Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)
1995-11-26 / 48. szám
✓ Evangélikus Elet 1995. november 26. A HALDOKLÓK LELKIPÁSZTOROLÁSÁRÓL A kegyetlen jó halál Sokan teszik fel a kérdést keresztyének és világiak egyaránt, amikor kórházlelkészi szolgálati területemről érdeklődnek: „Mit lehet a haldoklóknak mondani? Hogyan adod át az Ige üzenetét?” Ezekben a helyzetekben az elsődleges az együttérző hallgatás, a beszédes hallgatni tudás, az Isten előtti csend. Csak azután lehet helye a szónak, a biztatásnak. Erről a csendről, hallgatásról szeretnék vallani most, amikor az örök életről is gondolkodunk. A csend, amely a krisztusi gyengédség és elfogadás megjelenítése, lehetőséget ad a hazakészülőnek, hogy a terheit kimondhassa Isten és ember előtt: az élet utolsó pillanataiban a keresztyén embernek szüksége van arra, hogy békességben lete- hesse mindazt, amit magával hordozott. A csendben születik meg a kimondott szó, amelyben megfogalmazódnak a döbbenetes adósságok, tartozások Istennek és az embertársaknak. A csendben születik meg a kimondott szó, amely szólítja Istent a kegyelemért, megbocsátásért, az örök életért. Hiszem, hogy ebben a folyamatban, amelyben sok vergődést, kínt és küzdelmet élnek át az emberek, jelen van Isten. Hiszen a csendből megszülető szólításra adható csak válasz. A bűnbánatról van itt szó, amelyet csak nehezen tudunk kimondani mi emberek, a számvetésről, az addigi elrontott életekről, az ittmaradókkal való rossz kapcsolatok rendezéséről. Isten jelenléte gyakran tesz csodát. A megbékélés mindig csoda. A hozzátartozóktól való búcsúban sokszor az Isten ajándékai iránti hálaadás van, amit egymásban a beteg és az őt körülvevők kaptak. Nagy ajándék, ha a szeretet kiűzi a félelmet, s a beteg nincs magányra ítélve. A csendben megszülető szóban nemcsak az Isten előtti múlt, hanem a jelen és a jövő is benne van, az örök élet reménye. Volt egyszer egy idősebb hívő keresztyén, aki az egyházban is aktívan dolgozott. Hazakészülésénél sokat beszélgettünk, de nemcsak a halálról, végső dolgokról, hanem mindarról, amit ő mint gyakorló keresztyén fontosnak érzett az egyházi szolgálatban, Krisztus közösségében egy fiatal lelkész számára. Egyfajta bizalmon alapuló és szereteten alapuló örökség volt ez, amelyben az utolsó pillanatokban is a jövőre, a folytatásra, a hit megőrzésére, az egyház szereteté- re és problémáiban való részvételre indított és adott nagyon sokrétű hitbeli és intellektuális tapasztalatot. Készülődésében a család együtt vett úrvacsorát a beteggel. A csendben válaszolt Isten. így kapcsolódott össze a múlt, a jelen és a jövő a Krisztusban. Ebben a közösségben jelent meg a belső békesség Istennel és a rácsodálko- zás az eljövendőre. Egész egyházunknak nagy kincsévé válik, ha a halálba készülők számára valóság lesz, hogy a halál fullánkja ellenére reális tény az örök élet. „Hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Fodor Viktor Hívő keresztyén orvos a haldokló mellett Egy nehéz nyár végi éjszaka során történt mindaz, aminek képeitől sokáig nem fogok szabadulni, amiről - éreztem akkor és érzem ma is - egyszer írnom kell majd. Súlyos sérültet hozott a helikopter ambulanciánkra. Az amúgy is zsúfolt ügyelet forgatagában elkeseredetten konstatáltuk, hogy megint egy szombati diszkóbaleset fiatal áldozata fekszik előttünk. Vizsgálatokra sem igen volt idő, több teamben azonnal indultunk a műtőbe. Az első nehéz félóra után tudtunk csak tájékozódni, figyelni a beszivárgó hírekre ismét. Komor tragédia képe rajzolódott ki. Az öt fiú diszkóba tartott valamelyik édesapa hathengeres autójával. Ismeretlen okból nagy sebességgel belerohantak egy szabályosan szembe közlekedő darugépbe, melynek sofőrje és négy fiatalember a helyszínen meghalt. A járművek, illetve a holttestek oly mértékben deformálódtak, hogy a személyazonosság megállapítására a helyszínen nem volt lehetőség, így az élve bekerült áldozat is névtelenül feküdt a műtőasztalon. Több órás beavatkozással sikerült az állapotát annyira stabilizálni, hogy az intenzív osztályra szállíthattuk. Az igazi szörnyűség azonban csak ekkor következett. A műtő ajtajában már ott álltak a szinte őrjöngő, egymást vádoló szülőpárok, abban a kétségbeesett reményben, hogy az ő gyermekük az egyetlen túlélő. Megkövülve néztük, ahogy reszketve hajlanak a sérülésektől deformált, kötésekkel borított, csövek és kábelek hálójába láncolt test fölé. És nem ismerték föl... A sors keserű igazságossága, hogy másnap itt is bekövetkezett a tragikus vég. Szélsőséges eset, de ez (is) a baleseti sebészet. Itt ritkább a hosszú agónia, gyakoribb a percek alatt lecsapó halál. Sokszor nincs is idő, és lehetőség a vérző, tudattalan beteggel kapcsolatba kerülni, nincs „pszichés vezetés”, nincs „emberség”, csak kapkodó küzdelem. Nincs „felvilágosítás”, csak a részvétteli közlés, telefon, távirat és a zokogás a végén. Ne kelljen itt a kiáltó miértek sorát megválaszolnom, az értelmetlen, borzasztó pusztulást megmagyaráznom. Nem sokkolni szeretnék ezekkel a sorokkal, mert akiknek erre lenne szükségük, nem ezt a lapot olvassák. Nem a döbbenetét, és a tehetetlenségérzést szeretném pusztán megosztani, amely újra és újra átjár bennünket, látva a jól, vagy rosszul berendezett életeket pillanatok alatt kettévágó, végérvényesen megnyomorító tragédiákat - „bolond, még az éjjel elkérik tőled a lelkedet..." (Lk 12,20). Nem. Mert mindezek felett, belül valami más maradt meg ebből az éjszakából. Ahogy ott álltunk és néztem a kapkodó, simogató kezeket, a kétségbeesett remény tapintásait, született meg a felismerés, amelynek melege azóta is oldja a visszaemlékezés dermedtségét. „Együtt éreztem” az Atyával. így, ilyen kétségbeesett szépséggel szeret az Isten engem is. Gyermeke vagyok. S túl mindenen, vár rám a műtő ajtajában... „Hívő, keresztyén orvos a haldokló mellett?” Megint mást vártam. Megint mást írtam. Újra csak az ajándékot lehetett megosztani. Dr. Cserháti Péter Nem tudunk mit kezdem a halállal... (Folytatás az 1. oldalról) Korunk nem tud mit kezdeni a halállal. Anyánk gépekre kapcsolva, fehércsempés fal mellett magányosan lép át a nemlétbe, barátunkat utolsó percéig ámítjuk a gyógyulás reményével, orvos ismerősünk, amikor saját magán fedezi fel az ezerszer diagnosztizált tüneteket, a laboratórium tévedéséről beszél. Többdiplomás, nagyon okos férfi, akinek családjában három generáción át pusztított ugyanaz a kór, kórházi ágyán félálomba szenderedve véletlenül meghallotta, hogy az ápolónő róla beszél a szomszédnak: gyomorrák... Méltatlankodva mesélte el aznap délután látogatóinak: ez a buta liba miket össze nem hord! És még hozzátartozói sápadt, zavart arcát, lesütött szemét látva sem eszmélt rá az igazságra. Hihetetlenül erős az önvédelem, a leg- megalázóbb öncsalásra is képes, így pedig megfosztódik az ember a méltó távozás utolsó lehetőségétől is. Dolgairól nem rendelkezik, szeretteitől nem búcsúzik el, fontos gondolatait nem közli, életét nem veszi számba, gyakran megijed a pap felbukkanásától is. A fiatal. ság, a szépség, a fogyasztás kultuszának korában a halál szégyellni való malőr lett. Már a kifejezéssel is bajban vagyunk. Ismerős asszony rendszeresen beszámol beteg bátyja sorsáról. Egy reggel sírva hív: - Laci elment. - Hová? - kérdezem ostobán, persze a következő pillanatban már észbe kapva. „Tragikus körülmények között elhunyt” - olvasom az újságban a szép színésznőről, és már nem is lep meg, amikor később értesülök róla, a Dunába vetette magát. Bizony, félünk. Félelmet takar a népi humor is: beadta a kulcsot, elment Földvárra deszkát árulni, alulról szagolja az ibolyát, feldobta a talpát, elvitte a kaszás... De megannyi elfogadott szinonimája is van a „meghalt” szónak: elhunyt, elment, eltávozott, itt hagyott bennünket, jobb létre szen- derült, a másvilágra költözött, elhagyta az ámyékvilágot, bekövetkezett a vég... Nem természetes a viszonyunk a halállal, mint ahogyan a régieknek. Pedig - túl bánaton, gyászon, fájdalmon - csak egy állomás... Újlaki Requiem dona nobis Domine Az ősz belopja az emberi szívekbe a szorongást, az elmúlástól való félelmet, fölfokozza a feszültséget, amelyet az élet véges volta kelt. Csodálatos egy napfényes őszi erdő látványa, amikor megszámlálhatatlan színekben pompázik a természet, amikor az avar kesernyés illata hódítja el a sétálót. Ilyenkor valami arra indítja az embert, hogy hagyja, hadd ragadja el a gondolatait, érzéseit ez a látvány és illat, hagyja, hadd oldódjanak föl ebben a különös hangulatban, ahol a végtelen nyugalom és a végtelen feszültség vibrálása szinte tapintható. Az ősz újra és újra belopja az emberi szívekbe a szomorúságot, a gyászt, az emlékezést. Az elmúlás mindig titok marad az ember számára, olyan titok, amely soha nem hagyja nyugodni. Félve és lopva tekint előre a távoli (vagy nem is olyan távoli?) időre, amikor neki is át kell lépnie ennek a titoknak a küszöbét, amikor megoldódik ez az örök és sokszor riasztó rejtély. Visszapillant azokra a szeretteire, akiket magába zárt az idő, akikre már csak emlékezni tud. S sokszor milyen fájdalmas is ez az emlékezés, amely lassan gyógyuló sebeket tép föl, és amely az örök kérdést feszegeti: miért? Igen, ilyenkor ősszel, amikor az emberi szív szorongással és nyugtalansággal telik meg mi emberek elindulunk az örök nyugalom hazájába, a holtak nyughelyére. Talán a mohás kövektől akarunk választ kapni föltenni soha nem mert kérdéseinkre, talán nem akarunk egyedül maradni, talán nem akarunk senkit egyedül hagyni Kutatjuk, keressük a nyugalmat, a békességet ott, ahol minden olyan nyugtalanítóan nyugodt és békés. Ilyenkor mindenhol gyakrabban hangzik föl a világ talán legszívbemarkolóbb zenemüve: Mozart Requiem- je. Az élő kétségbeesett könyörgése ez másokért, mindenkiért, akik a holtak rideg birodalmában rettegve várják a végső harag napját. A haldokló utolsó sóhaja ez, amely kegyelemért fohászkodik ahhoz, aki mindenek Ura, aki emberséget állt mindenekért. Az elveszett reménysége ez, hogy amikora végnél a súlyos terhekkel megterhelt ember a sírból kiemelkedik, az Örök Világosság fogja majd várni, aki dicsőségesen emelkedett ki a halál rabságából. Requiem a holtakért, requiem az élőkért, requiem a haldoklókért. „Requiem aetemam don a eis, Domine, et lux perpe- tua lucat eis”- ,^4dj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. ” Te adsz, Urunk, örök reménységet, mert az Örök Világosság fényeskedik nekünk. Amen. Sánta Anikó Felettébb dicséretes, hogy a magyar TV az utóbbi hetekben többször is foglalkozott a meghalással, haldoklással és a halállal, vagyis velünk emberekkel, akiket nagyon is leterhel a téma. November 1-jén láthattuk a „Halál és feltámadás a keresztyén hitben” című műsort, s még aznap este meditálhattunk a meglehetősen időigényes, ,A- színésznő és a halál” című filmen. Az előbbi a hagyományos keresztyén értelemben veendő bizonyságtételek definícióját is kiérdemelte volna, annyira keresztyén szellemben szólt. Áz említett hosszú film pedig elénk tárta a címben jelzett színésznő (Kathleen Gáti) lelki küzdelmét, amit édesanyja halálos betegsége során kellett átszenvedni, amíg részvéttel és segítő szeretettel elkísérte őt szinte a fájdalmas diagnózis első pillanatától az édesanyai szív utolsó dobbanásáig. A jeles színésznő ezen idő alatt szerzett tapasztalatairól számolt be ebben a monológokra épülő filmben. Nem volt könnyű időszak, vehettük ki szavaiból, de csodálatos lelki igazságok birtokába jutott és egyáltalán nem bánta meg, hogy a halállal birkózó édesanyját nem dugta el egy jól megfizetett intenzív osztály csempézett falai közé, hanem mindvégig mellette maradt. Egy nagyon késői időpontban, euthanáziáról látott összetett TV- műsorban volt egyórás film egy nagyon súlyos betegről, aki aktív ember létére elvesztette összes fizikai képességeit, tolókocsiba került és egyre tehetetlenebb lett, és szenvedései, megalázónak átélt helyzete miatt euthanáziát kért, azaz a kezelőorvosát többször és nyomatékosan kérte felesége jelenlétében, hogy adja be neki azt a bizonyos utolsó injekciót, hogy megszabadulhasson minden földi kíntól, bajtól. Nyugat-európai udvariassággal asszisztált ehhez a többször is cigarettára gyújtó feleség és a sokféle beteget gyógyítga- tó orvos. Végül teljesítették az elkeseredett beteg kérését, láthattuk a kimúlást - és a néző - ha leikével nézte a filmet - kiborulva tehetett kísérletet arra, hogy figyelemmel kísérje a filmet követő higgadt, nyugodt, csendes beszélgetést, amiben részt vettek bioetikusok, teológiai professzor, orvos, jogász, orvosjogász, valamint a kedves néző vehette, a telefonját (ha véletlenül van neki) és elmondhatta a véleményét. Érdekesnek tartottam, hogy kérdése szinte senkinek sem volt, mindenki a már kiforrottnak látszó véleményét fogalmazgatta meg. A téma természetesen az euthanázia volt, azaz szabad-e elővételezni a halált, szabad-e, megengedhető-e, ha valaki gyógyíthatatlan betegen elviselhetetlen fájdalmak közepette orvosát kéri meg, hogy segítse át azon a félelmetes demarkációs vonalon, amit pontatlanul bár, de közmegegyezésszerűen halálnak neveznek. Finoman, kulturáltan, alig észrevehetően, de ütköztek a vélemények. Az egyik résztvevő szerint elsősorban nyugat-európai problémáról van szó igazából, mert ott a hallatlanul fejlett medicinális technika nagyon sokszor nem kívánatos és természetellenes módon nyújtja meg az életnek haldokló fajtáját, s az érintettek igazából az ellen tiltakoznak, hogy ne ilyen mesterséges halálban legyen részük, hanem joguk legyen a természetes halálhoz. Tehát tulajdonképpen nem önmagában véve van szó az euthanáziáról, hanem egy túltechnizált világban tiltakoznak a medicinális prolongálás, a felesleges életmeghosszabbítás ellen. Talán az egyik legérdekesebb megszólalás az volt, amikor Stephen W. Hawkingról volt szó, akiről megtudhattuk, hogy a világ egyik legokosabb embere, akinek már semmije nem működik, csak az agya, s esetleg külső szemlélő indokoltnak érezné, ha euthanáziát kéme, de barátai segítségével korszakalkotó gondolatait hozza napvilágra, pedig nem tud beszélni, írni, járni, mozogni, csak az agya mozog. A titok az, hogy az életének mégiscsak van értelme és tartalma. Sajnos, modem korunkban sok mindent megnyert az ember már, csak éppen az élet értelmét vesztette el. Az euthanázia ellen szólók elsősorban arra hivatkoztak, hogy túlzottan is szegény a mi társadalmunk ahhoz, hogy megengedhesse magának ezt a kényelmet. Ha majd a bőség olyan színijét éljük el, amikor nem kell anyagi jólét javulásában reménykednie annak, aki túlélőként örökös lesz, vagy nem kell tovább a fáradtságos ápolást végezni, akkor térhetünk vissza erre a kérdésre. Csakhogy, amíg ez a petőfis jóléti társadalom nem következik be, addig a végső stádium felé, közeledő betegekre, tudatos vagy tudatalatti presszió nehezedne az euthanázia jogi lehetősége esetén, hogy „vajon miért nem kéri már?” Vagy ha nem is lenne ilyen, akkor is az esetlegesen érzékenyebb lelkivilágú beteg érezhetné úgy, hogy elvárják tőle ezt a nem könnyű döntést, hogy az alig 50 négyzetméteres lakásban végre felszabaduljon már az a kis lyuk, ahová rögtön lenne kit beköltöztetni. Az ellenzők főérvei közé sorolandó az is, hogy ezzel a döntéssel csak az erkölcsi felelőtlenség szaporodna, hiszen tárt kapu nyílna sokféle visszaélés előtt. Mi a megoldás? Patent, azaz mindent megoldó választ aligha várhatunk el bárkitől is, de ha itt mégis kísérletet teszünk egy elvi lezárásra, akkor azt csak azzal a fenntartással tesszük, hogy végső soron valóban mindenki maga felelős az élő Isten színe előtt. Vannak dolgok, amik nem tartoznak az autonóm döntési lehetőségeink közé. így ha nem dönthettünk a születésünk fölött, mert nem a mi autonómiánk, akkor vajon jogunk van-e döntenünk a halálunk felett? Nyilván a válasz erőteljesen világnézet és hit függvénye. Az egyik válasz, elvi lezárás, hogy tanulnunk kellene, miként és hogyan viszonyuljunk a haldoklókhoz, vagyis hogyan adjuk meg nekik azt, amire még szükségük van. Ennek azonban feltétele lenne az a hitbeli forradalom, amelyikben felragyogna mindenki számára, hogy az élet nemcsak annyi, ameny- nyit mi látunk belőle itt ebben a három dimenziós világban, hanem folytatás is van s nem lesz mindegy, hogy hol... Gyakorlati alternatíva az euthanáziával szemben a még nem nagyon ismert „hospice mozgalom”, azaz olyan otthonok létrehozása (van már néhány), ahol otthonos és emberi körülmények között hagyhatják el a haldoklók ezt a világot. Keresztyén hitünk nem engedheti meg az euthanáziát, hanem fokozni kell a felelősségünket ebben a vonatkozásban, mert nagyon igaznak érzem azt a tételt, hogy értelmetlen élet nincsen, csak meg nem értett élet van. A tehetetlennek látszó beteg életét sem szabad értelmetlennek ..nevezni- Lehet,.hogy éppen .az-az értelme, hogy minket igazibb emberségre tanítson. Eijé KÜLFÖLDI HÍREK A Luther Márton Szövetség (Erlangen) közgyűlése megválasztotta új elnökét Claus-Jürgen Roepke egyházfőtanácsost, aki Joachim Heubach püspök utódaként lesz a szövetség elnöke. Roepke egyházfőtanácsost jól ismerjük egyházunkban, mert a testvér Bajor Evangélikus Egyházban tölti be szolgálatát, és ez év áprilisában tagja volt a bajor egyházi küldöttségnek, amely nálunk járt, s többek között a Budavárban is szolgált. Isten áldását kérjük szolgálatára ezen a fontos helyen, (hvi) A szlovákiai Evangélikus Egyház zsinata októberben Tfencsénben összeült. Új Ágenda tervezetével foglalkoztak, az LVSZ evangélikus-katolikus párbeszéd bizottságának témájáról tanácskoztak és két új női lelkésztagot választottak be az országos presbitériumba, (lwi) A Elő reménységünk az egyházművészetben A történetírás ma egyre jobban foglalkozik a régi korok művészeti emlékeivel is (kép, épület, zene stb). Ezek sokszor jobban tükrözik egy korszak szellemét, gondolkodását, mint a krónikák, jegyzőkönyvek, írásbeli dokumentumok, források. Ezért ma máraz egyháztörténészek is egyre jobban felfigyelnek az egyházművészet emlékeire is. A mai napon, Örökkévalóság vasárnapján felvetődik a kérdés, hogyan fejezi ki a művészet az egyház élő reménységét az örökkévalóságról (lPéter 1,3). Elsősorban a festészet emlékei érdekesek A festészet a művészetnek az az ága, amelyik „elbeszélő művészet, ” történetet tud ábrázolni, így a bibliai történeteket is. A történelem során tapasztaljuk hogy a teológiával és a gyakorlati kegyességgel párhuzamosan változik az egyházművészet is. Felvetett témánkkal kapcsolatban kétségtelen, hogy a keresztyén reménység ábrázolását elsősorban a katakomba-művészetben találjuk A katakombák az első századokban földalatti temetkezési helyek voltak Itt békében temethették el a keresztyének halottaikat, mártírjaikat is. Az a körülmény, hogy nem felszíni temetők voltak magyarázza, hogy az évszázadok során a mai napig fennmaradtak ezek a sírok elsősorban Rómában, Nápolyban, Szicíliában. A katakomba-sírok számát több mint egymillióra becsülik az összes római katakombafolyosó hossza 150 kilométer. Érdekesség, hogy a római Callistos katakomba egyik sírkamrájában (ez ritka eset) öt portrét találunk egymás mellett. A kamrák kifestése boldog paradicsomi hangulatot áraszt. Tarka virágágakat látunk néhány galamb az amforákhoz telepszik inni A latin feliratok szerint: Arcadia in Pace”... „Eliodora in Pace”-: örök „békében” élnek ezek a halottak Kiterjesztett karral, imádkozó testtartással állnak Aki így áll Isten előtt, az „él” - ha meg is halt, és akkor is, ha talán megégették vagy az arénában a vadállatok széttépték Isten az élők Istene. Számára mindenki él. Az imádkozó alakok neve „ Orantin ”. Ők a hit szemével néznek és messze túllátnak a földi látható dolgokon. Kb. 400-ig használták a katakombákat temetésre, azután a föld felett temetkeztek a templomok körül, sőt a templomban is. A katakombák képei tehát az örökélet hitét fejezik ki. Újra meg újra találkozunk Krisztussal, mint Jó Pásztorral, akit a nyáj juhai bizalommal vesznek körül... Gyakran viszi a vállán akár a beteg akár egy elveszett bárányát... Ez a Krisztus-kép vigasztaló. Egészen más mint, a középkori egyházművészet Krisztusa, aki távoli, kemény és ítélő Krisztus. Ezt Luther is elvetette, mert szerinte Jézus a Jó Pásztor, az Úr és a Megváltó, akiben bátran bízhatunk Az első 3 század katakomba- és szarkofágábrázolásaiban válogatott Ószövetségi és Újszövetségi történeteket találunk PL: Dániel az oroszlánveremben, a három ifjú a tüzes kemencében, Izsák feláldozása, Noé a bárkában, vagy Mózes vizet fakaszt a sziklából és Jézus csodák Kánai menyegző, vak gyógyítása, Lázár feltámasztása, ötezer megvendégelése stb. A tudomány szerint ezek a korabeli halotti imák m egfestései, amelyekben éppen ezek a bibliai részek vannak felsorolva. Ezek a képek Isten nagy tetteire emlékeztetnek és üzenetük a következő a katakombasírok mellett: ahogy ezekben a történetekben Isten kimentette övéit a bajból, úgy fog titeket is kimenteni a halálból, most és az Ő visszajövetele napján. Ezek a megfestett imák imádságra biztatnak. Ez a biztatás nagyon is szól a mai gyülekezetnek is. A katakombaképek imára szólító képek! A keresztyén művészettörténetben páratlan az élő reménységnek ilyen erőteljes ábrázolása. De az élő reménységgel találkozunk az ókeresztyén bazilikákban is. A bazilika falain végig mozaikot látunk, Jézus élete, csodái képeken, továbbá az üdvözül- tek, a vértanúk sora látható itt általában. Az apszismozaikok Krisztust ábrázolják, aki „eljő ítélni élőket és holtakat”. A nyugati egyház tehát világosan ifányította a belépő tekintetét előre az apszis, vagyis a szentély felé. Másfelé nézni nem is lehetett. Jelképesen ebből a múlandó életből, az örökélet felé irányította a templomba lépőt. Keresztyénségünk ma sokszor olyan, mint egy szomorú, reményvesztett nép vándorlása, mert elfeledkezünk a célról, amely felé tartunk. Elfelejtjük, hogy élő Urunk van, akivel élő barátságban élhetünk és akkor ugyanaz a boldog reménység tölthet el minket is, mint ami a katakombák derűs képeiből árad két évezred távlatából is! G.A.
