Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-03-14 / 11. szám
Evangélikus Elet 58. ÉVFOLYAM 11. SZÁM 1993. MÁRCIUS 14. BÖJT HARMADIK VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ARA: 25 Ft Messze jövendővei komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapits: s a haza fényre derül! Kölcsey Ferenc 9EZS&3* A TARTALOMBÓL A REMÉNYSÉG ÜZENETE EURÓPÁBA ÜNNEPELT A GYŐRI DIAKONISSZA ANYAHÁZ GÖRGEY ARTÚR AZ ISTEN BÁRÁNYA Az isenheimi oltár ékessége Matthias Grünewald (1466-1528) híres festménye. A sötét színárnyalatú kép közepén látható a durván ácsolt keresztfa s rajta a halálra kínzott, megfeszített Jézus. A kép bal sarkában, a kereszt mellett a kezét tördelő nők egyike a Fiát sirató Mária, akit aléltságában a szeretett tanítvány, János támogat. A kép jobb szélén áll egy férfi, lábánál egy bárány. A férfi, keresztelő János, mezítelen karjával feltűnően hosszú ujjával a keresztfán függő Jézusra mutat: „íme, az Isten Báránya!” A történeti igazság az, hogy Keresztelő Jánost előbb végezték ki, mint Jézust megfeszítették. Következésképpen Keresztelő János nem lehetett jelen Jézus keresztrefeszítésekor a Golgotán. Ennek ellenére a festő döbbenetes erővel fejezte ki a nagy igazságot. Azt, hogy a názáreti Jézus az Isten Báránya, aki elhordozta a világ bűnét. (Jn 1,29.) Böjt harmadik vasárnapján az egyház népe úgy tekint az Úr Jézusra, mint Isten Bárányára. A mai ember számára nehezen érthető, így magyarázatra szoruló kifejezés az „Isten Báránya”. Megértéséhez gondolatban vissza kell menni az Otestamentum világába. Ott rendszeresek voltak a különböző áldozatok. Többek között a véres áldozat. Ennek lényege, hogy a feláldozott vére engesztelést szerez az elkövetett bűnökért. Az ótestamentumi áldozati állatok között találjuk a juhot, a bárányt. Jellemző rá, hogy némán tűri, ha nyírják, s azt is, ha levágják. (Ézs 53, 7.) Az ótestamentumi gyülekezet örököse, az egyház, Jézus Krisztusban ismerte fel az Isten Bárányát, aki ártatlan szenvedésével és véres halálával egyszer s mindenkorra engesztelést, bűnbocsánatot szerzett minden embernek. A keresztyén teljes istentisztelet, az úrvacsorái liturgia szerves része az úgynevezett „Agnus Dei”, vagyis az az ének, amit az úrvacsora szereztetési igéinek elmondása után legtöbbször a gyülekezet, alkalmanként az énekkar, esetenként az énekkar és a gyülekezet együtt énekel. A Krisztus áldozati halálára emlékező ősi énekben a bűnbánat és a könyörgés hangja szólal meg: „Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, könyörülj mirajtunk! - Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz minékünk! - Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, adj békességet nekünk!” A „musica sacra”, az egyházi muzsika legkiválóbb művelőinek, a zeneirodalom óriásainak legmagasztosabb müveiben mindig és mindenütt felhangzik a fent idézett fohász, amit soha nem lehet megrendülés nélkül hallgatni. Az ősi fohász híven fejezi ki a bűnbánó ember alázatos kérését és bizodalmas reménységét. Böjtben különösképpen itt az ideje a magunkba szállásnak, az őszinte bünbánatnak, az igaz töredelemnek. Nem szabad felednünk, hogy csak azok részesülhetnek a bünbocsánat örömében, akik valóban bánják a bűneiket, és hiszik, hogy Jézus Krisztus, mint az Isten Báránya, elhordozta bűneinket és megbocsátja vétkeinket. Zengjen azért ajkunkon a jól ismert ének: Krisztus, ártatlan Bárány, Ki miértünk meghaltál, A keresztfa oltárán Nagy engedelmes voltál. Viselvén bűneinket, Megváltottál minket. Irgalmazz nékünk, Hallgass meg minket, Adj békességet, Ó, Jézus, ó, Jézus! Táborszky László Nemzeti dal. tttftt. mfjrn , hí •’ har« ' tou M* M« .in aU' Rjboh lefytak r»*y tahUk ' Ki • kirí». .tlumM'' — * nunmt bfcawaah. K«hutait hi(7 ríhat fmlfet Km Ríhat .iillMt MUMi; KuhuiaMat Aupttot Kit •iihailoi Ihrk kihat. Ülőit•<«•<**• arm rvnrhitolk 4 a«<«irot iHrnarr Kihullik £*hu;t»k. hogy rabot UrlW Bahamai tutmjt tabu. Ki mait ki krll kifli nőm -no- Btfth Iratihk naij *1 •' ■ iái • km ktratltlf A a 1^ firak tantor KAuiuak Umut kotr rabok tooth. Ka #i'rviA REMÉNYSÉG ÜZENETE EURÓPÁNAK Doldas vétel Jézus mondta: Aki szomjazik, jöjjön! ókumonUw) S*crve/<tbl/ottsag 15-DIK MÁRCIUS, 1993 Nagyon szeretem a márciust. A csípős reggeleket, majd a barátságos napsütést, a vidám szeleket, a hóolvadást. S az ünnepeket! Böjt, esetleg virágvasárnap, sőt húsvét - mind-mind a tavaszt is jelzik. Kicsi koromtól kezdve titkokat rejtett március tizenötödike. Talán furcsán hangzik, de hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy még élhettem abban a korban, amikor az igazi ünneplés nem volt természetes. Ha majd nagyapa leszek, magam köré gyűjtöm összes unokámat, s mesélek nekik a 60- as, 70-es évek márciusairól, amikor a „három tavasz ünnepévé” silányították a nemzet legszentebb napját, egy sorba helyezve Petőfit és Kun Bélát, bezúdítva a Vörös Hadsereget a Pilvax kávéházba. Ha megérem, mesélek majd 1972 nagyszerű március idusáról, amikor német óráról hazafelé menet egy teljességgel nem-hivatalosan összegyűlt tömegbe kerültem a Múzeum környékén. Másnap olvastam az újságban, hogy e spontaneitás miatt többeket kicsaptak az egyetemről. A következő évben osztálytársaimmal már magunk kerestük ezt a társaságot, otthon alig mertük megmondani, hogyan futottunk a rendörök elől. Akkor még azt hittük, hogy minél nagyobb kokárdát viselünk, annál bátrabbak vagyunk. Aztán emlékszem arra a lelkésztársamra, aki a mai politikai közéletben nem éppen a nép-nemzeti oldalon áll - a 80-as évek legelején segédlelkészként kokárdát tűzött Lutherkabátjára, úgy állt a szószéken az éppen vasárnapra eső március 15- én. Az évtized végéről már fényképeket is tudok majd mutatni, 1988 még tiltott, de reményteli tüntetéséről a Batthyány-örökmécsesnél, majd a következő év csodálatos, százezres felvonulásáról. Akkor még együtt ünnepeltek, közös zászló alatt sorakoztak fel mindazok, akik azóta szembekerültek egymással. Jó szívvel emlékszem az akkor szárnyait bontogató Mevisz budavári istentiszteletére, a gyertyás felvonulásokra, majd faültetésre. Emlékszem, arról beszéltem akkor, hogy többféle kísértés támad bennem: tarthatnék „nemzetiszínü” prédikációt, esetleg „beolvasót”, szabadságról és függetlenségről szólva, vagy „áthallásosat”, a babiloni fogságot megidézve. Felvillantottam a lehetőségét annak is, hogy egy .jópofa” prédikációt mondjak el Mózes 10 pontjának kinyomtatásáról a „Libánon és Hóreb” nyomdában, vagy tucatnyi forrófejű ifjúról a Galileakávéházban, amint vezetőjük elmondja a Hegyi beszédet... Ellenpontozásként szóltam arról, hogy lehetnék rezignált is, hiszen most egyszerre mindenki nagy magyar lett, s idéztem Döbrentei Kornél egy sorát: „Uramisten, mennyi csapodár kokárda!” Mindezek helyett azonban kizárólag Isten igéjét akartam hirdetni, s azóta is ezt vallom. Az egyházak nem szabad hogy résztvegyenek a politikai sárdobálásban, közéleti iszapbirkózásban. Magyarságunk és keresztyénségünk, szabadságunk és bátorságunk alapja csakis az isteni ige lehet. Március szabadságünnepén joggal idézhetjük Jóéi prófétát: „Kitöltőm lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.” Az egyház prófétai szolgálatára ma is szükség van. Isten igéjét belekiálthatjuk egy gyakran süket világba. Isten népeként nem szabad egyszerűen azt követnünk és visszhangoznunk, ami a társadalomban folyik és hangzik. Az egyházi események nem lehetnek ügyetlen kísérő-liturgiái a társadalmi változásoknak. Gyökeresen új, saját véleményt fogalmazhatunk meg nemzetünk sorskérdéseivel kapcsolatban is, oly módon, ahogy az mástól nem is várható el. Vének álmairól és ifjak prófétálásáról szól ez a nagyszerű ünnepi ige. Családban, közéletben és az egyházban is így találhatnánk egymásra. Nem tudok meghatódás nélkül gondolni azokra a „vénekre” - presbiterekre -, akik a legzordabb időkben is posztjukon maradtak, továbbálmodták Isten álmát egyházunkról is. Áldott legyen hűségük! Reménységgel gondolok arra is, hogy az ő „fiaiknak és leányaiknak” is lesz látásuk, lesznek álmaik. Negyvennyolc forradalma - akárcsak ötvenhaté - fiatalok mozgalma volt. Ugyanígy a Jézus által elindított szeretet forradalma! Jeremiást így biztatja az ÚR: „Nem mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahová csak küldelek...”, Pál apostol pedig ezt írja Timóteusnak: „Senki meg ne vessen téged ifjú korod miatt.” Legyenek álmaink ezzel a nemzettel és ezzel az egyházzal kapcsolatban. Kérjük Istent, adjon nekünk is prófétai látást. Találjanak egymásra vének és ifjak, úgy ahogy egy másik próféta, Malakiás is írja: „Az ÚR az atyák szívét a gyermekekéhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz.” A forradalmak mindig teremtő álommal kezdődnek. Nem emberek bölcsességével vagy bátorságával. hanem Isten álmával. Vegyünk részt ma is ebben az álomban. Akkor is, ha gúny, erőszak, üldöztetés érheti azokat, akik továbbálmodják Isten teremtő álmát, hiszen tudjuk, Józsefet, az álomlátót, kútba dobták testvérei. Martin Luther Kinget, az „1 have a dream” van egy álmom prédikátorát megölték. De Petőfit és Jézust is megölték. A világ nem könnyen hordozza el azokat, akik Isten álmát hozzák el a világra. Mi annál inkább szeressük és kövessük őket. Hóolvadásban, csípős márciusi reggeleken: emlékezzünk rájuk. Fabiny Tamás Hódító vallásosság? II. rész Az első részben foglalkoztunk azzal a furcsa és érdekes jelenséggel, hogy egy - Keleten szervezetten, Nyugaton spontán-ateista (istentagadó) korszak után rapszódikus váratlansággal lobbant fel az érdeklődés a vallásosság iránt. Ugyanakkor szomorúan és őszinte becsületességgel állapítottuk meg azt is, hogy ez a megújuló vallási érdeklődés elsősorban nem a keresztyén egyházak felé nyilvánult meg, hanem a különféle keresztyén és nem keresztyén eredetű szektás mozgalmak felé. Minimális világtörténelmi ismeret birtokában is megállapítható, hogy a vallási megújulás jelensége önmagában véve nem meglepetés, és nem is váratlan. Legfeljebb a megcsontosodott marxista filozófia csodálkozhatna ezen a fordulóponton, és tekinthetné történelmi értelemben regressziónak, azaz visszaesésnek. Ezzel szemben azonban sokkal közelebb jár az igazsághoz Mercskovszkij, az orosz író, aki egyszer arról irt, hogy a vallással kapcsolatosan ugyanúgy megfigyelhető az apály és a dagály jelensége, mint a tengereknél. Az embertenger is átéli a vallás apályát és dagályát. Az apály nem jelenti a tenger megszűnését, eltűnését, csak a parthoz viszonyított visszahúzódását. Hasonlóképpen igaz az embertenger esetében is: a vallások iránti érdeklődés időnkénti csökkenése nem annak kihalását jelenti. A történelem szeszélyes fordulatokkal teli színpadán korábban is volt már jelentős apály a vallással kapcsolatban, s követte azt a természetes ritmusnak megfelelően a dagály. Ennek okát bizonyos értelemben megvilágítja a nálunk nem túlságosan ismert orosz bölcselő, vallásfilozófus, Berdjajev találó kijelentése, miszerint „az ember gyógyíthatatlanul vallásos”, azaz egyszerűen és természetesen a lényegéhez tartozik, hogy hinnie kell valamiben, valakiben. Vagyis a vallás az emberi lélek igénye! Az is tény, mondhatni, hogy lélektani tény, miszerint ember hit nélkül nem létezhet és valójában nem is létezik, és ha mégis előfordulna, akkor azt betegségnek lehetne tekinteni, mégpedig az ősbizalom hiányában bekövetkező neurózisnak. Az ember mindig hisz és bízik valamiben, csak éppen az a nagyon izgalmas kérdés, hogy miben!? Méltó-e a hit bizalommal elfogadott tárgya arra, hogy higgyenek benne? Szervesen hozzátartozik a lelkűnkhöz, a belső valóságunkhoz a hit/bizalom valósága, hogy még a nihilizmust is hitnek kell tekintenünk, csak perverz, azaz önmagából kifordult hitnek. A nihilizmus leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem hinni semmiben, vagyis a semmiben, a végtelen negációban hinni. Ennek pedig mind egyéni, mind társadalmi szinten végzetes következményei lehetnek. Tehát ez az új vallásosság, a jelenlegi szolid, de azért érezhető vallási dagály a történelem logikája szerint következett be. Eddig divat és előírás volt egy ideológiai vallásellenesség, amit az idősebb és középkorú generáció nagyobb része megszokott és gyakorlatilag elfogadott (tisztelet a kivételnek!), sőt természetes közegnek fogott fel. Viszont az új generáció, főleg a fiatalok nem kérnek az apáik által reájuk hagyományozott életformából, gondolkodásmódból, a szimpla és primitív racionalizmusból, vagyis az ész istenítéséből. Itt nemcsak a mögöttünk levő 40 éves korszakról van szó, amely a „vörös tengert", azaz a letűnt kommunizmust jelképezi, hanem az elmúlt kb. 200 évet kell itt figyelembe vennünk. Ezt a korszakot nevezzük felvilágosodásnak és ebből a háttérből megszületett csalódásokról írtunk az 1. részben. Itt a kérdés az a számunkra, hogy mi lehet az oka annak a ténynek, miszerint is az új vallási hullám elsősorban nem a történelmi egyházak felé fordult, nem a keresztyénség felé vette az irányát? Ha nem is egyszerű a válasz, feltehetően hozzásegít bennünket a jelenség megértéséhez az, ha megvizsgáljuk ennek az új vallási jelenségnek a lényegét, mely a jelszavaiban, kulcsszavaiban jelentkezik a legjobban. Két ilyen kulcsszót találunk: 1.) az élmény, megtapasztalás, az átélés, valamint 2.) a gnózis, azaz a megváltó tudás! Itt most az első pontban említett jelenséget vizsgáljuk meg és elemezzük annak érdekében, hogy saját hiányosságainkra is legyen rálátásunk! Itt tehát a megtapasztalásokról, az élményekről van szó, vagyis ezt biztosítja az új vallásosság égisze alatt keletkezett irányzatok jelentős száma a mai embernek : élményt, kábulatot, örömérzést, boldogságtudatot, stb. Érthető, hogy ez az új vallásosság jelentős előnyre tett szert a száraz hangvételű történelmi egyházakkal szemben. Ugyanis ez az új vallásosság minden esetben ígéri és produkálja az élményt, a különféle megtapasztalásokat. A látszólag szentnek, felsöbbrendünek, vagy szinte isteninek a megtapasztalását, átélését biztosítja, s már szinte ez önmagában véve is meggyőzően hat a tudatlan és tapasztalatlan kortársainak jelentős részére. Napjaink egyik leggyakrabban hangoztatott vádja a történelmi egyházak képviselőivel szemben, hogy az istentiszteletek üresek, eseménytelenek, sok a beszéd és kevés a mondanivaló, sablonos a szónok, unalmas az egész alkalom, s a résztvevő titokban az órájára pillant, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. Szól az igehirdetés, gyakran hangzik, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, és hogy Jézus az élet kenyere, de mégis, mintha a feltálalt kenyér túlságosan is száraz, kemény, szikkadt lenne, vagy esetleg emészthetetlen. Árulkodó kifejezés ebben az összefüggésben pl. az „igemagyarázat”, vagyis annak a kísértése, hogy intellektuális szinten nem meg-, hanem szétmagyarázunk dolgokat. Mint amikor valaki szöget ver egy deszkába: eleinte ügyesen veri. de akkor sem hagyja abba a szögelést, amikor kész van, hanem fokozatosan szétveri a deszkát is. Önkritikusan cs szégyenkezve kell megkérdeznünk önmagunktól, hogy nem ilyen szögelök vagyunk-e, hogy esetlegesen gyülekezeteink roggyant szellemi, lelki állapota nem függ-c össze a mi hibás szögverésünkkel? Mert amikor túlmagyarázunk valamit, akkor válik üressé, unalmassá! Ehhez a témához tartozik hozzá az egyházon belüli racionalizmus kísértése, vagyis az az igény, hogy mindig mindent a lehető legésszerűbb módon magyarázzunk meg. Vagyis szinte és kizárólag csak a „fejet”, vagyis az értelmet, a rációt vesszük figyelembe. Pedig az ember lényének van egy másik fontos valósága is, méghozzá a „szíve”, amivel érez, átél, megsejt, megtapasztal. Ha kijátsszuk egymással szemben a kettőt, akkor embertorzókat segítünk a világra, akik vagy fejetlenek, vagy szívtelenek. Az egyházon belül is eltolódott a hangsúly a fej, a ráció irányába, vagyis mindig mindent megmagyarázni és megérteni akarunk, nem is ismerjük a belátás élményét. Tehát korunkban elsikkadt a szív. mert az intellektus, az ész-istennő számított csak, s valóban történelmi jelnséggé lett a kegyetlen, brutális, szívtelen ember, aki hideg fejjel és fagyos józansággal tudta kínozni és megalázni, meggyötörni és megölni a felebarátját (mind egyéni, mind kollektív szinten). Ebből az egyoldalú racionalitásból, az ész istenitéséböl lett elege a mai embernek, miután az ész-istennő nem igazolta a belé vetett reményeket, földi paradicsom helyett pokol lett, az élet virágzása helyett a halál aratott. Az emberek, főleg a fiatalok szinte ösztönösen fedezték fel, hogy amíg a fejét tömték (iskolarendszerünk is erre épül), addig kongóan üres maradt a szív, ami pedig üres, az könnyen összetörik. Ez az új vallásosság elsősorban nem a fejet, a rációt, az észt vette célba, hanem az üresen maradt, vagy kiüresedett szívet, az embernek az élmények, megtapasztalások utáni vágyát, s ezt igyekeztek és igyekeznek mindenféle válogatott és nem megválogatott eszközzel kielégíteni. A lelki értelemben pedig a meglehetősen kiéheztetett ember hajlandó bármit, majdnem válogatás nélkül befalni, csak hozzájusson valamilyen morzsa-élményhez. Fontos a számára, hogy megszabaduljon a racionalizmus egyoldalúságából, a szürke valóságból, legyen valamilyen feldobó, szárnyakat adó élménye. Az embernek ezt a vágyát, az élmények utáni vágyát lehet használni: lehet felhasználni, de lehet kihasználni is. Gondos vizsgálatot igényel az, hogy lássuk, mikor történik valaminek a felhasználása, s mikor a kihasználása. Lehet vele élni és visszaélni. Ennek igyekezünk a következőkben utána járni. Ribár János
