Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-27 / 52. szám

Evangélikus Élet 1992. december 27. Magyar-bajor egyházi megállapodás A Bajor Evangélikus Egyház zsi­nata 1992. november 26-án testvér­egyházi szerződést fogadott el a Magyarországi Evangélikus Egy­házzal. A két egyház képviselői megállapodtak abban, hogy orszá­gos, területi és helyi szinten kölcsö­nös látogatásokat, tapasztalatcse­rét és tájékoztatást szerveznek az egyházi oktatási, szociális-diakó- niai, kulturális, ifjúsági, stb. mun­kaágak területén. Mindebben külö­nös figyelmet érdemelnek a ma­gyarországi németajkú gyülekeze­tek. A Bajor Evangélikus Egyház z elmúlt három évben is jelentős segítséget nyújtott a magyar evan­gélikusoknak építési és tatarozási területen, az egyházi iskolák szerve­zésében, a menekültek támogatásá­ban. A szerződést dr. Harmati Béla püspök (Budapest) és D. dr. Johan­nes Hanselmann püspök (München) atták el kézjegyükkel. ÉNEKESKÖNYV 161. ÉNEK- I lm jászlad mellett térdelek 4 tedd /jászladdá a szívemet A Magyar-bajor tcstvcregyházi szerződés ünnepélyes aláírása. Személyek balról jobbra: OKR Claus-Jürgen Röpke, Synodalvizepräsident Johannes Opp, Synodal­präsident Dr. Dieter Haack, KR Friedrich Nägelsbach, Dr. Harmati Béla püspök­elnök, D. Dr. Johannes Hanselmann D. D. Landesbischof Fotó: László Roppert, Schweinfurt KARÁCSONYI KÖZÉLETI TŰNŐDÉSEK LEVELEKBEN KÉRIK A HI­ER egyházi vezetők állásfoglalá- át lelkészek, egyházi személyek olitikai, közéleti szerepléséről, öbbszörösen érthető ez az igény, múltban csaknem törvény volt, ogy egy intézményrendszer veze- őjének a véleménye megfelel az datartozók álláspontjának. így olt ez az ország egészére és az gyházakra nézve is. Ha remélhe- őleg ez meg is változik - ami a Közgondolkodást illeti -, a demok­ratikus átalakulásban az igény jo­gos, a közvéleményt érdeklő kér­désekben nyilvánuljanak meg a püspökök, az egyházi vezetők. Ez azonban, ha súllyal bír is, egyéni élemény lesz, egyházi álláspontot ~sak hivatalos testületi döntés fejez K. Karácsonykor különösen érde­kesek a közéleti kérdések. Hiszen a karácsonyi evangélium, a kará­csonyi történések, vélem mind­éig a világtörténelem legjelentő­sebb közéleti eseményei. Megjelent jz Isten üdvözítő kegyelme min­den embernek. Egy nagy pillanat­ban, az idők teljességében találko­zott a függőleges sík a vízszintes­sel. Isten új esélyt adott az embe­rségnek. Nem a királyi paloták­éi, nem a hatalmasoktól, ha­em a betlehemi istállóból indult ,1 a következő évezredek törté- étét leginkább meghatározó fo­lyamat. A KARÁCSONYI EVANGÉ­LIUM ÜZENETE nem a mai, kár szerénynek látszó közéleti gondok elkendőzését jelenti. El- nkezőleg. Fényénél élesebb egvilágításba kerül minden, be­értve a következményeket, a leendőket. Az egyik levélíró a csillaghegyi elkész politikai-közéleti megnyil- ánulásait bírálja, különösen ha fizok színhelye a templom. Szem- eállítja vele a gödöllői lelkész te­vékenységét. - Érkezett olyan levél egyháztaghoz illő, kulturált fo­galmazásban -, amely íródhatott 7olna ötvenhat évvel ezelőtt, kissé egyszerűsítve: a keresztyén kur­zusnak nevezhető álláspontot kép­viseli. - Megint mások konkrét ceteket, lelkészek által írt újság­cikkeket, rádiós, televíziós nyilat- ozatokat kifogásolnak. A levelek avarészéből egy szerény képzettsé­gű szociológus, politológus is meg- llapíthatja: melyik párttal, esz- eáramlattal rokonszenvez írója. Mindez - úgy vélem - természe­tes jelenség. Több évtizedes kény­szerű hallgatás után végre megfo­galmazódhatnak különböző véle- nények. De hamarosan el kell jut­unk oda, hogy nyilvánosan vál- aljuk álláspontunkat, nem mások­éi, akár egyházi vezetőktől várjuk nnak kimondását. Néhány kőnk­et ügynek, így a csillaghegyinek is, Utánajárva, kiderült, hogy a jelen- *vők nem egyformán emlékeznek ]z elhangzottakra. Márpedig jól űdjuk, hogy akár a szórend meny­nyit változtat egy mondat jelenté­sén. Ettől eltekintve az a vélemény, tőgy templom, istentisztelet ne le- lyen közvetlen aktuálpolitikai ál- ásfoglalások színtere, általános egyházi álláspontként is megfogal­mazható. Nem érinti ugyanakkor természetesen ez azt az igényt, ogy az igehirdetés legyen korsze- ü, szóljon a mához, vállalja fel az ©szerűséget. Olykor nem könnyű ezt az igényt úgy kielégíteni, hogy elkerüljük a közvetlen politizálás veszélyét. Mindenesetre remélem, hogy egyházunkban legfeljebb ne­gatív kivételként lesz olyan lelkész, aki a következő választásokon egy-egy párt támogatására buzdít­ja híveit. Az egyház - papjai, hívei -, Isten reprezentánsa a világban, Jézus Krisztushoz kell vezesse az embereket, nem pártokhoz. Ka­rácsonykor ez olyan világos, jó lenne a hétköznapokban is ezt követni. HÍVŐ EMBER széles skálán ro­konszenvezhet a társadalom üdvét többféle úton megvalósítani törek­vő pártokkal, csak az embertelen­ség, a kirekesztés, a gyűlölet, a ki­sebbségek hátrányos helyzetbe ho­zása - történjék bármilyen tetsze­tős csomagolásban - zárja ki a ke­resztyén emberek részvételét, igényli - ez valóban igényli - az egyház elutasító állásfoglalását. Örömmel valljuk, nehezen gya­koroljuk a sokszínű keresztyénsé- get. Kevés a szeretetünk, a türel­münk egymás iránt. Pedig, ha egy­házon belül, egy hitet követve, nem tudjuk megélni a karácsonyi evangéliumot, egyszerűen szólva nem tudunk keresztyének lenni, hogyan képviselhetjük az Isten szeretetét a világban? MINDEZ RENDKÍVÜL FON­TOS, alapvető része egyházunk megújulásának. Ha nem értünk szót, ha nincs dialógus, ha ismét nem a mondanivalóra ügyelünk, hanem az számít, hogy ki mondja, ha egyházi csoportok identitásu­kat nem programban, hanem - a múltban feledkezve - vezetőktől elhatárolódva vélik megtalálni, rá­adásul ettől bátorságot érezve, ak­kor rossz irányban halad az egyhá­zi közélet. Pedig a közéleti megúju­lás segíthet, kedvező kölcsönhatás­ban lehet a spirituális megújulás­sal. Nem lehet elégszer említeni Is­ten. kegyelmét, aki a negyvenes évek ébredésében gondoskodott arról, hogy a következő évtizedek­ben legyenek lelkészei, gyülekezeti munkásai az egyháznak. Ők vol­tak és elsősorban ma is ők - gyer­mekeik, unokáik - azok, akik egy­aránt munkásai a missziónak és a közéletnek, ők vállalták a legnehe­jyarioék Maijája, aki a bölcses- iV ségben, szeretetben csodalény volt, fázósan húzódott be, lábát is felhúzva maga alá, az öblös fotel mélyébe, s könyörgőn suttogta: egy kis fényt... egy kis fényt! Ködös november volt, bár városon-vidéken fehér hótakaró lepett be mindent. Milyen fényt akart ebben a csoda­fehér finn világban? Ködökre ébredek hajnalonta eb­ben a hazában is. Szürke, nyirkos, tompa ködökre. S ádventi, karácso­nyi fényekre vágyom. Egyszer, ré­gen, a Ladoga jegén rámszakadt hirtelen a korai alkony. Hamar oly sötét lett, hogy partot se láttam. A sinyomokat is befújta a szél. Ha akkor ki nem tesznek a parton egy ablakba egyetlen szál égő gyertyát, nem találtam volna haza. így vágyom a karácsonyi fények­re. Gyermekkori fények puhán vil­ióznak körül. Érzem a szaloncukor illatát, amit édesanyánk masszában öntött a kiskredenc márványlapjá­ra, s míg kihűlt és kockákra vágta - citromosak voltak és csokoládé­Nem lehet a látvánnyal betelni. Gondoljunk a napkeleti bölcseket („három királyokat”) ábrázoló ké­pekre, Leonardotól Benczúr Gyu­la fasori oltárképéig. Nem lehet betelni annak látványával, hogy a díszes ruhákba öltözött, gazdag urak letérdelnek a kisgyermek előtt. Mégis ő, a szegény az igazi Úr. Negyedikként én is csatlakozom a napkeleti bölcsekhez énekünk (szerintem a legszebb karácsonyi énekünk) első versével: „Elhoztam minden kincsemet...” Egy pilla­natra megijedtem. Látom a jászol előtt a többiek ajándékait. Azt hi­szem, otthon (vagy valahol útköz­ben) felejtettem az én ajándéko­mat. Úgy látszik, nem hoztam el minden kincsemet, még azt a keve­set sem, ami van. Üres kézzel ér­keztem. Viszont nagyon értékesek a böl­csek ajándékai. De vajon a jászol­bölcső Urának szüksége lesz-e rá­juk? zebb időkben is a gyülekezeti tiszt­ségeket. A közélet fogalmában kap tartalmat a szervezeti megújulás, többek között a decentralizáció és a nem lelkészek reaktiválásának az igénye. SZOROSAN IDETARTOZIK AZ ISKOLAÜGY. Istennek hála immár többezer gyermek tanul evangélikus iskolában. Remé­nyünk, hogy belőlük keresztyén hitű, magas műveltségű, autonóm emberek lesznek. Legnemesebb hagyományaink szerint az egyházi környezetű, nyitott szellemiségű nevelés, a sokszínű kínálat, a fele­lős egyéni döntés az ehhez vezető leghatékonyabb út, nem valamifé­le világnézeti drpsszúra. Jól tudom, igen ingoványos talaj ez, de csak akkor, ha elfogultak vagyunk, töb­bek között egymás iránt, nem gyermekeink üdvét, legjobb képzé­sét tartjuk szem előtt, hanem min­dent, így az iskolaügyet is aláren­delünk aktuálpolitikai, közéleti csatározásoknak. A ZSINAT INTÉZKEDIK MAJD a lelkészek közvetlen párt- politikai szerepléséről, a képviselői munkáról. Feltehetőleg, talán fő­ként a gyakorlati tapasztalatok miatt, a képviselői tevékenység idején a főállású lelkészi munka szüneteltetését fogja elrendelni. Nem kell megszólni azokat a lelké­szeket, megkérdőjelezni korábbi elhivatottságukat, akik netán vég­leg a politikusi pálya mellett dön­tenek. Természetes jelenség ez rendszerváltozás idején. Értékes tagjai lehetnek továbbra is egyhá­zunknak, segíthetnek sajátos lehe­tőségeikkel. A TÁRSADALMI és természe­tesen az ettől el nem választható egyházi közéletben, többek között az önkormányzati képviselőtestü­letekben, a helyi közösségekben vi­szont igen fontos a lelkészek, egy­házi személyek felelős részvétele. Szellemileg is, lelkileg is. Az utóbbi a közéletben elsősorban stílust, magatartást jelent. Ami evangé­liumhirdetés is, napjainkban talán olykor hatásosabban, mint a leg­szebb szavak révén. Mert nehe­zebb. Erről szól 1992 közéleti ka­rácsonyi evangéliuma. Dr. Frenkl Róbert FÉNYEIM sak - mi selyempapírból kis lapokat vágtunk, a két végét rojtosra vag­daltuk, úgy csomagoltuk be a cukrokat, kötöttük pamutdara­bokra, s aggattuk a fára. Az al­mákat is mi vontuk be hajszálvé­kony aranyfüsttel. Ma is érzem azt az illatot s emlékembe villó- zik az a fény. Vájjon a mezőn a pásztorok, akik „kint tanyáztak", milyen fényeket láttak? „Csillag, csecsemő, angya­lok, kara, (jászol, jászol-szag Jó­zsef, Mária), rongy és pólya, kirá­lyok, pásztorok, induló végtelen ka­rácsonyok" - ti milyen fényeket lát­tatok? Valóban „nagyobb, na­gyobb, ó valóban nagyobb a Titok!" (Reményik). Az Ur Angyala, aki most is int és őriz, velünk van kora gyermekségünktől fogva, bár még szürke homály hordozza az ígére­tet. Aztán a serdülő évek jöttek. Csendes tábortüzek fényei a Duna melletti Ugró fennsíkon, ahol a Na­Az aranyra? „Ne gyűjtsetek ma­gatoknak földi kincseket...” He­lyettük ő adja például az aranysza­bályt: „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük...” A tömjénre? Amely különösen is az Istennek szentelt kenyerek megfüstölésére szolgál? Az ő igazi, mindörökre érvényes keresztáldo­zata feleslegessé teszi minden étel­és egyéb áldozat-bemutatását. Leginkább talán a mirhára lesz szüksége. De erről is Nikodémus gondoskodik a temetéskor, hogy bebalzsamozza vele. Valóban olyan fontos Nagypéntek estétől Húsvét hajnalig?! Nekem van szükségem az ö ajándékaira. Mit kaptam tehát tő­le, milyen kincseket? Drága illatszer, halotti balzsam helyett őt magát. Feltámadását, a halál végleges eltörlését. Drága füstölöszer, bonyolult ál­dozati szertartások helyett őt ma­gát. Az életét. Az ő igazi áldozatát, szenvedését és halálát bűneim miatt. Ezt, őt így én is addig hir­dethetem, addig élhetek vele az úr­vacsorában, amíg újra el nem jön. A drágaság szimbóluma, az arany helyett a legdrágábbat, őt magát. Vele együtt útmutatást is. A legnagyobbat, a szereteteL amely nála nem maradt jelszó. Ő valóban úgy cselekedett, ahogyan tőlem is várja. Most már tudom, kár lenne szé­píteni, hogy nem is volt mit hoz­nom. Üres kézzel indultam. Üres kézzel térdelek a jászolnál. Csak egyet, egyet kérhetek. Őt magát, akit én szerettem volna megaján­dékozni. Öt magát, akihez a világ minden kincsét sem lehet hasonlí­tani. Nem akarok úgy elmenni, ahogyan jöttem. Szeretném úgy befogadni, mint az a méltatlan és szegényes jászol : „Tedd jászladdá a szívemet, Jer, térj be, és betér veled, Az öröm égi fénye!” Szentpétery Péter Aki egy kicsit is jártas a teoló­giai gondolkodásban, tisztában van azzal az egyszerű ténnyel, hogy a hit és a bizalom nemcsak ikertestvérek, hanem lényegében azonos fogalmak. Hinni igazából azt jelenti, hogy bízni valamiben és fordítva is igy igaz, amiben bízunk, abban hiszünk is. Aki viszont a lélektan tudományában jártas va­lamennyire, tisztában azzal a tény­nyel, ha az emberi léleknek ez a bizalom- illetve hit-készsége meg­betegszik, elveszik, neurotizálódik az egész személyiség. Talán nem véletlen, hogy korunk egyik leg­gyakoribb betegsége éppen a biza­lom-vesztésben lelhető fel, azaz a neurózis az egyik legtöbbször elő­forduló kór. Negatív kihatásairól nem most akarunk szólni, az már szakmai tanulmány lenne és nem a mi asztalunk. De a minap fel­tűnt valami meghökkentő a szá­momra. Egyedül baktattam hazafelé a csabai vasútállomásról, amikor - néhány hete - buzgó fiatalembe­rekre lettem figyelmes. A Délkelet újság reklám-példányait osztogat­ták ingyenesen és ők is haladtak lassan a város központja felé. Min­denkinek nyújtották az ingyenes újságot, a szemben jövő lányok­nak még ingyen reklámszöveggel is megtoldották. Az újságot osztoga­tó, lassan haladó párost egy, elein­te semmiféle feltűnést nem keltő gyalogos társaság érte utol. Öt férfi és két nő. Mindegyikük már koro­sabb, testesebb a középkorúaknái és közepes tempóval rótták az utat. Közhelyektől tűzdelt hangos beszélgetésük rapszodikusan aka­dozott. Utolérték az újságos fiatal­embereket, akik természetesen ve­lük sem akartak volna kivételt ten­ni, kínálták ennek a brigádnak is ingyenes portékájukat. A gyalogos brigád legtestesebb és leghango­sabb tagja azonban hegyes mon­dattal utasította vissza az ártatlan ajánlatot': „Köszönjük, mi már ki­olvastuk!” Kezét mélyen a bőrka­bátja zsebébe mélyesztette. Elő­ször meglepődtem, miképpen ol­vashatták „már” ki a még csak most osztogatott újságot, de pilla­natok alatt fény derült á valós helyzetre. Csak pár métert halad­tak, s így még mindig hallótávolon belül voltak, akaratlanul megje­gyeztem a kommentárt, amely per­sze csak belső használatra készült, ám hangerejénél fogva közügy lett: „Csak nem dőlsz be nekik? Kezedbe nyomják az újságot, utá­nad szaladnak és behajtják a pénzt irgalmatlanul! Méghogy in­gyen. .. A menetelő brigád másik tagja élénken helyeselt, és tudni vélt egy hasonló esetről. Ütemes és bölcs magabiztossággal menetel­tek tovább, büszkén arra, hogy sikeresed lerázták az újságoso­kat, akik persze mit sem törőd­tek velük tovább, hiszen gimna­zista lányok újabb csapata köze­ledett. A jelenet hihetetlenül megdöb­bentett, majdnem elfelejtettem folytatni az utam. A bizalmatlan­ságnak, a hitetlenségnek ettől a fo­kától visszarettentem, mint kály­hából kicsapó láng elől, mint a fe- lém kapó kéz elől. Vajon kik és mikor és hogyan csapták be ennyi­re ezeket a számomra teljesen is­meretlen felebarátaimat olyan mértékben, hogy beteges bizalmat­lanságot sugárzó óvatossággal tér­tek ki a legártatlanabb utcai kíná­lat elől? Vajon kik és mikor fosz­tották meg őket az emberi lélek legalapvetőbb tulajdonságától, egyrészt az elemi kíváncsiságtól (vajon mit kínálnak?), másrészt at­tól az ősbizalomtól, amely az egészséges lélek fontos és szerves része, hogy egy ingyenes, gratis kí­nált újság tényétől ennyire nem kellene megrettenni. Tényleg tartottak, hogy-ualaki-trtátfiíirfut és több-számjegyű összeget hajt be rajtuk? Tényleg előre nem látható következményektől féltek? Talán maguk sem lettek volna képesek megérteni és megfogalmazni a helyzetet. Először nagyon sajnáltam őket a bizalomtól megfosztott lelkűk miatt, a sárga rókaként bennük settenkedő gyanakvásuk miatt, hi­szen lelkünk egyik legnagyobb ter­he a bizalmatlanság, mely olykor pánikszerű rettegésbe csaphat át. De az evangélikus lelkészt is megdöbbentette ez a jelenet: hi­tünkből, teológiánkból, ige-érté­sünkből következően Luther óta rendszeresen hirdetjük, hogy van egy „ingyen újság”! Vasárnapról szály zárta a látóhatárt. Eszmélke- dő beszélgetések lélektáró pillana­tokban. Itt tették fel nekem a kér­dést: „Krisztus nélkül mit érsz?" S ha feltették, felelnem kellett. Ez, tölti ki az életemet! Telnek az évek krisztusvárással és találkozásokkal Vele. Ezek a fényeim. Egykori professzorunk, Kovács Sándor fiatal korában Halléban volt diák. Hónapos szobában la­kott, egyedül. A vendéglátó család annyira tapintatosan egyedül hagy­ta mindig, hogy még karácsony es­tére is egyedül hagyták. A család vidáman énekelt, ünnepelt, vacsorá­zott a lakásban - őt nem hívták be. Rászakadt a hazájától távoli ma­gány. Akkor irta ezt az éneket: „Kitárom előtted szívem, ó jöjj, légy vendégem nekem... ó térj be hoz­zám Jézusom." A család a szomszéd szobában vidáman ünnepelt. De igazi ünnepe, karácsonya neki volt. A szomszéd szobában fényesen csil­logott a karácsonyfa, ám neki a szive izzóit fényesen. íme, az igazi fények! (147-es énekünk.) A régi finnek - amikor még a karácsonyfa szokását nem ismerték - úgy ünnepelték a karácsonyt, hogy a nagyszobát (tupát) kitaka­rították, felszórták szalmával, azon körbeültek, felolvasták a betlehenfi. történetet, énekeltek, imádkoz-, tak... Mennyi fény lehetett ott a szívekben! Azóta betörtek ott is más áram­latok. A Karácsonyi Gyermek örö­mét és fényét kiszorította az aján­dékozás talmi fénye. De valamit mégis igyekeznek megőrizni. Az egymás közötti meglepetések, örömszerzés, amely kétségtelenül szerétéiből fakad, súlya áttevődött a „kiskarácsonyra" (pikkujoulu), amit ádvent elején tartanak, s az ajándékokat a vidám karácsonyi manó (joulupukki) adja át, s igy magát a szentestét nem terheli agyon egyetlen tennivalóként az emberi ajándékozás, s azt remélhe­tik, hogy több lehetőség marad az igazifényre figyelni: az angyalsere­gek dicsőítő énekére, s arra a ki­vasámapra, napról napra „sola gratia”, egyedül kegyelemből, in­gyen kegyelemből bocsát meg az Isten a megértő bűnösnek! Ingyen kegyelemből vált meg Jézus Krisz­tus! Ingyen és kegyelemből kínálja szeretetét, életrendjét, üdvösségét - és emberek ezrei, tízezrei térnek ki az ingyen újság elől, talán félve, hogy egyszer mégis csak behajtják rajtuk a nem is sejtett árat, talán duplán, esetleg triplán. Pedig ép­pen fordítva van: az Istentől ka­pott „ingyenes újság” el nem foga­dásának lehet meg majd a súlyos ára! Újra itt az ádvent és a kará­csony: várakozás, készülődés! An­nak a megszületését ünnepeljük majd az idén is, aki elhozta a szá­munkra ezt az „ingyenes újságot” a szeretetrTstenércjl, Aki ingyenT" kegyelemből Atyánk! Megtar­tónk, Üdvözítőnk akar lenni! In­gyen! Mert az Egyszülött Fiú fize­tett helyettünk! Már a karácsony is áldozat Jézus számára: a meny- nyei dicsőség ragyogó és szépséges világát betlehemi istállóval és já­szol-bölcsővel felcserélni, nem kis áldozat! Még csak nem is hasonlat ebben az esetben a luxus-kastély és a vályog-kulipintyó, mert a menny és a föld között, az üdvösség helye és az istálló között sokkal, de sok­kal hatalmasabb a távolság. Jézus számára a karácsony is áldozat! De tette értün^/pusztán szeretet- ből, ingyen! Vajtín /ánnyira megroggyant fagy elvészett már bennünk a biza­lom, hogy félelmünkben okosnak vélt bölcsességgel térünk ki a .mennyei kínálat elől? Talán attól félnek sokan, hogy valaki utánuk szalad és behajtja az árat sokszoro­san? Ha azokban nem bízunk, akik hazug jelszavaikkal már be­csaptak bennünket, az talán érthe­tő. De aligha lenne okos dolog bi­zalmatlanságunkat arra is kiter­jeszteni, aki ma is ingyen és kegye­lemből kínálja a megbocsátást, az új életet, az örök életet! Ingyen, mert önmaga azért szü­letett meg hajdanán betlehemi já­szolban, hogy majd a golgotái ke­reszten fizessen érettünk és helyet­tünk az ingyenes újságért: Isten szeret! Ribár János csíny lángra, amely a jászolból vilá­gít szerte az emberszívek örömére. „Már szemembe szitál egy félig nyitott ajtó fénye..." - olvastam ré­gen Ravasz László írásában. At- melegedett a szivem. Eszembe ju­tottak ismét gyermekkorom kará­csonyai, amikor már megnyílt kissé az ajtó, s láttuk bent a világosságot, amit a karácsonyfa-gyertyák és csillagszórók adtak, de még el kel­lett énekelnünk az ajtó előtt a „Mennyből jővén az angyalok"-at, vagy az „Örömdalok hangozza­nak..." régi csabai énekünket, míg szemünkbe szitált a félig nyitott aj­tó fénye... Aztán rádöbbentem, hogy ezt a mondatot az irta le, aki „bételvén az élettel". Ura elé készült az örök fénybe. Nekünk évről évre még a szemünkbe szitál a karácsony fé­nye, s zenghet az angyali dicséret. Zengjen is úgy, és igazán, hogy amikor majd már a szemünkbe szi­tál, akkor is, átlépve a küszöbön, angyalkarok énekeljék: „Örömda­lok hangozzanak..." Koren Emil Elveszett bizalom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents