Evangélikus Élet, 1994 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1994-10-09 / 41. szám
Evangélikus Élet 1994. október 9. jftj GYERMEKEKNEK FIAT ALOK NAK Egy kínai kislány a kisöccsét cipelte a hátán. Megszólította egy öreg bölcs: „Kicsim! Te aztán nehéz terhet viszel a hátadon!” A lányka így felelt: „Nem teher az, hanem az öcsém.” Köszönöm, Uram, hogy van, aki engem is a hátára vegyen! Köszönöm, hogy énnekem is adtál, akit vihetek! Köszönöm, hogy a Te hátadon mindnyájunknak jut hely! BEPILLANTÁS A PÉLDÁZATOK VILÁGÁBA „Különös házasság": a szőlő és a fügefa Nekünk, magyaroknak nem ismeretlen a szőlőskert látványa: Ahogyan egyenes rendben sorakoznak egymás mellett a szőlőtőkék, karókkal megtámasztva, vagy éppen kifeszített drótra futtatva, mint lugas. A sorok közt kötözők járnak, akik a vesszőket a karóhoz vagy a dróthoz erősítik... De azt hiszem, meglepődnénk, ha egyszer egy olyan szőlőskertben találnánk magunkat, mint amilyenben Jézus korában, sőt már a próféták korában is oly szívesen töltötték idejüket az emberek. Sok dolog másként nézne ki, mint azt itthon megszoktuk. Ott a telet például a szőlőtőkék nem állva, hanem a földre döntve kellett, hogy átvészeljék. Ilyenkor mint élettelen husángok hevertek a köveken. Azután amikor kitavaszodott, jött a gazda, és sorra felállította a földön heverő tőkéket, s botokkal támogatta meg őket. A szőlőskert szjnte elengedhetetlen tartozékai voltak a fügefák. A Bibliában többször is olvashatunk fügefákról. A ázőTőben ezékriék több feladatuk is volt. Amellett, hogy gyümölcsöt teremtek, és a forróságban hűs árnyékkal szolgáltak, ők képezték sokszor a lugast tartó vázat is. A köréjük ültetett szőlőtövek hosszúra nyúlt vesszői ugyanis felfutottak a fa alsó ágaira. így élt ez a két igen kedvelt növény egymással ilyen „különös házasságban”. Jézus egyszer a következő példázatot mondta: „Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: íme, három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki.” A Biblia képvilágában a szőlőskert és a fügefa Isten népét jelképezi. FERI BÁCSI JÁTÉKAI „Ha a cipőin beszélni tudna..." Ebben, a ma az utolsó fordulóhoz érkező játékban is egy tárgy szólal meg, és beszél magáról. Minden héten elmondva valamit. A ti feladatotok kitalálni, hogy miről van szó. Mi is ez a keresett tárgy. A megoldásért annál több pont jár, minél hamarabb sikerül rájönni a megfejtésre. Akik már kitalálták, melyik ez a keresett tárgy, azok még plusz kérdésre is felelhetnek ! De vigyázzatok, mert a rossz tippekért pontlevonás jár! A keresett tárgy negyedik, utolsó önmagáról szóló mondata a következő: „Egyesek szerint angyal, mások szerint földrengés mozdított meg.” A plusz kérdés: Hogy hívták a férfit, aki Jézust eltemette? Megfejtéseiteket legyetek szívesek a lap dátumát követő keddig postára adni! „Készíts keresztrejtvényt!” Most közlöm az ezen a címen megjelent rejtvényre helyes megfejtéseket beküldők névsorát: Bánki Renáta (Várpalota); Benke Zsuzsanna (Ajka); Donáth Ferkó (Ózd); Fancsali Ifjúsági Kör (Fancsal); ülés Adél (Egyházasdengeleg); Mersva Ildikó (Vácegres); Magyarosi Henrietta (Várpalota); Till Antónia (Enying); Tóth Kálmán és Katalin (Budapest). Most nem tudok mindannyiótoknak ajándékot küldeni, ezért kisorsoltam egy „szerencsés nyertest”, aki nem.más, mint: Magyarósi Henrietta. Gratulálok! ÚTKERESŐ Ezt a kis embert úgy hívják, Zákeus. Látni szerette volna Jézust, de a tömegtől nem jutott a közelébe. Ezért fel kellett másszon egy vadfügefára. Segíts neki megtalálni az utat, amely a fához vezet! A gyermekrovat készítői stábjának címe: Cselovszky Ferenc, 7064 Gyönk, Petőfi u. 359. Miért vagyok evangélikus keresztény? Nyár, augusztus közepe, egy kis falu a Balaton-felvidéken. Luther- tábor Veszprém megyében. Megyénk evangélikus ifjúsága rendszeresen találkozik: a csendesnapok, szilveszteri összejövetelek mellett fontos alkalom az évenkénti, hagyományosan megszervezett nyári tábor. Idén Mencshelyen töltöttünk egy hetet, mi, felnőtt ifjúság. A hét közepén egy kiránduláson a vidék szépségeiben gyönyörködtünk. A Halom-hegyi kilátó, egy „kalandos” út egy régi kráterhez, s a dör- gicsei templomromok, esténként pedig a hullócsillagok mind-mind apró, de maradandó emlék számunkra. Persze, egy tábor nem a csillagfényes éjszakáktól jó... Jer, örvendjünk, keresztények. Jer, énekeljünk vígan! Gyülekezzünk, ifjak, vének, Az Űr szent hajlékibán...- énekeltük a templomban megérkezésünk délutánján. E sorok írója azért is imádkozott, hogy a csendeshetet a kezdő áhítat kulcsszavai hassák majd át: Jer, örvendjünk, keresztények! A reggeli áhítatok alapját ennek az éneknek a versszakai adták. A programot színesítette, hogy minden nap megtanultunk egy szép Luther-eiieket. A beszélgetésekbe átalakuló előadásokon Luther életével, a reformáció eseményeivel, s az Ágostai Hitvallással foglalkoztunk. Tanulmányoztuk a reformátor 95 tételét, s próbáltunk választ keresni a hét témáját megjelölő kérdésre. Evangélikus fiatal vagy - mit jelent ez neked? Ránk mért sors és komoly választás... Az előadásokon megfogalmazódott gondolatok, az elhangzott évszámok és nevek közül néhány ismerős volt számunkra, hiszen konfirmációra való készüléskor, iskolai órákon, s ki-ki egyéni érdeklődésének megfelelően már találkozhatott ezekkel. Hallottunk azonban sok olyan érdekességet egyházunk történetéből és tanításából, amelyek túlmutatnak a történelemórák anyagán. A komoly előadás-szeminárium jellegű munka mellett pihenésre, elcsendesedésre, lelki feltöltekezés- re is jutott idő. Csendes beszélgetésekben közelebb jutottunk Istenhez, egymáshoz; felelet jött kérdéseinkre, bizonytalanságok oszlottak el, gazdagodtunk... Hála legyen az Úrnak az élő áhítatokért, a tartalmas előadásokért, minden apró szolgálatért! S azért, hogy el tudjuk helyezni magunkat a világban; s a reménységért, hogy újra találkozunk. Hiszen a szál, ami minket összeköt, el nem szakad : . .Őt kívántad kezdettől fogva; atyáid vágyakozó szive is érte sóhajtott s utána kiáltott. Ő vált,.s szabadított meg mindentől, ami eddig megterhelt, legyűrt, fogva tartott." (Luther) F. E. „Én vagyok az ajtó...” „Vannak ajtók, amiket be kell zárni, és nem szabad kinyitni. Az is lehet, hogy egy bezárt ajtót valakiért ki kell nyitni, akkor is, ha belegörbulök. A kitárt ajtót néha rácsapjak az emberre. Az nagyon keserves. Falak, falak, falak. Átláthatatlanok, bevehetetlenek. Falak előttem, mögöttem, bennem. Többnyire ajtót rejtenek. Keresni kell, néha sokáig. Olyan jó nyitott ajtóra találni, megérkezni, befogadni. A zárt ajtót sosem szabad betörni. Vagy nem értem van, vagy a kulcsot kell megkeresni. Hol nekem, hol a másiknak. Időbe kerül, meg fáradságba. A nyitott ajtóra mindenki felel. Az is, aki továbbmegy. Azon az ajtón érdemes bemenni, amit akkor is nyitva hagynak, ha nem mentem be. Ott igazi kincs van elrejtve nekem, akár megkeresem, akár nem.” „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtarta- tik.” (Jn 10,9) Ajtók tárulnak előttem. Beléphetek. Vajon mit találok odabenn? Mi vár rám? Mindent az ismeretlenség homálya takar. Belépjek? Kívül maradjak? Mit tegyek? Csábítanak a nyitott ajtók. Főleg azok, amelyek csak egy résnyire vannak nyitva, csak éppen annyira, hogy ki ne surranjon a titok. Hívogatnak, csábítanak az ajtók: valamit elrejtenek előlem, amit olyan jó lenne látni... Kiváncsi vagyok. Bemegyek. Eldöntöttem. Vár az ismeretlen, a titok, amit majd én, csakis én fogok megfejteni. Átlépem a küszöböt. Azaz hogy csak átlépném. Hirtelen fallá változik. Ott tornyosul előttem. Becsaptak! Ahogy vannak vakablakok, ugyanúgy léteznek vakajtók is. És én vakom bíztam bennük! Újabb ajtók hívogatnak. Megyek. Nem nyugodhatom. Meg kell találnom, meg kell fejtenem a titkot. Hiszen engem vár. Értem van. Az enyém. Egy öreg ajtó kilincsére teszem a kezem. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy le tudjam nyomni. Csikorogva, nyikorogva nagy nehezen engedelmeskedik. Engem a várakozás izgalma feszít. Vajon mit találok? Úgy csábít a titok, az ismeretlen. Talán most. Most sikerülni fog. Biztos vagyok benne. És magamban is. Bemegyek. Valahogy nem üyennek képzeltem a titkot. Mindenütt sűrű sötétség, szinte körém tekeredik. Meg akar fojtani? Egyáltalán nem érzem jól magam. Vakon tapogatózom. Jó lenne valami fénysugár! Egy gyertya lángja is elég lenne. Mindenütt ez a komor, ijesztő feketeség. Semmit sem látok. Hol a titok? Botladozva haladok egyre beljebb és beljebb az ismeretlenbe. Furcsa lomok hevernek a földön. Nem látom ugyan, csak gondolom, hogy most éppen egy üres konzervdobozba rúgtam bele, ez itt talán egy öreg rugó, vagy valamilyen dróthuzatl lehet, nem tudom biztosan. Értéktelen lomok - ez lenne hát a titok? Hova kerültem? Erőt vesz rajtam a félelem. Jó lenne visszafordulni, már nem is érdekel az ismeretlen. Résnyi fény szűrődik át az öreg ajtó nyüásán. Visszafelé veszem az irányt. Mennyivel jobb, hogy van egy vékony fénycsík, ami segít a tájékozódásban. Végre kijutottam ebből a pokoli veremből. Mennyivel más itt kint, a fényben! Egy újabb kapu állja az utamat. Mit nekem! Csak nem fog ez kifogni rajtam? Tudom, szinte biztosan: itt rejtőzik az a Valami, ami már régóta arra vár, hogy megtaláljam. Most végre elérkezett a várva várt pillanat. Itt vagyok, egészen közel a rejtély megoldásához, a titok nyitjához. Ünnepélyes mozdulattal teszem kezem a kilincsre. Most már igazán ráérek. Csak semmit sem elsietni! A titok már az enyém. Lenyomom a kilincset - viszonylag könnyen engedelmeskedik. Most meg mi van? Miért nem nyílik? Kevés az erőm? Vagy talán olyan öreg már, hogy beragadt? Mit tegyek? Be kell jutnom. Segítséget kéijek? De kitől? Egyedül vagyok, teljesen egyedül! Megvan! Zörgetek! Majd csak valaki meghallja belülről, és ajtót nyit nekem. Dörömbölni kezdtem. Először tenyérrel, aztán már ököllel is. Mégis, a kapu makacsul állta ütéseim erejét. Dongott, visszhangzott a vas, mint egy mély, nagyon mély harang, úgy zúgott, zengett... Válasz azonban nem jött. Nem nyitották ki. Tovább folytattam a küzdelmet. Nem adhatom fel. Most, amikor itt állok egy lépéssel a titok előtt, most amikor végre megtalálhatom azt, amit annyira kerestem, most adjam fel? Nem lehet! Nem tehetem! Sajgott a kezem az ütések súlyától. Úgy éreztem, hogy ha tovább folytatom, csontjaim törnek. Mégis, összeszorítottam az öklömet: tovább! Zörgetni, dörömbölni kell! Kezem fejéről patakokban kezdett folyni a vér. Nagyon fájt. Mégis, összeszorítottam a fogam: ki kell bírnom! Lábammal kezdtem döngetni a kaput. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy én vagyok az erősebb. Én fogok győzni. Hiszen az enyém a titok. Fáradtan, kimerültén roskadtam össze a kapu előtt. Mégis ő volt az erősebb. Mit tettem rosszul? Miért nem sikerült? Talán a titok nem itt rejtőzik, vagy nem az enyém? Eszembe villant, hányszor ültem en is zárt ajtók mögött. Nem engedtem be senkit magamhoz. Bezártam a szívem is. Hányszor és hányszor zörgettek ajtómon emberek, akiket be kellett volna engednem, akikkel törődnöm kellett volna, akik szeretetemre vártak, nyitott ajtóra, nyitott szívre. Akkor lassan érteni kezdtem: akkor tárulnak ajtók előttem, ha én is megnyílók. Kinyüok. Ha többé nem rejtőzöm önzésem vakajtója mögé. Ha majd nem én akarom foggal, körömmel, erővel, ököllel feszegetni a titkot, hanem hagyom, hogy egyszerűen megnyíljon előttem - akkor és úgy, ahogy rendeltetett. Felnéztem... A Kapu sarkig kitárva! Megtörtént a csoda! Beléphetek! „Számtalan ajtó nyílt - hívott, és léptem be, nem tudtam: sötét vár ott bent reám. Kérlek, add meg azt nekem, hogy meglássam: szabad csak úgy leszek, ha rajtad, Jézus az Ajtón, léphetek át. Zörgettem ajtókon tenyérrel, ököllel, nem tudtam, hogy az Ajtó csak Te vagy! Kérlek, add meg azt nekem, hogy meglássam: minden más ajtó fal, ami vezet útra egyetlen ajtó: Te vagy! Tudom, hogy egy napon minden bezárul majd: ajtók és utak, s a lépés megáll. Kérlek, add meg azt nekem, hogy meglássam: ha eljön majd a nap, rajtad a táruló Ajtón át süt rám a nap!" Jézus mondja: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik." V. Gy. A kereszténység zenéje könyv az egyházzene történetéről Gyönyörű kiállítású egyházzenetörténeti könyv került a napokban a könyvesboltok kirakataiba. Noha minden oldalán található színes kép, illusztráció vagy kottapélda az ízlésesen szedett szöveg mellett, mégsem csak képeskönyv ez a magas színvonalon megírt munka. A táblázatok, idézetek és kísérőanyagok mind egy célt szolgálnak: bevezetni az olvasót hitelesen egy korba, annak gondolkodásába, hogy onnan mint természetes következményt értse meg az adott kor egyházzenéjét. A háttéranyag egyaránt kitekintést ad a kor társadalmára, filozófiájára, szellemi életére, az egyházi viszonyokra és a világi zenei környezetre. Úgy gondolom, nem túlzók, ha azt mondom, laikus és szakértő bárhová lapoz is e könyvben, nehezen teszi le, olyan érdekesen szerkesztett és megírt alkotás - vagy inkább így mondanám kompozíció ez. Szerzője, Andrew Wilson-Dickson, angol egyházzenész és zeneszerző. A yorki székesegyház orgonistája, a yorki, majd a leicesteri egyetem tanára volt, ma ismert zeneszerző. Operái, zenekari művei és egyházi kompozíciói teszik nevét híressé. Az 1991-ben megjelent angol baptista énekeskönyv szerkesztője. Magyarra fordított zenetörténetében most mint kiváló pedagógus mutatkozik be előttünk. A könyv számomra legérdekesebb vonása a tipikusan szigetországi szemlélet. Jóval szélesebben látja az egyházzenei világot, mint ahogy azt a kontinens zenetörténészeinél megszoktuk. A mű alcíme: a gregoriántól a gospelig. Első, bevezető fejezetében a zene hatalmáról beszél, egészen az eksztázist kiváltó vagy gyógyító hatásig. A legmodernebb szemléletre utal, hogy mondandóját minduntalan a retorikával hozza összefüggésbe. S így teszi meg az első történeti lépéseket, természetesen a bibliai és az ótestamentumi zenélésből kiindulóan. A középkori zenét a kor világképébe állítja. A gregoriánról egy kissé rövidre sikerült fejezet bizonyára sokak számára nem lesz kielégítő. De kárpótolva érezhetjük magunkat, hogy az angol előreformátor Wyclijfe-et is megszólaltatja, akinek a középkori egyház zenéjével szembeni erős kritikáját is olvashatjuk. A lutheri és kálvini reformáció zenei életének bemutatása után az angol reformáció zenei korszakait vázolja fel az író. A barokk kort „A keresztény zene virágkora" című fejezet tárgyalja. A német egyházi muzsikusok nyomoráról szóló rész épp oly érdekes és olvasmányos, mint a cseh testvérek éneklési szokásairól írt sorok. Purcell és Händel tárgyalása ismét az angol világot idézi több fejezetben. Az Német egyházi zenei előadás Bach k< rában - egy zenei lexikon címlapja európai egyházzene a 18. század végi hanyatlásának leírása után kitekintést kapunk az orthodox egyházak, köztük a kopt egyház zenei gyakorlatára is. Majd izgalmas fejezetek következnek: miként találkozott Afrika a misszió közvetítésével az európai zenével, majd pedig mint vonul be a nyugati keresztyénség zenéjébe, főként az amerikaiba az afrikai zene. Az egyházzene tárgyalása napjainkig elvezet. Olvashatunk a karizmatikus mozgalmakról, a II. vatikáni zsinat határozatai nyomán meginduló zenei irányzatokról, majd a taizéi énekekről és az evangélikus egyházzene megújhodásáról is. A magyar kiadás szerkesztője, Reviczky Béla bölcsen helyt adott a kötetben három magyar történelmi egyház zenetörténetének rövid ismertetésére. A fejezetből három oldal szólhatott a hazai evangélikus egyházról. Ez azonban csak vázlat ahhoz a gazdag anyaghoz képest, amely valóban a miénknek mondható. E sorok mutatják meg igazán, mennyi kutatnivalönk lenne a sok feltáratlan kincs birtokában. A kötet olvasásakor egy dolog bizonyára zavaró lesz sokak számára. Az angol fordításból adódóan a „korái" megjelölés a gregorián éneklésre utal, míg az evangélikus koráinak „dal" vagy pedig „himnusz” az elnevezése. (Pl. ilyen fejezetcímek olvashatók: „A lutheri dal”, „A lutheránus himnusz hanyatlása”.) így az énekeskönyvek mint „himnuszkönyvek” emlittetnek. Remélhető, hogy e terminusok nem vonulnak be az amúgy sem egységes szóhasználatba. De aki ezeken túl tudja magát tenni, az izgalmas regényként fogja e könyvet végigolvasni. És közben szemléletmódja szélesedik és gazdagodik, s még jobban rácsodálkozik Isten gazdag ajándékára, a musica sacrára. Trajtler Gábor Könyv a protestáns népfőiskolák történetéről A Magyar Népfőiskolái Társaság és a Püski kiadó gondozásában a közelmúltban jelent meg a Protestáns népfőiskolái mozgalom Magyarországon (1936-1948) című közel kétszáz oldalas kiadvány. Ä kötet írója és szerkesztője, Kovács Bálint (nyugalmazott református lelkész) a kezdetektől a népfőiskolái mozgalom vezető személyiségei közé tartozott. így kellő tapasztalattal, elméleti felkészültséggel és immár a szükséges történelmi rálátással dolgozhatta fel a témát. A kötet előszavát Sz. Tóth János, a Magyar Népfőiskolái Társaság titkára írta. A könyv segítségével megismerhetjük a magyar protestáns népfőiskolái mozgalom átfogó történetét, az egyes helyi szervezetek létrejöttének körülményeit, működését, tematikáját. A kötet végén olvashatók a korszak neves, a népfőiskolához kötődő személyiségeinek, így Sztehlo Gábornak, Raffay Sándornak, Féja Gézának, Képes Gézának, Karácsony Sándornak, Móricz Zsigmondnak népfőiskolái tárgyú írásai is. A protestáns népfőiskolái mozgalom bölcsőjét jelentő sárospataki és nagytarcsai népfőiskola mellett a két háború között működött valamennyi jelentősebb, így az orosházi, a farádi, a nyíregyházi, répcelaki, tordasi, sajókazai népfőiskola történetével is megismerkedhetünk. A korszak egyházi vezetői közül ki kell emelnünk Raffay Sándor, Kapi Béla, Ordas Lajos püspököket, Túrmezei Erzsébet diakonisszát, Sztehlo Gábor, Csepregi Béla, Tekus Ottó, Veöreös Imre és Kajos János lelkészeket, valamint Kiss János tanítót, népfőiskolái nevelőt. A népfőiskolákhoz való hozzáállásuk példamutató mindnyájunk számára. A könyv tanulmányozását egyaránt ajánlhatjuk az egyházi embereknek, az egykori és mai népfőiskolái tanároknak, szervezőknek, hallgatóknak, a népfőiskolái gondolat iránt még csak érdeklődő tanároknak, tanárjelölteknek és teológusoknak. Üveges István az amóti gyülekezet segédkántora ,L
