Evangélikus Élet, 1995 (60. évfolyam, 1-53. szám)

1995-06-04 / 23. szám

...egész Júdeábán" Evangélikus Élet 1995. június 4. „ELJÖN HOZZÁTOK A SZENTLÉLEK ÉS TANÚIM LESZTEK... Ebben a mondatban Jézus világ­méretű munkaterve bontakozik ki. De így is nevezhetnénk: missziói munkaterve. Mégpedig, ahogyan erről már bizonyára volt szó: fázi­sokban, koncentrikus körökben. S ugyanebben a mondatban lát­hatjuk Jézus nagyon reális látását is: az ügynek lépésről lépésre kell haladnia. De benne van a mondat­ban Jézus világot átfogó és üdvözí­tő szándéka is. Realitás és világot átfogó látás együtt! Pünkösd ünnepén, az egyház és a misszió születése ünnepén igy csendesedjünk el Jézus szavai fö­lött. Igen, igaz, ez az ünnep az egy­ház „születésnapja”. Hálát is ad­hatunk ezért. De ez önmagában kevés. Egyház és misszió együtt és egyszerre születtek. Legalábbis Jé­zus gondolatában, szándékában és szavában. És akarata valósulásá- ban is. Erről tanúskodik voltakép­pen a Cselekedetek könyve. A könyv felépítése ennek a mon­datnak megrajzolása, Jézus akara­tának teljesedése. Annak leírása, ahogyan megszületett az első gyü­lekezet Jeruzsálemben és ahogyan terjedt aztán Júdeábán. Ahogyan átcsapott a gyűlölt és ellenséges Samáriára is az evangélium tüze. És ahogyan szinte egy nemzedéken belül az egész akkor ismert világot behálózta az evangélium. Igen, egyház és misszió együtt vannak, édestestvérek, vagy pedig bajok vannak az egyházzal. Érdemes vol­na ezen is elgondolkozni éppen napjainkban. Ez a gondolat maga megérne egy meditációt, főképpen sok-sok csendes imádságot! De mit jelent ma nekünk a mon­datnak ez a része: egész Júdeábán ? Kétségtelen, a „Júdea” szó a zsi­dómisszióra is emlékeztet bennün­ket, Isten választott népére is, Izra­elre. A nagyon nehezen békét talá­ló, hazájáért küzdő, feszültségben élő és sokat szenvedett népre. Ez­zel a néppel kapcsolatban itt csak «egyetlen gondolatot kell kiemel­nem. Mi, keresztyének ezzel a nép- 'jühf 'dialógusban vagyunk. Más szóval folyik a párbeszéd a zsidók és keresztyének között. Kell is ez, és megköszönhetjük Istennek, hogy ilyen korban élünk. Nem vál­lalunk semmilyen zsidóellenessé- get, aki magát keresztyénnek, „krisztusinak” vallja, nem is gon­dolkodhat így. Évszázadok alatt' felépült és ma is meglévő falakat kell lebontanunk ebből a szem­pontból. De mi nem tehetünk le a misszió ügyéről sem. Hiszen a fel­adatot Urunktól kaptuk minden népre, erre a népre is. Ha Jézus szavát és Isten választását, Izrael választottságát komolyan vesszük, kell, hogy ebből értük szóló imád­ság fakadjon; kell, hogy felelősség szülessen. Kell, hogy úgy is gon­doljunk a júdeai, a zsidó népre, hogy vonja magához az, aki közöt­tük született, értük is meghalt és feltámadásával nekik is utat készí­tett Isten országába. Kell, hogy eszünkbe jusson Pál szava: „kíván­nám, hogy inkább én magam legyek átok alatt... test szerinti rokonaim helyett..." Én még emlékszem olyan imaközösségre, ahol ezért az ügyért imádkoztunk. Ma van ilyen kör, ilyen imádkozó közösség az egyházban? De furcsa módon, ez a mondat a belmisszióra is emlékeztet min­ket. Véleményem szerint, amikor Jézus Jeruzsálemet és Júdeát emlí­tette, az ezt is jelentette: először országunkban terjedjen az evangé­lium. Mert az evangélium nem úgy terjed, hogy ugrik, hogy valakit kikerül. Amikor Wichem János szolgá­latában 1848-ban a belmissziói ki­áltvány megszületett, azt írta, hogy az első gyülekezeten belül minden másgyökerű gondolkozás legyőze- tett. Ézért nem volt szükség akkor belmisszóra. Később, Konstanti- nusz császár korában ez már így volt, minden más gyökerű gondol­kozás bekerült az egyházba is. A reformáció szerinte egyházi éb­redés volt, s a cél megint élő gyüle­volt az a bibliai vers, amelyet a 36. Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia előkészítő bizottsága az egy évvel korábban tartott nagyheti ta­lálkozón elhangzott javaslatok közül a konferencia főtémájául kiválasztott. Mivel ezt a bibliai verset templo­mainkban legtöbbször házasságok megáldásakor szokták felolvasni, így érthető volt, hogy a konferencián szó volt a párválasztásról, családalapításról és a családi élet egészségének a megőr­zéséről. Ezeket a megbeszéléseket dr. Pálhegyi Ferenc, a budapesti Gyógype­dagógiai Főiskola tanára vezette, ugyancsak ő felelt egy-egy előadásban a kővetkező kérdésekre: „Ki vagyok én?" és „Ki a másik ember?” Persze, ez a szentírási vers nemcsak a házassági közösségről szól, hanem egyéb, Isten akarata szerint közössé­geinkről is, amelyeket O fel tud’hasz­nálni szeretete megmutatására. Ezért szó volt arról, hogy mit mond a Biblia a közösségről. Ezt Gémes Pál németor­szági lelkész ismertette; ugyancsak ő emlékezett meg a keresztyén közösség­gel igen komolyan foglalkozó Dietrich Bonhoeffer német evangélikus lelkész­ről és teológiai tanárról is, aki 50 évvel ezelőtt vértanúhalált halt. E beszámoló írója pedig előadásában rámutatott ar­ra, hogy a jeruzsálemi keresztyén gyüle­kezet életének újtestámentomi leírása­kor említett közösség miképpen valósult meg a keresztyének között az egyház története során. A konferencia első négy napján tar­kezetek születése is. De azért azóta is, és ma is az egyházon belül is megvan a máshátterű gondolkozás és élet is. Ezért kell - írja - a bel- misszió, hogy az egyházat igazán átjárja az evangélium és egyre in­kább az országot is, ahol az egyhá­zak élnek. Azt hiszem, ma is szük­séges az ilyen másgyökerű gondol­kozást és életet legyőző belmisszió, ébredés. Vagyis, hogy az egyház valóban egyház legyen és sugároz­za környezetében az evangéliumot tovább. Isten adja, hogy egyhá­zunkat is átjárja Isten országának ereje, a Leikéből fakadt ébredés. Ebből az ébredésből fakadhat a tűz terjedése tovább Samáriába és a föld végső határáig. Más szóval: így lehetünk missziói egyházzá ma. Egy régi legenda szerint, amikor a tanítványok már elindultak a szélrózsa minden irányába, egy an­gyal megkérdezte a mennybement Jézust: Uram, nincs más alternatí­va? A válasz így hangzott: nincs! Nincs, mert Ő ma is egyetlen, ha­talmas Úr. Nincs, mert 0 ma is rajtunk keresztül akarja terjeszteni országát. Nincs, mert Ő tudja Lel­két adni, hogy tanúi legyünk itt­hon és mindenütt. KI. tott evangelizációs előadások keretében Cseri Kálmán Budapest-pasaréti lelki- pásztor elmondta, hogy az emmausi tanítványok történetében az Istennel való közösség hetyreállása milyen ha­tást váltott ki két ember életében. A vi­rágvasárnapi és nagypénteki istentiszte­letek, amelyeknek a szolgálatában Cse­ri Gyula (Giessen), Molnár Veres Pál (Stockholm), Joób Olivér (Zürich) és Kiss Szabolcs (Meran), valamint Berde László (Székelyudvarhely) lelkészek vettek részt, a családanyák által veze­tett reggeli imaórák, a fiatal résztvevők által tartott esti áhítatok, a nagycsütör­töki vigília és nagypénteki űrvacsora- osztásrá való közös felkészülés hasonló bizonyságtételekkel gazdagították a konferenciát, ugyanígy a résztvevők lá­tókörét tágító, tájakat és embereket is­mertető, tudományos, néprajzi, orvosi irodalmi és egyéb, főleg a fiatalok által előadott programpontok. A közösség megélésében segítséget jelentett sok személyes beszélgetés mellett a megala­kított énekkar szolgálata, egy esti orgo­nahangverseny és egy félnapos kirándu­lás élménye is. A közép-németországi Spessart hegységben levő Bad Orb-ban megren­dezett idei konferencián körülbelül 120-an fordultak meg, 100-ra volt tehe­tő az állandóan jelenlevők száma. A találkozóra 7 nyugat- és észak-euró­pai és három kárpát-medencei ország­ból vagy országrészből (Erdély, Kárpá­talja, Magyarország) érkeztek résztve­vők. Pósfay György (Genf) Nem jó az embernek egyedül lenni (lMóz 2,18) Lélektől lélekig Nagyon jó lenne pünkösd ünne­pén (is) mennyei Lélekkel megtöl­tődve lelkesülni, azaz teljes egészé­ben megújulni, mássá lenni, mert eddigi önmagunk deficites állapota már nyomasztóan terhűnkre van. Van úgy, hogy hirtelen üressé válik minden, tartalmatlanná, fárasztó­vá, s akkor mintha a halál hideg, borzongató szele csapna meg. Bé­nán lógnak tagjaink, fejünket sincs kedvünk felemelni. Ilyenkor meg­fontolás nélkül szalad ki a szán­kon, hogy torkig vagyunk az élet­tel, legszívesebben meghalnánk, mint ahogy egykor Illés kívánta magának a jótékonynak feltűnő halált. Vagy ha nem a halálra vá­runk, akkor gépiesen cselekszünk, amit úgy is mondhatunk, hogy lélektelenül. Üresen, kedvtele- nül, fásultan nézünk - ha egyálta­lán nézünk - a nagyvilágba, s bo­rús lelkületűnket kivetítjük min­den irányba. Ott ült velem szemben a lelkészi szobámban. Kicsit zavaros volt a tekintete, de fizikai fáradtságnak tudtam be, hiszen egész éjjel volán mellett ült. Csak akkor kezdtem megrendülni, amikor akadozva, sóhajszerüen mondani kezdte ba­ját, mintegy szótagonként lökve ki magából lelki állapotát. Ritkán, de néha mégis kezébe veszi a konfir­mációra kapott Bibliát. Ritkán, de néha belelapoz, találomra, minden rendszeresség nélkül, s van, hogy öt perc múlva becsukja, de van, hogy még az esti filmet sem nézi meg a TV-ben, mert belefelejtkezik az olvasásba. Mindezt halkan, letörten mond­ta, nem sejtettem, mi is lesz az igazi téma. Elsóhajtotta, hogy szereti a bibliai történeteket, József kaland­jait, Dávid eseteit, az evangéliumi érdekességeket... nem tagadta, hogy kerüli a sokszor dörgedelmes prófétákat, s hogy nem nagyon tud mit kezdeni az apostoli levelekkel sem, de ettől még nagyon sok, szá­mára is érthető, olvasható törté­netre lelt a Bibliában. Pár nappal korábban ama ritka alkalmak egyike következett be, amikor az esti krimi helyett Bibliát olvasott. Most is csak úgy felütve, találom­ra. Ezen az estén nem sokáig olva­sott, de sokáig ült magába roskad- va nyitott Bibliája előtt, amit asz­tali lámpája köríves fénye világí­tott meg, kiemelve tárgyi valóságá­ból. Ahogy eddig eljutott a vonta­tott elbeszélésben, még akadozób- bá vált a beszédmódja, mert - úgy­mond - valami nagyon letaglózta. Kicsit elhallgatott, majd így foly­tatta : igen, ilyen pontos diagnózist még senki sem állított ki rólam... Nem szó szerint, tartalmában idéz­te Jézusnak a farizeusok ellen mondott egyik beszédét, ahol me­szelt síroknak nevezte a tudós és vezető társadalmi és vallási veze­tők csoportját. Olyanok vagytok, mint a „meszelt sírok”, kívül - a felszínen - látszólag minden rend­ben, de belül teljes a rothadás, pusztulás. Egyszer kénytelen vol­tam végignézni egy exhumálást, hát azt sose felejtem el. Elhallga­tott, félt folytatni, majd mégis megerőltette magát, mert látta, hogy szólni akarok. Felmentő szót akartam szólni, s jó hogy nem tet­tem, mert vakvágányra vitte volna beszélgetésünket. Magyarázatba akartam fogni, s ezzel majdnem kortörténeti tudnivalók felé vittem el beszélgető partneremet, hiszen súlyos hiba lett volna elterelni fi­gyelmünket az ő személyes kortör­ténetéről. Partnerem lassú, szívós, akadozó beszéde miatt nem jutot­tam szóhoz, közbevágni pedig tilos ilyen helyzetben, műhiba lenne. Meghökkenésemre ráérezve kor- történeti dolgokra, őmaga mondta el, hogy tisztában van vele, Jézus itt a szuper-kegyes-gőgös vallási öntudatot támadta, azt a nagyké­pű, felsőbbrendűségi tudattól szenvedő lelkiállapotot ostorozta, amit ő is ismer, mert régebben volt már kitérője bizonyos szekták felé is. Ő szívesen hallaná, amint Jézus ma is alaposan lehurrogná ezeket az öntudat-zsákokat, de az a baj, hogy irtózatos valósággal hasított belé a felismerés, hogy „dehát én vagyok ilyen... no nem képmuta­tó, mindig őszinte ember voltam, büszke arra, hogy ami a szívemen, az a számon... de mégis ilyen va­gyok: kívül minden rendben, a lát­szat szép és irigylésre méltó lehet, de belül minden rothadás, romlott­ság. .. undorodom magamtól”. El­mondta, hogy szép háza van, ko­csija, keresete, ruhái, családja, de... valami nagyon nincs rend­ben! Őmaga sem tudja, de érzi, hogy belül nagy baj van. Nem iga­zán tudná kifejezni, csak ez a jézusi kép rázuhant, mint egy malomke­rék, hogy látszatra minden rend­ben van, de belül a lelkében... álom- és fantáziaképei... hát azok­ról jobb nem beszélni. „Érzem be­lülről a halál áporodott leheletét, bűzét és orromig érő undor tölt el." Hogyan tovább? Mit tegyünk? Eszembe jutott közben az egyik pünkösdi tartalmú „titanicos” éne­künk: „Csüggedt, áléit vagyok, fá­raszt a szó,, bénultan ér napom, ha rossz, ha jó.” Talán még ennél is többről, súlyosabbról van szó. is­merősünk esetében, benne mintha meghalt volna valami és annak rossz ízét érzi. Különben aligha látta volna meszelt sírnak az életét, amelynek halál a közepe. Kívülről pompásan rendben van minden. Ő csak érezte, hogy ott belül a lélek­ben katasztrófa történt. Távol állt attól a fordított felismeréstől, amit a sokat szenvedett apostol vetett papiruszra, pergamenre, hogy „ha a mi külső emberünk megromlik is, a belső mégis napról napra meg­újul". (2Kor 4, 16) Megújul, de hogyan? Ez a pün­kösd titka: Lélektől lélekig! A mennyei Lélektől (pneuma) az emberi lélekig (psziché)! Jézus ké­pe a meszelt sírról, korunkban is nagyon világos. Vajon mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?- kérdezte a Názáreti. Nem keve­sen élnek igy. A külső rendben van, de a belső megromlott. Díszes üvegben romlott befőtt. Az öltö­zék vagy a kozmetika még elfogad­ható, de a lélek állapota már a tulajdonos számára is elviselhetet­len. A páli kép pedig éppen az el­lenkező folyamatra akar rámutat­ni, hogy bár romlik a külsőnk, iga­zi nagy lehetőségünk a belső vilá­gunk. De mi kellene ehhez? Nem más, mint feltámadás és új élet. Mert evilági eszközeinket hiába vetjük be. Ha belső űr vagy haldok­lás van, akkor ígéretes eszközeink csupán csapdák. Alkohol, drog, pénz, siker, hírnév, hatalom, élvezet- mit is töltögessünk belső üressé­günkbe? Régi történet egy depresz- sziós páciensről: pszichiátere azt ja­vasolta a súlyos rossz kedvtől szen­vedő fiatalembernek, hogy menjen szórakozni, vidám helyre feldobód- ni, éppen most itt szerepel a nagy­cirkusz, állítólag szencáziós a bo­hóc, nézze meg és kacagjon rajta. A páciens azonban csak annyit mondott, hogy „doktor úr, köszö­nöm, de az a bohóc én vagyok”. A Názáreti Jézus a tudós Niko- démusnak mondta: „újjá kell szü­letned.” (Jn 3). Belülről újjá! Mennybe távozása utánra pedig éppen a megújító Lelket ígérte meg kiüresedő vagy haldokló lelkünk számára. ígéret van hát a birto­kunkban, nem akárkitől, hanem Isten Fiától. Magunktól nem tu­dunk újjászületni vagy feltámadni, de ahhoz kell fordulnunk, aki ezt a titkot rajtunk és bennünk végre­hajtja. Ő pedig nem más, mint a Jézus Krisztus által megígért Szentlélek, aki „ÚR és megelevenít, aki az Atyától és Fiútól jön, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólt", hogy halálban ne marad­junk, hanem egészen újjá legyünk. Ribár János KITÜNTETÉS Tótkomlós város képviselő­testülete az 1993-ban alapított Tótkomlós - Slovesnky Komlós „Pro űrbe” kitüntetést április 24-én, a „város napja” alkalmá­ból Koppány János nyugalmazott lelkésznek, szlovák néprajzkutatónak ado­mányozta. 1953-ban került Tót­komlósra és ezekben az években kezdte az itteni szlovákság tár­gyi emlékeinek gyűjtését. Hosz- szú, fáradságos évek alatt mun­kája egy páratlanul gazdag nép­rajzi gyűjtemény megteremtésé­vel végződött. A gyűjtemény most a város tulajdona, melyet nyugdíjasként továbbra is nagy szakmai szeretettel gondoz. A szép, elismerő kitüntetéshez a Szerkesztőség is örömmel gra­tulál. Testvérek között Bajorországban z egyház - Krisztus „teste" - világot átfogó, egy­szerre látható és láthatatlan valóság. Nincsenek nemzeti, nyelvi vagy országhatárai. Összeköt minket láthatatlanul, de láthatóan is testvéreinkkel a Krisztus­hitben. Magyar evangélikus egyházunk mai, sokoldalú nem­zetközi kapcsolatai közt is kiemelt helyet foglal el part­neri-testvéri közösségünk a Bajor Evangélikus Egyház­zal. A legmagasabb szinten és hivatalos szerződésekben is. De a helyi gyülekezetek, egyházi intézményeink és iskoláink egyre bővülő kapcsolataiban is. Közülük két ilyen, eleven kapcsolatról adunk itt újabb beszámolót. BAJOR EVANGÉLIKUS DIAKÓN1A - NEUENDETTELSAU Ez a Nürnberg közelében fekvő kisváros a székhelye Bajorország legnagyobb szociális intézményének. Kü­lön városrészt alkotnak itt a Bajor Evangélikus Diakó- nia központi épületei, diakonissza- és diakónus-ottho­nai, számos kórháza, iskolái és szakiskolái, konferen­ciai központja és üdülői. A múlt század közepén Wil­helm Löhe által alapított Evangelisch-Lutheri­A l.uther-tcremhen Irmtrand Schrcnk bajor főnökasszonnyal sches Diakoniewerk egy évvel ezelőtt irta alá testvérszervezeti szerződését a budapesti Fébé Diako­nissza Egyesülettel. Azóta is egyre bővülő, sokoldalú támogatásban részesíti az új életre támadt, nála 70 évvel fiatalabb magyar testvérintézményt. A minden évben május első napján tartott „Jah­resfest" (az év ünnepe) a hálaadás és a számadás nagy napja Neuendettelsauban. Ezen a napon vendégek ezrei keresik föl a bajor „szeretet városát" egész Né­metországból, de külföldről is. így történt ez idén is. A híres Laurentius-templomban tartott nyitó istentisz­teleten, az igehirdetést követően a kelet-afrikai Tanzá­niai Evangélikus Egyház egyik püspöke köszöntötte a hatalmas gyülekezetei. Majd a nemrég épült, nagy Lut- her-teremben Hermann Schoenauer rektor, a di- akóniai intézmények vezetője köszöntötte a több száz meghívott vendéget, és adott részletes beszámolót az elmúlt munkaévről, külön kiemelve a magyar evangéli­kus egyházzal létrejött új kapcsolatokat. Ezt követően a Fébé Diakonissza Egyesület képviseletében Túr- mezei Erzsébet főnökasszony köszöntötte testvéri szívvel és meleg szavakkal a „bajor testvéreket". Vele együtt hazulról még dr. Gadó Pál, a piliscsabai Siló Otthon igazgatója, és e sorok írója vettek részt az egésznapos ünnepen. A májusi virágdíszbe öltözött „diakónia városát" ellepték a fehér főkötős, egész Németországból érke­zett diakonisszák százai, az ápolók és az ápoltak, bete­gek és súlyosan sérült, mozgáskorlátozott gyermekek és hozzátartozóik ezrei. Több mint negyven sátorban kiállításokon és megbeszéléseken ismertették meg a vendégeket a bajor diakónia történetével, sokféle mai munkaágával, bemutatva a betegek, a gyermekek és felnőttek kézimunkáit és játékait, valamint a legújabb diakóniai sajtókiadványokat. Igazi, napfényes hálaünnep volt, a keresztyén szere­tet ünnepe, a testvéri Bajorországbanl A SZENT SEBALDUS-GYÜLEKEZET - NÜRNBERG Észak-Németország félmilliós, szép fővárosa ezen a tavaszi hétvégén, együtt egész Európával, a II. vi­lágháború szenvedéseinek 50 évvel ezelőtti esemé­nyeire emlékezett. A középkori német császárvárost, a német kultúra és művészetek sok évszázadon át virágzó egyik központját, és a reformáció egyik erősségét, fél évszázaddal ezelőtt 22 légitámadás változtatta égő romhalmazzá, ártatlan áldozatok jeltelen temetőjévé. Nürnberg ma újra virágzó nagyváros, az egyik legismertebb kulturális és gazdasági centrum az egyesült Németországban. A nyolcvanas évek első felében magyar egyházi delegációval kerestük föl az ott élő evangélikus gyülekezeteket. Ekkor, 1983-ban született meg az azóta egyre bővülő testvérgyüle­kezeti kapcsolat a belvárosi Szent Sebaldus- gyülekezet és budavári gyülekezetünk között. A XVI. A helyreállított gótikus katedrális ma század húszas éveiben a reformációhoz csatlakozott egyházközség csodálatos gótikus katedrálisában van eltemetve az első évezred végén élt, később szentté avatott Sebaldus remete, a város egyik alapítója és védőszentje. Hatalmas bronz síremléke a templomban (1508) a késői gótika világhírű remekműve. Az evan­gélikus gyülekezet pedig mindmáig tisztelettel őrzi templomának névadója, a római katolikus szent remete emlékét. Április utolsó vasárnapján igazán rendhagyó is­tentiszteleten vehettem részt bajor testvérgyüle­kezetünkben. Előzőleg a német protestáns és római katolikus egyházak, majd a bajor evangélikus zsinat „Közös Üzenetet” küldtek valamennyi gyülekezetük­nek a mai német gazdasági és szociális helyzet gondjai­ról, elsősorban a munkanélküli milliók ügyében. Ezzel az egyházi állásfoglalással és a másnapi német „munka ünnepével” kapcsolatban rendkívüli, „szociális is­tentisztelet” volt a bajor testvérgyülekezetben. H. G. Koch, a Bajor Evangélikus Egyház egyik ipari­szociális lelkésze, igehirdetésében „a gyűlölt, szeretett és nélkülözhetetlen munka” bibliai értelméről, a munka világának súlyos mai gondjairól és a sokmilliós, élet­romboló munkanélküliség áldozatai iránti keresztyén felelősségünkről szólt. Az istentiszteleti liturgiát az ol­tár melletti, hatalmas képernyőre kivetített, megrendítő színes képek kísérték. Majd imádságok hangzottak el a munka világára vonatkozóan, gyülekezeti tagok és lelkészek részéről. A templomi istentiszteletet követően - az igehirdetés folytatásaként - a gyülekezeti terem­ben másfélórás, eleven vita folyt a lelkész és gyülekezeti tagok között a munka, az egyház és a személyes keresz­tyén élet kérdéseiről. A nürnbergi testvérgyülekezet „szociális istentiszte­lete” igazán időszerű üzenet volt a mi számunkra is az egyház mai, igei és szeretetszolgálatának szükségessé­géről, s munka hétköznapi világának súlyos gondjai, félelmei és velünk együtt élő sérültjei között. T Dr. Nagy Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents