Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-12-25 / 52. szám

Evangélikus Élet 1994. december 25. ÍGY ÍGÉRTÉK A PRÓFÉTÁK Erős Isten A szó maga több jelentésű. Le­het értelmezni lelki dologként, le­het lelki magatartásként felfogni. Mindenképpen arról van szó e ki­fejezés hallatán, ami a mi sajátos egyházi küldetésünk, a lelki élet ébresztése, szervezése, az evangé­lium hirdetése, s ennek nyomán létrejött lelkiség. A spiritualitás magában foglalja a személyes kegyesség fogalmát is. A kegyesség talán sokak számára leterhelt kifejezés. Mégis a hit meg­élésének sajátos megnyilvánulása az imádság gyakorlásában, a bib­liaolvasásában, istentisztelet tartá­sában, az éneklésben, bibliaórák közösségében. Találóan fogalmaz korunk egyik teológusa: A teoló­gia a kegyesség lelkiismerete, a ke­gyesség a teológia lelkiismerete. Kölcsönhatásuk elengedhetetlen. Milyen a ma evangélikusának sze­mélyes kegyessége? Több irányzatot, többféle tradí­ciót különböztethetünk meg ma­gyar lutherániánkban. Vegyük sorjában. 1) Elsőként emlitem a nógrádi szlovák eredetű kegyességet. Jólle­het ma már kevesen értik eleik anyanyelvét, az éneklés szeretete megmaradt máig ható áldásként a fiatalabb generáció életében is. Az egykori Tranoscius énekeskönyv évszázados tradíciója így termi mai gyümölcseit. A bibliaolvasás épp­úgy hozzátartozott ehhez a kegyes­séghez, mint a rendszeres temp­lomba járás. Nógrádi gyülekezete­ink istentiszteleti látogatottsága ma is a legmagasabb százalékot éri el hazai egyházunkban. Sajnálatos, hogy a korábbi évti­zedek nemzetiség politikája követ­keztében a szlovák nyelv ismerete egyre szűkebb körben terjedt. Örö­münkre, a hozzá kapcsolódó ke­gyesség nem tűnt el falvainkban. Olykor a megváltozhatatlanság igénye erősebb, mint korunk vál­tozást követelő kihívásai. Ha azonban a paptisztelet országos szintjét messze meghaladó attitű­döt a lelkész a gyülekezet érdeké­ben némi fortéllyal párosítja, a leg­modernebb kezdeményezés is tá­mogatásra talál. (Filmvetítés a templomban) 2) Másodikként a német kegyes­ség jelenlétét hangsúlyozom. Bár az 1947-es kényszerű kitelepítés következtében a svábság jelentős részét elveszítettük, a megmaradt töredék hűséggel ápolta őseik hi­tét, egyházszeretetét, másmilyen kegyességét. Éljenek bár Nógrád lankáinak szomszédságában (Nagy- börzsöny), vagy Komárom megye egyik kistelepülésén (Pusztavám), többségük pedig Tolnában s Bara­nyában, azonos vonásokat lehet felfedezni gondolkodásukban. Rendkívül szorgalmas, lelkiis­meretes hivatásteljesítéssel végzik kötelességüket. Úgy dolgoznak, mint akik Istennek szolgálnak. Pá­ratlan az egy házszere tetük. Nem a pap hitétől függ személyes meg­győződésük, de bizonyosak abban, hogy a hit hallásból van. Ezért szá­mukra mindennél fontosabb az is­A spiritualitásról tentiszteleten való részvétel. Hősi­es küzdelmet folytatnak egykor népes gyülekezeteik számára épült nagyméretű templomaik fenntar­tásáért. Áldozatkészségük példás. Mi nem vagyunk csak magyar aj­kú egyház. Mind kegyes tótjaink, mind istenfélő svábjaink megter- mékenyítőleg hatottak egész egy­házunk lelki életére. Általuk színe­sebb, gazdagabb egyházunk spiri­tuális élete. 3) Harmadszorra szólok a ma­gyar ajkú evangélikusok, jelesen a dunántúli kemenesaljaiak kegyes­ségéről. Megemlítem, hogy ma egyházunk egészére a magyar nyelv használata a jellemző, de mintegy másfélezer a német, ill. szlovák nyelvű istentiszteletek szá­ma évente. A dunántúli evangélikusság az artikulusba (1681.) foglalt enge­dély alapján építette a 17. század­ban templomait. Messze vidékről fogatokkal vagy éppen gyalogosan zarándokoltak istentiszteletre ele­ink. Eseményszámba ment a temp­lomba járás, I talán ritkán is. A Sopron megyei Vadosfához pl. 35 község evangélikussága tarto­zott. 100 km-es körzetből érkeztek híveink - különösen a nagy ünne­peken. A korabeli közlekedési vi­szonyok között aligha lett volna több elvárható őseinktől. Részben innen tradálódik a nagyünnepi templomba járás kiemelt fontossá­ga. Énekeskönyvük inkább volt, mint Bibliájuk. Akinek mindkettő megtalálható volt otthonában, az is többet használta az énekesköny­vét. A haza szeretete és a függet­lenség - szemben a Habsburgok­kal - párosult protestáns hitükkel. A katolikus hatás elől a vegyes há­zasságok hagyományos kizárásá­val védekeztek. A tizedik faluba is elmentek evangélikus házastársért. Sokan közülük nemesi rangjukkal és vagyonukkal jelentősen támo­gatták helyi gyülekezetüket. Hit­vallásos ragaszkodásuk példasze­rű. Napjainkban a kis falvak az urbanizáció szívó hatása következ­tében létszámukban felére, harma­dára csappantak, lelkileg is erőt­lenné váltak. Lesz-e feltámadá­suk? Lehetne még szólni a Békés me- 1 gyfei ' szlóvákság sajátosságairól, vagy a tirpák kegyesség vonásairól éppúgy, mint egész egyházunkra jellemző tagozódásokról. Itt csak marginálisan említem, hogy mély nyomokat hagyott egyházunk spi­rituális arculatán az elsősorban finn, kisebb mértékben angolszász hátterű ébredés az 1940-50-es években, melynek jótékony hatá­sát ma is látjuk gyülekezeteinkben. A hagyományos lutheránus tra­díció megtartó ereje is megnyilvá­nult a közelmúlt történetében, ahol a helyi presbitériumok műkö­dése szinte egyedül őrizte meg a protestáns tradícióból következő demokratikus közösségi vezetés gyakorlatát. A kép elnagyolt, vázlatos ismer­tetéséből sem maradhat el az uta­lás a kultúrprotestáns gondolko­dás tényére. Egyházunk büszke múltjára, mert számarányát meg­haladó százalékban adott a nem­zetnek tudósokat, művelt értelmi­séget. Talán ma is igaz ez. Szeret­ném hinni. E valóságismeretből következik annak józan bevallása, hogy a kultúrprotestáns szellemi örökség ápolása az elmúlt évtize­dek során missziói karaktert is ka­pott. Talán ma is lehet kapcsoló­pont elvilágiasosodott kortársaink irányába, ha nem is elégséges az üdvösséghez. „A kegyesség annyit tesz, mint elfordulás a tárgyiasult gondolko­dás szolgaságától és odafordulás a saját magunk által megtapasztalt szubjektivitás kockázatához. A kegyesség ezért az élmény, a megtapasztalás, a megsejtés és a megérintettség által ismerhető meg... Ezért a kegyesség bátorság a személyiség kibontakozásához, az emberré léteihez és szabadulás az eltárgyiasult világ áruvédjegy számmisztikájából.” (Hans-Otto Wölber) Tudósok felmérése sze­rint Európa válsága három forrás­ból táplálkozik. Válságban van a házasság és család intézménye (egyik este mutatta a tv: a felesé­gek 40% -át testileg bántalmazzák a férjek). Válságban a kultúra: a jelent kell visszatüÄöznie - disz­harmónia, brutalitás, reménytelen­ség - vagy van más mandátuma is? (pl.: szépség, harmónia, emberség, közvetítés) Végül válságban a tra­díció (törés állt be a gyermekneve­lés, az egymással való érintkezés gyakorisága és tartalma, a nemek értékelése, egymáshoz való viszo­nya, az iskolázottság és tudás ér­tékeszménye területén.) Család - kultúra - tradíció - e három érték- közvetítő csatorna a kegyesség hordozója is volt. Ha e csatornák beszűkülnek, mennyi emberség, mekkora hit és milyen élet vár utó­dainkra? Martin Heidegger filozófus sze­rint a kérdezés a gondolkozás ke­gyessége. „Das Fragen ist die Frömmigkeit des Denkens.” Mer­jünk kegyesek lenni ebben az érte­lemben is, hogy legyen spiritualitá- sunk! vo.i juu Szebik Imre Flamand miniatúra a XVI. századból Attól még senki sem lett gyen­gébb, ha közeledett a kicsihez, az elesetthez. Sohasem akkor veszí­tettünk erőt, ha megálltunk ná­lunk nyomorultabb társunk mel­lett. De képes-e ma egyáltalán va­laki arra, hogy ránézzen a másikra, hogy számontartsa azt, aki gyen­gébb? Ki az, aki rászánja magát és odahajol a nyomorultakhoz? Ki olyan erős, hogy meg is valósítja a lenézett feladatokat? Fogynak az ápolók. Egyre kevesebb ember él „emberközelben”. Gépesítenénk, ha lehetne, a gondozást, s az egy­mással törődést is. A család után pedig még a gyülekezet is beáll a sorba: alkot, termel és küzd az evi­lági versenyfutásban. Honnan várhatunk átrendező­dést? Honnan érkezhet egy hitele­sebb magatartás az életünkbe? Honnan támad fantázia a felfede­zésre és energia a kivitelezésre? Pa­naszkodik a kor gyenge embere. Siránkozik az ezredforduló tanít­ványa. Zúgolódunk, ha nem hull a lábainkhoz a szenvedésmentes, ál­dozatot nem ismerő életforma. Mindezek egyértelműen elárulják, hogy valahol az alapoknál ingott meg minden. A kezdetig kellene visszamenni és újraindítani az ese­ményeket. De lehet-e? Akadnak, akik életük végére képesek csak lazítani, lágyulni és finomabb moz­dulatokkal legalább elköszönni egymástól. Addig kemény embe­rek maradnak. Az erős és kemény emberek világában pedig bizony „gyengül” az Isten. Nem érződik ereje. Számunkra 'azonban a prófé­ta ezen a Karácsonyon nagy átren­deződési lehetőséget kínál fel. Nem törvényszerű, hogy az erőtlensé­günk félelemhez, nyomorúságunk elkeseredettséghez, agyonpróbált porsátorunk összeroppanáshoz vezessen. A mélységbe, a zuhanás­ba kiált utánunk Isten szava. A felszámolás és az elszakadás út­ján ér utol minket üzenete. Régen várt, szép és tartalmas karácsonyi ünneplésünk lenne, ha meghalla­nánk az erős Isten hangját és meg­látnánk erős karját. A vándorló nép mindig innen merített erőt. Is­ten erejéből. Jövő a mai keresztyé­nek számára sem az emberi erőlkö­dés talaján születik. A jövő ott kezd kialakulni, ahol a saját gyen­geségünk elismerése szembetalál­kozik Isten mindenhatóságával és erejével. Ürülő templompadok, elörege­dő közösségek és megfáradt igehir­detők világába is betör Isten erejé­nek fénye és ragyogása. Új kezdet nyílik meg ekkor előttünk. Már rég nem remélt, szép események érik el és töltik be az életünket. Tudnunk kell, hogy így van. Már tapasztaltuk. Hány továbblépésnél éreztük meg az ő hatalmas kezét, amint felemelt és megőrzött! Sza­kadjunk el a görcsös akarás és küz­dés vad, zárt, emberi világától, és gondoljunk ma bátrabban arra, aki mindent értünk cselekszik. Tá­maszkodjunk Isten erejére! Bár­csak ezen a Karácsonyon, ha templomba megyünk, ha elcsende­sedünk, ha olvassuk ezeket a soro­kat, képesek lennénk elszakadni önmagunktól, szorongásunktól és félelmeinktől, és odafordulnánk ahhoz, aki - ezt éppen Karácsony­kor látjuk legtisztábban - teljes odaadással közeledik felénk. Ha hűségesek akarunk lenni Luther gondolataihoz, akkor többet kell szólnunk arról, hogy mitől szaba­dultunk meg, és kevesebbet arról, hogy mit gyűjtöttünk és mihez kö­töttük oda már megint az életün­ket. Ne arra tekintsünk, aki és ami a félelmünket növeli, azon tájéko­zódjunk, aki felszabadultságot és nyitottságot teremt: az erős Isten felé forduljunk! Az erős Isten gyenge embere számára hoz min­dig gyógyulást és újulást az Érke­ző. Ne meneküljünk ezekben a na­pokban a saját falaink mögé, ne zárkózzunk be, hanem nyissuk szé­lesre az ajtókat, hogy megérkez­hessen hozzánk is az, aki ránkte­kint és erejével képessé tesz minket az új kezdetre. Ilyentájt eszünkbe jutnak a le­szakadók, az elmaradók, a ma­gukba roskadók, az életük értel­mét elveszítők. Ilyentájt fájdal­mas a kontraszt azok között, akiket Karáncsonykor eláraszt a közösség átélésének nagy öröme és azok között, akiknek Kará­csonykor kétszeresen fáj, hogy magukra maradtak s akiknek száma egyre nő. Környezetünk­ben egyre többen vannak a ve­szélyeztetett emberek is, az előbb-utóbb Istennel szembefor­dulok. És mi naponként érezhet­jük emberi tehetetlenségünket. Nem tudunk rajtuk segíteni. Iga­zán talán már nem is akarunk, mert elborítanak saját terheink. Felriadunk, összerezzenünk, düh­be jövünk, kuszák és zaklatottak vagyunk. Képtelenek arra, hogy valakire odafigyeljünk, iránta ér­deklődjünk, fájdalmát átérezzük. Fáj az erőtlenségünk. Tudjuk-e, hisszük-e, hogy az erős Isten itt szeretne elérni minket? Isten ereje a lehetőséget hozza számomra. Ha azt mondtam, hogy többé már nem próbálkozom az indulással, a változtatással, a javu­lással, most mégis fölemelkedhetek és léphetek, mert Ő akarja és Ő munkálja. Ha pontot tettem vala­hová az életemben, most lehet be­lőle vessző vagy kettőspont. Krisz­tus születése nem a passzivitás ün­nepe. Krisztus születése nem a sö­tétség és a félelmek korlátlan lehe­tősége. Krisztus születése nem az egyedülmaradás és elszakadás ün­nepe. Karácsonykor éppen az el­lenkezőjére születik meg a lehető­ség. Az erős Isten száll harcba a mi gyenge, sebezhető életünkért. Hiá­bavaló minden emberi igyekeze­tünk, elhatározásunk és szándé­kunk, ha nem az ő erejével, ha nem az ő erejéből és nem az ő erejére bízzuk életünket. A teljes Szentírás képek és sza­vak gazdagságával vall Isten erejé­ről. A sas ereje (5 Móz 32,11) tőle van; az oszlopokat (Zsolt 75,4) ő tartja meg; jobbomon (Zsolt 16,8) az ő ereje a támasz; erőt ölt magá­ra (Zsolt 93,1); a kürtök hangjá­nak erejére összedől a várfal (Józs 6,20) és a gyermek születésére oda­figyelnek a hatalmasok és az erő­sek, mert erejének híre még hozzá­juk is eljutott. Az erőtlenbe érke­zett erőt azonban még kétezer év távlatából is csak alázattal, hódo­lattál és őszinte odaadással szabad és lehet fölfedezni. Vigyük hát oda az erős Isten elé mindazt a gondot, ami hatalmas felhőként borít be minket. Tegyük le elé azokat a súlyokat is, amelye­ket ki tudja, mióta cipelünk, me­lyeket szorongatunk görcsös ra­gaszkodással. Engedjük, hogy át­járjon minket a jászol melege, az arc sugárzása, a kar mozgása és a kibontakozó új világ öröme. Ha ide megérkezünk és képesek va­gyunk itt megállni a versenypályá­vá váló életúton, akkor a legerő­sebb adja a leggyengébbnek tűnő közeledésben a legnagyobbat szá­munkra: az erős Istent Jézus Krisztusban. Nincs számunkra ma sem más gondolat és vallomás az erős Isten színe előtt, mint Urbán Ernő szép, karácsonyi imádságá­nak alázata: „Dicsőség néked, hogy erőtlen emberi testünkbe öl­töztél; elrejtőzve jöttél hozzám, hogy szentséged fénye meg ne va­kítson; értem emberré, testvérem­mé lettél, hogy igazán meghallgas­sam és megszívleljem drága szava­dat.” Itt gyógyulhat gyengesé­günk. Itt kaphatunk erőt és úju­lást. Merítsünk belőle bátran és ragaszkodjunk az erős Istenhez! Dr. Szabó Lajos KARÁCSONYI GONDOLATOK Az egyház útjáról a mai világban 1. TZSrisztus születése után a harmadik keresztyén évez- iV red küszöbén, minden eddiginél hevesebb viták folynak körülöttünk, társadalmunkban és a világ­ban, az egyházról és jövőjéről. Krízisben van-e ma a kétezer éves keresztyénség? Mi az egyház igazi útja a rohamosan átalakuló, modern világban? A múlt hagyományainák, a konzervatív tradícióknak a vál­tozatlan őrzése-e, mind az egyház igehirdetésében, mind életstílusában, a gyülekezeti életformákban? Vagy a ma annyit emlegetett „modernizáció” az 1 egyházban is: alkalmazkodás a mai világ gondolko­dásához igehirdetésében, teológiájában és etikai I normáiban, életstílusában? Melyik Krisztus egyhá­zának, a keresztyének világot átfogó közösségének 1 a követendő útja modern, XX. századvégi világunk­ban? 2. Ha erre a döntően fontos kérdésre felelni akarunk, legelőször is azzal kell tisztában lennünk: mi az 1 egyház? Egyik, hagyományos világnézeti irány a sokfajta mai filozófia, ideológia között? Világméretű társadalmi szervezet és intézmény, meghatározott kul­turális, gazdasági és politikai programmal? Vagy két­ezer éves etikai érték- és normarendszer az egyéni és a I közösségi élet átformálására, állandó megújítására, a bibliai Tízparancsolat és Jézus kettős „nagy parancso­lata” alapján? És minden bizonnyal a világ jelentős részében annak gazdasági, társadalmi életét, kultúráját formáló erő is, kétezer év óta. Mindez részigazság; de nem az egyház lényege, hanem csupán következmény. Az egyház igazi titka az, hogy életének közép­pontja, láthatatlan erőcentruma Isten, túl minden materiális valóságon, de láthatatlanul jelenvalóan a földi világ egész életében. Az egyház igazi lényege és i középpontja Jézus Krisztus, a Megfeszített és Feltáma­dott. Az egyház láthatatlan Feje és Ura, aki minden korban, minden pillanatban jelen van és igéjén, szentsé­gein keresztül cselekszik az egyház földi közösségében. Hitet támaszt, közösséget hoz létre, szeretetet és új életet teremt abban. Egyházunk alapvető tanítása szerint (Apologia) a földi egyház „vegyes szervezet” (corpus mixtum), amelyben vannak csupán névleges, nem igazán keresz­tyének is. De belső „magja" az „igazán hívők lelki közössége”, a hitben élő és szeretetben cselekvő Krisz­tus-követők. Az egyház harmadik és legbelső „köre”, lényege és középpontja azonban nem a látható földi szervezet, sem az ebben élő „hívők közössége”, hanem a legbelső, „spirituális középpont”. Isten örök va­lósága, aki - hosszú történeti előkészítés után - az első karácsonyéjszakán „testbe öltözött” és a Ná­záreti Jézusban belépett a történelem vi­lágába, a mi emberi világunkba. Azóta is láthatat­lanul, a Lélek erejével, az igében és a szentségekben vezeti, élteti mindkettőt, mind a látható, mind a látha­tatlan egyházat ebben a földi világban. Mítosz, puszta hívő vélekedés és ideológia - mondják sokan, a kívülállók. De akik az egyházban, a Krisztus­hit lelki közösségében élünk, ismerjük Isten és Krisztus láthatatlan jelenlétét, az Evangélium újjáteremtő hatal­mát. Mert naponként átéljük az Istennel, Krisztussal való életközösség erejét személyes életünkben és az egyház életében. Ismerjük az „egyház titkát” személye­sen. Ezért látjuk minden másnál fontosabbnak az egy­házban az Ige jelenlétét: az igehirdetést, az Isten igéjén alapuló teológiát és tanítást, az evangélizációt és misz- sziót, az ezekből fakadó hitet és cselekvő szeretetet, a naponkénti megújulást. Egyedül ezek az egyház jövőjé­nek, megmaradásának igazi forrásai a személyes és közösségi élet minden területén! Ezért vagyunk - nehézségek, kísértések, támadások között is - rendithetetlénül bizonyosak abban, hogy évek, évszázadok és évezredek jönnek és elmúlnak. De amíg ember él a földön, „a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta" (Mt 16,18). Es hogy „az egy anyaszentegyház minden időben megmarad (Ágostai Hitvallás, VII. cikk). 3. Mi következik ebből? Először is az, hogy az egyház nem valami, a régmúltból ránk maradt hagyomány, pusztán „szép tradíció”. Nem is valamilyen erkölcsi, kulturális vagy politikai konzervativizmus hirdetője. Bár a Názáreti Jézus személyében és igehirdetésében - hosszú történeti előkészítés után - már csaknem két­ezer éve jelen van a világ történelmében, az egyház Isten mai jelenlétének és cselekvésének a színhelye a mai világban. Jézus Krisztus, az egyház életének közép­pontja, ma is élő, cselekvő spirituális hata­lom, az igén és a szentségeken és híveinek, követői­nek millióin keresztül, modern világunkban. Megbecsüljük, tiszteljük és szeretjük a földi egyház múltját, igazi tradícióit, hagyományos lelki és erkölcsi értékeit. De nem az egyház múltja, nem a régihez való kötődés, nem is valamiféle világnézeti, erkölcsi vagy társadalmi konzervativizmus a keresztyénség lényege. Hanem Isten mai jelenléte a szívünkben és mindennapi életünkben. A Krisztushoz és örök evangéliumához való hűség a múló időben és szüntelenül változó világban. 4. Keresztyénségünknek ugyanakkor alapvető vonása, igazsága az is, hogy Krisztus látható és láthatatlan anyaszentegyháza ebben a földi világban él, követői ott élik életüket és végzik küldetésüket: Isten igéje ébresztő és megújító hirdetését, az evangélizáció és misszió munkáját. És a krisztusi szeretet ezerféle mai szolgálatát a családban, az egyházi életben, a társada­lom életköreiben, és egyszerre félelmes és nagyszerű modern világunkban. _____________._______________________________ Sz ázadunk egyik nagy teológiai gondolkodója (Paul Tillich) szerint az egyház tanításának, igehirdetésének a legelső föladata az, hogy a mai ember, a mai kor, a mai társadalom kérdéseire igaz és eligazító választ adjon. Nem a múlt dogmatikai vagy etikai válaszait kell ismételgetnie. Hanem Isten igéje mai válaszait, mai igazságait kell megkeresnie és to­vább adnia a pluralizmus útvesztői között vergődő mai embernek és társadalomnak! Sohasem úgy, hogy a mai világ Istentől függetlenülni akaró materializmusához, Isten nélküli humanizmusához vagy etikai liberalizmus­hoz alkalmazkodva próbálja „modernizálni a keresz- tyénséget”. Ez végzetes tévút lenne. A keresztyénség, az egyház élete és tanítása Isten­központú, krisztusi világlátás, erkölcsiség és életfolyta­tás. Nem Istent tagadó, emberközpontú, autonóm hu­manizmus. Hanem a hit és a krisztusi szeretet humaniz­musa. Az egyháznak, a keresztyénségnek csak egyfélekép­pen van jövője a mai világban és a harmadik évezredben is: ha a szekularizmus, az egyoldalú racionalizmus, a végzetes etikai relativizmus és liberalizmus mai kísérté­sei között hű marad igazi lényegéhez: Isten­hitéhez, Isten teljes igéjéhez, Krisztus evangéliumához. És a szeretet örök, krisztusi normáihoz, önzetlen szol­gálatához életfolytatásában. 5. Isten szeretete testté lett Jézusban. Karácsony fénylő csillaga ma is ott ragyog korunk régi és új kísértései, veszedelmei között, a bűn és a halál félelmes sötétségé­ben. Karácsony evangéliuma soha nem válik korszerűt­lenné a világban. Mert az egyház hajója a földi világban - mint annyiszor - ma is viharos tengeren, állandóan krízisek között, de mindig Krisztus láthatatlan jelenlé­te, irányítása hitével, erejével halad a harmadik évezred felé. Csak mi ne hagyjuk el ezt a hajót a félelmes, viharos tengeren! Dr. Nagy Gyula í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents