Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-01 / 44. szám

Evangélikus Élet 1992. november i

A 475 ÉVES REFORMÁCIÓRÓL

Poszvék Sándor írja az Evangélikus Őrálló című lapban 1905-ben

Október 31-én

Geduly Henrik püspök írása az Evangélikus Orállóban 1908-ban

Sztehlo Kornél 1911-bn írt vezércikke

kényszerítő külhatalommal szemben. Mivé lett volna Erdély a protestantizmus nélkül és mivé lett volna Magyarország, ha ezer veszély közt forgó nemzeti léte és önállósága a protestáns Erdélyben támogatást nem talál.

Azért Luther a magyaroké is, de nem csupán a mi emberünk, a reformáció ünnepe nem csupán a mi ünnepünk a protestánsoké, hanem egész hazánké, valláskülönbség nélkül annak összes fiaié, akik ezen ünnepet, mint hazánk szabadságának, önállóságának és függetlenségének ünnepét kell hogy megünnepeljék.

Jól mondta Goethe: „mi nem is tudjuk, hogy mit köszönhetünk mindent Luthernek és a reformációnak. Megszabadultunk a szellemi butaság bilincseitől, folyton haladó kultúránk által képesek lettünk a forráshoz visszatérni és a keresz- tyénséget eredeti tisztaságában megfoghatni, és újból bátorságunk van ezen az Istenadta földön szilárdan fellépni és az isteni kegyelemből nyert emberi létünknek örvendeni."

Azért Luther és a reformáció ünnepe az egész emberiség ünnepe, a katholikusoké, görögöké és zsidóké éppen úgy, mint a miénk.

Kapi Béla püspök megemlékezéséből a 400 éves évfordulón (1917)

neti tény, hanem életelv folyton alkotó, tisztító, békéltető, üdvözítő elv, mely az élet összes viszonyaira termé- kenyítőleg s megszentelőleg hat.

Áldásai, vívmányainak mérlegelése nem e szerény cikk keretébe való. Csak egyik-másiknak száraz megemlítésére szorítkozom.

Az egyház nem földi hatalmi intézmény, hanem az emberiség valláserkölcsi fejlesztésére, a hitélet ápolására hivatott lelki közösség. Állam és egyház nem ellenfelek, az elsőségért küzdő vetélytársak, hanem közös isteni rendelésen alapuló s közös célra törekvő különböző alakjai ugyanazon népéletnek. Mentői világosabb az elme, annál alkalmasabb a hit titkainak is megismerésére. Az egyház cultusa, szervezete, kormányzata a család s társadalmi élet, az anyagi és szellemi jólét a reformáció szellemének hatása alatt nemcsak megújult, hanem a jogaiba visszahelyezett írás isteni elveinek érvényesülésével, a fejlődés azon stádiumához jutott, hol igaz rendeltetésének célját sokkal jobban megközelítheti.

Ne legyen ünnepünk csak symbo- luma azon eszmének mely emlékéhez fűződik. A magasztos történeti tényt igaz jelentőségének megfelelően csak akkor méltatjuk, ha az mi bennünk, saját kis világunkban is megvalósul.

„Tartsd meg azt, a mi nálad vagyon, hogy senki el ne vegye koronádat!” (Ján.jel. 3, II ).

ben - hanyatlik a hitbeli meggyőződés ereje?

.. .Nem új reformáczió, - de a 391 éves reformáczió alapelveinek hű követése véd, óv, fejleszt és erősít meg minket mindenkoron, - mind az időknek végeiglen. - S azért bátor büszkeséggel mondjuk továbbra is, hogy mi - protestánsok vagyunk s azok is maradunk.

„Ez a nap, melyet az Úr rendelt, örvendezzünk és vigadjunk azon” (118. zsolt. 24). „Hatalmas dolgokat cselekedett az Úr mi velünk, azért vigadunk”. (126. zsolt. 3).

Ez azon diadali ének alaphangja, mely e napon milliók szivéből, ihletett ajkakról hangzik, bizonyságául annak, hogy valóban „erős vár a mi Istenünk”.

E szűk keretbe szorított ünnepi cikknek feladata összeesik a nagyobb szabású zeneköltemény bevezető részének, az úgynevezett nyitánynak ismeretes céljával. Az alaphangnak néhány akkordban való kifejezésével, ünnepünk jelentőségének néhány vonással való ki- domboritásával megoldotta feladatát.

Mi volt a reformáció ? Első sorban a keresztyén egyházban, a hívek istenadta szent jogainak vissza- hódítása véget megindult szabadságharc.

Október 31-én tűzte ki ott a wittenbergi vártemplom kapuján a harcra szólító zászlót Luther Márton, az Isten szive szerint való férfiú. Szava nemcsak óramutatója volt egy önmagával meghasonlott kor kínos vergődésének, az elvilá- giasodott egyház gyámsága alatt nyögő szív szabadság után való vágyának, hanem biztos útmutatója is

Új reformáczió!?

„...Álljunk meg kissé ma, a reformáczió 391-ik évfordulóján és elmélkedjünk ama kérdés felől: valóban szükség van-e új reformá- czióra, valóban odáig jutottunk-e már, hogy a Protestantismus így ahogy ma van, jelenlegi dogmatikájával, egyházszervezetével, hitéletével és egyháztársadalmi szereplésével elvesztette-e már létjogát és tovafejlődésének minden fel- ^tételéif? irrwr

Nem tagadjuk - bizonyos keserűséggel, - vagy, hogy egy árnyalattal hívebben rajzoljuk meg kedélyállapotunkat, a nemesebb haragnak egy nemével foglalkozunk e kérdéssel. Mert - habár a jó igyekezetei mindenkinél tiszteletben is tartjuk s nagyon jól tudjuk, hogy az a forrás, amelyből a fent általunk is „egyházuk javáért buzgól- kodó” jelzővel megnevezett férfiak skeptikus fejtegetései eredtek: az egyház szeretete, az egyházuk javát féltő szeretetteljes aggodalom volt: - még sem habozunk kijelenteni azt, hogy aki a Protestantismus hanyatlásának, vagy fejlődésének lehetetlenségéről, vagy tova- haladásának a Protestantismus lényegéből eredő akadályairól beszél : az vagy rémképeket fest öntudatlanul, vagy nem elég mélyen bocsátkozik bele a dolog lényegének megismerésébe. Szeretheti egyházát, s dicséretére válik, hogy jövőjét aggodalmainak közlése által is erősíteni igyekszik: de maguk az ő aggodalmai nem alaposak és nem is jogosítják fel eféle conse- quentiákra, amelyeket újabban hangoztatnak, sőt amelyektől ők maguk - jóhiszeműen - félnek.

Mert két dologgal legyünk tisztában. Az egyik az, hogy aki a Protestantismus hivatásáról, tevékenységéről, sikereiről, vagy annak hanyatlásáról, fejlődése akadályairól beszél, - annak nem szabad a részt általánosítani és azonosítani az egésszel, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a magyar prot. egyház csak részszerinti töredéke az egész világprotestantismus- nak. Már pedig ezt, az egész világon elterjedt Protestantismus állapotát a maga egészében véve bírálat alá: kicsoda volna jogosítva a( Protestantismus hanyatlásáról, továbbfejlődésének bennható akadályairól, vagy pláne új reformáczió szükségéről beszélni?

.. .A másik pedig az, hogy, még ha nem általánosítunk, még ha csak itthon kutatunk, itthon diagnosztizálunk is, mert általánosságban a fentiek alapján nem szabad és nem is lehet a protestantizmus hanyatlásáról beszélnünk, ítélni a protestantizmusról akkor sem lehet a Protestantismus nélkül.

...Mi állítjuk s szükség esetén szivesen bizonyítjuk is, hogy a hol a hitbeli meggyőződés ereje hanyatlik, csak ott lehet beszélni magának

az igazság drágagyöngyét kereső, „széles úton" tévelygő léleknek az egyedül célhoz vezető „keskeny út" felé.

Ő maga ott, az erfurti klastrom komor falai közt, az önmagával vívott kemény, hosszú harccal egy világ harcát harcolta meg. S e diadallal végződő harc után Isten szent lelke a világtörténelem nagy hősévé avatta. A belső megnyugvás, a béke pálmája lön az ö jutalma s e jutalmat megosztani a világgal volt az ő történeti missziója.

E misszió sikeres betöltése ugyanazon feltételhez volt -kötve. A reformáció áldásainak a világ számára való biztosítása csak harc útján vált lehetővé. Téljesednie kellett a haladás, a tökéletesedés, az isteni üdvintézkedések történetében folyton megújuló azon törvénynek, melynek szomorú jelenségére már a Megváltó utal e szóval: „nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem fegyvert”. (Máté 10,34.).

A béke evangélioma, melyet a nagy reformátor az ő 95 tételében hirdetett, harci riadóvá lön. Harci riadóvá annak a zsarnoki hatalomnak táborában, mely századok óta rabigába hajtá a keresztyén szabadságra hivatott lelkeket.

...A reformáció nem puszta törtéA reformáció 400 éves jubileuma

A reformáció négyszázados jubileumán nem egy világtörténelmi epizód, nem is a nagy reformátor iránti kegyeletes érzés kényszerít megállásra. Ezen a napon egész hatalmas valójában elénk lép a reformáció új világot formáló nagy eszméje. Nem a múlt, hanem a jövendő, nem letűnt korszakok, hanem az örökkévalóság, nem egy felekezeti csoportosulás, nem is egy nemzet, hanem minden nép, az egész emberiség igazsága. A reformáció szelleme, mely Isten csodálatos kegyelméből hatalmas megszemélyesítőre talált a nagy reformátor egyéniségében, megteremtette az Istent kereső lelkek vallási reformációját. De azután leigázat- lan erővel kitört az egyéni reformáció kereteiből, rááradt az emberiség valláserkölcsi szellemi életének minden megnyilatkozására s teremtője lett egy új történelmi korszaknak, irányítója messze jövendőnek.

A világtörténelem nagy eszméjének négyszázados ünnepén csendes imádkozással beleillesztjük ünnepünket a világtörténelmi események zúgó forgatagába. Érezzük, hogy az izzó kohóból szerteáradó fénycsóva nem homályosítja el, hanem inkább még élesebb világításba helyezi a reformáció világ- történelmi tényét. Hősöket szülő nagy időben megértő lélekkel közeledünk azokhoz a nagyokhoz, kiknek meggyőződésén és akaraterején pihent a reformáció nehéz ügye és azokhoz a névtelenekhez, kik az üldöztetés ostromában erős meggyőződéssel és némán pergő könnyekkel öntözték egyházunk sudárba szökkenő fiatal fáját. És érezzük, hogy a mostani nagy világrendülés a maga megrázó érték- eltolódási következményeivel nem gyengíti, hanem igazolja és igazi értékében elénk állítja a reformációval egybekapcsolódó nagy erkölcsi értékeket. Világtörténelmi korszakban is van jogunk a reformáció eszméjét ünnepelni, mert éppen a reformáció eszméje által világ- történelmi korszakkal és el nem

múló értékekkel gazdagítottuk az emberiséget.

Nem törjük fel egyházunk régi sebeit, nem költögetjük álmukból fájdalmas emlékeinket, de szívünk rejtett kamrájában meggyújtjuk a múltba világító emlékezés lángját s némán elolvassuk a könnyel, vérrel megírt történelmi lapokat. Vallást teszünk a zsoltárköltő szavával: „Sokat cselekedtél Uram, Istenem Te csodáiddal és terveiddel mi érettünk; semmi sem hasonlítható Hozzád, hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.” (40. zsolt. 6.) Ne rejtsük el szívünkbe az ő igazságát, mondjuk el az ő hűségét és segítségét. Ne titkoljuk el az ő kegyelme gazdagságát, hanem inkább hirdessük az ő igazságát a nagy gyülekezetben. Hirdessük: egyházunkat az úr keze tartotta meg, az ő tervei, az ő csodatevő ereje vezette mindeddig! Áldott legyen az Úr neve örökké!

De legyenek haló porukban áldottak azok az előttünk járók, kik életüket, lelkűket a reformáció nagy ügyének szolgálatába állították. Névleg is megemlítjük a legnagyobbat, Luther Mártont, Isten kiAz igazi október 31.

Minden ünnepnek nagy veszedelme, hogy lassankint kihull eredeti tartalma, elhomályosodik az ünnep magvát alkotó történeti eseménynek a tulajdonképpeni értelme és így hamissá válik az ünneplés. Nem kerülte el ezt a kísértést a reformáció emlékünnepe sem. Igaz ugyan, hogy minden év október 31-én újra felcsattannak szónokok ajakán a wittenbergi kalapácsütések és meg- döndül az öreg vár temp lom kapuja, de sokszor félős, hogy ezekben a hangokban nem az tény rezeg tova a reformáció mai nemzedékének figyelő füléhez, amit Isten ezen a napon az egyház életében valóban tett, hanem az az elképzelés, amit a protestáns ember jöntudata az ünnep történeti keretébe belévetit.

Evangélikus voltunk, a reformáTérjetek meg!

A reformáció a 95 tétel kiszege- zésekor 1517. október 31-én ezzel az igével indult: Térjetek meg!

Ez a mondat Krisztus szava. Tehát azt jelenti, hogy a reformáció nem akar más lenni, mint visszatérés a Krisztushoz. A reformációnak ez a beköszöntője világosan mutatja, hogy a reformáció - a mai politikában sokat használt kifejezéssel élve - egy új orientációt hozott az egyház számára. Nem emberek véleményére kíváncsi hanem hogy mit mond a Krisztus? Ezzel senkit sem hagy kétségben afelől, hogy az ember számára az igazság kérdésében csak egy döntő tényező van: mi van megírva

Mikor így áll előttünk a reformáció beköszöntője, önkéntelenül felvetődik az ember számára az önvizsgálat kérdése hogy vajon a mai protestantizmus, közelebbről a magyar evangélikus egyház, még közelebbről te, meg én folytatásai vagyunk-e annak a léleknek, amely beköszöntött ezzel a mondattal 1517. október 31-én? Mi a döntő a te számodra minden kérdésben? Ha nem Krisztus és az ige, akkor nem vagy a reformáció gyermeke!

Térjetek meg! Ez nemcsak Krisztus szava, hanem az ítélet szava is. Az a Jézus, aki evangéliumnak jött a világra, ítélettel kezdi igehirdetését. A reformáció is evangéliumnak jött a világra, de neki is ítéletté kellett először válni, ítélet volt az egyház felett és ez alapjában rendítette meg a középkori egyházat, melynek tartó oszlopait Sámson erejével rázta meg a nagy reformátor.

De nemcsak az egyház felett volt ítélet a reformáció, hanem az egész emberiség felett is, mely tévútra engedte magát vezettetni, s beleolvadt abba a nyájba, amelyet járszalagon vezetett a középkori egyház.

De a reformáció a legnagyobb ítéletet az ember felett mondotta ki. Luther szerint a megtérés nem egy nagy irányváltoztatás, amelynek következtében az ember elhagyja eddigi bűnös életét és elkezd Istennek tetsző életet élni.

választott eszközét. Kegyelettel gondolunk magyar protestáns egyházunk munkásaira, hitvallóira, lelkiismereti szabadságunk hőslelkű védelmező bajnokaira, kik lelkűk vallástételével egykoron így szólották az Úrhoz: a Te kegyelmed jobb az életnél! (63. zsolt. 4.) Legyen az ő hitük szerint. Legyen életüknél nagyobb az Úrnak kegyelme. ..

Ha jelképezésre a reformáció leghatalmasabb mozzanatát kéréséin, nem a wittenbergi vártemplom előtt lefolyt jelenetet örökíteném meg, nem is a wormsi birodalmi gyűlés előtt kialakuló drámai erejű hatalmas jelenetet, nem keresgetném össze a régi- és újvilág összeütköző hatalmasságainak szimbolikus alakjait, hanem azt a jelenetet örökíteném meg, amidőn a sápadt arcú, elcsigázott, egyszerű barát kezére nyugasztott, izzó fejjel belemélyed a könyvek könyvébe és a keskeny vágású rácsos ablakon keresztül pihentető megnyugvásként lassan rászáll a mennyei békesség. Ez a lélektusakodás, az önigazság semmiségére való rettenetes ráeszmélés, a kínzó bizonytalanság útján való vergődés, mígcio és egyházunk igazi arcának a hivatásának tisztánlátásához nagy szükségünk van arra, hogy megtanuljunk alázatosan, hűségesen és figyelmesen emlékezni 1517. október

31-re.

Ehhez a naphoz előzmények után vezette el Isten azt a fiatal, jelentéktelen szerzetest, akiben egyházunk reformátoráért ad hálát az Úrnak. Három vonást emelünk ki azokból az összetevőkből, amelyek ezt a napot Luther életében megérlelték.

Mindenekelőtt ott van a fiatal Luther Mártonnak egész lelkét és életét betöltő, 'elszánt és kétségbeesett üdvösség keresése. Neki nem kedvtelés, időtöltés avagy csupán megélhetési lehetőség a teológia és a papi hivatás, hanem Isten közelségének helye, ahol megoldást remélt találni gyötrő kérdéseire, kenyeret kapni és forrást felfedezni lelke éheLuther világosan látja, hogy az embernek minden nap újra meg újra be kell igazítani élete iránytűjét a helyes irányba, az Úr Jézus Krisztus felé. Ez az a mindennapi megtérés, amit el kell végeznünk, különben hiába tértünk meg egyszer, nem fogunk soha célhoz érni. Kell-e ennél súlyosabb ítélet az ember felett?

A középkori egyház is beszél a bűnről, az ember romlottságáról, de úgy, mint amit ki lehet javítani és jócselekedetekre lehet szert tenni. A reformáció széttépte ezt az álmot, lerántotta az álarcot és megmutatta a kegyesség színe alatt is elveszett és elkárhozott embert. Ezért olyan természetes, hogy egyházunk igehirdetése a legkeményebb igehirdetés. Az a célja, hogy az emberek meglássák a bűneiket és kétségbe essenek elveszett és elkárhozott voltuk felett.

Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Ez az evangéliumnak a szava. Csak ítélet után jöhet a fölmentés. Bűnnel való szembenézés és leszámolás után jöhet a kegyelem. Törvény után az evangélium. A reformáció világosan megmutatja, hogy hirdetni akarja a kétségbeesett bűnösöknek a kegyelmet. Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa! Ez azt jelenti: Térjetek meg, mert Isten a Krisztus keresztjén megtért hozzátok! Luther nagyon jól tudja, hogy a bűntudatra ébredt embert nem lehet mással megvigasztalni, csak a kereszttel. Minden emberi próbálkozás, amely menteni szeretné kudarcot vall. Csak a kereszt, a rajta kijelentett kegyelem, az értünk ártatlanul hulló vér tud tisztára mosni és bizonyossá tenni, hogy Isten megbocsátott a bűnös embernek.

Kell-e neked a kereszt? Eleven folytatása vagy-e annak a reformációnak, mely a 95 tételben, mint egykor Mózes a pusztában az érckígyót, ezt a keresztet emelte magasra, hogy aki ránéz meggyógyuljon?

Térjetek meg! Harci riadó ez! A kárhozat felé haladó bűnös embernek ezt kiáltja Luther: Fordíts hátat az útnak, amelyen jársz és (Folytatás az 5. oldalon)

nem megpihen a bűnbánó ember- Iélek a Krisztus keresztjénél s bűnei bocsánatában megtalálja lelki nyugalmát, ez a lélek reformációjának hatalmas szemléltető képe. Ez jelképezi a hitújítás alapját és ez jelöli a vallások sorozatában a visszatérést Krisztus tanításához.

A reformáció jubileumi ünnepén felénk hangzik az apostol intése: Járuljunk Istenhez hitünk teljességével.” Hitnek kell lennie, amivel Istenhez járulunk s ennek a hitnek teljesnek kell lennie. Az igazi hit bizodalom, mellyel lelkünk üdvösségét az Isten kezébe helyezzük. Meg van-e bennünk? Ez a hit feltétlen hozzájárulás ahhoz, amit Isten vélünk és értünk cselekszik. Megvan-e ez is lelkűnkben? A hit az evangéliomban gyökerezik s a Krisztussal való állandó életközösségből táplálkozik. Megvan-e ez az örökös lelki kapcsolat? A teljes hit nem elvont teológiai elmélet, nem száraz dogma, nem paragrafusokba foglalható vallási törvény, nem emberi képzelet és nem vallásos színezetű bölcseleti rendszer. Ha hited van, mindened van, ha hited nincsen, semmivel sem pótolhatod.

zésére és szomjúhozására. Bűnei és Isten kilátástalan haragja alatt személy szerint vergődve kereste az Isten személy szerint neki szóló, feloldozó békességet adó kegyelmét. Ezen a kínos, kemény, létébe és húsába vágó úton érkezett el 1517. október 31-hez. Meghamisítja a történelmet és félrevezeti egyházunkat, aki azt tanítja, hogy más érdek vezette Luthert. Nem készült ő újkori szellemi forradalmárként a lelkiismeret és az élet felszabadítására az egyházi megkötöttség alól, hogy azután fékevesztetten száguldjon az emberi szellem s gátját szakítva élje ki magát a bűn szabadságában az ember. Nem akarta az ifjú Luther a római pápa és a római katolikuk főpapság uralmát megtörni s térdre kényszeríteni. Általában nem volt neki semmi nagyvonalú, világot átfogó, régi világot romboló, újat támasztó terve: sokkal alázatosabban, kisigényűbben indult meg. Egyszerűen kereste — de ezt azután halálos komolysággal tette - az Istent.

A fiatal Luther életében a másik, 1517. október 31-hez vezető út - az előbbinek velejárója - a biblia tanulmányozása volt. 1507-ben szentelik pappá s az erre következő tíz év még fokozottabb munkával telik el, mint a megelőző tanulóévek. Teológiai tanulmányai során különösen a szentírásban mélyed el; nem afféle olcsó kegyeskedő hangulatok felhőszárnyán, hanem kemény, tudományos, az írás értelméért küzdő munkával. 1512-ben már a teológia doktora és „biblikus professzor" a neve. Igével való foglalkozásának nem maradhat el a gyümölcse; ebben az időben lassan de egyre tisztábban világosítja meg az Isten előtte az evangéliumot. Ezzel az egy évtizedes bibliatanulmánnyal alakította ki az Isten a reformáció napjának bizonyságtevőjét. Csak a vak nem látja: ez a nap az igéből született meg. Nem emberi gondolatok, elhatározások robbantak itt ki és léptek ország-világ elé, hanem Isten igéje tört ki egy ember sok gyötrődéssel, imádsággal, munkával átszőtt belső szobájából a napvilágra.

Még egy harmadik előzetes tényezőt is meg kell látnunk Luther életében. Luther Márton fiatal korától kezdve benne élt az egyházban. Üdvösségvágyával és bibliájával nem vonult félre az elszigeteltség elefántcsonttornyába, hanem látó szemmelfigyelte egyháza életét közel és távolban: papjait, igehirdetését, minden megmozdulását, s egyéni üdvbizonytalansága mellett leikébe sajdult az egyház romlása. Nem az egyházát elítélő és új egyházat alapítani akaró, hanem egyházáért remegő s egyháza bűneiért felelősséget érző pap Luther Márton. Az elhajlott, igétvesztett egyház iránt érzett féltő szeretet is hozzátartozott azokhoz a tényezőkhöz melyek készítették Luthert Isten műhelyében 1517. október 31-re.

Reformációt igazán ünnepelni azt jelenti, hogy a bűneimből bűnbánatra döbbentő és Isten kegyelméről megbizonyosító reformátori igét személy szerint vállalom és - az érte járó keresztet magamravéve - továbbadom, s így ,fejünket; a Krisztust kereszten halálon és poklon át követem." (94. tétel).

A reformáció ünnepe

ífiolifil nt)/ .nMta Mo?í’vjnt

'A német 'cs'aszái 1903. évi szeptember 3-án Merseburgban ezeket mondotta:

„Die Türme Wittenbergs grüssen den Strom, wo der grösste deutsche Mann für die ganze Welt die grösste befreiende Tat getan und die Schläge seines Hammers aufweckend über die deutschen Gefilde schallen lies."

Abban igaza van a német császárnak, hogy Luthert a legnagyobbnak mondja a németek között, de kalapácsának ütései nemcsak Németország tájait ébresztették új életre, Luther nem kizárólag a németeké, hanem az egész világé, bizonyára a miénk, a magyaroké is.

Különösen mi magyarok mindent, egész nemzeti létünket köszönhetjük a Luther által kezdeményezett reformációnak. A mohácsi vész után szabad prédája volt ez ország külső hatalmasságok aspirációinak. Ha a nemzetbe nem önt új életet a szabadságnak az a szelleme, mellyel a reformáció hazánkat elárasztotta, hová lett volna ellentálló képességünk, hová lett volna önállóságunk hazánkat a világi és egyházi abszolutizmus járma alá

az egyháznak belső hanyatlásáról... Kérdjük: olyannak látják-e aggodalmaskodó atyánkfiái a protestáns egyházak helyzetét hazánkban, hogy jogosítottaknak érzik magukat annak a diagnózisnak a kimondására, hogy a protestáns egyházaknak népében - és csak eb1940. október 31-ére írta a HARANGSZÓBAN Veöreös Imre

Túróczy Zoltán püspök írja a Pesterzsébeti Harangszó című lapban,

1941-ben