befejezve minden egyéb tekintetben a törvény­kezést 1997-re. Van egyéb megoldási javaslat is, bevallom közel áll hozzám. Gáncs Péter és Smidéliusz Zoltán lelkészek (utóbbi Somogy-zalai esperes) - többekkel együtt - úgy látják azért is alakult ki patthelyzet a területren­dezés ügyében, mert rossz a kérdés. A valódi struktu­rális előrelépést, a tartalmi megújulást a háromszintű egyházszervezet szolgálná. A Zsinat túl korán döntött a hagyományos négy szint - gyülekezet, egyházmegye, egyházkerület, országos egyház - mellett, ennek meg­felelően lettek kidolgozva a törvények. Ha most a Zsinat képes lenne átlépni az árnyékát, felülbírálni korábbi döntését, elmozdulhatnánk a holtpontról. Nyilvánvaló, hogy egy év kevés a teljes törvénykönyv átdolgozására a három szintnek megfelelően, de egész más, ha ezt a jövőbemutató feladatot hagyjuk a következő testületre. Ha a Zsinat állást foglal a három szint mellett, egy szakbizottság rögtön megkezdheti annak előkészíté­sét, milyen változatok képzelhetők el a közbülső szin­ten, a gyülekezeti és az országos szint között és milyen irányítással, hatáskörrel. Egyházmegye? Főegyház­megye? Egyházkerület? Melyikből mennyi? Stb. Természetesen egyéb teendők is várnak a Zsinatra június végén. Többek között a gazdasági és tájékoz­tatási törvény elfogadása, az országos egyház szerve­zetének, tisztségviselőinek és feladatainak a megvita­tása. Bízzunk benne, hogy a Zsinat a feszültségek között is megőrzi eddigi eredményeit, kultúráltságát, ki­egyensúlyozottságát, egyházhoz méltó hangnemét és előremutató döntéseket hoz. Frenkl Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents