Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-05-02 / 18. szám

Evangélikus Elet 58. ÉVFOLYAM 18. SZÁM 1993. MÁJUS 2. HÚSVÉT UTÁNI HARMADIK VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft A mi örömünk örökké megmarad, mert örök a fundamentuma is. Luther ■■■■ A TARTALOMBÓL KOSZORÚZÁS A FASORBAN EVANGÉLIKUS PEDAGÓGUSOK TALÁLKOZÓJA GYŐRÖTT PESKÓ GYÖRGYÖT KÖSZÖNTJÜK IMÁDKOZUNK A BÉKÉÉRT A pécsi Dischka Győző utcában található evangélikus templom­ba látogató az oltáron az eszéki evangélikus templomból elhozott, jellegzetes vörös színű tégladarabot veheti szemügyre. Ez utóbbi műemlék templomot az Eszék városára irányított támadások követ­keztében érte több alkalommal találat. Ennek következtében alapo­san megrongálódott, s egy jóhiszemű egyén a templom téglái közül hozott egyet a pécsi evangélikus templom oltárára, s mint azt Varsá­nyi Ferenc, a Dischka Győző utcai templom lelkésze mondta: „A tégladarab mindaddig az oltáron lesz látható, míg béke nem lesz Eszéken”. Miért éppen a Dischka Győző utcai templom oltárára került e tégladarab? Erről Varsányi Ferenc, evangélikus lelkész mondta a következőket:- Békeidőben, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt vettük fel a kapcsola­tot az eszéki evangélikus egyházzal, ahol is Matti Korpiau, szárma­zását tekintve finn misszionárius a Ljubljanában befejezett teológiai tanulmányok után a horvát evangélikus egyház felkérésére, a misz­­szionárius feladatok ellátátására került Eszék városába. Végtelenül sajnálom, hogy Matti Korpiau eszéki misszionárius tevékenysége igencsak rövid ideig tartott. Igaz, e rövid idő elegendő volt arra, hogy a hívők segítségével és közbenjárásával újították fel a templom közelében található lelkészlakást, mely egyébként I99l augusztusá­ra vált lakhatóvá. Matti az újonnan felújított lakásban alig néhány napot töltött, hiszen a hónap végén Eszék is a megszállók célpontja lett. A szépnek induló misszionárius tevékenysége itt ért véget, hiszen a Finn Evangélikus Egyház 1991 augusztus végén visszaren­delte a misszionáriust Eszékről. Azon az augusztus végi vasárnapon állított be hozzám Matti, egy szatyorral a kezében, melyben gránát­­töredékek voltak; mintegy igazolásnak szánta, hogy miért is kell elhagynia a várost. Könnyek közepette adta tudtomra, hogy vissza­rendelték szülőföldjére, Finnországba. Szemmel láthatóan nagyon megviselte az, hogy el kell hagynia szeretett városát. Egy évvel később, 1992 júniusában találkoztunk újra, amikor is én megláto­gattam őt a finnországi Hüvinkee városában. Mondanom sem kell, hogy e találkozásunk témája a háború és nemkülönben Eszék városa volt. A beszélgetés során mondta el, hogy nincs egy nyugodt éjsza­kája, s szíve visszahúzza Pannóniába, ahol mindig otthon érezte magát...- Visszakanyarodva vidékünkre, 1991-ben egy nyár végi napon két németországi nő látogatott meg. Zaklatott lelkiállapotban mondták el, hogy Harkányban töltöttek néhány napot, de ott nincs maradásuk, hiszen a háború dúlta vidékekről áthallatszott a harci zaj, minek következtében elhagyták a gyógy fürdőhelyet, útközben elhatározták, mielőtt átlépnék a magyar országhatárt, bejönnek hozzám, s felajánlják segítségüket. A beszélgetés során azt ígérték, hazatérésük után segélyszállítmányt fognak küldeni a háború bor­zalmai elől elmenekült szegény emberek megsegítésére. Ez a két hölgy olyan nagyszabású akciót szervezett a németországi Nürnberg melletti faluban, hogy egy tíztonnás tehergépkocsi hozta el az ott összegyűjtött élelmiszert, tisztálkodási eszközöket, ruhaneműt stb. Ezenkívül gyűjtési akciókat szerveztek az Amerikában és Angliában elterjedt, főleg az értelmiségiekből és szabad pályákon működő Rotary Clubok tagjai is. Az ausztriai Raden tartományban találha­tó Deutschlandsbcrg városából is értékes segélyszállítmány érkezett. Grazból egy gimnázium tanulói és azok által összegyűjtött segély­­szállítmány is rajtunk keresztül jutott el a menekültekhez.- Több alkalommal jártam a magyarországi menekülttáborok­ban. így Nagyharsányban, Szigetváron, sőt a nagyatádi menekült­­táborban találkozhattam horvátországi menekültekkel. Elbeszél­gettem a szegény, otthonuk elhagyására kényszerített emberekkel. E beszélgetések közben jöttem rá, hogy minden egyes sors egy élő történelem. S látva a szomorú, elcsigázott, félelemmel teli arcokat, számomra az volt a legszörnyűbb, hogy képtelen vagyok a menekült ember feleimének feloldására. A fegyverek, a harci kocsik s robbaná­sok zaja egy életen át elkíséri őket. S egy életen át feloldhatatlan marad félelmük... 1991 karácsonyára Iá ban, néhány kilog­­rammnyi édességet osz­tottam ki a Zrínyi­­várban ideiglenesen otthonra lelt menekült gyerekek körében. Emellett szétosztottam néhány példányt a Pécsi Evangélikus Egyház ál­tal kiadott Evangélikus Szemléből, melynek ak­kori címlapján a szlavó­niai szentíászlói temp­lom volt látható. A címlap láttán az egyik asszonyka zoko­gásba kezdett, hiszen akkor ismerte fel a fo­tón jól kivehető férjét is, akiről régóta nem rendelkezett hiteles in­formációval. Mélyen a szívembe vésődött e je­lenet, amikor a könnyektől ázott arc hozzám fordult s azt kérdezte, tudok-e a férje hollétéről. Legnagyobb sajnálatomra e kérdésre választ adni nem tudtam, hiszen a fotót az eszéki Glas Slavonije szerkesztőségéből küldték nekem. A magam módján meg tudom érteni ezeket az embereket, de tisztában vagyok azzal, hogy igazán csak ők érzik a mély fájdalmat. Erre egy öregebb kollégám szavai jutnak az eszembe, aki a menekültekkel kapcsolatban mondta a következőket: „Mi otthont adni e szegény embereknek nem tudunk, csak abban segíthetünk, hogy el tudják viselni e szörnyű időszakot.” Emlékezetes marad számunkra a tavalyelőtti karácsony, ami­kor itt a belvárosban is hallható volt az odaát dúló harcok zaja. Akkortájt mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek körében úrrá lett a félelem. S attól fogva mind a mai napiga békéért imádkozunk. Hiszek abban, hogy ez így már nem tarthat sokáig. Tudatában vagyok annak, hogy a harci zajok csendesedése nem sokat segít az otthonaikat s szeretteiket elveszitett menekülteknek... II. Ilona Átvéve az. Fazékén megjelenő Magyar Képes Újságból Az LVSZ Európai Kisebbségi Evangélikus Egy­házak Kommunikációs Bizottsága (KALME) május 9-13. között Budapesten konferenciát tart. A konferencia témája:. „Konfliktusok és a konfliktusok legyőzése az egyházban és az egyházi médiumokban." A konferencia zártkörű, de május 9-én vasárnap a résztvevők közül néhányan budapesti gyüleke­zetekben prédikálnak vagy köszöntést monda­nak. Május 12-én szerdán, du. 6 órakor a fasori templomban német nyelvű úrvacsorái istentiszte­let lesz. Erre különösen németül tudó testvéreinket vár­juk szeretettel. REHABILITÁCIÓ Már 1988-ban is, 1989-ben pedig meghatározó mó­don nyilvánult meg a kívánság az egyházi közvéle­ményben az üldöztetést, igaztalanságokat, sérelmeket elszenvedett lelkészek és nem lelkész egyházi szemé­lyek rehabilitálása iránt. Akkor mint számos egyéb kérdésben sokkal egyszerűbbnek látszott első megközelítésben ez a nagy feladat is, mint amilyennek később bizonyult. Talán azért, mert az evangélikus egyház Ordass Lajos sze­mélyében rendelkezett egy olyan többszörösen üldöz­tetést szenvedett, évszázados méretekben utat mutató püspökkel, akinek a teljes - erkölcsi, politikai, jogi, állami, egyházi - rehabilitációja az egyházi változá­soknak, az egyházi megújulásnak is sarokkövévé vált. Talán azért, mert igen hamar megindult az egyház­hoz méltó rehabilitációs folyamat, többen a háttérbe szorítást, az üldöztetést példamutató hűséggel elviselő lelkészek közül - Scholz László, Schulek Tibor, Zász­­kalicky Péter... - többféle módon érzékelhették - korábbi szolgálati helyükön istentiszteleten, egyházi sajtóban, vezető fővárosi gyülekezet meghívásában..., hogy valóban lezárult a múlt, életpéldájuk egyházunk történelmi értékévé vált. A folyamat meggyőző része volt a több csatornán is megindult dialógus az elmúlt évtizedekben, külön­böző időpontokban külföldre távozott magyar evan­gélikus lelkészekkel. Az ő szinte rendszeressé vált szolgálatuk hazai szószékeken, gyülekezeti és közegy­házi alkalmakon fontos mozzanata volt a rehabilitá­ciós folyamatnak, annak, amit úgyis nevezhetünk, hogy az egyház rehabilitációja. Nyilvánvaló volt az igény a cezúrára, az elhatároló­dásra a múlttól, ezt is jelentették a rehabilitációk és ugyanakkor a kontinuitásra, annak hitbeli vállalásá­ra, hogy Isten Szent Lelke az elnyomás, az egyház korlátozásának az időszakában is munkálkodott kö­zöttünk, ez ad lehetőséget a folyamatosságra. A kilencvenes években azonban -, amikor immár mindenki számára világossá vált, hogy a demokrati­kus átalakulás vissza nem fordítható folyamat, kide­rült, a rehabilitációs ügyek rendezése objektiven igen nehéz, egyidejűleg új feszültségek keletkeztek. A tárgyszerű gondok abból adódtak, hogy negy-Az es/cki evanj'élikus templom ANYÁK NAPJÁN... engem nem ünnepelnek... Nem ne­kem, a gyerekeimnek tűnt ez fel. Komolyan és nem iróniával kér­dezték : apák napja mikor lesz? -, a papát nem ünnepeljük? Első rá­­csodálkozásuk volt talán ez torzult világunkra, miután megünnepel­ték a gyereknapot, nőnapot, anyák napját és itt vége lett az ünnepi sornak. Árulkodó csonka sor! Jel­zi a csonka családok létét, s benne torzult látásunkat családról, nőről, férfi-nő kapcsolatáról. Apák nem akartak tudni gyere­kükről; édesanyák úgy vállaltak gyermeket, hogy eleve eldobták gyermekük édesapját, mielőtt a gyermek megszületett volna... s megszülettek korunk torzult hősei, a gyermeküket egyedül nevelők, a „második, a harmadik műszakban is helytállók...” De a tudatunk leg­mélyén mégis rossz maradt a lelkiis­meret, mert „amit Isten egybeszer­kesztett” - ember azt már nem is érezte, hogy összetartozik és a „hoz­záillő segítőtársat” robotgéppel, porszívóval, automata mosógéppel próbálta helyettesíteni. Maradt az utolsó lehetőségünk: az „ünnep”... Nem ellene, érte... - értük szó­lok, akik az élet nagy misztériumát átélik, s bennük az Istentől elsza­kadt emberek is az életet tisztelik, ünnepük. Édesanyának lenni hivatás. Szá­momra nem az a kérdés, hogy a nők lehetnek-e orvosok, mérnö­kök, hanem az, hogy az édesanyát lehet-e mással pótolni? Ennek a másnak a fontosságára, nélkülöz­hetetlenségére emlékeztessen ez az ünnep. Mert eltűnő félben van ez a hivatás. Népszerű volt nyilatkoz­ni a GYESen „unatkozó” anyák­ról, akik a „hivatásukat” otthagy­va kénytelenek etetéssel, pelenká­­zással foglalkozni... Már ők is elfelejtették, hogy az „élet több, mint eledel...” Soha vissza nem térő alkalom öröme, ahogy az élet „kezem alatt formá­lódik”: ez az AZ első három év, mely a szakemberek szerint, ha ki-CSANÁD BÉLA ANYÁM SZEME Anyám fekete fejkendője jut eszembe: az egyszerű élet lobogója. A szeretetre épített világ, amit Jézus hirdetett a boldogság hegyén. Anyám küzdelmes, hősi élete. Ahol gyermek voltam, az a ház, amely fölött örökkön-örökké a betlehemi csillag ragyog s anyám szeme, a legfényesebb csillag. marad a gyerek életéből, hiányozni fog örökre. Itt alakul ki az a biz­tonság, ami egy életre szólóan ad tartást nem csak annak, akit nevel­nek, hanem annak is, aki nevel: velem nevet, velem sír, értem aggó­dik. Szülőnek lenni Isten csodála­tos ajándéka édesanyának és gyer­meknek... Ez az a csodálatos együttes, amit nem adhat, nem pó­tolhat semmi más. Hiányoznak a házon kívül töl­tött „termelő napok” a mai-közép­­nemzedék életéből. A világunk lel­ki elsivatagosodása talán itt kez­dődött, itt is állítható meg. S ebben van az édesanyák páratlan felada­ta! Az otthon melegségét, azt hogy érdemes hazamenni, hogy nem csak lakásom, hanem otthonom van, melynek van egy speciális „női” része... ezt kapjuk tőlük... vagy senkitől. Ennek a specialitás­nak a megvalósításához kell meg­teremteni a feltételeket. Ne hagy­juk őket magukra legalább egy ün­nep erejéig... Adjunk meg nekik minden esélyt, hogy azt, amit az Isten rájuk szabott feladatként, maradék nélkül, sok örömmel tud­ják betölteni. Erre nekünk van szükségünk, az egész társadalomnak. A „holnapot” tartják kezükben, felemelik újra és újra, vigasztalják, aggódnak érte amikor bölcső fölé hajolnak, amikor iskolába indíta­nak, amikor hazavárnak, amikor védelmünkre kelnek védhetetlen szituációkban. Isten különös gondviselése, hogy ez a hivatás mégsem veszett ki, pedig „ünnepel­tük” őket mindig az aktuális, mo­dern eszmékkel, feladatokkal megterhelve, tudatosan vagy tudatalatt feledtetve az egyedit, a semmivel és senkivel nem pó­­tolhatót. Maradjon ez az ünnep ilyen ki­csit sután, féloldalasán, de legye­nek az ünneplők között tiszta gyer­meki lelkek, akik még tudják: Is­ten „férfivá és asszonnyá” terem­tette az embert, megáldva őket a családi élet melegségével. Amíg az apa együtt ünnepli a gyerekekkel az anyák napját, ad­dig az ünnep tényleg ünneppé ma­gasodhat, a család közös, kedves megemlékezésévé. Az ünnep ébressze lelkiismere­tünket! Akik felelősek a családért megtettek-e mindent azért, hogy ezt a napot jó lelkiismerettel ünne­pelhessük? Mert az élet, a holnap a családban formálódik, alakul, ahol az első jó szót, simogatást kaptuk... Kertész Géza ven-ötven év bizony igen hosszú idő, több korszakot jelent. Voltak, akik a változó egyházban az egyik vezető által a kedveltek, ezt követően másnál a sérel­met szenvedettek közé kerültek, legalábbis saját meg­ítélésük szerint. Voltak, akik igényelték a rehabilitá­ciót, mások - olykor a köztudottan sok hátrányt megéltek - tiltakoztak ellene, úgy vélvén, az Úristent szolgálták minden időben. Őrá bízták magukat, nincs szükségük emberi elégtételre, igazságtételre. Nem is szólva arról, hogy fajsúlyúkat tekintve, meglehetősen széles skálán helyezkedtek el az ügyek, derékbatört pályáktól, életektől, meghurcolt családoktól az emlí­tésre is alig érdemes „sérelmekig”. Ami a feszültségeket illeti, voltak, akik Ordass La­jos életművét a napi egyházpolitikai csatározások szolgálatába kívánták állítani - semmi nem lehetne idegenebb a püspöktől. - Támadások értek súlyos sérelmeket szenvedett lelkészeket, mert boldog öröm­mel vállalták a megnövekedett szolgálat terheit, mun­kálkodtak az egyház megújulásán, nem sebeiket nya­logatták, megrögzötten keresve: mi rossz található mintegy a múlt folytatásaként a jelen egyházi életben. - Megint mások szívesen megfeledkeztek múltbéli botlásaikról, többek között bírálva külföldi lelkész testvéreinket, mondván, ők a könnyebb utat járták, amíg mi itthon szolgáltunk. - Mindez jelezte, hogy az egyház sem lehet mentes a társadalom vajúdásaitól, a jelenségek hasonlóak. Ebben a helyzetben törekedett arra az Országos Egyházi Bíróság, hogy elvi-erkölcsi döntéssel lezárja a rehabilitációs folyamatot, minél teljesebben megha­tározva a különböző sérelmeket szenvedettek körét, az érdekelteket - családjukat - erről értesítve. Néhány ügy tisztázatlansága, újabbak felmerülése miatt csak a döntés ténye került nyilvánosságra, bár természetesen a nevek sem jelentettek titkot, egyház­kerületi közgyűlésen előkerültek. Az is joggal felvet­hető, helyes-e az igen különböző ügyekben sérelmet átélteket egy közleményben szerepeltetni. Viszont nem kétséges a lezárás igénye sem, hiszen ma már egyértelmű az előretekintés szükségessége. Újabb fejlemény, hog"y az amerikai evangélikusság lapja - Erős Vár - és a Keresztyén Igazság folyóirat közöltek egy névsort a rehabilitáltakról. Az egyház vezető püspöke mindkét laptól helyreigazítást kért, írván, hogy a közlés illetéktelen, a névsor nem hivata­los, nem teljes. Máris benne vagyunk egy könnyen mérgesedhető helyzetben, aminek azok örülnének a legjobban, akik a múltban üldözték az egyházat, pap­jait, híveit, lám milyen nagyszerű, továbbra is hat egyházromboló tevékenységük. Számos tapasztalat birtokában ma sem mondható meg teljes bizonyossággal, hogyan lehetett volna, lehet­ne a rehabilitációs folyamatot úgy lezárni, hogy min­den tekintetben korrekt és mindenki számára elfogad­ható legyen. Igazat kellett adnom annak a lelkész test­véremnek aki felhívott és felháborodva tiltakozott az ellen, hogy ő a rehabilitáltak névsorában szerepeljen. Mégha ez csak ténymegállapítást jelent is. Az egész család - lelkész édesapja, lelkész testvére - szenvedett valódi sérelmeket, de egyértelműen azok közé tartoz­nak, akik nem kérnek semmiféle elégtételt. Érzelmileg is azonosultam vele, mert hozzám is ez az álláspont áll közel, ugyanakkor szükségesnek tartom, hogy azok, akik igénylik a rehabilitációt, beleértve az elhunytak családját, erről mielőbb hivatalos értesítést kapjanak. Nem névsorra, hanem - minden úgy különbözik, a hasonlóságok ellenére - egyedi döntésekre van szük­ség. Bármennyire megsokasodtak teendőink, erre hivat­kozva sem térhetünk ki a múlttal összefüggő kötelezett­ségek elől. Nem szolgálhatjuk a társadalom oly fontos megbékélését, ha magunk között nem tudjuk -, nem a problémákat elhárító álbékességet, hanem - a valódi megbékélést munkálni. Ezért is fogom javasolni az Országos Presbitérium soron következő ülésén, hogy a testület foglalkozzon ismételten a rehabilitáció kérdésé­vel és összhangban az Országos Egyházi Bíróság dönté­sével, segítse elő a megnyugtató rendezést. Idetartozik a híradás arról, hogy megkezdődik az elmúlt fél évszázad egyháztörténelmének tárgyilagos feldolgozása is. így állhat helyre az egyensúly. A múlt indulatmentes, nem napi politikai érdekektől vezérelt, szakszerű tisztázása és a mi mai nagy feladatunk, a holnap egyházának az építése között. Frenkl Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents