Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-05-09 / 19. szám
Evangélikus Elet 58. ÉVFOLYAM 19. SZÁM 1993. MÁJUS 9. HÚSVÉT UTÁNI NEGYEDIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft Nem azt mondjuk: így énekel Ambrózius, Gergely, Prudencius vagy Szedulius, hanem, hogy így énekel a keresztyén egyház. Luther mm Herzlich willkommen auf der MEDIENKONSULTATION IN BUDAPEST Welcome at the MEDIENCONSULTATION IN BUDAPEST A JÖVŐ ZENÉJE?... Nagyon nehéz a szabadsággal élni, az új helyzetet földolgozni, a változásokat jóra fordítani, a lehetőségeket hagyni áldássá formálódni. így van ez a mai magyar társadalomban, így van ez az egyházban, s nagyon is így van az egyházzene területén. Nehéz, de annál szebb feladat vár ma azokra, akik orgonánál, különböző hangszerekkel, énekkari dobogón, karmesteri pulpituson, kottával, vagy énekeskönyvvel szolgálnak az egyházban. Nehéz azért, mert mérhetetlen sok a lehetőség, számtalan a kihívás, és igen sok a pótolnivaló. Szép a feladat, hiszen lehet alkotni, eddigi formákat több tartalommal megtölteni, s új területeket kipróbálva, a palettát új színekkel gazdagítani. Igaz ez a kezdő kántorokra, s a „profi” egyházzenészekre egyaránt. Nincs itt különbség, mindannyiunknak a lehető legigényesebben, Istennek mindig a tőlünk legjobbat adva, szabad szolgálni. Isten előtt mindig „amatőrök” vagyunk, akik messze vannak a teljességtől, s mégis a tökéletes világ, az Isten országának harmóniáit mutathatjuk be. Ahogyan a matematikában a számok konok és következetes igazságot szólnak, úgy a zene sem takarja el a valóságot. Megszólal a mélységből kiáltó ember, imádság-hangja, az Istentől elszakadt emberiség disszonáns segélykiáltása, a mennyei kórus programjából az előzetes ízelítő, s a gyermekéhez lehajoló mennyei Atya jézusi-emberi, szelíd hangja. Mi kell ahhoz, hogy mindez mai módon, s mégis örök értékeket hordva felcsendüljön? Mi kell ahhoz, hogy a mai magyar evangélikus egyházzenei élet megújuljon? Kell alázat! Nálunk hiánycikk, de az Istennél nem s mivel őt szolgáljuk, Tőle kérhetünk is. Nincs ez ellentétben az előadó-művészi gyakorlattal? - úgy hiszem, ha a köszönet hangját halló muzsikus tovább tud mutatni Arra, akitől kincsét kapta, akkor nincs. Kell hozzá türelem, a tolerancia. Aki érzékeny a hangok csodálatos világára, az érzékenyebb a hasonló szolgálatban álló másságára. A kolléga máshogy közelít, máshogy frazeál, máshogy díszít, más a tempója, s a műről alkotott felfogása. Ettől azonban még nem rivális, akire irigykedni kell, hanem Isten palettáján az új, más, érdekes szín, ami engem is érdekesebbé tehet, (így a kritika helyett az önkritika az egyedüli keresztyén magatartás a zenész számára.) Kell az igényesség, a megújulni vágyás és hajlandóság. Az „énekeljetek az Úrnak új éneket” bibliai biztatás erre is vonatkozik: a „a repertoárbővítésre”. Ez nemcsak darabszámot jelent, hanem hozzáállást: az Istennek nem futószalagon dolgozom, hanem mindig egyedit, sajátosat, személyeset, szívemből jövőt adok. Kell az, hogy ne maradjak szólista. Az egyházzene még szólóhangszer esetében is csoportos munka, minimum „kamarázás”. Ha egyedül maradok, a muzsikám is egyéni erőlködés lesz, s nem a nagy egész egy (önálló és értékes) szólama... Ma már nem szorít külső kényszer, nem korlátoz felső hatalom. Nincs időnk panaszkodni sem a helyzetre, sem a másikra; a rövid, de adott idő aktív munkára, és munkálkodni hagyásra késztet. Hadd kerüljön elő minél több kezdeményezés, hadd kapjon teret minél több ötlet. Engedjünk minkdenkit szóhoz, és hanghoz jutni, s lépjünk elő azzal a kinccsel, ami eddig valamilyen oknál fogva háttérbe szorult, vagy rejtve maradt. Az egyházzene az a terület, ahol - hála Istennek - van ember, s nem fenyeget munkanélküliség! Sajnos, közismert, hogy az egyházban más-más körben szolgálók nem mindig értik meg egymást. Lelkészek, kántorok, művészek és laikusok, komolykodók és öröm-muzsikálók újra meg újra félreértik egymást. Esetleg szokatlan figuraként, de talán hídverésre hivatást érzőként vetettem papírra e néhány gondolatot: Egy lelkész, aki muzsikus, s a muzsikus, aki egyben lelkész... aki mindkettőként kísérletező keresztyén, így tulajdonképpen csak Isten szolgája szeretnék lenni, s ebben két csodálatos ajándékkal: az igével és a muzsikával együtt ügyködhetek. Hiszen az a fontos, hogy Isten szeretetének jó hírét magunkba szívjuk (ki-ki a neki legmegfelelőbb módjain) s megpróbáljuk eljuttatni a címzettekhez. Ifj. Hafenscher Károly Iskolából emléktemplom Edvén Takaros és igen jómódú kisközségként tartják nyilván Edvét a régi feljegyzések. A kisrábaközi település 460 lakójának mintegy fele volt evangélikus, „...amikor 1868-ban 239 Forintért megvették Hári Mihály, a falu közepén fekvő kertes házát ideiglenes iskola és tanítólakás céljára”. Érdekesen folytatódik a jegyzőkönyv további része is: „Halad a világ - haladjunk mi is, e jelszó lelkesíté a gyülekezetét 1872 év tavaszán, midőn minden kéz kész lett a munka megkezdésére. A tehetősebbek és szegények áldozata és ereje együtt volt, hogy közös erővel vessék meg azon épület alapját, mely az utódok nevelésére lesz hivatva... A következő évben, 1873-ban a cél eléretett, ott díszlik az iskola és tanítói lak a falu közepén s örömmel tekint rá a gyülekezet minden tagja, ki fillérével és erejével részt vett annak felállításában... A gyülekezetnek az iskola építésekor volt a pénztárában mintegy 1200 Forintja, ehhez járult még a vidéki könyöradomány, továbbá a családokra kivetett 4 forintok összege, és a gyülekezet tagjai által buzgóságból ajándékozott összeg. Saját jószándékból következők ajándékoztak: Strókai Gábor 1 ft. Strókai Bálint 1 ft. Zsirai Lajos 1 ft. Németh István 1 ft. Edvi János 1 ft, Edvi Gáborné 1 ft, Edvi Zsigmond 5 ft, Miilei János 1 ft, Szekeres Sándor 1 ft, Takáts István 1 ft, Zongor Gábor 15 ft, Edvi Tamásné 5 ft, Németh Mihály 2 ft, Németh László 1 ft, Szekeres Lajos 3 ft, özv. Edvi Lajos 2 ft, ifj. Edvi Lajos 5 ft, Mészáros József 23 krje. összesen 47 ft és 23 krje. ...Egyévi száradás •után nem akará üresen hagyni a gyülekezet az épületet, 1874-ben megválasztá rendes tanítójául a bobai lelkész úr fiát, Kiss Gyula tanítót, ki azon év tavaszán végezi a Soproni evang. tanítói képezdében tanulmányait... Az új iskola ünnepélyes felszentelését Nt. Tresztyinszky Gyula esperes úr, valamint a tanító beiktatását csak 1874. nov. 8-án végezhette, mert előbb betegsége és a rossz időjárás akadályul szolgált... Az 1906. év január hó 28-án tartott közgyűlés egyhangúlag elhatározta, hogy egy szilárd haranglábot építtet, - lehetőleg az iskolaépülettel összekötve és abba a mostani kicsi harang helyett, kettőt öntet, melyeknek árába, a meglevő harang is bele adandó lesz... Az építésre nézve a tervet és költségvetést nyújtott be a gyülekezethez Jakab Sándor beledi építési vállalkozó... A harangok március 31-én megrendeltettek Seltenhofer Frigyes soproni harangöntőnél, az áruk kötelekkel együtt tesz 1292 K. 80 fillért. Egyike száz, a másik 228 Kgr súlyú leend... 1906. év július 29-én délután, sok vendég jelenlétében az új torony és a beléhelyezett új harangok Farkas Mihály geresdi ev. lelkész, mint esperes által ünnepélyesen felszenteltettek és átadattak a közhasználatnak. Ezután az edvei ev. nöegylet Zongor Lajos úr házánál ének és szavalati előadással egybekötött zárkörü táncmulatságot tartott, mely dacára a borús időnek, jól sikerült s a nőegyletnek nemcsak elismerést s dicséretet, hanem szép bevételt is hozott... Az 1908-dik év április 26-án Zongor Sándor úr az edvei ág. hitv. evang. leánygyülekezetnek alapítványként 200 koronát adott át, hogy annak évi jövedelme a torony tisztántartására és harangkötelek vételére, szükség esetén a toronyjavítási költségek fedezésére fordíttassék.” A kiváló Kiss Gyulát, aki több évtizeden keresztül oktatta az edvei evangélikus tanulókat, az 1920-as évek derekán, a talán nála is kiválóbb Nagy Dénes tanító úr követte. A tanítói lakás és az istentiszteleti (Folytatás a 3. oldalon) ÉNEKELJETEK AZ ÚRNAK! A latin nevű Húsvét utáni vasárnapok sorában három felszólító üzenet tűnik fel: Jubilate, Cantate és Rogate, vagyis örüljetek, énekeljetek, imádkozzatok! Érdekes, hogy ezek a vasárnapok éppen tavaszra, az induló, bontakozó természet idejére esnek. Az élet jeleit látjuk mindenütt: virágba boruló kertek, rétek, rügyező bokrok, virágpompába öltözött fák. Mintha ez a három vasárnap a gyülekezeteknek is a tavaszt kínálná, az élet jeleit hirdetné: örüljetek, énekeljetek, imádkozzatok! Az élet kibontakozása mindig szép. A halottnak látszó fán rügyek, levelek, virágok jelennek meg. A gyülekezet életében is csoda, amikor a lélek tavasza kezdődik énekléssel imádsággal. De ezek a felszólítások máris magukban hordanak egy problémát: lehet-e parancsolni éneklést, imádságot és főleg örömöt? A 137. zsoltár beszél arról, hogy a babiloni fogságban a zsidók nem tudtak énekelni, hiszen tele volt a szívük keserűséggel. De van példa arra is (ApCsel 16,25), hogy Pál és Szilász a fogságban, a börtönben énekkel dicsőítette Istent, méghozzá éjjel, amikor az ember hangulata mindig nyomasztóbb... A szív tehát átmehet egy olyan benső változáson, hogy a nyomorúságban is tud Istent dicsőítő éneket énekelni. Éneklő egyház vagyunk. Isten különös ajándéka, hogy az egyházi zene éppen nálunk adta a legcsodálatosabb alkotásokat: a 17-18. században lutheránus kántorok, orgonisták, zeneszerzők egész sora született, akik hittel és hűséggel szolgáltak nemcsak nagy városokban, hanem kis falvakban is -énekkel vigasztalták a gyülekezetei a 30 éves háború vérzivatarában is. A háború végén, 1648-ban, született a lutheránus Schnittger orgonaépítő, akinek orgonái az északnémet orgonaépítészet csúcsát jelentik. 1685-ben született J. S. Bach. E század nagy énekköltöje többek között Gerhardt Pál is. Tudjuk, hogy énekei túlélték a múló évszázadokat, és ma is sok szenvedőt, beteget segítenek a kereszthordozásban, énekei ünnepeinket és istentiszteleteinket napjainkban is különös fénnyel ragyogják be. Ha az evangélikus egyházi énekről-zenéről van szó, mindig vissza kell nyúlni az alapokhoz. És egyházi zenénk alapja nem más, mint az igehallgató és úrvacsorázó gyülekezet. A szépen éneklő kórusok és a művészi orgonajáték mellett is gondolnunk kell arra, hogy egyházi zenénk bázisa az éneklő gyülekezet. Nagy evangélikus zenészeink, Praetorius, Buxtehude, Bach legtöbb alkotásának ihletője a lutheránus gyülekezeti ének, a korái. Éneklő egyház vagyunk. Ebbe beletartozik az, hogy gazdag zenei örökségünket ápolni kell. Kántorainknak magas színvonalú képzést kell adnunk, kórusaink mellé jól képzett karvezetők kellenek. De igen fontos az egyszerű gyülekezeti kántor állandó hűséges szolgálata istentiszteleten vagy éppen esküvőn, temetésen is, nem különben a még ismeretlen énekek megtanításában. Lelkészek, kántorok hűséges közös munkája kell ahhoz, hogy az énekeskönyv valóban állandóan használt drága kincs legyen híveink kezében, akár istentiszteleten, akár otthon a családban, sőt magányosan is. Az egyházi ének, rímekbe foglalt verseivel, könnyen bevésődik emlékezetünkbe. Milyen kincs egy-egy vigasztaló, bátorító ének, amelyet kívülről tudsz elénekelni, vagy csendben magadban elimádkozni talán öregen, betegen, vagy gondok közt átvirrasztott éjszakán, netán kórházi ágyon... Éneklő egyház vagyunk. Bizony sok gyülekezetben nagyon is szükség van erre a buzdításra: énekeljetek többet, többször... ne legyen puszta szokás, hanem inkább örömmel végzett bizonyságtevő szolgálat. Sajnos, sokan nem is hoznak énekeskönyvet, vagy ha hoznak, csak némán ülnek éneklés közben is... Körülöttünk a tomboló tavasz az életet hirdeti. Cantate vasárnapja pedig a lelki tavasz lehetőségét kínálja: énekeljetek! Az élő egyház egyik legfontosabb ismertetőjele az éneklés. És végül még egyet. A három felszólítás - Jubilate, Cantate, Rogate, vagyis örüljetek, énekeljetek, imádkozzatok - összefüggésben van. Az éneklés alapja a Feltámadott Krisztusban való öröm és az imádság. Magának az istentiszteletnek az alapja sem más, mint az öröm. Ha van öröm, ha van imádkozó gyülekezet, akkor szükségképp énekre nyílik ajkunk is. Az éneklés vasárnapján személyes kérdésként is hangzik gyülekezetünk minden tagja felé: Énekelsz-e? Körülöttünk tavasz, az élet jeleit mutatja. Isten Lelke azonban azt a tavaszt akarja munkálni, amelyben megnyílnak a szívek és megnyílnak az éneklő ajkak. Gáncs Aladár Jézus győzelme segít győzelemre Nem volt különösebb évforduló, sem újra szentelése valamelyik egyházi épületnek, de a bánkiak úgy érezték, új tisztségviselőik beiktatásán szeretnék püspöküktől hallgatni az ige üzenetét és meghívták Szebik Imre püspököt egy áprilisi vasárnapra. Templomuk egyébként jövőre lesz 210 éves, 1783-84-ben épült. Egy korábbi jegyzőkönyv lapjain olvashatjuk a következőket: „Isten vezette őseink útját Bánkra. Egyedül ő látta, honnan jöttek". Baltik Frigyes dunáninneni püspök 1899-ben a canonica jegyzőkönyvében ennyit írat meg az utókornak. Bánk egyházközség történetére az egyház levéltárában adatok nincsenek. Az 1838. évi canonszerű egyházlátogatás jegyzőkönyve szerint a mostani lakosok 1680-dik évben Balassa és Zichy foldesurak által telepíttettek ide, s 19 éven keresztül Bánk az alsó-bodonyi anyaegyház filiája volt. A szájhagyomány szerint a letelepedés idején lakatlan romhalmaz volt a község. Mostani temetőjének legmagasabb pontján pedig mindmáig előbukkan a fűből a huszita templom porladozó alapzata. Az »Istenhegy« lankáin török sátortábor nyomait látják múltba visszanéző szemek és sok-sok szenvedésről regélnek az ősök.” A templomot Kellisch Sámuel lelkész szolgálata idején építik, tornyát többször magasítják, újítják, igyekeznek minden időben rendben tartani. A falu lakói evangélikus szlovákok voltak és ma is nagy többségben azok; nemzetiségi falu, nemzetiségi gyülekezet. A 18. század közepén a Jeszenszky család volt a falu földbirtokosa. A gyülekezet most új tisztségviselőkkel indul, hogy megújuljon élete, szolgálata. Lomén András felügyelőt, Dovecz Pál másodfelügyelőt, Csorba András gondnokot, Súlyán Pál pénztárost és Hriagyel András presbitert iktatták be az ünnepi istentisztelet keretében. Szebik Imre püspök ÍJn 5,4-10 versei alapján a gyülekezet múltjának sok szorongatott helyzetére is utalva hirdette meg, amit János e sorokban leírt: .....a győzelem, mely legyőzte a világot. a mi hitünk..." Jézus győzött karrierizmus és gyűlölet, gonosz indulat, de a halál félelme fölött is. Isten tanúskodott Fia mellett, amikor feltámasztotta. Minden akadályt el akar venni utunkból, hogy lássuk győzelmét. S mert Jézus győzött, nekünk is lehet győzelmes életünk. Sajnos a világon nem látszik meg, hogy győzött volna Krisztus indulata; sokakban merül fel a kérdés, van értelme Jézus győzelmét prédikálni? Igen, van értelme! Hogyan lehetséges a győzelem? A Lélek által, amikor az igével táplálkozunk, a kcrcsztség vizével, melyben Isten kegyelmével találkozunk és ez segít legyőzni a kételkedést. A vér pedig az úrvacsorára utal, mert Krisztus kiontott vére megtisztít. Az új tisztségviselők felé is intézve szavát, fejezte be a püspök prédikációját: Maga Krisztus tegyen tisztává, hogy vonzó és hiteles legyen életünk! Az úrvacsorái istentiszteleten majdnem a teljes gyülekezet járult a szentséghez, erősítve ezáltal is a Jézusban való közösséget. Közgyűlés zárta a beiktatás alkalmát, melyen a püspök tájékoztatást adott időszerű kérdésekről. A gyülekezetekben mutatkozó megújulás jeleiről, az ingatlanok kérdéséről, iskolák helyzetéről és a még mindig fennálló lelkészhiányról. Kalácska Béla nógrádi esperes is segédkezett a szertartásban, köszöntésében pedig a hűségre tette a hangsúlyt, idézve egy korábbi ősagárdi gyülekezeti felügyelő szavait: „Nem az a lényeg, hogy milyen magasan van a gyertyatartója valakinek, hanem az, hogy világítson. Ezt a fényt pedig a hűség táplálja.” Lomén János polgármester szólt arról, hogy a közösségért dolgozni mindig kemény munka, teljes ember kell hozzá. Lehoczky Endre, a gyülekezet lelkésze buzdította az új vezetőket, köszönetét mondott a szolgálatból kilépőknek, közöttük Simon Jánosnak, Petyánszky Pálnak és Janecskó Bélának. Színesítette a közgyűlés programját Dancsó Péter fiatal egyháztag versmondása is. tszm.
