Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)

1994-12-25 / 52. szám

Karácsony ünnepén minden kedves olvasónknak kívánjuk, hogy Isten szeretete gazdagítsa ünneplésüket, tapasztalják meg kegyelmét és ______________ békességét. _____Istentől megáldott karácsonyi ______________ünneplést kíván a ___________________Szerkesztőség A TARTALOMBÓL A SPIRITUALITÁSRÓL ERŐS ISTEN KARÁCSONYI GONDOLATOK HÁLAADÁS SOPRONBAN A MEGÚJULT TEMPLOMÉRT ÖRÖKKÉVALÓ ATYA HITBŐL ÉLÜNK? SZÉKESFEHÉRVÁR, 1994. OKTÓBER 15. BÉKESSÉG FEJEDELME URALMA NÖVEKSZIK MŰEMLÉK ORGONÁK REMÉNYIK SÁNDOR: József, az ács, az Istennel beszél Magasságos, Te tudod: nehéz ez az apaság, Amit az éh szegény váltamra tettél. Apja volnék, - és mégsem az vagyok. Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold, csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid. Istenem, a Te szemeid azok. Gyönyörűséges és szörnyű szemek, Oly ismerősek, s oly idegenek... Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok... Mit tehettem érte?... mit tehetek? Én tanítottam fogni a szerszámot. Mégis rá fogják majd a kalapácsot. Úgy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog, tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet a világ, s egyszer ellobog. Ó, jó volt véle Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit, Fel a templomig, Jeruzsálemig, Míg egyszer elmaradt... Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja Borzolta szürkülő szakállamat. Ezüst nyomot hagyott már akkor is, Komoly nyomot parányi rózsaujja. S most olyan más az útja... Vezetném és ő vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos, De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, - én senki vagyok, Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium. Kolozsvár, 193Í. március 8. £ _____________________i st en szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogv e a világba, hogy éljünk őáltala. (1. ■■n inai mi ■H REMÉNYSÉG - CSAK AZÉRT IS! Sokféleképpen próbálták már összefoglalni kará­csony üzenetét és lényegét. Az Úr 1994. esztendejében most így kísérelem meg: Karácsony azt jelenti, hogy reménységünk lehet mindazok ellenére, ami körülöt­tünk reménytelenségre indít: reménység - csak azért is! Pedig kijózanító tények vesznek körül, amint előző években is megkérdeztük, ugyan hol van az a békesség, amiről a karácsonyi evangélium szól!?! Az előző év fordulóján közölték a statisztikák, hogy 1993 karácso­nyán negyvenhárom háború volt a világon. Ázsiában huszonkettő, Afrikában tizenhárom, Latin-Ameriká- ban öt és Európában kettő, Észak-frországban és Bosz­niában. Nem vigasztalás, hogy ezekből néhány helyi harc és polgárháború elcsitult, de kirobbantak helyet­tük újak és a különböző világszervezetek, tanácskozási és együttműködési fórumok, mint az ENSZ, az EBEÉ és az egyházi világszervezetek is csak emberiességi se­gélyt tudnak nyújtani, ami sokat jelenthet ugyan, de nem tudunk a békétlenségek, a gyűlölet, az ellenséges­kedés igazi okain segíteni. Bőven támadt és támad közöttünk is, Magyarorszá­gon ellenségeskedés, sőt, eléri az egyházak belső köreit is. Nehezen tudjuk elviselni, hogy másoknak a mienk­től eltérő a véleménye, más a meggyőződése, a politikai érdeklődése, a jövőképe. Kevés a türelmünk, a megér­tésünk, a szeretetünk és tiszteletünk mások iránt. Az 1994. évet nemzetközi szervezetek, az egyházak is a család évének hirdették meg. Nézzünk körül ott­hon, nézzünk körül az országban, mi valósult meg a szép programokból! Csökkenő gyermekvállalási szán­dék, válás és nemzedéki szembenállás, sok-sok tény beszél a család válságáról. Végül még egy kérdéskört említek, amit sokan az első helyre tesznek: rosszabbul állunk és élünk gazda­Az Egyházak Világtanácsa Karácsonyi üzenete Az alábbiakban közöljük Konrad Raiser, az EVTfőtit­kára Karácsonyi üzenetének teljes szövegét: Az idei év -1994 - a fény és a sötétség éles ellentétének esztendeje volt. Igen, Dél-Afrika, Palesztina, Írország népe számára új világosság ragyogott fel. Hallottuk az ünneplés ujjongó kiáltásait, láthattuk az öröm könnyeit. Ugyanakkor áthatolhatatlan sötétség ereszkedett Ruan­da népére és nem tört át a fény a szenvedés sötét felhőin, amely alatt Bosznia, Angola és a kaukázusi térség népei élnek. Karácsonyt ünnepeljük és hirdetjük: „Benne (Krisz­tusban) élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.” (János 1,4-5) A fény és sötétség harca életünk része. Életünkhöz, életben maradásunkhoz is abból a bizonyosságból me­ríthetünk erőt, hogy egyszer elérkezik egy új nap világos­sága, bármilyen hosszú volt is az éjszaka. Hisszük, hogy a sötétség soha nem győzheti le a fényt. E bizonyosságunk mégis gyakran próbára kerül, ami­kor a világosság és sötétség olyan élesen csap össze, mint ahogyan az Afrikában történik ma. A reménységeket és várakozásokat, amelyek a dél-afrikai választások során keletkeztek, azonnal darabokra törte Ruanda felfogha­tatlan tragédiája. Fény nélkül nincs élet. De 1994 rettenetes eseményei után szembe kell néznünk a kérdéssel: „Beragyogja-e majd Krisztus fénye a világot, vagy a sötétség győzedel- meskedeskedik ?” János, az evangélista azt hirdeti: „Az Ige testté lett, itt élt közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét” (János 1,14.). Ezt a régi tanúságtételt számos nemzedék igazolta már. A vi­lágban lévő bűn ellenére láthatjuk Isten dicsőségét. Ezért ünnepeljük Karácsonyt. Azoknak, akik már eljutottak a fényre, feladatuk, hogy „a világ világossága legyenek”. Azt a fényt keli visszatükrözniük, amely rájuk ragyogott. Sötét helyen még egy gyengén pislákoló fény is reményforrás lehet. Az ökumenikus együttműködés és együvé tartozás sok em­ber életébe hozta meg a fényt. Ez volt a célja a Dél-Afrika számára rendezett ökumenikus Monitorszolgálatnak (Ecumenical Monitoring Programme for South-Africa), és ugyanez célja az Egyházak Ruandái Segélynyújtási Akciójának is (Church World Action in Ruanda). Nemcsak Ruandában, Boszniában, Angolában, vagy a Kaukázus térségében élnek sötétségben emberek, arra várva, hogy felragyogjon életükben a fény ezen a Kará­csonyon. Mindenütt vannak ilyen emberek. A mi váro­sunkban, vagy falunkban is sokan élnek sötétségben. Karácsonykor sok keresztyén gyújt gyertyát Krisztus születésére emlékezve, aki a világ Világossága. A keresz­tyének feladata, hogy elvigyék Karácsony fényét a körü­löttük lévő sötét helyekre, hogy - Máté evangéliumából idézve: „világítson mindenkinek a házban”. ságilag ma, mint tavaly, és jövőre még nehezebb körül­mények elé nézünk. Ebből a kormány sem csinál titkot és egy szűk szupergazdag rétegen kívül nagyon jól érezzük mind, fiatalabbak vagy nyugdíjasok, hogy igé­nyeinket lejjebb kell szállítani. Hogyan tehát, reménység - csak azért is??? Lehet mersze az egyháznak, a keresztyéneknek ilyen kijózaní­tó körülmények között reménységről beszélni? Nem az volna-é inkább a szolgálatunk, hogy együtt sírjunk a sírókkal és panaszkodjunk a panaszkod ókkal? Magasban dolgozók, építők vagy szerelők, szédítő csúcsok megmászói tudják, hogy ha húzza őket a mély­ség, csak egy a mentség, fölfelé kell nézni. Aki lefelé tekint, beleszédül. Ezért karácsonykor arra a betlehemi kisgyermekre tekintünk, aki nem maradt tehetetlen csecsemő, ha­nem Urunk és Megváltónk lett. Róla szól a prófécia Zakariás ajkán: „O a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyéká­ban lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára". Karácsony fénye fölfelé, Jézusra irányítja tekintetün­ket. Benne találjuk meg a választ életünk és a világ nagy kérdéseire, az élet sötétségében és a halál árnyékában is. Lábunkat a kisebb és nagyobb közösségekben a békesség útjára akarja ráigazítani. Minden hosszú út pedig egy lépéssel kezdődik. Reménység - csak azért is, mert ha nem is tudunk tökéletes világot magunk körül kialakítani, lehet a mai­nál kevésbé rosszat. Lehet egy jó szót kimondani, lehet legalább egy embernek megbocsátani, lehet legalább egy lépést megtenni a békesség útján, mert Jézus előt­tünk jár. Dr. Harmati Béla ÍGY ÍGÉRTÉK A PRÓFÉTÁK... Csodálatos Tanácsos... Szeretteinknek rendszerint sok ne­vet adunk: az anya gyermekének, a szerelmes kedvesének, férj és feleség a házastársnak, nagyszülő az unoká­nak. Ha színükig telve a szivünk sze­retettel, úgy kevésnek érezzük az egy jelzőt. A leleményes szeretet próbál­kozik, szavaival megkísérli kifejezni, ki is az, akit szeret. De nemcsak a családban áll igy a helyzet: Ki tudná kifejezni egy szóval Arany Jánost, Madách Imrét, Petőfi Sándort, Ady Endrét: jelölhet-e egyetlen mellék­név hitelesen egy szellemóriást, lelki kiválóságot? Hogyan lehetne egyet­len névbe tömöríteni, ki a Megváltó? Ezért a soksok név a Szentírásban a megígértről és a megérkezettről. Már a próféták sokoldalúan fejezték ki reménységüket és ez a reménység nem szégyenük meg. Sőt! A valóság rácáfolt a várakozásra, Isten feljebb hallgatta meg az emberi szív vágyát, mint elképzelni, elgondolni bárki is tudta volna. A tanítványok, az evan­gélisták, az első gyülekezetek is több névvel illették Jézust, a Krisztust, az Urat, a Bárányt, a Vőlegényt, az Is­ten Szentjét... A próféták közül különösen Ézsaiás bővölködik jelzőkben. Idén karácsonykor egyetlen verséből cso­korra valót nyújtunk át: Hívják ne­vét Csodálatos Tanácsosnak, Erős Istennek, örökkévalóság Atyjának, Békesség Fejedelmének ... Csodálatos! Születésétől föltáma- dásáig s azóta is élete csupa-csupa csoda. Kis csodák sora és páratlan csoda: halálból visszajövetele. Gon­dolatain, szavain álmélkodva csodál­Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz. és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt! Ézs 9, 5-6. koznak a hallgatók. Tanítása megle­pő volt sokaságnak, írástudóknak, tanítványoknak egyaránt, mert nem úgy tanított, mint addig az írástu­dók, hanem hatalommal. Cselekede­tei bele sem fémek egyetlen könyvbe, a teológus János szerint. Úgy .lett, amint Ézsaiás hirdette: ő csodála­tos! A csodálkozni lassan már felejtő mai embert Ézsaiás segítheti, hogy újra csodálkozzék. A 20. század vé­gén egyre kevesebb a még csodálkoz­ni képes ember. Vagy belefásult, be­lefáradt a sok-sok újdonságba, ese­ménybe, vagy már elveszítette gyer­meki frissességét, és szégyenli, rejti csodálkozását. Már semmin sem csodálkozik... Csak a gyermek, vagy a tanulatlan ember csodálkozik - így hiszi. Gyakran láttam gazdag ameri­kai turistát unottan, közönyösen el­menni hazánk szépségei mellett (ép­pen háttal állva a tihanyi gyönyörű kilátásnak, elromlott gépekkel bab­rálva). Unta a szerintünk csodálatos kilátást. A jól értesült, a mindent jobban tudót már alig lehet kimozdí­tani előkelőén unott állapotából. Vé­gig rohanva egy kontinensen, egy- egy napot szánva egy országra, azt hiheti, már mindent ismer. Ugyan ki merné megkérdőjelezni megfelleb­bezhetetlen véleményét? Már-már európaiakra is ragadt valami ebből a szellemiségből. Magam úgy vélem, hogy csodál­kozni valóban csak a gyermek és a sokat tanult, intelligens ember tud. A még naiv gyermek és a művelt felnőtt nem tart természetesnek sem­mit. így van ez a lelki életben is: a büszke, gőgös ember már nem tud és nem is akar csodálkozni Isten fensé­ges tettein. Csak az alázatos Anna, Mária, Simeon csodálkozik... Bib­liaolvasók tudják, hogy Mózes is, Dávid is, Miijám is, Ézsaiás is cso­dálta Istenét. Aki eltelt önmagával, annak nem telik csodálkozásra. A sorsába és bű­nébe temetkező elfelejt fölfelé nézni és önfeledten rácsodálkozni Isten­re... Mi a baja történelmi egyházaink­nak? Elgépiesedett egyházi gyakor­latunkban elfelejtettünk csodálkozni Isten nagy tettein! Hiányzik az áhí­tat döbbeneté, megszokottá vált már minden csoda. Arcátlanul természe­tesnek tartjuk karácsony csodáját is. Protestantizmusunk nagy kísértése, hogy hitünk nagy titkait pontosan magyarázva megfeledkeztünk a Ti­tok tiszteletéről. Egy-egy gyülekeze­tünk üdvösséggyártó géppé lett, lé- lektelenül rutinszerű még ünneplé­sünk is. Karácsonykor tanuljunk új­ra csodálkozni! Nem az értelmes hi­tet ostorozom, nem a tanulást ítélem fölöslegesnek, hitünk titkainak cso­dálatát keveslem! Mózes, Ézsaiás, Jób, Pál és János csodálkozó hitét, hódoló imádatát hiányolom. (Biblia­olvasóknak igehelyeket ajánlok: 2Móz 15,11, Jób 41,3, Róm 8,33-35, 2Pt 3,18, Jel 21) Tanácsosnak is nevezik a Krisz­tust! Miként reagálunk erre a névre? Nekem nincs szükségem tanácsra... Tanítvány létemre is gyakran tanács­talan vagyok... a tanácsos szó fülem­ben és számon csak rangot, hivatalt jelent, de hogyan tudna bonyolult életemben az egyszerű, Bethlehem- ben született gyermek, a Názáreti ácslegény, halászok és vámosok ba­rátja tanácsolni? - képtelenség. Va­lószínűtlen. Naivság... Pedig a korai kereszténység, az első gyülekezetek tagjai igent mondtak a próféciákra, a próféták által hirdetett nevekre, jelzőkre is. Jézusban testet öltöttek a szavak. Testet öltött az isteni Szó, az Ige. Hátha még minket is, mai 20. század végi embereket is tud ő helye­sen, hasznosan, üdvösségünket mun­kálva tanácsolni? Karácsonykor újra eszünkbe jut­hat: az emberiség nagy várakozói, perzsák, egyiptomiak, görögök, ró­maiak mind-mind csalódtak, akár emberarcú istenekben, akár istenar­cúnak vélt trónra lépő uralkodókban vélték fölfedezni a Megváltót. Min­den embert dicsőítő várakozás ku­darcot vallott, kiábrándulásba ful­ladt, csak egy várakozás nem szégye­nült meg, a prófétáké. Ézsaiás is iga­zat szólt! Krisztusban nem hiába re­ménykedtek Isten emberei, s kará­csony óta húsz évszázad keresztényei boldogan vallhatják, hogy Jézusban a csodálatos, tanácsadó Isten érke­zett közénk. Csodálatosan szereti a megtérő bűnöst, irgalmasan tanái csolja az új életben haladót. Kará­csonykor újra fényesedhet, ragyog­hat e két név: Csodálatos Tanácsos! Dr. Hafenscher Károly A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents