Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-12-24 / 52-53. szám

Evangélikus Élet 1995. december 24

Egy testvérgyülekezeti találkozás krónikája

„MINDÖRÖKKÉ UGYANAZ”

„Lehullanak a levelek, hideg lesz, de a téli hidegségben barátaink sze- retete melegíti a szívünket” - ezzel a gondolattal kezdődik az a levél, amelyben finn testvéreink visszaemlékeznek az együtt töltött néhány októberi napra.

Testvéri kapcsolatok ápolásának lehettünk részesei, amikor vendégül láthattuk a Järvenpää-böl érkezett, 34 tagú gyülekezeti énekkart.

Järvenpää, Helsinkitől 40 km-re fekszik. Az evangélikus gyülekezetben 33 000 lelket tartanak nyilván. A város 14 éve, Vác testvérvárosa. A gyülekezet 7 éve, a váci és rádi evangélikusok testvérgyülekezete.

Az idén mi voltunk a vendéglátók. Nagy izgalommal vártuk az október 14-i találkozást. Vajon meg tudjuk-e érteni egymást? Tü- dunk-e jó hangulatot, szeretetteljes, testvéri légkört kialakítani?

Vasárnap délelőtt részt vettünk a váci és rádi istentiszteleteken. Matti Särkkä järvenpääi család- gondozó lelkész hirdette az igét. Az énekkar nagy meglepetésünkre, két, magyar nyelven elénekelt énekkel köszöntötte a gyülekezetét. Este a váci templomban csodálattal hallgattuk a hangversenyüket. Finn, német, svéd, afrikai és magyar kórusműveket adtak elő. Ezen az estén három énekkar találkozott. Vendégeink mellett gyülekezetünk felnőtt és ifjúsági énekkarai is szolgáltak.

Hétfőn kirándulni indultunk. Két autóbusz állt meg a váci templom előtt. Vendégeink gyülekezeti kirándulás keretén belül ismerkedtek meg Észak-Magyarország szép tájaival. Jártunk Bagolyirtáson, az újonnan épített FEBE diakonissza templomban, a Mátrában, és megtekintettük Eger történelmi nevezetességeit.

Másnap a Városházán Harmati Ferenc alpolgármester fogadta a testvérváros gyülekezetének küldöttségét. Innen a Váci Evangélikus Óvodába vezetett az út, ahol a gyerekek énekszóval köszöntötték a vendégeket. Ezután Dovecz András váci gondnokunk vette át az idegenvezetői tisztet, aki szülőfalujába, Bánkra irányította a csoportot. Megmutatta a szlovák hagyományú, tiszta evangélikus falut és a templomot, ahol megkeresztelték, konfirmált és esküdött.

Este Ácsára indult a csoport, ahol egy hangverseny szolgálata

várt rájuk. Jó érzés volt látni, hogy hétköznap ellenére is megtelt templomot. A gyülekezet nagy szeretettel fogadta a finn testvéreink szolgálatát, majd a vendéglátás következett.

A váci és rádi házigazdák számára a búcsúzás estéje volt, mert a következő napokat vendégeink Budapesten töltötték. Mindannyiunknak könny szökött a szemébe, amikor megöleltük egymást, és a repülőtéren felelevenítettük a hét eleji közös emlékeket. Viszontlátásra jövőre Järvenpää-ben! - ezzel a köszöntéssel váltunk el egymástól.

Köszönetét mondunk a szervezést lebonyolító váci gyülekezetnek, és ifi. Detre János lelkészünknek. Sok fáradtságos munka előzte meg ezt a néhány jól szervezett

A Magyar Egyházzenei Társaság orgonás tagozata 1995. október 20-21-én Szegeden orgonás szimpóziumot rendezett.

A honi orgonakultúra ápolására két és fél évvel ezelőtt megalakult szervezet az orgonajátszás, -oktatás és -építés színvonalának emelésén túl feladatának tekinti orgonás múltunk, különösképpen az orgonaépítészet tárgyi emlékeinek felkutatását megóvását és bemutatását is. így - a tavalyi sikeres Debrecen környéki szakmai kirándulást követően - idén másodízben került sor egy orgonás tanulmányút megrendezésére, melyet ezúttal bővebb formában, szimpóziumként szerveztek meg.

A gazdag program fő célja a Dél-Alföld orgonaépítészetének bemutatása volt. Erről Szigeti Kilián bencés kutató Régi magyar orgonák sorozatának utolsó, Szeged kötete (Budapest, 1982) jó áttekintést nyújtott, a helyes értékeléshez azonban szükséges, hogy e hangszereket személyesen megismerjük. A rendezvény előestjén, csütörtökön, a határokon túlról és az ország távolabbi pontjairól érkezett résztvevők Szeged zenei életének is különleges és ritka eseményén, Bach h-moll miséjének előadásán vehettek részt a Szent Rókus-templomban. A másnap kezdődő, Makótól Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Orosházán át Békésig tartó kétnapos tanulmányút az érdeklődők elé tizenegy művészi és történeti értékű hangszert tárt, melyek közül a legnapot. A találkozás elmúltával elgondolkoztam: Mit jelentett számunkra az együtt töltött idő? Ismét megtapasztaltuk Isten Szentleikének az erejét, mert együtt tudtunk énekelni. Csodálatos élmény volt művészi lelkületű, igényes emberekkel találkozni, akik ki tudják fejezni az érzéseiket, akiknek a szeméből tükröződik a szeretet.

Milyen jó lenne ha a szeretetün- ket mi is hasonlóan tudnánk kifejezni egymás iránt és nemcsak a messziről érkezett testvéreink felé! Istenhez könyörögjünk, hogy adja ezt meg nekünk! Isten áldását kérjük a järvenpääi testvérgyülekezetünkre!

régibb 1818-ban, a legfiatalabb 1931-ben épült. A gyors tájékozódást segítette az erre az alkalomra összeállított tanulmányfüzet, ez tartalmazta a meglátogatott orgonák részletes leírását is. A látott hangszerek többsége a környék orgonaépítőinek munkája volt: a tájegység egykori kulturális és ipari központjában, Temesvárott dolgozó Wälter családé és a Wegen- stein-orgonagyáré, az aradi Dangl- üzemé valamint a szegedi Kováts István, ifj. Kováts István és Sou- kenik János mestereké. Emellett a

Csupa változás a világ, benne mi magunk szintúgy, a dolgokról alkotott „képünkkel” nézeteinkkel együtt. Aggasztó volna, ha 18 évesen, sőt talán jóval később is még mindig gyerekszemmel látnánk környezetünket és önmagunkat. Pál apostol számára is természetes volt, hogy érett korába nem visz magával gyermeteg gondolkozási és magatartásformákat (lKor 13,11). Ahhoz viszont, hogy javunkra változzunk, valahogy meg kell dolgoznunk, mert például az öregedés még nem hoz önműködően bölcsességet, hiszen az évek múltával keserű és merev lehet az ember, s ez hitére is rányomhatja bélyegét.

Igen ám, de hol van az az irányfény, vezércsillag, amelyhez mindenkor bízvást igazodhatunk gyors

programban távolabbi vidékek olyan orgonaépítőinek művei is szerepeltek, akik több hangszert építettek e tájon. így került sor a pécsi Angster-üzem két orgonájának megtekintésére: az egyik - a szegedi Kálvin téri református templomé - Angsterék első hangszere volt a városban, a másik - a Fogadalmi templomé - hazánk legnagyobb orgonája. A békési református templomban a Felvidék legjelentősebb múlt századi orgonaépítőjének, a Nyitra megyei Be- rezón működő Martin Saskonak egy nagyorgonáját próbálhatták ki a résztvevők.

A hangszereket ugyanis nemcsak lefényképezni és hallgatni lehetett - azokat általában a résztvevő orgonaművészek mutatták be, - hanem az orgonákat kívül- belül bárki megnézhette és meg is szólaltathatta. A szép küllemű, jó hangú és gyakran technikai érdekességeket is felmutató hangszerek - olykor elhanyagolt állapotuk ellenére is - a hazai orgonaépítés magas színvonaláról tanúskodtak. Különös értékük, hogy rajtuk az orgonairodalom egyes részei sajátos, a mai hangszereken nem tapasztalható zamattal szólalnak meg. A szervezők és a résztvevők számára egyaránt külön örömet jelentett az egyháziak - lelkészek, gondnokok, kántorok - részéről megnyilvánult odaadó segítség, mellyel orgonáik megtekintését lehetővé tették.

változásoktól megkavart világunkban? „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” - olvashatjuk Bibliánkban (Zsid 13,8). Ő nincs változásnak alávetve, hiszen szüksége sincs rá. Mi viszont inkább kedvező külső fordulatokat várnánk, nem véve észre, hogy elsősorban „ama csillagra” nézve kellene szüntelen formálódnunk, érlelődnünk. A „fix pont” neve: Jézus! Ő AZ ÖRÖK ÚJ! Elképzelhetetlenül különb a legszebb múltnál is. Vagy minden legyen pontosan úgy, gondolkozásunkat is beleértve, mint gyerekkorunkban, netalán száz vagy kétezer éve?

Jézus Krisztus mérhetetlenül több róla alkotott képeinknél. Teológiánk és (olykor talán túlbecsült) ke- gyességi irányzatunk is legjobb esetben tűrhetően botorkál az ő

A rendezvény a Dél-Alfölddel keletről szomszédos tájegység. Erdély gazdag orgonakultúrájára is felhívta a figyelmet: az első nap délutánján a szegedi Katolikus Házban Ursula Philippi, a nagyszebeni evangélikus templom or- gonása, a „kolozsvári zeneakadémia orgonatanára tartott előadást Az orgonaépítés és -karbantartás problémái, lehetőségei Erdélyben, Kolozsvár példáján címmel. Este pedig a zenei program a Dómban az ő hangversenyével zárult, melyen kizárólag XIX. és XX. századi erdélyi szerzők művei hangzottak föl. (Az orgonaest bevételét az előadó és a szervezők a Dóm tornyainak felújítására ajánlották föl.) A koncertet - a szimpózium szó eredeti jelentését teljesítve - a szegedi evangélikus gyülekezetnél tartott fogadás követte.

A szegedi önkormányzat által jelentős összeggel támogatott rendezvényen a két nap folyamán 38 fő vett részt, köztük több orgonaművész és számos zeneművészeti főiskolai hallgató Bécsböl, Pozsonyból, Budapestről, Debrecenből és Kolozsvárról. (Ennek fényében igen különös és fölöttébb sajnálatos, hogy a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumában orgonáim tanuló ifjúság a többszöri meghívás ellenére kivétel nélkül távol maradt.) Az orgonás tagozat az érdeklődést tapasztalva jövőre újabb tanulmányutat tervez.

Enyedi Pál

fénylő nyomában. Halvány hasonlat, hogy az ember és a sas láthatja messziről ugyanazt a terepet, de utóbbi sokkal élesebben, amihez képest az ember szinte vak. Legyünk hálásak minden igaz és építő látásért Megváltónk ismeretében, de legyen nagyon világos, hogy (közösségileg is) messze vagyunk a csúcstól. Még „legjobb” esetben is „töredékes az ismeretünk” (lKor 13,12)! Ha egy elragadtatott pillanatban igazán fel tudnánk mérni a kettő közötti különbséget, ki sem bírnánk talán.

Igénk nem a mi Jézus-képünket nyilvánítja örökérvényűnek, hiszen az koronként, közösségenként és egyénenként változik, s még jó, ha nem torzul, hanem tisztul, s egy- től-egyig messze elmarad az isteni valóság gazdagságától, amire nem is volna „antennánk”. Merő kegyelem, ha érzékszerveink, elménk és lelkünk többszörös fogyatékossága, főként pedig bukott emberi mivoltunk ellenére is megismerhetünk belőle valami döntőt.

A múlhatatlanul s végérvényesen jellemző pedig a fölemelő Irgalom, mert ez Jézus Krisztus. Akkor is, ha bűneinkre lobbant villámfényt, hiszen legbensőbb nyomorodott- ságunkat akarja orvosolni - mégpedig ingyen! A jobbján megfeszített latornak talán volt lehetősége arra, hogy fikarcnyit is jóvátegyen vétkeiből? A megtérést és bűnbocsánatot követő jócsélekedetek a helyreállt egészség „tünetei”, s nem afféle utólagos fizetség.

Korunk színvonalán állva tarthatatlan minden olyan múltba menekülő s a Bibliából, betűbálványt csináló, törvényeskedő kegyesség, amely gyanús aggályoskodással elvet minden olyan új látást, elképzelést, amely „lélekszűke” miatt nem fér bele megcsontosodott gondolkozásába s érzelemvilágába. A görcsösen múltpárti hitértelmezés mintha a saját betűrágó, formalista felfogását tartaná elévülhetetlennek, ahelyett hogy a legmagasztosabbnak tűnő elképzeléseinél is abszolúte különb, megdicsőült kozmikus Krisztusra figyelne. Ő ugyanis utolsó földi napjaiban mondta: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni” (Jn 16,12). Tőlünk is függ: nyitottak vagyunk-e a Szentlélek jézusi szellemű indításainak. Hiszen a mi Krisztusunk mindenkor előttünk „található”, mert Ő maga a jövő!

Dr. Bodrog Miklós

Králik Sándorné rádi presbiter

Orgonás szimpózium Szegeden

Karácsonyfa a kemencében!

Akasztófahumorral mindig hozzátettük ilyenkor ezt a szót: mindössze! Mindössze ugyanis 45 fok volt a fagypont alatt. Egy hét választott el bennünket karácsonytól. Lent vakító fehérség, fönt vakító sötétség, hiszen ilyenkor ott már nincsen Nap, csak februárban tápászkodik, hogy már illenék megmutatnia magát. Valahol fönt a koromsötétben sarkiludak hangja hallatszott. Vajon hogyan tudnak tájékozódni? Ilyenkor könyörögtünk nékik: szálljatok el kishazánk fölé és csak annyit mondjatok el: még élünk, nem holtakért imádkoznak odahaza! Várjanak bennünket! Ilyenkor a forró könny végiggurult az arcon, de a földre már könnygöröngy ért le koppanva a nagy hidegben... Akkor a rakodón dolgoztunk, társaimmal magyar magam egyedül több mint tízféle nemzetségbelivel. A hatvantonnás nyitott vagonok bedübörögtek a rakodó helyre az óriási bunker alá. Akkor már tudtuk, hogy a leningrádi kikötőből érkeznek: útjuk: oda- vissza! Vitték az antracitot, amit mi bányásztunk és mi rabszolgák beraktunk, és az ottani rabszolgák rakták a hajókra. A mozdonyvezetőknek csak megnyílt a szájuk: honnét-hová?!

Vaszka, a brigádvezető meghagyta: Sándor a vagonban söprűvel és lapáttal csinálj keresztben egy sávot, aztán vigyázva szórd ki a havat, mert ilyenkor karácsonyra mindig „üzennek” valamit az ottani sorstársak... a hó alatt! Lapátom valami keménybe ütközött. Óvatosan lesöpörtem róla a havat, hát Uramisten tíz kiló körüli fagyott hal mutatta magát. Szépen elosztottuk és csizmaszárunkban vittük őket „haza”, a kemencében megsütöttük és csaptunk nagy lakomát. Vaszka azt mondta, várjuk az „igazi" üzenetet. December 23-án megakadt lapátom a hó alatt fekvő nagy, szép fenyőágban. A brigádvezető élesre reszelt kanálnyéllel (kést nem lehetett tartani) annyi kis háromágú gallyra szeletelte, ahány an voltunk és elásta a hő alá. Másnap osztotta ki mindnyájunknak Legtöbben a Baltikumiak voltak A kisgalíya- kat hasunkra tettük ingünk és pufajkánk közé, mert motozáskor a kapunál csak kétoldalt végighúzta rajtunk a kezét a motozó őr. Különben is mit vihettünk volna a semmiből be a táborba? Délután négytől éjfélig dolgoztunk December 24-e volt. Mivel a priccsen csak deszka volt és oldalt már nem tudtunk feküdni „ülőgumóink" fájása miatt (mint a páviánmajmok ülőgumói, félburgonya nagyságban), arra kényszerítettek bennünket, hogy hason feküdni tanuljunk meg ingünk hasirészére tettük a kis fenyőgallyat, amely odatapadt ingünkhöz, így „karácsonyfánkkal” aludtunk A reggeli népszámláláskor lehúztak bennünket a priccsről és szinte félálomban sorakoztunk a barakk közepén, hasunkon a kis odaragadt fenyőgallyal. Mindenki megdöbbenve hallgatott, mert mi nem vettük észre. A katona leszedte a kis- galíyakat ezzel a mondattal: tilos és betette őket a kemencébe. A tűlevelek sercegve égtek el pillanatok alatt.

Semmi megjegyzés nem hallatott, de amit arcunkon láttak és ami Játszódott a barakk összességén, az mindent elmondott és hitvallás volt. Percekig halotti csönd. Ilyen döbbenetes lehetett a teremtés előtti csönd, amikor még csak sötétség volt, nem volt madárszó, nem voltak susogó fák, négylábúak zaja, emberi szó, csak Isten békéje a még ki nem mondott „legyen” nélkül... Mi felmásztunk a priccsre, hasunk alatt éreztük a kis fenyőgallyat, álmunkban otthon voltunk a családban, mert beteljesült rajtunk és átéltük a Zsoltár szavait: Szerelmesének álmában ad eleget. így álmunkban boldogok voltunk, nem fáztunk, mert a kisgallyak máglyatüze melegített bennünket...

Vorkuta, 1951 karácsonyára emlékezve.

Böröcz Sándor

Ma még nem ettem

Karácsony és újév Budapest ostroma idején

(Részletek Bagár Iván budavári segédlelkész naplójából, aki sok-sok nélkülözés és szenvedés után, vízhordás közben kapott sérüléseibe belehalt, 1945. április 23-án.)

Karácsonyeste

Az úrvacsora kezdetekor nagyriadó. Levonultunk az óvóhelyre. Ott tartottam az úrvacsorát. Kb. 50-en vettek részt. Este Kiss Márton egyházfi jött a hírrel, hogy az oroszok lövik a Margit-körutat. Le kell menni az óvóhelyre. A többiek ágyneműt is hoztak, én csak a csomagjaimat. Két padra hosszában két matracot tettem s ruhástul, nagykabátostul lefeküdtem. Éjfél felé nagyon fáztam. Felmentem az előtérbe, ott találtam egy szőnyeget, levittem és azzal takaróztam.

Az ünnep első napja

A 11 órai istentiszteleten szép számmal voltak Úrvacsora is volt. Ebéd után ismétlődtek a belövések Levittem az óvóhelyre az ágyneműmet, két ruhát, fehérneműt, élelmiszert és a Luther-kabátomat. Hajnal felé hatalmas robbanás hallatszott. Az iskolának és a szeretet- háznak összes ablaka betört. Még a spaletták is beszakadtak Reggelig már nem volt nyugalmunk

Az ünnep második napja

Istentisztelet után utcánk két nagy belövést kapott. A szemközti házban halott is volt. Villany nélkül maradtunk A vízszolgáltatás is megszűnt.

Szilveszter

Az óvóhelyen egy kis gyertya fényénél írok Állandó belövések Vízhordás a Nádor térről. 11 órakor váratlanul jött a csapból a víz. Nagy volt az öröm. Minden edényt megtöltöttünk Utána nagy mosakodás. Repülőgépről géppuskáznak Holnap, ha Isten is így akarja, és éltet kegyelméből, akkor megfőzöm azt az utolsó üveg zöldborsót, amit még Kőbányán tettünk el ezelőtt két és fél évvel. - Este szilveszteri áhítatot tartottunk utána a karácsonyfáról cédulákra írt igéket vett magának mindenki Az enyém ez volt: Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe (ApCsel 16,32). 10 óra után több erős robbanás hallatszott, megrázkódott még az óvóhely is.

Újév

Reggel láttuk csak az éjszakai repülőbomba szörnyű pusztítását. Templomunk belseje teljesen tönkrement. A tető két helyen is beszakadt. Délelőtt tűzifát hordtunk a templomból és az utcáról. Az utca tele romokkal, tégla, bútor, ablak gyermekjáték-darabok csatatér. 11 óra felé 3-4 hatalmas robbanás volt. A templom pusztulásának hatása alatt mintha jobban félnénk Énekelni kezdtünk Súlyos napokban csak Jézusra néz... Kint tartanak a súlyos robbanások Ma még nem ettem. Villanyunk sincs. A múltkori aknázásnak a szomszédban két halottja volt. A kertben temették el őket. 8-kor áhítatot tartottunk Most lassanként egymás után nyugovóra térünk „Oh, terjeszd ki Jézusom, oltalmazó szárnyad!”

Az óév búcsúztatása ötven évvel ezelőtt

Hogyan búcsúztunk az óesztendőtől 1945 utolsó napján a szarvasi evangélikus ótemplomban? (.Amelyet még Tessedik Sámuel építtetett az 1780-as években.) Erről szól édesapám, Pásztor Pál nyug. postatisztviselő (1887-1970) följegyzése a nehéz időkből fennmaradt naplójában.

A második világháború akkor már befejeződött, de a szovjet megszállás jelen volt. Sok családból hiányoztak azok, akik elestek a háborúban, vagy fogságba kerültek Családunkból lelkész bátyám (Pásztor Pál) már kiszabadult a gödöllői fogolytáborból. Béla öcsémet - mint huszár hadapródiskolást - a messzi Dániába vetette a háború. Magam 1945-ben Szegeden kezdtem főiskolai tanulmányokat, de késő ősszel, minthogy fűteni nem lehetett, hazaküldtek bennünket; így a telet otthon tölthettem, Szarvason, és december 31-én délután én is ott lehettem az ótemplomban.

Apám naplójában a következő följegyzéseket találtam az 1945. év utolsó napjáról:

„...Év vége lévén három órára mindnyájan elmen-\ tünk az ótemplomba. Amikor odaértünk már tele volt a templom. A végső ajtón mentünk be. Minden pad el volt foglalva. A csillárok égtek mert ez alkalommal volt villanyáram, bár az istentiszteletet azért kezdték korán, mert félős volt, hogy nem lesz áram. így megtelve, nagyon szépen tűnt fel a templom. Szemben az oltár, kétoldalt a hatalmas oszlopokon nyugvó kettős karzat, s háttérben a hatalmas orgona a régi világ alaposságát mutatta. A mai építkezés ehhez képest csak fövényre épít. Ennek a templomnak falai földrengést, vihart s bombázást megértek s ekkor mutatkozott meg alapossága.

Nem lévén hely alul, felmentünk az alsó, majd onnan a második karzatra. Ide ritkán szorul fel az ember. Gyermekkoromban jártam ezen a karzaton, ahol az ülőhelyek is egyszerű fenyőgerendákból lépcsőzetesen felfelé vannak egybeszerkesztve, s vaskapcsokkal összefogva. Még itt is sokan voltak bár itt még elég hely várakozott a későbben érkezőkre.

Három óra volt. A nagy csendet - mint egy viharzúgás - felváltotta az orgona hatalmas hangja. Az orgonista szép előjátékot adott elő, s utána a sok ezer ember hangja is belekapcsolódott. Az ablakon a lenyugvó nap sugarai a felhők játéka szerint vetélkedtek a csillárok fényével.

Elnémult az orgona, megkezdődött a prédikáció. Köz- ben-közben felcsuklott egyik-másik nő zokogása. Fájó emlékek kerültek felszínre. Sok család megtörve, megfogyatkozva vehetett csak részt ezen az istentiszteleten. Sokan elhaltak vagy még mindig távol vannak, s boldog az az ember, aki hozzátartozójáról megnyugtató hírt hall. Ilyen körülmények közt az év minden bánata felszínre kerül, s a szívfájdalmát könnyekbe, enyhíti meg.

Ament mondott a pap. Az orgona ismét megszólalt. A nép elénekelte a Himnuszt, s megindult a tömeg kifelé, s eloszolva az utcákon, mint fekete kígyó kanyargóit hazáig. Künn sötét felhők borították az eget, az utcákon azonban ma kivételesen égtek a villanylámpák Csend volt az utcákon. A gyerekek sem próbálkoztak az új esztendő köszöntésével. A nyomorúságban sok minden megváltozott. Almát, diót, kalácsot nem osztogatnak az óévet búcsúztató énekeseknek sem. így maradnak el s mennek feledésbe a népi szokások

Tíz óra felé jár az idő. Lefekszem. Az éjféli harangszót ágyamban fekve is meghallom. Lefekvés után sokáig nem tudtam elaludni. Sok mindenen gondolkoztam. (...) Ilyen gondolatok közben lepett meg az álom, de nem sokáig tartott, mert eljött az éjfél, s az összes templomokban meghúzták a harangokat, s azok zúgása s az oroszok fegyvereinek ropogása felébresztett. Beköszöntött az új év. ”

Fél évszázad múlt el azóta. Édesapánk már régen meghalt, mi - élők - pedig immár az 1995. esztendőt búcsúztatjuk

Dr. Pásztor Emil ny. főiskolai tanár