Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1993-03-28 / 13. szám

r 1 ® ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 58. ÉVFOLYAM 13. SZÁM 1993. MÁRCIUS 28. BÖJT ÖTÖDIK VASÁRNAPJA : 18 Ft Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával, hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen Benne megnyertük bűneink bocsánatát és Isten gyermekei lettünk. Luther Márton A TARTALOMBÓL „MIT HASZNÁL AZ EMBERNEK, HA...” EMMI NŐVÉR HAZATÉRT FINN-MAGYAR BARÁTI KAPCSOLATOK KEZDETEI NYÍREGYHÁZÁN Az igazi Főpap Napjainkban a televízió révén nagyon kitá­gult látóhatárunk. Távoli országok, idegen tá­jak, népek lesznek közelvalókká számunkra. Különböző kultúrák, vallások képviselői jelen­nek meg előttünk a képernyőn. Sokszor látunk papokat, gyakran főpapokat is. Öltözetük, szertartásaik nagyon eltérőek. Hol egyszerűek, hol díszesek. Hol színtelenek, hol nagyon színesek. Megjelenésük mindig fi­gyelmet keltő, gyakorta gondolatokat ébresztő, kérdéseket felvető. Látva a sokféle papot, főpapot és a sokféle vallásos szertartást, hallgatva a különféle taní­tásokat, sokan kérdezik: Melyik az igazi, me­lyik a követésre méltó? Ilyen helyzetekben, a vallások, eszmék sokfé­leségében és gyakran a versengésben hirdeti a keresztyén egyház, hogy Jézus az igazi Főpap. De mit jelent ez közelebbről? Az Ószövetség ismerete segít e kérdésben. Mózes második könyvében olvashatunk a papokról, ruháza­tukról és a papi szertartásokról, felszentelésük­ről, feladataikról. A papok tiszte volt a közvetí­tés Isten és a nép között. Ők végezték a különfé­le áldozati szertartásokat. Ők őrizték a tör­vényt, s tanították a népet az isteni törvény megtartására. így képviselték Istent a nép előtt. A főpap különleges felhatalmazása és felada­ta volt az évenként egyszeri nagy engesztelő ünnepi áldozati szertartás elvégzése. Ezt meg­előzően - hogy méltó legyen e szolgálat betölté­sére - önmagáért is áldozatot kellett bemutat­nia. Jézus nem volt tagja a papi rendnek. A papi testület tagjai nem tekintették őt közülük való­nak. A mennyei Atya mégis őt választotta, s tette őt az egyetlen, igaz Főpappá. Az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél fedi fel Jézus főpapi tisztének lényegét. Itt olvashat­juk: „Minden főpap, akit emberek közül vá­lasztanak, az emberekért rendeltetett Isten szol­gálatára, hogy ajándékokat és áldozatokat mu­tasson be a bűnökért... Senki sem szerezheti meg azonban önmagának ezt a tisztséget, csak az, akit Isten hív el, mint Áront is. Ugyanúgy a Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: Az én fiam vagy... Pap vagy te örökké, Melkisedek rendje szerint. (Zsid 5,1 ;4—7). „Olyan főpapunk van, aki a felséges Isten tró­nusának a jobbjára ült a mennyekben”. (Zsid 8,1.) „Nagy főpapunk van, aki áthatolt az ege­ken, Jézus, az Isten Fia... aki hozzánk hason­lóan kísértést szenvedett, kivéve a bünt.”(Zsid 4,14-15) „Ilyen főpap illett hozzánk: szent, ár­tatlan, szeplőtlen... neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy napról napra előbb a saját bűneikért mutassanak be áldozatot, az­után a nép bűneiért. Ugyanis ezt egyszer s min­denkorra megcselekedte, mert önmagát adta áldozatul”. (Zsid 7,26-27) Jézus páratlan főpapi szolgálata, hogy magát áldozta érettünk. Az egész világért. „Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentel­teket.” Jézus, mint az igazi Főpap, közben is járt értünk az Atyánál. Közbenjáró tisztéről nem csak a Zsidókhoz írt levélben olvashatunk. Pál apostol is nyomatékosan hangsúlyozza: „Egy a közbenjáró Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért.” (lTim 2,5.) Böjt szent idején, de máskor is valljuk meg atyáinkkal együtt ősi énekünk szavaival: Az Cr haragja volt rajtunk, Vakon vesztünkbe rohantunk; Jézus lett értünk áldozat, S ím üdvre vált a kárhozat, őt áldjuk, a hü Főpapot, Ki szerzett bünbocsánatot, S minket magával mennybe visz. Mily boldog az, ki benne hisz! Táborszky László Az egyház böjtje Hódító vallásosság? Más dolog egyetérteni, megint más hinni és egészen sajátos feladat megfogalmazni, mivel értek egyet és miben hiszek, bizonyságot tenni erről, különösen a jelenlegi legnagyobb nyilvánosság, a televízió nézői előtt, néhány percben. Az Örömhír márciusi, böjti adásában éltem meg a bizonyságtétel ezen szépségét és keservét. Mit jelent számomra a böjt? Akik látták, hallották, talán emlékeznek rá, a hit­mélyítés - Istennel találkozás -, az egészség - testi­lelki értelemben - és a szolgálat - mások terhének a hordozása - üzenetét kíséreltem meg közvetíteni. Ott villant belém a kérdés, van-e az egyháznak, van-e a közösségnek is böjtje? - A böjti kegyesség sajátosan egyéni kegyesség, a világmegváltói feladatá­ra negyvennapos böjttel felkészülő Jézus Krisztus út­jának a követése. De hát egy közösség tagjainak hite­les egyéni böjtje meg kell mutatkozzék a közösség egészének az életében is. Van-e, volt-e egyházunknak böjtje? Mélyült-e a hit, erősödött-e az egészség, jellemző-e a tehervállalás? Az ilyen váratlanul az emberbe hasító kérdésekre általában érzelmi, hangulati alapon fogalmazódik meg a gyors válasz. Úgy éreztem, valamit elmulasztot­tunk. Megszabadulva a fogságból nem tartottunk böjtöt. Nem vagyok a kollektív bünbánat híve, nem erre gondolok, hanem arra, hogy nagyon kevesen kezdhették meg bünbánattal, böjttel. Istenre figyelés­sel az új utat, amit Isten kegyelme nyitott számunkra. Felismertük-e, megéltük-e, megéljük-e a kegyelmi időt? Bizonyára voltak, bizonyára vannak, akik az ige egyházának tagjaiként - mi lutheránusok szeretjük így meghatározni magunkat - a böjti egyház, az imád­ság egyháza, a belső szoba egyháza közösségének is a tagjai. De félek, kevesen. Pedig az egyéni életek, sorsok megújulása nélkül nincs közösségi, nincs egy­házi megújulás, akármennyire szeretnénk, akármeny­­nyit beszélünk róla. Talán még erős a közelmúlt évtizedek hatása, ami­kor a túlélés volt a tét, önmagában a megmaradás értéket képviselt, ennek érdekében sokféle kompro­misszum köttetett. Talán ezek ütnek most vissza, sok értéket emésztettek fel a kényszerű vagy túlbuzgó kompromisszumok és most, amikor már nincs szük­ség rájuk, kiderül, hogy csak üresség maradt a lélek­ben az alkukkal megvédeni vélt értékek helyén. Nem a böjt Istenre figyelő megüresedése, vágyódás a meg­­töltekezésre, megerősödésre a hitben, hanem kiábrán­dultság, erőtlenség, rejtett hitetlenség. Nemcsak a kompromisszumok deformálták a lel­keket, hanem számos ügyes manipuláció. Az ideoló­giájában természetesen elutasított, de több tevékeny­ségében támogatott, úgynevezett útitárs egyház mani­pulálása állami oldalról, amely így a korábbi társada­lom fontos intézménye lehetett. Vezetői ott ültek az Országházban, fontos szereplői voltak a közéletnek, a békemozgalomnak, a népfrontos munkának, helyi szinten ugyanezt várták el a lelkészektől. Mindez elbi­zonytalanította a híveket, hiszen egyrészt nyilvánvaló volt a manipuláció, de másrészt hogyne támogatná az egyház a béke ügyét, a pozitív társadalmi törekvése­ket, ösztönözve erre mindenkit. De hátráltathatja az egyház böjtjét a rendszerválto­zás fordulata is, a korlátozás helyett a társadalom napos oldalára kerülés. Miért kell ide böjt, miért kell elcsendesedés, végre lehet hangos, diadalmas a sza­vunk. Elétkezett a mi időnk. Eddig nekünk diktáltak, most mi diktálhatunk. Tele a társadalom keresztyén szervezetekkel, szövetségekkel, csak a böjt csendje, a várakozás, a vágyakozás a spirituális üzenet után hiányzik. Elvégeztetett. A negyvennapos böjti felkészüléstől a Golgotáig tartott az út. Kereszt nélkül nem lehet a Krisztus útján járni. Saját keresztünk vállalása is csak a böjti úton kezdődhet meg. Az egyház megújulása sem mehet végbe az egyház böjtje nélkül. Vissza a pusztába, kikönyörögni az ébredést! Isten Szent Lelke munkálkodott közöttünk az elmúlt évtizedekben is, ezért van egyház, ezért vállalható a kontinuitás. De a böjt élesen szembesít minden múltbeli megalkuvással, hamissággal, mai gőggel, hatalmaskodással..., meg kell térnünk ezekből, hogy valóban új életünk legyen. Hogy éljünk és ne ismét visszaéljünk Isten irgalmával. Isten kegyelmének, a bűnbocsánatnak nem feltétele a mi bünbánatunk, az egyház bünbánata. A böjti út, a megtéréshez vezető út, a megüresedés, Istenre figye­lés első lépése, kulcsa az őszinte bűnbánat, alkalmat­lanságunk és az egyház, az intézmény alkalmatlansá­gának a felismerése. Talán furcsa, de alkalmas emberekkel nem lehet missziói egyházat, szolgáló egyházat, szeretetközössé­­get csinálni. Csak azokkal, akik tudják, hogy alkal­matlanok, hogy szükségük van a böjtre, Isten szavára. Megsanyargatom testemet és szolgává teszem... ír­ta az apostol. Ezt teszi azóta is mindenki, aki egy célnak rendeli alá az életét. Az atléta is akkor fejlődik, akkor javul a teljesítménye, ha eljut az oxigénhiány állapotába, vállalva a maximális erőfeszítést. - Böjt­ben különösen el kell jussunk a lelki oxigénhiány állapotába, hogy alkalmassá váljunk az ige befogadá­sára, hogy megteljen életünk kegyelemmel. Hitmélyítés, egészség, szolgálat - hiszem - 1993 egyházi böjtjének is kulcsszavai lehetnek. Dr. Frcnkl Róbert Tragikus következményekkel járó szellemtörténeti fordulatról volt szó az előző részben: kettésza­kadt az addig egységesnek tekin­tett valóság külvilágra (tárgy) és belső (lelki) világra. Az ember el­különítette magát (a lelke jogán?) a materiális valóságtól, s azt csak használati tárgynak tekintette, amivel azt csinálhat, amit akar. így kezdte meg az ember a természet kizsarolását, a környezet halálos szennyezését, a történelem tragi­kus deformálását (diktatúrák). Az ember megfeledkezett a világ és az élet iránti tiszteletről (Schweizter)! Az ember megfeldkezhet arról, hogy ő maga is szerves része ennek a világnak, s arról is, hogy ezt a világot mégis csak Isten teremtette, éppen ezért áhítattal kellene vele bánni. Még a bűn rontása ellenére is Istené a Föld, a világ. Amikor azonban megtörtént a világ nagy birtokba vétele az emberiség részé­ről, akkor következett be a mo­dern ember szellemi bukása. Kialakult az a világnézet, amely szerint csak anyag van, csak az az igazi valóság, s hogy minden ún. lel­kijelenség csak véletlenszerű mellék­­terméke a matériának. Ezt nevezik materializmusnak. Ez tagadta az ember lelki-szellemi valóságát is, de elsősorban Isten létét. Ennek a felfo­gásnak lett az ellentéte korunk vallá­si jelenségei mögött meghúzódó ún. gnoszticizmus, amely viszont az em­ber szellemi valóságára teszi a hang­súlyt és ezt a materiális valóságot nem értékeli semmire. Mi ez a gnoszticizmus? A „gnó­zis” görög szó, szótári jelentése „is­meret, tudás”. De filozófiai és val­lási szinten már nem akármilyen tudásról van szó, hanem az emberi lét „valódi, igazi” rendeltetésének a felismeréséről és a kozmikus princípium rejtett tudásának a megszerzése által az üdvösség el­nyeréséről! Tehát egy bizonyos tu­dás hozza meg nekünk az üdvössé­get! Már a II. sz.-ban felbukkant a keresztyénség történetében ez az irányzat, bár korábbi eredetű és kisebb nagyobb szünetekkel, de folyamatosan tartja magát. Min­dig vannak követői, olykor keve­sebben, olykor többen. Napjaink­ban többen. Ezért is kell róla be­szélnünk. A gnoszticizmus a létnek csak a szellemi valóságát ismeri el, és sze­rinte az ember feladata az, hogy elsősorban önmagában is felfedez­ze ezt a szellemi dimenziót, s ennek segítségével azonosuljon az ún. nagy kozmikus princípiummal. A materializmus csak az anyagi világot ismerte el igazi létezőnek és tagadta a lélek realitását, a gnosz­ticizmus most ennek pontosan az ellentéte, csak a szellemi valóságot ismeri el igazi létezőnek, az anyag cak kellemetlen látszat, ahonnan meg kell szabadulni. A „gnózis”, azaz a megváltó tudás segít meg­szabadulni. E felfogás szerint ugyanis az em­bernek isteni lényege, magja van, s ennek kell bennünk felébrednie, erre kell ráébrednünk, s akkor ki­szabadulhatunk az „én” illuzóri­kus fogságból, s kitárulkozunk a szellemi valóság felé. Vagyis ön­magunkat váltjuk meg! Hiszen is­teni lényegünk van, csak fel kell ébreszteni! Jellemzője ennek a vi­lágtól való elfordulás, s az ember istenítése. A gnoszticizmus húzó­dik meg az ilyen jelszavak mögött: öngyógyítás, agykontroll, a böl­csesség és tudás nyitott kapui, po­zitív gondolkodás, - csak találom-' ra írtam le néhány könyv alcímét. Az a szomorú lényege mindennek, hogy az ember isteni lényeg követ-IV. rész keztében önmaga megváltója lesz, ő maga találhatja meg az üdvös­ségbe vezető utat, méghozzá a bel­ső, szellemi világában. A keresztyén gondolkodás is is­meri az ember méltóságát: 1.) az ember teremtettségénél fogva Isten képmása, 2.) Krisztus megváltó müve következtében Isten megvál­tott gyermeke, 3.) A Szentlélek be­fogadója. Keresztyén összefüggés­ben is beszélünk önbizalomról, po­zitív gondolkodásról, de itt ennek egészen más a tartalma, mint a gnoszticizmusban. Mi is valljuk, hogy kell bizalom, kontroll, tudás, felismerés stb., de mindezt az Is­tentől kapott lehetőségként éljük meg. A gnosztikusok szerint az embernek önmagában és önmagá­nak kell megtalálnia a megváltás útját és az üdvösséget. Mi keresz­tyének pedig azt valljuk, hogy a megváltást és az üdvösséget egye­dül és kizárólag Jézus Krisztus ál­tal kapjuk, tehát kívülről, azaz mástól és nem önmagunktól. A golgotái kereszten készíttetett el nagyon is drámai módon! Éljen bennünk gyanakvás min­den olyan kínálattal szemben, amely így vagy hasonlóképpen hangzik: benned van az erő; találd meg a megváltás útját; gyógyítsd meg magad; eldobhatod a szem­üveged; - eleve feltűnő, hogy gát­lás nélkül tegeződnek. Szellemi úton gyógyulást, sőt sikert kínál­nak (minden csak a képzelőerőtől függ!). A Szentírásban nincs öngyógyí­tás, ónmegváltás! A gnosztikusok egyik jeles képviselője, Th. Roszak odáig ment el, hogy kijelentette: „Isten meghalt. Ezért nekünk más lehetőségünk nem maradt, csak az, hogy önmagunkban találjuk meg”, ti. Istent, vagyis mi vagyunk az istenek. „Isten vagy itt belül van, vagy nincs sehol” - hirdeti Roszak úr a felismerendő titkot. Te vagy az isten! Isten nincs, csak benned! Az emberi lélek (pszcihé) adottságából fakadóan nem kevés lehetőség van szédítő és félrevezető belső élmé­nyekre, amelyek azután hitelessé látszanak tenni ezeket a tételeket. Isteni az ember? Szomorú érde­kesség, hogy ezt a kijelentést sok­kal szívesebben hallják meg az em­berek, mint azt, hogy az ember nem pusztán isteni, hanem Istené! A teremtésben megkaptuk a legna­gyobb kitüntetést! Nem valami körvonalazatlan, megfoghatatlan kozmikus tudat, homályos és misz­tikus univerzális szellem, hanem maga az élő és személyes Isten, a mindenség Ura tüntetett ki ben­nünket azzal, hogy az Ő képmásai vagyunk itt a földön. Jelentheti-e az istenképüség az ember istenisé­­gét? Nem! Isten képmásának lenni „csak” annyit jelent, hogy Isten potenciális (lehetséges) beszélgető partnert lát bennünk, ezért eljött hozzánk és megszólított, s várja a feleletünket! Nem egy homályos értelmű kozmikus tudat felé tapo­gatózunk vakon, hanem maga az élő és valóságos Isten lépett be eb­be a mi emberi világunkba, hogy hitünk által felemeljen minket! Ebben az új vallásosságban, a gnosztikus irányzatok képviselői és hirdetői nem Isten felé fordul­tak, hanem csak önmaguk, vagyis az ember felé! Ez az irányzat még tragikusabb módon idegeníti el az embert Istentől, mint amikor az anyagi valóságot gondolta egyet­len létezőnek, s így tagadta Isten létét. A szellemi belső felé való for­dulás egyben az Istentől való elfor­dulást is jelenti. Ám jól kell érte­nünk ezt az ügyet, nehogy a fürdő­vízzel a gyermeket is kiöntsük, hi­szen befeléfordulásra, a lélek csendjére a hívő keresztyén ember­nek is szüksége van. Tehát itt is egész másként használjuk a fogal­makat, mint a gnosztikus szellemű új vallásosság. Ez a modern, vallá­­soskodó elfordulás Istentől még ravaszabb, mint volt a materialista támadás, amely tételesen tagadta Isten létét, mert ez az új irányzat úgy tesz, mintha vallaná, elismerné Istent, pedig igazából csak az em­ber „megistenülése” játszódik le. Ez az irányzat sosem beszél azon­ban a személyes Istenről, csak mint istenséget emlegeti. Az eligazodás ezekben sokak számára azért nem könnyű, mert az az új vallásosság sokszor olyan vallásos fogalmakat, kifejezéseket használ, amit mi keresztyének is alkalmazunk, és olyan ígéreteket fogalmaz meg, amelyek felületes pillantásra nem látszanak ellent­mondani a Biblia Istenének, hitéle­tünk gyakorlásának, de az alapo­sabb vizsgálódás kideríti azt a ra­dikális különbözőséget, amely a két irányzat - gnoszticizmus és ke­resztyénség - között mégis létezik. Ribár János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents