Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-04-03 / 14. szám
rí* 59. ÉVFOLYAM 14. SZÁM 1994. ÁPRILIS 3. HÚSVÉT ÜNNEPE Minden kedves olvasónknak áldott húsvéti ünnepeket kívánunk “ A TARTALOMBÓL ’ A TANÍTVÁNYOK HÚSVÉTJA AZ ASSZONYOK HÚSVÉTJA A „TÖBBIEK” HÚSVÉTJA JUBILEUM FELÉ NAGYHÉT VENEZUELÁBAN FÜLE LAJOS: Az eltemethetetlen Temették ólom-csüggedésbe, hitetlenség rongyába rakva a félelem sivatagába. Harmadnapon feltámadott! Temették tornyos templomokba, szertartások gyolcsai közé, imákból készült szemfedője. Harmadnapon feltámadott! Temették ideológiákba, tagadás útszéli árkába, tudomány sziklái alá. Harmadnapon feltámadott! Temették gyilkos hitvitákba, szent háborúk szennyes vizébe, sötét élet-cáfolatokba. Harmadnapon feltámadott! Temetgetik ma is... Hiába. Nem rejti el se föld, se ég már, szív bűne, vagy ész érve, semmi, mert ő MAGA AZ ÉLET! KRISZTUS FELTÁMADT A HALÁLBÓL, ELSŐ "ZSENGEKÉNT Á HALOTTAK KÖZÜL. (IKof 15 Remélem, hogy a diadalmas húsvéti örömhír - Krisztus feltámadott! - liturgiában és igehirdetésben, gyülekezeti énekben és egyházi muzsikában 1994-ben is töretlenül és átütő erővel szólal meg, hogy elérje a templomba sereglők szivét, de eljusson a gyülekezetek határain túlra is. Olyan hír ez, amely mellett elhalványul a szenzációéhes sajtó legmeghökkentőbb tudósítása is, hiszen a dolgok egyetemes rendjének megváltozását, visszájára fordulását adja tudtul: a Názáreti Jézus esetében nem a halál győzött az élet felett, hanem az élet a halál felett. Mivel pedig minden, ami Vele történt, „értünk” történt, feltámadása sem csupán a saját tragikus sorsának szerencsés fordulatát, kedvező kimenetelét jelenti, hanem mindnyájunk számára kivívott győzelem is a halál hatalma felett. Ha ez a hír igaz, akkor minden kétségnek, kudarcnak és reménytelenségnek úgy kell elrebbennie lelkűnkről, mint Willy Fries képén a fekete madaraknak húsvét hajnalának derengő fényében. Ám anélkül, hogy ünneprontók lennénk, fel kell tennünk magunknak a kérdést: őszinte igent tudunk-e mondani a nagyszerű és hihetetlen hírre, vagy csak ámítjuk magunkat? Becsületesen meg kell vizsgálnunk magunkat, mert megtartó hit nem épülhet öncsalásra. Az „archimédeszi pont”, amelyen lábunkat megvetve kiforgathatnánk életünket veszélyes körforgásából, „achillesz-sarokká”, legsebezhetőbb pontunkká válhat. A kétely pedig a hír igazát illetően mindannyiunkban feltámadhat, mert ellene mond mindennapos tapasztalatainknak, természettudományos ismereteinknek. De az igazi ok talán még ennél is mélyebben fekszik. Rossz ugyanis a lelkiismeretünk, s ezért bár félünk a haláltól, s menekülni szeretnénk a szorításából, mégis azt kívánjuk, hogy rejtsen el minket az élő Isten számonkérő tekintete elől. Ilyen körülmények között nem fog-e erőtlen „ráolvasásnak” tűnni a húsvéti örömhír: Krisztus feltámadott!? Józanul tudomásul kell vennünk, hogy nincs módunkban minden kétséget kizáróan bebizonyítani a húsvéti hír igazát. A gyakori hivatkozás a természet tavaszi megújulására igazán nem győz meg senkit. Ahhoz, hogy a feltámadás híre halott szívünket megelevenítő erővé, a sokszor emlegetett „keresztyén értékek” alapja és hordozója, a halál feletti végső győzelem bizonyosságává legyen, az első lépéseket már meg kellett tennünk a hit útján. Az első híradás sem Pilátusnak, vagy Kajafásnak szólt, hanem azoknak a tanítványoknak, akiket Mesterük, Jézus, Istennek sok dolgába beavatott. De még ők is kétkedve fogadták Uruk ISTEN VÁLASZA Garamszcntbcncdcki festő (XV. sz.): Feltámadás feltámadásának hírét, és a Feltámadottnak kemény munkába került, míg „balga és rest szívüket” (Lk 24,25) meg tudta győzni arról, hogy mindennek így kellett történnie, a Megfeszitettnek fel kellett támadnia. Mert ami húsvétkor történt, szükségszerű volt. Nem a természet rendje szerint, hanem éppen annak ellenére. Isten felől nézve volt az, és aki Vele számol, már nem tarthatja elfogadhatatlannak a feltámadás örömhírét, bármit súgjon is földhözragadt tapasztalata, hitre rest szíve. Amikor Jézus egyszer a feltámadás tagadóival került szembe, így válaszolt nekik: „Nem ismeritek sem az írásokat, sem Isten hatalmát... Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,30.32). A Jézus feltámadásáról szóló bibliai híradások sem valamiféle természetfeletti csodáról, hanem Isten hatalmának megnyilatkozásáról számolnak be. Az előtt pedig, „aki a nem létezőket létre hívta” (Róm 4,17) teremtő szavával, nincs lehetetlen még a halál territóriumán sem. Isten felől nézve a húsvéti eseményt, tulajdonképpen egyetlen jogos kérdés merülhet fel: szándékában állhatott-e Istennek ezt a lépést is megtenni? De az, aki megsejtett valamit Isten tántoríthatatlan szeretetéről irántunk bűnös teremtményei iránt, bizonyos Jghet afelől is, hogy ez a történet nem zárulhatott le akereszt véres konfliktusával. Meg kell tehát szívlelnünk Luther mondását: „A húsvéti hit csak az Isten igéjéből táplálkozhat és erősödhet. Ha az érzéseinkre és szemünkre hagyatkozunk, elvesztünk.” Legyünk készek tanulni Istenről magától Istentől, s akkor örömmel fogja visszhangozni a szívünk a húsvéti hírt: Krisztus feltámadott! Amig az előzőekben arra a felismerésre kellett eljutnunk, hogy Jézus feltámadása nem választható el mindattól, amit Isten üdvösségünkért tett, most azt kell tudatosítani magunkban, hogy nem halványulhat el, nem hiányozhat hitünkből súlyos következmények ^nélkül. Olyan alappillére hitünknek, amely nélkül az egész összeomlik. Igaza van Pál apostolnak, amikor a feltámadás kérdésében bizonytalankodó korinthusiak- nak így ír: „Ha Krisztus fel nem támadt, tartalmatlan az általunk hirdetett üzenet, alaptalan a ti hitetek is.” (lKor 15,14) Majd később hozzáteszi: „Akkor még bűneitekben vagytok.” (lKor 15,17) „Sőt a krisztus- hitben elhunytak is elvesztek.” (lKor 15,18) Nem mintha Pál egy pillanatra is kételkedne a húsvéti hír igazában. Csak azzal is tisztában van, hogy mi minden múlik azon, hogy hitünkkel erősen beleka- paszkodunk-e. Mert azzal, hogy Isten Jézust feltámasztotta, igent mondott arra az áldozatra, amelyet tjézus hozott a keresztfán. Különben, ha nem így lenne, felelőtlen dolog lenne minden Isten szeretetéről szóló beszéd, vakmerőség volna hinni Isten bocsána tában, kilátástalan vállalkozás lenne az élő Úr Jézusra számítva új életben járni, az ő szolgálatában akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni (lKor 15,58), önámi- tás volna a halál után kiteljesedő életben reménykedni (1 Kor 15,19). De legyen áldott az Isten, aki kihívta a halálból a mi Urunkat, Jézus Krisztust, s ezáltal megajándékozott minket mindazzal, ami nélkül nem volna érdemes embernek lenni. Harcoljuk meg hát a hit harcát, hogy teljes súlyával felfoghassuk a hírt: Krisztus feltámadott! Dr. Cserháti Sándor II. Alexij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája magyarországi látogatása A történelemben először látogatott az Orosz Orthodox Egyház feje hazánkba. Meghívói és vendéglátói voltak: Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, a Magyar Katolikus Püspöki Kar, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, a Magyar Orthodox Egyház, a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Pannonhalmi Főapátság. A négynapos látogatás programja zsúfolt volt és benne mind állami, mind egyházi találkozások váltották egymást. Állami részről kiemelkedő volt a köztársasági elnökkel való találkozás, majd a Parlamentben Boross Péter miniszterelnökkel és Szabad György- gyel, az országgyűlés elnökével folytatott beszélgetés. A Parlamentben - mivel aznap nem ülésezett a törvényhozás - a megjelent képviselők előtt mondott beszédet a pátriárka. Ez volt egyik kiemelkedő eseménye a látogatásnak. Rövid beszédében a pátriárka, mint az orosz nép lelki vezetője, megkövette a magyar népet az 1956-ban az akkori szovjet vezetők és népük által elkövetett agresszióért, jelezve, hogy azt az orosz nép maga is elítéli és a magyar néppel kiengesztelődve, békében kíván együtt élni a jövőben. Egyházi programok is sűrűn váltották egymást. Ezek között egyik kiemelkedő volt az az ünnepi közgyűlés, melyet a MEÖT rendezett. Itt jelen volt valamennyi tagegyház képviselete, kölcsönös bemutatkozás során ismerkedett az orosz ’ orthodox küldöttség a magyarországi ökumené egyházainak vezetőivel, képviselőivel. Köszöntötte őt dr. Harmati Béla püspök, a MEÖT elnöke. „Az a reménységünk - mondta - hogy a mostani látogatás hozzájárul nemcsak az Orosz Orthodox Egyház és hazánk egyházai, hanem az ökumenikus mozgalom gazdagításán felül Európa és a világ népeinek kölcsönös jobb megértéséhez is.” II. Alexij pátriárka nagy érdeklődéssel fogadott előadásában elmondta, hogy nemcsak 1961 óta, amikor az orthodoxok az Egyházak Világtanácsában megjelentek, de már régebben kezdődött ökumenikus szolgálatuk, amikor az ókatolikusokkal és az anglikánokkal felvették a kapcsolatot. A hetven éves irtás ellenére az orthodox egyház tudta, hol a helye. A Kelet és Nyugat közötti hídépítést tartották feladatuknak. A hidegháborút nem vették tudomásul. A magyar egyházakkal való kapcsolat nagy segítség volt ebben. Otthon roppant nehéz állapotokat kellett legyőzniök, de ma újra folyik missziójuk, állnak a kolostorok, a szociális hálózatban mind erősebb az egyház munkája, kórházakban és a hadseregben is visszaáll az egyház szolgálata. Újra tanítunk iskolákban, erősödik a katechézis munkája, 43 helyen képezünk papokat, mert paphiányunk van. A maga munkájáról adott számot, amikor az azerbajdzsáni viszályban vállalt békítő szerepéről szólt. Júniusban Moszkvában az orthodox egyház konferenciát rendez a volt szovjet állam utódállamai számára, hogy megtalálják az ősi hitet és az egymással békességben való élet lehetőségét. Itt jelentette be azt is, hogy hamarosan Szerbiába utazik, hogy békeszövetségben segítse a háború befejezését, a béke útjának megtalálását. Vidéki utak és találkozások A sűrű programban vidéki utak és találkozások is voltak. Meglátogatta a pátriárka Esztergomot, ahol Paskai László prímás érsek látta vendégül, elzarándokolt Pannonhalmára is, ahol Várszegi Asztrik főapát püspök fogadta és ismertette meg az ősi apátsággal, híres könyvtárával és életével. A vidéki látogatások során igen kedves volt a vendégnek a debreceni látogatás. A Református Teológiai Akadémia 1989-ben díszdoktorává avatta és ezzel a már megkezdődött eleven kapcsolat az Orosz Orthodox Egyház és a Magyar Református Egyház között csak erősödött és az ökumenizmus értékes gyümölcsévé lett. Itt Kocsis Elemér püspök volt a vendéglátó. A látogatás csúcspontja az a főpapi ünnepi liturgia volt, melyet március 6-án, vasárnap a budapesti Nagyboldogasszony Orthodox templomban mutatott be a pátriárka, Kirill szmolensz- ki és kalinyingrádi metropolita, valamint a magyarországi orthodox papság segédletével. Az orthodox templomokban nincs orgona, nem kísérik az éneket, de kitűnő liturgikus kórusaik vannak és éneklésük teszi áhítatos- sá, széppé és felemelővé a liturgiát. A pátriárka magával hozta egyik papi kórusát, ők énekelték végig a liturgiát, olykor besegített a magyarok kórusa is. A templom zsúfolásig megtelt és amint azt a szentség kiszolgáltatásánál láthattuk, nem csupán „külső érdeklődőkkel”, de Magyarországon élő orthodox hívekkel is. Meghívott vendégek is voltak, egyházi vezetők, a kormány képviseletében Szabó Iván pénzügyminiszter és ott volt Aboimov, az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövete. A három órás liturgia végén a pátriárka beszédet mondott a magyar orthodox papsághoz és hívekhez, kitüntetéseket és kinevezéseket osztott papjai között. Berki Feriz esperes adminisztrátor a Szent Szergij Rend II. osztályát kapta. összegezés . A négynapos látogatás eredményét abban foglalhatjuk össze, hogy bizonysága volt az orosz orthodox egyház ökumenikus elkötelezettségének, annak a felelősségének, mely fontosnak tartja, hogy a világban - szűkebb körökben és tágabb téreken - béke legyen, ezért békítő akciókat is végeznek. Nekünk, mint vendéglátóknak jól esett a parlamenti megkövető beszéd is, melyről a záró sajtótájékoztatón külön elmondotta egy kérdés kapcsán, hogy a csupán bocsánatkérés nem indít feltétlenül további lépésekre, a megkövetés viszont azt a Keresztelő Jánostól hallott nézetet jelenti: teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket. Tehát megújult viszony, békés együttműködés kell, hogy kövesse. Ebben a reményben szólt a magyar néphez az orosz nép lelki vezetője.
