Evangélikus Élet, 1993 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1993-12-12 / 50. szám
Evangélikus Elet 58. ÉVFOLYAM 50. SZÁM 1993. DECEMBER 12. Advent harmadik VASÁRNAPJA ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 18 Ft Az Ő országa és tiszte az, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdesse. Ezekhez jött, nem pedig a gőgös „szentek"-hez, akik nem tartják magukat bűnösnek, s úgy érzik, hogy evangéliumra nem szorulnak. Luther A TARTALOMBÓL PROTESTÁNS NAPOK PEST MEGYÉBEN REFORMÁCIÓI MEGEMLÉKEZÉS A TÉSI GYÜLEKEZETBEN PRESBITÉRIUMI NYILATKOZAT Konrad Kaiser főtitkár előadását tartja Az emlékünnepély vendégei A REFORMÁCIÓ EGYHÁZAINAK ÉS AZ ÖKUMENIKUS MOZGALOMNAK SZÜKSÉGE VAN EGYMÁSRA A mindennapos ádvent Országos reformációi ünnepély Debrecenben Az új ég és új föld, amelyben igazság és öröm lakik, nagy ígéret és - mivel az Úr ígérete - biztos reménység, de nagyon távolinak látszik. A jelen gondja, a bűneink és mások bűne miatti igazságtalanság és kuszaság már régen időszerűvé tette a Mi Atyánkkal milliószor imádkozott kérést: Jöjjön el a Te Országod, de sajnos eddig teljességében nem jött el, pedig az ígéret csaknem 2000 éves... Számtalan kérdés vetődik fel a hívek részéről, ezek hasonlóak: mind a hosszúnak tűnő várakozásból fakad és mind színeződik a legkülönfélébb, ránk nehezedő nyomorúság következtében. A kétségeskedés és a panasz hangján szólalt meg Keresztelő János ajkán Heródes börtönében, másképpen, de hasonlóan Dietrich Bonhoeffer karácsonyi levelében, amit Hitler politikai üldözöttjeként, kivégzése előtt, cellájából szeretteinek írt. A súlyos kérdéseket az Úr, ha Hozzá fordulunk, nem hagyja válasz nélkül. Felelete nem emberi szó, hanem ige, tehát teremtő erő, sőt az ő megérkezése: a mindennapi nyomorúságok között az ő mindennapi adventje. Az Evangélikus Élet ádventi számaiban, az ádventi igehirdetésekben, a Biblia, énekeskönyv feletti elcsendesedésekben nemcsak addig jön hozzád az Egyház Ura, amíg figyelhettél szavaira, hanem később is, sokszor, amikor már nem vagy a templomban, nincs kezedben a Biblia, énekeskönyv, nem szól hozzád a testvéri bizonyságtevő szó. Akkor is beteljesedik a mindennapos, sőt minden órás ádventi megérkezés, amikor felidéződik és újból megelevenedik az Úr igéje az emlékezés, az emlékeztetés által. Hadd legyen e néhány sor is ilyen emlékeztetés. Néhány, az Úr ádventjeit megvilágosító ige: Jézus mondja: „Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem maradna meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok.” (Mt 24,22.) Ez a mondat az Úr ígérete, amelynek a beteljesedését éppen a gyötrelmek miatt még hosszabbnak tűnő várakozási időben élők tapasztalhatják. Hogyan rövidült meg a hívők számára a már eltelt 2000 év? Úgy, hogy egyrészt nekik a hosszúra nyúlt utolsó időkben átélt szenvedés csak az oly rövid földi életük ideje alatt tartott és így hamar, haláluk óráján megérkeztek az akármikor bekövetkező világvégéhez. Még ha kétszáz év múlva is lesz az ítéletnap, számodra akkor is lerövidül az ítéletvárás: csak halálodig tarthat. Másrészt lerövidül a várakozási idő a mindennapos ádventek következtében is. Jézus ezt is mondja: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” (Jn 14,18). „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20.) Ádventi az úrvacsora ígérete is: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakik, és én őbenne.” (Jn 6,56.) „...és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20.) A mindennapos ádventekben Urunk erőt, vigasztalást, gyógyulást hoz. Megtisztít bűneidtől már itt és most, bűnbocsátó, új életre hívó szavával, hogy a végítéletkor, el nem tisztított bűneink miatt ne kelljen elkárhozni. Életkérdés számodra, hogy a mindennapos ádventek valamelyike az ő hozzádérkezését is jelenti-e. Csak aki hisz a Fiúban, annak van örök élete. Már most. (Jn 3,36.) Jövel, Jézus, lelkem hő szerelme; Tenélküled szívem hova lenne? Ó jöjj, Királyom, Örömöm csak Te vagy a világon! (383. ének, 1. vers) Nagybocskai Vilmos Több szempontból is rendkívüli volt az idei országos reformációi ünnepély. Az egyik az, hogy Protestáns Napok voltak előtte és záró eseményként kapcsolódott annak üzenetéhez is. Rendkívüli volt a helye. Ezt általában mindig a fővárosban szokták rendezni, felváltva valamelyik protestáns felekezet templomában. Most Debrecenben, a magyar reformátusság „fellegvárában” került sor reá. Az oka ennek az volt, hogy Debrecen városa jubileumot ült és ezt az egyházzal közösen tette. A harmadik rendkívüli az a tény volt, hogy az országos reformációi ünnepély vendége volt dr. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke és kíséretében ott volt dr. Várady József, a nemrég megalakult Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöki helynöke is. Ez a látogatás bizonyára úgy vonul be majd az egyháztörténetbe, mint a reformáció ideje óta első alkalom, amikor a protestáns egyházak együtt ünnepeltek a katolikus egyházzal. Rendkívüli volt az is, hogy az e napokban hazánkba látogató dr. Konrad Raiser, az EVT főtitkára tartotta az ünnepi megemlékezést. Ilyen módon együtt ünnepeltünk a jubiláló Debrecen városával, a hazai protestáns egyházakkal és a katolikus egyházzal, valamint az egész világ egyházára is kitekinthettünk. , Az ünnepély kezdetén dr. Kocsis Elemér debreceni református püspök mondott köszöntőt, kifejezve örömét, hogy ilyen széles táborban ünnepelhettünk. Szólt arról, hogy Debrecen városa 300 éve nyerte el a „szabad királyi város” címet. Röviden vázolta a város történetét, melyben mindig összekapcsolódott a város és a reformáció ügye. Sok küzdelmet éltek át a város polgárai, de kitartottak hitük és magyarságuk mellett. Az ünnepélyen jelen voltak a város vezetői is, akiket szívélyesen köszöntött a többi vendéggel együtt. Az igehirdetés szolgálatát dr. Harmati Béla püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke végezte. Alapigéje 1 Kor 3,11 verse volt. Bevezetőjében ő is megemlítette, hogy ilyeif'még nem volt: egyház és város, protestánsok és katolikusok, magyar keresztyének és a világ egyházai a főtitkár személyén keresztül együtt ünnepelnek. „Nincs más alap, csak egy!” - hangzott a felszólítás. Ez érthető és felfogható kijelentő mondatként is ez a valóság és nem más. De érthető felszólító mondatként is - ezért van szükség szüntelen reformációra, az alaphoz való visszatérésre. Szólt a Protestáns Napok fontosságáról, hiszen együtt voltunk Isten igéje körül. Ebből az alapból született meg az idők folyamán istentisztelet, imádság, zsoltárok és énekek, számos régi hagyomány és ez mind azt mutatja, hogy a protestáns közösségek értékteremtő közösségek. Újból aláhúzta, hogy mi protestánsok nem valaki vagy valami ellen protestálunk, hanem valaki mellett tanúskodunk, Krisztus mellett, aki életünk alapja. Erre figyelmeztet a 95 tétel első tétele is, amikor megtérésre hiv. Ez a megtérés visszatérít az alaphoz, mely maga a Krisztus. Ez az alap ma is alapja egyházi életünknek. Nyugodtan építhetünk reá. Nem kell tekingetnünk sem kelet, sem nyugat felé, csak mindig az alap felől kell tájékozódnunk. Olyan emberekre van szükség, akik hittel tesznek. Ma sokat emlegetjük a keresztyén érté-Innen indultunk át a bennünket harangjaival hívogató és benn zsúfolásig megtelt templomba, a 3 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletre. Az „Erős vár a mi Istenünk” eléneklése után az oltári szolgálatot Szebik Imre püspök, Kalácska Béla esperes és Záborszky Csaba szügyi lelkész végezték. Az igehirdetés szolgálakeket. Ezek semmit nem érnek, csak akkor, ha életesek és testet öltenek. Konrad Raiser átadta a több mint 300 tagot számláló Egyházak Világtanácsa köszöntését. Ebben azok vannak együtt, akik Jézus Krisztust Uruknak vallják és az Atya, Fiú, Szentlélek Isten dicsőségét hirdetik és munkálják. A reformáció egyházainak és az ökumenikus mozgalomnak kölcsönösen szüksége van egymásra. hogy elvégezhessék azt a munkát, melyre rendeltettek. Luther is, Kálvin is kitartott az egyház egysége mellett! A szekularizmus miatt az egyház jövője csak a Jézus Krisztushoz való megtérésben adott mindanynyiunk számára. A reformáció egyházai mindenkor az ökumenikus mozgalom kritikus lelkiismerete voltak, és máig is azok. A reformáció hagyományai arra emlékeztetnek, hogy Krisztus minden hagyománynál előbbre való. Az egyház egysége nem külső dolgokban, még csak nem is a tanításban való egység, hanem abban rejlik, hogy mennyire törődik a központtal. Jézus Krisztussal. A reformációról való emlékezés pedig ma is azt jelenti, hogy az egyház megméreti önmagát. A német nyelven mondott beszédet dr. Szentpétery Péter adjunktus tolmácsolta a gyülekezetnek. Az istentisztelet liturgiájában szolgált dr. Bóna Zoltán, az Ökumenikus Tanács főtitkára, Vad Zsigmond, a nagytemplom lelkésze, Szabó Gyula ny. evangélikus esperes, és dr. Hecker Frigyes metodista szuperintendens. Énekelt a Baptista Gyülekezet Énekkara, a Református Kollégium Kántusa és a kettőből egyesített énekkar is. tát a püspök lKor 1,8 alapján tartotta. „Aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján." Az igehirdetés első fele a reformáció ünnepe kapcsán Lutherra koncentrált. Ki is volt tulajdonképpen Luther, aki tanításával megrengette a világot? Luther volt az, aki újra felismerte a bűntudat és a bünbocsánat kapcsolatát Jézusban. Az Ö lelkiismereti gyötrelme az egész egy(Folytatás a 3. oldalon) Reformáció és konfirmáció Balassagyarmaton Kettős meghívásnak tehettek eleget azok, akik 1993. október 31-én eljöttek Balassagyarmatra. Ekkor erősitette meg tisztségükben Szebik Imre, a kerület püspöke Kalácska Béla esperest és Urbán József felügyelőt, valamint felavatta a korszerűsített és renovált Szeretetházat. Délután 1/2 3-ra gyülekeztek össze a Nógrádi Evangélikus Egyházmegye hívei és a messzebbről jött testvérek a Szeretetházba, hogy hálát adjunk Istennek, hogy megújulhatott és bővülhetett a Balassagyarmati Szeretetház. Ezen ünnepi alkalmon Szebik Imre püspök Máté 25,40 alapján szólt a Szeretetház lakóihoz és az egybegyűltekhez. Kiemelte, hogy ez az intézmény 1931. óta biztosítja folyamatosan a betegek és rászorultak részére az otthon szeretetét és melegségét- Püspökünk egy megragadó képpel érzékeltette, hogy akkor világosodik meg előttünk az élet horizontja, amikor a másik ember arcvonásaiban felfedezzük saját arcvonásainkat, illetve ami még ennél is több, amikor a másik ember arcvonásaiban meglátjuk Krisztus arcvonásait. Beszédében kitért az elmúlt időszak nehézségeire és mindennek ellenére az itt folyó munkára, mivel a szeretetmunkára mindig szükség volt, függetlenül minden politikai és ideológiai irányzattól. Kívánjuk, hogy az az ige, amely az intézmény falán található, miszerint: „A szeretet soha el nem fogy” legyen vezérfonal, útravaló és erőforrása mindazoknak, akik ebben az otthonban élnek és dolgoznak. A HIT MÉRTÉKE SZERINT Helyem a gyülekezetben: betegágy mellett A beteglátogatás nem vizit, hanem az irgalmasság szolgálatának kettős megbízatása: szeretetemben Isten szeretete, szavamban Isten szava érje el beteg testvéremet. Mindkettő túl van emberi képességeink és lehetőségeink határán. A beteglátogatást ezért imádság előzze meg. Az imádság segít a lelki beállítódásra is. A szemlencse tudatos tevékenységünk nélkül állítja élesre a távoli vagy közeli tárgyat. A „lélek-lencse” beállítása azonban nem ilyen öntudatlan, mechanikus folyamat. Az imádság csöndes perceiben születhet meg az a megértő, együttérző, türelmes szeretet, amely nélkülözhetetlen t beteglátogató-szolgálatban. Át kell éreznem, mit jelent az ágyhoz kötött beteg kiszolgáltatottsága, a testi szenvedés kínja, a bizonytalanság vagy kilátástalanság gyötrelme és azok a kísértések, amelyek különösen is a beteg embert fenyegetik. Együtt kell sírnom a síróval, szenvednem a szenvedővel, hogy megvigasztalhassam, és Isten szeretetének csodája türelemmel, békességgel és reménységgel ajándékozza meg szenvedő testvéremet. Nem az a feladatom, hogy egészségügyi tanácsokat adjak. Hiba lenne üres szavakkal hamis illúziót ébreszteni. Semmit érő próbálkozás a napi események híreivel elterelni figyelmét annak, aki testilelki kínok között gyötrődik. A lényegre kell koncentrálnom. Arra, ami rám bízatott. Megigazítva feje alatt verejtékes, gyűrött kispárnáját, kezét kezembe fogva, ne órámat, hanem szenvedéstől megtört tekintetét nézzem, hogy elmondhassam a „betegek evangéliumát”. Isten szeretete nem torpan meg a betegszoba küszöbén, hanem átlép rajta, hogy segítsen. A beteg és gyógyulásáért imádkozó Pál apostol őrizte meg számunkra is Jézus betegeknek mondott szavát: Elég néked az én kegyelmem (2Kor 12,9). Elég, mert Isten szeretete még arra a csodára is képes, hogy a nyomorúságot, bajt, szenvedést is javunkra fordítsa (Róm 8,28), és így a „börtönné szűkült” betegszoba szent templommá legyen, ahol „csendesen és váratlanul átölel az Isten” (Ady). A betegágy mellett Isten „átölelő szeretetéről” tanúskodjunk, hogy a szenvedő testvérünk lelkében a lázongó miértek elcsituljanak; hogy bűneinek felismerése ne a késő bánat kétségbeesésébe döntse, hanem eljuthasson a bocsánat felszabadító örömére; hogy a megsiratott, elmúlt boldogság emléke hálaadásra indítsa; hogy tehetetlenségében a közbenjáró imádság szolgálatát felfedezze ; hogy a „külső ember” hanyatlása ellenére a „belső ember” megerősödését megtapasztalhassa (2Kor 4,16-18); hogy a múlandóság fenyegetettségében az örök élet reménységében számlálja napjait. Jézus az utolsó ítéletről mondott példázata szerint (Mt 25,31-46) teljes közösséget vállal, azonosul minden beteggel. Ez a betegek vigasztalása és a beteglátogatók felelőssége. Madocsai Miklós
