Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-05-30 / 22. szám

-A Szentlélek ajándéka a jó rend

„NEM A FÉLELEMNEK LELKÉT ADTA NEKÜNK AZ ISTEN,

HANEM AZ ERŐ, A SZERETET ÉS A JÓZANSÁG LELKÉT.” (2Tim 1,7)

Evangélikus Élet 1993. május 30.

Pünkösd alkalmából, a Szentlélek munkáiról gondolkodva, arra is figyelhetünk, hogy az egyházon belüli rend is a Szentlélek ajándéka lehet.

Első pillantásra talán meglepő a mondat, hiszen rend alatt inkább külsőleges dolgokat értünk, s nem is mindig jó értelemben. Valószínűleg nem igazán szereti senki, ha rendetlennek nevezik. Mégis, a fiatalok között különösen konzervatívnak nézik azt, aki rendet kíván. Ma talán még inkább, mint korábban, rosszul cseng ez a szó. Minden diktatúrának jellemzője a rend, a fegyelem hangsúlyozása, hiszen ezzel lehet korlátok közé szorítani, egy idegen akarat teljesítésére kényszeríteni az embereket. Egy ilyen rendszerben rendes az, aki nem lóg ki a sorból, aki szó nélkül megtesz mindent, amit parancsolnak.

Ennek ellenhatásaként némelyekben ma visszatetszést kelt a rend említése. Pedig rend nemcsak ott lehet, ahol egy megmerevedett szokás uralkodik, ahol emberek külső kényszernek engedelmeskednek vagy egy rájuk erőszakolt fegyelem alatt élnek, hanem ott is, ahol belső meggyőződésből törekszenek elkerülni a rendetlenséget, a zűrzavart. Pál apostol, éppen a gyülekezeti élet rendjére vonatkozóan, ezt írja az első Korinthusi levélben: „Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene." Kicsit később pedig ezt kéri: „Minden illendően és rendben történjék." Károli Gáspár fordításában ez ennél talán még szebben hangzik: „Mindenek pedig ékesen és jó renddel legyenek (tiköztetek).” Vagyis a rend lehet szép és jó. Az apostoli levelekben máshol is előfordul ilyen értelmű mondat.

Egyházunknak pontosan ilyen rendre van szüksége, ahol ékesen, szépen mennek a dolgok. Ezért is alakult ki egyházunkban az a szóhasználat, mely jó rendről beszél. Egyházi törvényeinkben régóta szerepel ez a kifejezés. A lelkészi és nem-lelkészi tisztségviselőknek is feladatuk a jó rend fenntartása, megőrzése. A most folyó zsinati törvényalkotás is azt célozza, hogy a jó rend uralkodjék. Ezt pedig nem lehet kényszerrel elérni, hanem csak belső elfogadással.

Pál apostol idejében a rendetlenség elsősorban abban jelentkezett, ki hogyan szolgálhat a gyülekezetben. Ma sem problémamentes ez a kérdés. Az egyetemes papság elvére hivatkozva, mely szerint nincs szükség az ótestamentumi értelemben vett - Isten és a nép között közbenjáró - papi rendre, háttérbe szorul olykor az - az Ágostai Hitvallásban is élesen megfogalmazott - elv, hogy a nyilvános igeszolgálat, az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása az arra elhívottak tiszte. Pedig ez nem mond ellent annak, hogy minden keresztény szabadon bizonyságot tehet hitéről, sőt az kötelessége is. Az egyházi szolgálat rendjéről szóló törvénynek ebben is tiszta helyzetet kell teremtenie.

Tovább kérdezhetünk azonban

egyházunk életének egyéb kérdéseivel kapcsolatban is, vajon a jó rend uralkodik-e azokban. A Zsinat kapcsán az egyik legizgalmasabb, a legtöbbeket érdeklő téma a területi rendezés, az egyházkerületek esetleges átalakítása. De vajon az alapoknál, az egyházközségekben rend van-e ebből a szempontból? Az elmúlt évtizedek demográfiai változásai következtében sok gyülekezetünk kicsire zsugorodott, mások megnőttek. A legtöbb helyen azonban nem következett be az ennek megfelelő jogi rendezés. Tudja-e vajon minden gyülekezet, milyen jogokat ad nekik, és milyen kötelességeket ró rájuk az, ha anyagyülekezetként, társgyülekezetként, vagy leánygyülekezetként élnek az evangélikus egyházban? Gyülekezeteinkben, de feljebb is, rend van-e abban, ahogy egyházunk tagjait bevonjuk az egyház ügyeinek az intézésébe? Megtartják-e mindenhol rendszeresen a presbiteri üléseket, minden évben a közgyűléseket?

Folytatva a sort, rendben vannak-e mindenhol gazdasági, anyagi ügyeink? Itt most nem arra gondolok, hogyan él meg egyházunk

abból a viszonylag kevésből, amit híveink adnak, bár erről is többet kellene beszélnünk. Most a rend kapcsán épp ellenkezőleg inkább azt kérdezhetjük, hogy ott, ahol több van, jó rendben kezeljük-e azt, amink van? Sokszor formálissá vált az ellenőrzés ezen a téren. Pedig sok helyen anyagi téren is megszaporodtak lehetőségeink, s ezzel felelősségünk. Például a volt egyházi ingatlanok tulajdonjogának rendezésére megszabott tízéves időszak alatt évente várhatóan akkora vagyon, ingatlan vagy ingatlanépítésre szolgáló pénz jut gyülekezeteinkhez, ami meghaladja a hívek által az egyház fenntartására adott összeget.

Külön érdekes kérdés, rendben működnek-e iskoláink? Mit látnak a diákok maguk körül? Megszokják-e, megtanulják-e - egyebek mellett - azt a belső meggyőződésből fakadó rendet, ami nélkül életük könnyen zavarossá válhat?

Kinek-kinek, lelkészeknek és nem-lelkészeknek, tisztségviselőknek és egyszerű egyháztagoknak is arra kell törekedniök, hogy példát mutassanak a jó rendben.

Dr. Sólyom Jenő

Magyar evangélikus teológus gazdag életútja

Dr. Vajta Vilmos 75 éves

Ezekben a napokban a svédországi Alingsás városa felé szállnak gondolataink. Itt él most Vajta Vilmos, aki hazánkból elindulva, Svédországban telepedett le véglegesen, és júniusban ünnepli születésnapját.

Szülei Bácskából indultak el és telepedtek le Kecskeméten. Édesapja a kecskeméti

fgyülekezet háború utáni újraindulásának botos tényezője volt. Ő 1918-ban született, elemi és középiskoláit a városban végezte, majd a soproni Evangélikus Hittudományi Karon 1940-ben fejezte be teológiai tanulmányait. Soltvadkerten és Pestszentlőrincen volt segédlelkész, majd 1941-ben állami ösztöndíjjal Svédországba utazott. Először az uppsalai, majd a lundi egyetemen folytatta tanulmányait, utóbbin a nálunk is ismert Nygren és Bring professzorok mellett. 1944. március 19-e után lemondott ösztöndíjáról, egyházi szervezetek keretében munkálkodott, menekültek között végzett lelkipásztori munkát. Ekkor írta felnőttek oktatására szánt kátéját.

Tanulmányait 1946-ban folytathatta, ekkor megszerezte a teológiai licenciátusi fokozatot, majd 1952-ben a doktorátust és a lundi egyetem magántanára lett. Közben

1947-ben megszervezte D. Ordass Lajos püspök svédországi látogatását, és elkísérte finnországi útjára is. Ugyanebben az évben részt vett a Lutheránus Világszövetség Lundban tartott alakuló ülésén és az oslói ifjúsági világtalálkozón. 1948-ban az Egyházak Világtanácsának alakuló ülésén a kiutazni nem tudó Ordass püspök helyett egy reggeli istentiszteletet tartott és ő írta alá egyházunk belépését a szervezetbe.

1952-ben a LVSZ megszervezte Genfben a Teológiai Osztályt, ennek első igazgatójául hívták meg ugyanide. Ebben a beosztásában alkalma volt arra, hogy majdnem az egész világot beutazza. 1960- ban a LVSZ hivatalos megfigyelójeként Rómában tartózkodott a II. Vatikáni Zsinaton. 1964;ben a LVSZ Strassburgban felállította Ökumenikus Intézetét, igazgatását Vajta Vilmosra bízták. 1982-ben innen ment nyugdíjba és azóta Svédországban lakik. 1947-ben kötött házasságot Svédországban Rydberg Karin tanárnővel. Három gyermekükkel és azok családjával élnek most együtt Svédországban.

Teológiai Akadémiánk 1989-ben díszdoktori címmel tüntette ki a gazdag teológiai munkát végzett professzort, aki azóta többször is járt itthon és mindig előadásaival szolgált közöttünk. 1990-ben Sajtóosztályunk kiadta Hitből fakadó élet c. munkáját. 1991-ben a KÉMELM a svédországi Lundban tartott teológiai konferenciát. Ezen tartott előadást Vajta Vilmos az „agapé teológiájáról. Az ott vázlatosan elhangzott előadást teljes szövegében a KÉMELM Teológiai folyóirata a KOINONIA kiadta. A megszerzett engedélyek alapján most megjelentettük ezt a tanulmányt is sajtóosztályunk kiadásában.

Egyházunk ezzel a művel köszönti 75. születésnapján Vajta Vilmost, a teológust, a lelkipásztort, Akadémiánk díszdoktorát, aki szíve mélyén őrzi magyarságát és nyugdíjas napjait is azzal tölti, hogy magyarul még meg nem jelent teológiai írásainak egy részét magyarra fordítja, hogy ezek által is gazdagodjék hazai teológiai irodalmunk. Köszöntjük őt, Isten áldja meg életét egészséggel és munkakedvvel és köszönjük értünk való fáradozását.

Tótb-Szöllős Mihály

Nem félelem - erő Lelke

Félelem, csüggedés negatív dolgok, amelyek szüntelen bénítják életünket, szolgálatunkat. Ki ne ismerné, ki ne szenvedne az életben meg-megjelenő félelemtől? Félelem a múltam kísértéseitől, a sokszor teherként rámnehezdő, elintézetlen dolgoktól, bűnöktől, amelyek minduntalan furdalják a lelkiismeretemet és nem hagynak békén, hanem éjjel-nappal csontjaimba rekesztett tüzként perzselnek. De félelem a jelentől: betegségtől, emberek rosszindulatától, egszisztenciám elveszítésének rémétől, közeledő öregségtől, a leselkedő magánytól, magától a haláltól. De félelem a jövendőtől, a holnaptól. Mit hoz a holnap? Jöhet-e

Nagy ünnepeken nagyobb a hiányérzetünk egyházi életünket tekintve. Sajátos spirituális hiányérzet ez Pünkösdkor. Tudjuk, hiszszük, valljuk, hogy egyházat egyedül Isten Szent Lelke teremthet. Ugyanakkor ma, fél évszázados egyházrombolás után alapvető feladatunk az egyházépités. A korábbiakhoz képest felére csökkent a lelkészek száma, magas az átlagéletkor, nemzedékek maradtak ki a hitoktatásból, megfogyatkoztak a gyülekezeti munkások...

Á középkelet-európai, szocializmus utáni egyházi helyzet érdekesen találkozik a századunkban fokozatosan erősödő tendenciával, a keresztyénség államvallás jellegének megszűnésével, állam és egyház szétválasztásával, a Nagy Konstantinus nevével fémjelzett több mint másfél évezredes korszak végével. Legyen katolikus, vagy protestáns az ország, ahol még érvényesül az államvallás jelleg, ott is az egyházi élet a népegyházi korszak végét mutatja.

Nagy Konstantinus-i netán Szent István-i, vagy pünkösdi a víziónk a jövő egyházáról, amit építeni szeretnénk? A politikai életben hatalommal bíró, vagy kizárólag a szeretet, a szolgálat, a mások terhének a hordozása hatalmával rendelkező egyház van jövőképünk középpontjában?

Mindent ez határoz meg. Pünkösdi vagy történelmi az alapvető identitásunk? Testvéri közösségben imádkozunk, munkálkodunk. Isten Szent Lelke erejét kérve az igehirdetésekhez, a misszióhoz, vagy a népegyházi struktúra minél teljesebb regenerálása köti le energiánkat. A holnap missziói egyháza is mutat majd korábban népegyházinak minősített értékeket, a kérdés, minek van prioritása. Önmagában az oktatás, - még a hitoktatás sem - az egészségügyi, a szociális tevékenység, nem spirituális érték. Akkor rendelkezik evangéliumi üzenettel, missziói erővel,

jobb? Ki tudná megmondani? Lelkem mélyén félek a felelősségre vonástól, magától az ítélettől. Miként állhatok meg egyszer az Örök Bíró előtt? Hiába is hessegetem el ezeket a gondolatokat. Itt vannak és csüggesztenek, bénítanak.

De pünkösd lett és pünkösd van!!! Nemcsak a naptár figyelmeztet erre, hanem Isten örök beszéde, amire jó, ha nyitott füllel és szívvel figyelünk! Istenünk újra és újra hallatja szavát. Emlékeztetni akarja és egyben aktivizálni a félelemtől megbénult, csüggeteg keresztyéneket. Pál a hitre jutott Timóteusnak így ír: gerjeszd fel a benned lévő kegyelmi ajándékot, amiben már részesedtél, amikor

különbözik más intézményrendszerek hasonló munkájától, ha - akárcsak Péter apostol igehirdetését követően az első keresztyén gyülekezetben - a megtérésből, az életújulásból. Krisztus útja vállalásából következik.

Az emberi kapcsolatok, a családi élet, az anyagi javakkal bánás változása mutatta meg az első keresztények környezetének, hogy ezeknek az embereknek az életében fordulat következett be. így növekedett az igehirdetés és az életpéldák nyomán napról-napra a gyülekezet.

Reális-e ma a pünkösdi vízió? Kétezer év után, a politikai, történelmi keresztyénség korszaka után lehet-e ismét bibliai hangsúlyokkal a társadalomban, az emberek között - nem az államban, nem a hatalomban, nem a politikában - meghatározó erő az egyház népe, a hivek közössége? Lehet-e elsősorban ismét pásztor, testvér a püspök, az esperes, a lelkész és legfeljebb szükségszerűen vezető, magasabb beosztású egy hierarchiában? Csökkenhetnek-e a társadalmi nyomorúságok, öngyilkosságok, devianciák, céltalan, válságba jutott életek, széthullott családok..., ha erősödik a hívők közössége?

Mindenütt a világon végetér a történelmi-politikai keresztyénség korszaka. Mi sajátosan erős, kemény üzenetet kaptunk erről az elmúlt évtizedekben. Tapasztalhattuk, hogy egyedül Isten kegyelme őriz meg népet, őriz meg egyházat, őrzi meg hitünket.

Ez is tartalmat, értelmet ad pünkösdi víziónknak. Újrakezdéskor, sorsfordulókor még fontosabb tudnunk: a Szent Lélek a reménységünk, hitből élünk.

Válasz a kérdésekre: a pünkösdi vízió az igazi realitás, az egyházépítés esélye, a holnap egyházának a kezdete, mint egykor, ott az apostoli közösségben.

Dr. FrenkI Róbert

hitre jutottál. Nem nevezi néven, milyen kegyelmi ajándékot kapott. Nyelveken szólásról, vagy prófétálásról nincs itt szó, de erőről annál inkább.

Mert a pünkösdi Lélek, amit Urunk megígért: erőnek Lelke: pneuma dünameósz. A dinamit ebből a görög szóból származik, ami olyan robbanóanyag, amit gyakorlatban olyan feladatok végrehajtásánál használunk, amihez kevés az emberi erő. Erő, mely nem belőlünk való, nem a saját produktumunk, de aminek segítségével nagy dolgok történhetnek velünk és általunk!

Az erő Lelke útjából menekül a félelem és a csüggedés! Emlékezzünk: amint a Lélek kitöltetett az apostolokra, attól kezdődően napjainkig bárkire is - többé nem lehetett úrrá rajtuk a félelem sem önmaguktól, sem emberektől, sem a más ideológiát valló politikai hatalomtól. Nem tanácskoztak többé testtel és vérrel, nem tudtak másról, mint tanúskodni a megfeszített és feltámadott Jézusról! Jézusról, mert az erő Lelke - JÉZUS személyét plántálta szívükbe, Akinek a vége nem a gyászos kínhalál volt, hanem a győzelem bűn, halál, félelem és minden, az életet emésztő negatívum felett!

De az erő Lelke nemcsak Jézus személyével kapcsol össze, hanem egymással is összehoz, gyülekezetét teremt és abban nevel, tart meg, készít fel és küld a szolgálatba.

Az erő Lelke erő feletti feladatok végrehajtására tesz képessé. A legnagyobb eredmény, amikor egy-egy sziklakemény emberi szív összetörik és leborul Jézus előtt, mint egykor Péter, vagy Pál, Augusztinusz, vagy Luther, vagy a sok névtelen, de Isten előtt jól ismert elődünk, vagy kortársunk. Ebben a sorban nagy dolog, hogy én is benne lehetek és te is, aki olvasod egy mai tanítvány csendes vallomását, aki sokakkal együtt már keresztségétől fogva sokszor kapott az erő Leikéből, aminek segítségével mindenkor oszlik, menekül életéből az elő-előtörő félelem és csüggedés és ugyanakkor szabad ennek az erőnek a segítségével az Isten országáért, ügyéért, az egyházért, az evangélikus egyházamért fáradozva futni a cél felé!

Mindenkiért kitöltetett! Mindenki kaphatja, csak kérni kell! Talán így: „Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj reám, Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám! Légy vezérem itt, Ó segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait. Hadd lehessek szent, Jézusommal légyek egy már e földön lent. Isten élő Lelke jöjj, győzedelmet adj S majd a végső harcon át, mennybe fölragadj! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel! Isten, élő Lelke jöjj, győzedelmet adj!”

Lábossá Lajos

Pünkösdi vízió

KÖNYVJELZŐ

TTvtizedek óta kezembe nem vett könyvemben lat j pozgatok. Gyűrött, fehér selyemszalag fordul ki belőle. Rajta hímzések: nefelejcscsokor, más kicsi virágok, középen felirat:

Legjobb barát a könyv.

Elgondolkozva nézegetem a könyvjelzőt. Alján apróbetűs hímzés közli készítőjének nevét. Ebből megtudom, hogy egyik leányom a tettes. Elküldtem hát neki a diákkorában alkotott „műremeket" azzal a meghagyással, tisztítsa meg, vasalja ki és vegye használatba, mivelhogy vitán felül áll a hímzett jelmondat igazsága: legjobb barát a könyv.

Egykori kislányomról másik fiatal lány jut eszembe. Az, akiről Tóth Árpád énekel „Egy lány a villamosban" című, rendkívül gyengéd hangvételű versében. Az, aki robotos munkahelyére utazva, a tolongó, lármás forgalomban csak ül és olvas önfeledten. Míg el nem hagyja a zsúfolt villamost, drága kincs van a birtokában. „Addig még övé a betűk lelke, a kopott regény minden szava dal".

S megáldottam magamban ócska könyvét;

Ó, mert lehet akármi ponyva bár,

Letörli egy sorsocska árva könnyét,

S a vad világ többé nem oly sivár:

Egy árnyalattal türhetöbb, egy gyöngéd Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már.

Nem puszta érzelgősség a világ vadságáról, sivárságáról beszélni. Ma sem, amikor régiónkat már „vadkeletnek" emlegetik ad analogiam „vadnyugat". Nem tagadhatjuk Tóth Árpád szavait, hogy politikák, jelszavak és hadak rontják a világot. Bizony vad a világ és nekünk igen nagy szükségünk van segítő jóbarátra; olyanra, amilyennek az említett régi könyvjelző mottója minősíti a könyvet.

Nagy dolog a könyv olvasása. Általa kikapcsolódunk. Kiszabadulunk körülményeink rabságából, örökös, önző, magunk körül való for goló dósunkból s új,

más helyzetbe jutunk, más emberekkel azonosulunk. Miénk lesz könyvbeli embertestvéreink öröme, de terhe is; amely teher azonban nem súlyosbítja, hanem inkább megkönnyíti a miénket, mintegy Krisztus törvényének (egymás terhét hordozzátok) betöltéseképpen.

Nem minden könyv jó barát, csak az, amelyen keresztül valamilyen módon - rejtve, közvetve, vagy közvetlenül - Isten szól hozzánk.

Olvasmányainkban kikapcsolódást keresve, tudattalanul is azon elv irányít bennünket: minden jó, ha vége jó. Más szóval: a happy end (jó befejezés) után kívánkozunk. Hol található ez meg? Illusztrálásul elmondom egy régi élményemet.

Az ötvenes évek elején betértem Győrött az akkor még létező (vegetáló) egyházi könyvkereskedésünkbe (Harangszó) és ott különös könyvvásárlásnak váltam akaratlan tanújává. Munkásasszony állt a pult előtt, vele tárgyalt az eladónő.- Milyen mesekönyvet adjak? Hány éves gyereknek lesz?- Nem gyereknek lesz, hanem a férjemnek.- Mesekönyv a férjének?- Igen. Tetszik tudni, az uram nagyon szeret olvasni és ma ideküldött olvasnivalóért. Azt mondta, minden újság, könyv, amihez nyúl, politikával van tele, vegyek hát neki egy meséskönyvet...

A mesekönyvet óhajtó férfi bizonyságot tett betűéhségéről, továbbá az akkori politika (vagy általában: a politika?) iránti utálkozásáról, de akaratlanul arról a nem tudatos sejtelméről is, hogy jó olvasmány, vagyis jó kimenetel csak a mesében található.

Ha mese, akkor csak vágyálom és nem valóság. A valóság: rideg. Énekeskönyvünk 595. éneke szerint: Csak siralom völgye a mi földünk,

Hol ezernyi búgondban gyötrődünk ; Bármerre nézünk,

Szívfájdalom a mi osztályrészünk.

Földi életünkre vonatkozóan igazat adhatunk az énekszerző Dach Simonnak (1605-1659), de más a helyzet, ha azt az örökkévalósággal való összefüggésben szemléljük.

A happy end végső soron az élet boldog végét, befejezését jelenti. A boldog halált. Amiért imádkozott és imádkozik naponta hivő keresztyének töméntelen sokasága. A várható boldog halál előre vetülő fénye elöl eltakarodik a sötétség, nem maradhat meg a legrejtettebb zugokban sem. Éz a fény bearanyozza a temetőket is, az egész „siralomvölgyet”.

És minden bánat lassan béke lesz,

És mindenik gyötrődés győzelem,

S a kínok kínja, mely vérig sebez,

Segít tullátni a szűk életen.

(Juhász Gyula: Béke)

*

Május van, tombol a tavasz. Felocsúdott tetszhalálából a természet és színek, hangok, formák, illatok kavalkádjával gyönyörködteti a lótó-futó embereket. Én, rég elporladt Csórón András bakonyi várkastélyában üldögélek, de nem érzem magam szépségektől megfoszlottnak. Van miben gyönyörködnöm. Pazar csillárok, faragott kövek, ódon bolthajtások, reneszánsz kandalló, ajtókeret, faldíszek és hatalmas könyv tenger, amely elözönli- az egykori végvári katonák helyett - a szobákat és termeket. Jóbarátként vesznek körül a könyvek, százféle színben, alakban gyönyörködtetnek. Várnak rám, hogy kézbe vegyem, megnyissam őket, hogy lelkünk kiáradhasson és az enyémmel egyesüljön. Teljes szívemből igent mondok Tóth Árpád versére:

Hü könyveinkben daloljon a lélek Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Sághy Jenő

A SOPRONI LÍCEUMI DIÁKSZÖVETSÉG ÉS A

BERZSENYI DÁNIEL EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUM (LÍCEUM)

tisztelettek és szeretettel meghívja az 1993. június 4-5-6-i jubileumi ünnepségeire.

1993. június 4-én:

17.00 A Líceumi Kórus névadó hangversenye az evangélikus templomban.

1993. június 5-én:

14,30 A Líceumi tornateremben (Széchenyi tér 11.) baráti összejövetel, kötetlen beszélgetés.

17.00 Az ifjúság „Diák-gálája”, műsoros délután, az öregdiákok és a vendégek tiszteletére. Helye: Magyar Művelődés Háza (volt Kaszinó) Széchenyi tér.

1993. június 6-án:

9,15 Az öregdiákok és a tanuló-ifjúság gyülekezik az iskola udvarán. Közös átvonulás az evangélikus templomba.

9,30 Hálaadó istentisztelet, amelynek keretén belül igét hirdet: Tóth Sándor nyug. mezőlaki lelkész.

11.00 A Soproni Líceumi Diákszövetség 75. jubileumi közgyűlése. Ünnepi beszédet mond: Görög Tibor lelkész, a Diákszövetség elnöke. Helye: Líceumi tornaterem (Széchenyi tér 11.).

15.00 Volt tanáraink sírjainál kegyeleti megemlékezés az Evangélikus és Róm. Katolikus temetőben. Gyülekezés az Evangélikus temető bejáratánál.

Sopron, 1993. május 14.

Líceumi Diákszövetség Elnöksége Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) Igazgatósága