Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-05-29 / 22. szám

Evangélikus Elet 59. ÉVFOLYAM 22. SZÁM 1994. MÁJUS 29. SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 25 Ft Micsoda vigasztalás ez! Hiszen a teljes Szentháromság mindegyik személye azon van, hogy a szegény, nyomorult embert bűnből, halálból, ördög hatalmából megigazulásra, örök életre - Isten országába segítse Luther A TARTALOMBÓL A KÖVEK ÉNEKELNEK... ÁLDOZAT NÉLKÜL NINCS ELET ÖKUMENIKUS ISTENTISZTELET ERÖSPUSZTÁN INagygeresd - ültári szolgálat A KÖLCSÖNÖS SZERETET ES BIZALOM ERŐSÍTTESSÉK... Emlékezés Nagygeresden 1833. május 15-én Nagygeresden fogadták el és írták alá azt az egyezséget, melyet Dunántúl nyugati részének evangélikus és református gyülekezetei kö­töttek meg „az istentiszteleti gyakorlatról, kölcsönös szolgálattételről, fizetés és szolgálatbeli tartozásokról." Evangélikus részről Kis János szuperintendens (későbbi püspök), református részről Tóth Ferenc szuperintendens vezette a küldöttséget, mely az egyezséget megteremtette. Az egyháztörténetbe „Nagy- geresdi Egyezség" néven vonult be. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ezt megelőzően 1830. május 6-án az Abaúj-megyei Kéren is kötöttek hasonló tartalmú egyezményt a Tiszán túliak. Április 30-án tartott a két egyház közös megemlékezést a nagygeresdi evangélikus templomban, a 161. évfordulón. Az ünnepi előadást Tőkéczki László történész, egyetemi docens, református presbiter tartotta. Ott volt a két esperes is, Zügn Tamás evangélikus és Szakáll Elemér re­formátus, valamint a gyülekezetét gondozó két lelkész, Jánosa Attila répcelaki evangélikus és Szentpáli Imre celldömölki református lel­kész. A szombathelyi református és a répcelaki evangélikus énekkar szolgálata is emelte az ünnepély áhítatát. Márkus Mihály püspök Jn 17,20-21 alapján az értünk imád­kozó Jézust állította a gyülekezet elé, akinek az a célja, hogy mind­nyájan egyek legyenek. Ehhez a Krisztus vonzáskörében kell élni. Sajnos, az egyháztörténelem azt is bizonyítja, hogy a reformáció ál-. dásai mellett egyre tovább gyűrűző szakadások is bekövetkeztek. Mi­nél messzebb vagyunk egymástól, annál messzebb vagyunk az élő Krisztustól és annál jobban tu­dunk gyűlölködni és szétszakadni. Hála, hogy ennek ellenére még van, aki imádkozik értünk... Őriz­zük atyáink örökségét, ezért imád­kozik értünk Jézus. Szebik Imre püspök Jn 13,34—25 szólt arról, hogy az evangélium fe­lette van a liturgikus hagyomány­nak, a felekezeti tanításnak - min­dig összekapcsol. Az összetartozás mindenekfelett -, ezt ne feledjük. Az egyházak összetartozása példa­értékű. „Erről ismeri meg a vi­lág...” A szeretet megélése parancs számunkra. Együttérezni ma is kell. Munkanélküliekkel, elesettek­kel, ifjúságunkkal... A nagygeresdi példa tanít minket: anélkül, hogy egyesülni akartak volna, hogy fel­adták volna hitelveiket, tradícióju­Mit is tartalmazott a Nagygeres­di Egyezség? Fő célja ebben a mondatában összegeződik: „a két felekezetek között a kölcsönös sze­retet és bizalom annál inkább meg­erősít tessék." Mindkét felekezet hí­veinek kötelességévé tették, hogy „egymásnak templomát és a temp­lomnak szolgáit illendő tiszteletben tartsák és egyik a másiknak hitfor­máját és rítusait versengésetek vagy gúnyolódásnak tárgyává sohase te­gyék." Intézkedtek arról, hogy a két felekezethez tartozó diákokat minden tudományban egyenlően oktassák, de a vallás és hitre tar­tozó tudományokban saját kate­kizmusok szerint tanítsák. A kon­firmációra való felkészítést és a konfirmálást minden felekezet ma­ga végezze. Intézkedtek a vegyes­házasságokról is. Az evangélikus és református felek házasságköté­sénél tilos a reverzális: „legjobb ezt a rendszabást követni: nem nemet kövesse (sexus sequi túr sexum)." Részletes szabályozást találunk az egyezségben arról, hogy ahol az egyik felekezet többségben van, vagy anyaegyházközsége van és a másiknak nincs helyben lelkésze, miként kell alkalmazni a fenti el­veket és hová kell fizetni az egyhá­zat fenntartó járulékot vagy a stó­lát. A kölcsönös szeretet és bizalom erősítése volt a cél és ez annak a kornak ökumenikus törekvéséről szép példát mutat. Ma, az ökume- né századában jó volt minderre emlékezni és tovább erősíteni a szeretetet és bizalmat. * A környező gyülekezetek népe nagy számban gyülekezett össze a Türelmi rendelet idején épült szép templomban. Két egyházkerület il­letékes püspöke tartott igehirde­tést: Márkus Mihály református és Szebik Imre evangélikus püspök. Jánosa Attila lelkész, Szebik Imre püspök, Tőkéczki László történész, Márkus Mihály református püspök, Szakáll Elemér református és Zügn Tamás evangélikus esperes kát, Krisztushoz tartozásukat, iránta való szeretetüket, az össze­tartozást és a szeretetet gyakorol­ták. Ez a mai nap legyen nekünk az emlékezés és az összetartozás napja! Ezután Tőkéczki László tartotta ünnepi megemlékezését az egyez­mény aktualitásáról és üzenetéről. Az egyezség a protestáns egyhá­zak gyengeségének és erejének egyidejű felismeréséből fakadt. Az ellenreformáció következtében nagy területeken csak szigetek és szórványok maradtak — ez volt a gyengeség. A felvilágosodás és sze­kularizáció beindulása után ismer­ték fel a lelkigondozás szükségessé­gét és az evangélium erejét, amely felülemelkedik a felekezeti falakon — ez volt az erő. A két egyház sokféle helyi jellegű szokásban szabályozta híveinek és lelkészeinek együttélését, együttmű­ködését. Az első általában vett sza­bályozás Abonykérben történt 1830-ban (Alsó-Zsolcai előmunká­latok után), a kidolgozottabb, rész­letekre kiterjedő egyezség - ame­lyet 1900-ban megújítottak - Nagy­geresden történt 1833-ban, a révko­máromi előmunkálatok után. A hely­szín valószínűleg tükrözi az itteni ek­lézsia gazdagságát, patrónusok által megalapozott tekintélyét. A nagygeresdi egyezséget a törté­netileg kialakult felekezeti identitá­sok, hagyományok teljes tisztelete jel­lemzi. Az anyagi kölcsönösségen túl, amelyet részletesen szabályoz, bünteti a lélekhalászatot, a másik felszámo­lására törekvést. A felülről kikény- szeritett német (porosz) uniós kísér­let korában a türelem (tolerancia) mintaképe a nagygeresdi egyezség. A türelem sohasem a közömbösségből származik, hanem a másik elfogadá­sából, a vele együttélni tudásból. A mi korunk el akarja maszatolni a saját- szerűségeket, ők tiszteletre méltó elő­deink, meg akarták őrizni, azért, hogy minél gazdagabb bizonyságot tegyenek a mindenkihez szóló, szólni tudó Jézusról. Különböző az evangélikus és a re­formátus vagy a katolikus egyházi ha­gyomány - alkatilag vagyunk elté­rőek mi is valameny- nyien. Sokféle meg­szólító, elhívó örök­ség részesei va­gyunk, de tudnunk kell elődeink nyo­mán, hogy önma­gunk őrzésén, gaz­dagításán keresztül Megváltónk köve­tésére mutatunk el­térő és mégis közös utat. Nagygeresd példa arra, hogy nem a jellegtelene- dés, hanem a sok­színűség harmóniá­ja a keresztyének közös útja. Az emlékező istentisztelet és közgyűlés a szeretet és egymás megbecsülése jegyében folyt le. A nagyszámú gyülekezet a közös úrvacsoravételben is erősí­tette Urával és egymással való közösségét. A köszöntést mondó espereseken kívül dr. Odor Zoltán a Sitkéi Alapítvány két-két emlékérmét adta át a két egyház püspökének. A közös út folytatása, az ökumené hiteles megélése felé jó példa, együttes megerősödés volt ez az együttlét Nagygeresden. Tóth-Szöllős Mihály Mindent megtett üdvösségünkre... Ez a pünkösd ünnepe utáni első vasárnap, a Szentháromság vasár­napja egybeölelése mindannak, amit Isten szükségesnek látott fel­tárni önmagából, és számadás mindarról, amit értünk, embere­kért tett. Szeretném, ha nem té­vesztenénk szem elől, hogy a Szentháromság egy Istenről szóló sarkalatos keresztyén tanítás való­ban összegezése, végeredménye a hívő megismerésnek, és nem a kez­dete. Betetőzés és nem alapvetés. Ne tegyük hát a hit feltételévé sem magunknak sem másoknak a Szentháromság titkának elfogadá­sát. Értelmünk meg fog botlani az „egy három” és a „három egy” számtani képtelenségén, amin nem segít az ilyenkor szokásos példá- lódzás a háromszöggel vagy a fénysugár hármas természetével, és a hitünk már az első tétova lépés­nél elbukik. Nagyon tanulságos ebből a szempontból is átgondol­nunk az Újszövetség üzenetét. Se­hol nem találunk benne kifejezett tanítást a Szentháromságról. Ezt majd a későbbi korok keresztyénéi fogják megfogalmazni. Viszont az Újszövetségnek sok kijelentése már előkészíti a talajt hitünk ösz- szefoglalására a Szentháromságról szóló tanításban. Mert Isten megmásíthatatlan akarata, hogy üdvösséget szerző, megtartó hit ott szülessék, ahol igéjét hirdetik és meghallgatják, mégha dolgaiból nem is tudunk megérteni mindent. Isten igéje pe­dig az Ő nagy tetteit hirdeti. Mind­azt, amit megtett értünk, bűnös gyermekeiért. Számomra a Szent- háromságról szóló keresztyén hit­vallás elsősorban azt a boldogító felismerést hordozza, hogy Isten mindent megtett üdvösségünkre. Tehát elment a végsőkig érettünk. Mint a példázatbeli pásztor elve­szett juháért Júdea pusztájában. Teremtő hatalmával létrehozta és mindmáig fenntartja ezt a csodála­tos, bonyolult világot. Életre hí­vott minket is, embergyermekeit, hogy megtaláljuk és megvalósítsuk életünk értelmét. De ezután sem vonult vissza fennséges isteni ma­gányába részvétlenül szemlélve bo- torkálásunkat és bukásainkat, ha­nem mellénk szegődött történelmi útunkon Jézus Krisztusban, hogy felismerjük szeretetét, elnyerjük bűnbocsánatát és visszataláljunk Hozzá. Am még ez sem volt elég. Még közelebb kellett férkőznie hozzánk, egészen a szívünkig. Mert bűnös elesettségünkben kép­telenek vagyunk arra, hogy szí­vünk felengedjen és őszinte biza­lomra gyűljön iránta. Ezért „ki­árasztotta az Ő szeretetét a mi szí­vünkbe a „Szentlélek által” (Róm 5,5), hiszen ha ezt nem tenné, - ahogyan Luther mon'dja a Kiská­téban - „nem tudnék Jézus Krisz­tusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni! Aki erre a hitre el­jut, már nem ütközik meg a Szent- háromság titkán, hanem hálás szívvel elfogadja. De az a tény, hogy a keresztyén hit, a Szentháromságról szóló taní­tásban teljesedik ki, még valamit elárul Isten szeretetéről. Ugyanis komoly kételyek merülhetnek fel bennünk az előbbi állítás igaza fe­lől. Valóban mindent megtett Isten üdvösségünkre? Eléggé hatékony módot választott Isten megsegíté­sünkre? Ha magunk életére és a világ állapotára nézünk, azt mond­hatjuk, hogy ez a „minden” bizony nagyon kevés. Nem tudta volna Isten, a világ Ura és Teremtője gyökeresen megváltoztatni a dol­gok menetét? Bizonyára talált vol­na erre is módot, de akkor reánk kellett volna erőltetnie magát, s engednünk kellene Neki, ha akar­juk, ha nem. Isten azonban követ­kezetesen tiszteletben tartja a Tőle kapott méltóságunkat. Mert nem sakkfigurának teremtett minket, akit kénye-kedve szerint tologathat az élet bonyolult sakktábláján, ha­nem önálló lénynek, aki csak akkor lehet boldog, még Istennel való kapcsolatában is, ha valamit ön­ként, szíve indításából cselekedhet. Amikor Isten azt az utat választotta hozzánk, amelyről a Szenthárom­ság titka árulkodik, minden bi­zonnyal az a szándék vezette Őt, hogy szívünket és gyermeki szerete- tünket nyerje meg magának. Ezért valóban mindent megtett. Minden keresztyénnek létérdeke tehát, hogy vigyázzon a Szenthá­romságról szóló tanítás épségére. Történelmi tapasztalatunk, hogy ez a tanítás súlyos teológiai küz­delmeken, egyházszakadásokon keresztül forrott ki Krisztus után a negyedik században, és azóta is mindig akadnak olyanok, akik kétségbe vonják igazát. Nem kell ehhez szentháromságtagadónak lennünk. A Szentháromság taná­hoz ragaszkodó egyházakban is megtörténik, hogy időnként hol Is­ten felséges személye, hol Jézus megváltó műve, hol pedig a Szent­lélek munkája kerül előtérbe a hi­téletben, és így csonkává, egyolda­lúvá válik egész keresztyénségünk. Ne féltsük magunkat valamiféle hitbeli tudathasadástól, mintha a Szentháromság tanításának elfo­gadása odavezetne, hogy végül is nem tudjuk, kiben higgyünk. Kü­lönös dolog, mégis így van: a hit éppen a szentháromsághit egyen­súlyának megbomlásával veszíti el egyensúlyát. Jézus Krisztus és a Lélek munkája nélkül sohasem le­het teljes a bizalmunk Isten iránt. A Jézus Krisztusba vetett hit súly­talanná válik, ha nem áll mögötte Isten fennséges lényével és a Lélek megvilágosító, meggyőző ereje. Ha viszont valami lelki jelenség, le­gyen az bármely imponáló, nem Jézust állítja előtérbe és így nem állít az élő Isten elé, akkor semmi­képpen sem származhat a Szentié­lektől (lKor 12,3). Törekedjünk hát a hit teljességére! Ehhez nyújt hathatós segítséget a Bibliánk, amely minden izében arról tanús­kodik, hogy a Szentháromság egy Isten teljes gazdagságát latba ve­tette üdvösségünkért. Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy értelmünk tanácsatalanul to­pog Isten nagyságos titkai előtt. Milyen szánalmas Isten volna Ő, ha a mi földhöz ragadt értelmünk­höz igazodnék! Akihez elért Isten és szívét meghódíthatta szeretete, nem kételkedik, hanem elámul és Pál apostollal együtt magasztalja Őt: „Ö, Isten gazdagságának, böl­csességének és ismeretének mélysé­ge ! Milyen megfoghatatlanok az Ő döntései, és milyen kinyomozha- tatlanok az Ő útjai” (Róm 1,33.) Dr. Cserháti Sándor Külmissziói felelősség a magyar evangélikusságban A keresztyén élet egyik fokmé­rője a missziói felelősség megélése a gyülekezetekben. Az egyház kül­missziói munkája jele annak az életnek, örömnek, mely tagjait be­tölti, és, amelyet Jézus parancsá­nak engedelmeskedve tovább sze­retne adni, hogy mások élete is örömteli, megváltott élet legyen. „Az egyház missziója szabadulást hoz az emberiségnek Isten bocsá­natának és kiengesztelődésének hirdetésével.” (Sólyom J.) A magyarországi evangélikus- ság köréből már a 18. században volt, aki elindult a pogányok közé. Bár nagyon kevés magyar evangé­likus misszionárius jutott el misz- sziós területre, még kevesebb azok­nak a száma, akiknek megadatott a hosszú szolgálat lehetősége, még­is elmondhatjuk, hogy kisebb- nagyobb megszakításokkal, de mindig voltak magyar testvéreink külmissziói szolgálatban a 18. szá­zadtól napjainkig. Terray László „Küldetésben” című könyve be­számol Pilder Görgy, Böhm Sá­muel, Hermann Adolf, Kunst Irén, Pauer Irma, Róth Henrik, Kunos Jenő, Leidenforst Tivadar és Bálint Zoltán szolgálatáról. Életük, áldo­zatkészségük, merészségük, lelke­sedésük példa lehet mindnyájunk számára. A magyar misszionárius jelölte­ket nem itthon képezték ki. (Ami­korra megadatott, hogy missziói iskolát nyithassunk, bezárultak a külföldre utazás kapui.) A herrn- huti, bázeli, brémai, lipcsei és lie- benzelli német és a finn misszió iskolái készítették föl őket erre a szolgálatra. De a missziói küldetés soha nem egy ember ügye. A ki­küldött vagy elbocsátott mögött imáival és anyagi támogatásával áll a háttérgyülekezet. A misszio­nárius pedig beszámolóival teremt kapcsolatot a misszionált terület keresztyénéi és az otthoni gyüleke­zet között. Az első magyar „segélyegylet” Felsőlövőn alakult. Ők támogat­ták Böhm Sámuelt tanulmányai­ban és a bázeli misszió munkájá­hoz kapcsolódtak. A századfordu­lón Schmidt Károly pozsonyi lel­kész a lipcsei misszióval vette fel a kapcsolatot. Scholz Ödönnel ők alapították az első külmissziós új­ságot, és vállalták egy tamul taní­tójelölt iskoláztatását. A lipcsei misszió küldöttsége látogatást is tett hazánkban, 30 gyülekezetben jártak, bizonyságot téve munká­jukról, elhivatottságukról. Hatá­sukra megalakult a Magyarhoni Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület. Ez - később id. Gáncs Aladár irányítása alatt - a II. Világháború utánig működött, s az egyesületek feloszlatásáról szóló törvény szüntette meg. Mun­kájuk nyomán több missziós nö­vendék is jelentkezett szolgálatra. Mi az oka mégis, hogy a kezdeti lelkesedés után sem sikerült min­denkinek a pogányok közé eljutni, illetve ott hosszabb, eredménye­sebb időt eltölteni? Hiszen Kunst Irén, Kunos Jenő és Bálint Zoltán missziói útjától eltekintve, a töb­biek csak egy-két évet maradhat­tak kinn, és sokan voltak, akik el se érték küldetésük célját. Az első, amit számba vehetünk, az egészségügyi helyzet. A trópusi éghajlat, az étkezés mássága, a fer­tőzött viz, a malária mind-mind akadályt jelentett, és jelent még ma is. A gyógyszerek hiánya miatt sú­lyos betegen jött haza Pilder György, ott halt meg fertőző beteg­ségben szolgálati helyén Böhm Sá­muel, Kunst Irén. A háborúk is akadályozzák a missziók munkáját. A helyi, törzsi csatározások vesztesei elsősorban az „idegenek”, a missziósok. De az I. Világháború kitörése miatt haza kellett jönnie Pauer Irmának, Kunst Irénnek. Kunos Jenőt pedig a kínai forradalom űzte el. Figyelemre méltó, hogy a kül­missziói munkát elsősorban nem a hivatalos egyház, hanem az egye­sületek, szövetségek működtették, segítették. Szép munkát végeztek a Missziói Gyermekszövetségek. „Mégis Isten iránti hálával tapasz­talhatjuk, hogy a külső misszióra fordított fáradság és áldozat gaz­dagon megtérül az egyház belső erősödésében.” (Sólyom J.) Bencze Imrénc l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents