Evangélikus Élet, 1992 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1992-11-01 / 44. szám
Evangélikus Élet 1992. november 1. A HUSZADIK SZAZADBAN Kardos Gyula dunáninneni püspök írja a Harangszó című lapban, 1942-ben Dr. Karner Károly teológiai professzor írta a Harangszó című lapban, 1943-ban egy volt, mert azt vallotta, hogy vezérét, a Krisztust halálon, poklon keresztül is követni kell. Valid te is, vezéremet, a Krisztust halálon, poklon keresztül is követni akarom! Isten engem úgy segéljen! törekednünk kell. Múltúnk értékeit azért igyekszünk megtartani, jelenünkön munkálkodni, hogy azokkal áldozatos szívvel szolgálhassuk a jövőt. A mi örökségünk a Krisztusban való élet reménysége - és lehetősége. Amit kaptunk, nemcsak megtartani, de lehetőség szerint gyümölcsöztetni is kell: szolgálnunk kell vele. Végeredményben nem a mi őseink a mi példáink, eszményképeink, hanem a Krisztus. 0 csepegtette őseink szivébe a hithűség és a testvéri teherhor- dozás készségét. Legyen boldog bizonyságotok arról, hogy mikor Krisztust akarjátok megtartani, 0 tart meg titeket. Szentlelkével képessé tesz élteteknek az 0 szolgálatára való szentelésére. Az a mi örökségünk, hogy mi a Krisztus öröksége vagyunk. Isten neki adott bennünket. Legyetek a Krisztuséi, hogy Vele szolgálni tudjatok. \ D. Ordass Lajos püspök írta az Evangélikus 1957 októberében (Folytatás az 5. oldalról) indulj a Krisztus után, akárhova vezet! Halálon, poklokon keresztül is Krisztust kell követned. Val- lod-e, hogy Ő a vezéred, s nem törődsz vele, hogy jobbról-balról miképpen csalogatnak, vagy fenyegetnek? A mi örökségünk Közel van ismét a mi szép ünnepünk, a mi hitünknek diadalmas ünnepe: a reformáció emléknapja. Előre vetjük a mi tekintetünket, hogy amikor felzúgnak az ünnepi harangok, bensőséggel tudjunk elmélyedni az ünnep jelentőségében s arcunkat és szivünket vonja be az ünnepi örömérzések pirosló fénye s ajkunkon csendüljön fel a kegyelmes Isten iránt érzett hála zsolozsmája. Úgy érezzük, hogy ünnepi érzéseinkre ebben az esztendőben fekete fátyol borul. A vérzivataros „világégés”, valahol orosz földön küzdő katonáinkra való gondolás, a véráldozatok - sok drága értéknek pusztulása - messze űzi a túláradó örömnek rózsaszínű ragyogását és arra int, keressük azt, „ami még nálunk van", tartsuk meg azt „ami a miénk" - azért szállunk vissza a reformációi ünnep közelségében oly szívesen a múltba, „ahol csillagmezőket lobbant a távol”, ahol „gazdag és szabad aranyformáló mesterekre nézünk", ahol hosszú éjeken zsoltárok fogannak és akna- mélyből énekek zúgnak, hogy újra keressük meg, szedjük össze és építsük bele életünkbe, munkánkba és jövendőnkbe - tudjuk meg, mi van nálunk és mit kell megtartanunk. A múlt: anyaszentegy- házunk és nemzetünk történelme olyan eseményekről beszél, olyan értékeket rejteget s hagy mireánk örökségképen, melyeket régi fényükben megőrizni, hasonlókat elkövetni jelenünk és jövőnk szempontjából nagy és dicső feladat. Á múltakból a hithűségnek megható példái integetnek felénk. — A Tiberis partján fekvő nagy világvárosban ott égtek egykor a kegyetlen és vérszomjas Néró császárnak a ,fáklyái”, ártatlan keresztyének égtek el, az arénák porondja itatta fel vérüket, de a keresztyénség azért nem pusztult el, mert a szívekben ott égett a mártíromság szent lángja. Perpetua kicsiny csecsemőjével sínylődött a börtönben, s ősz édesatyja arra kérte, hogy térjen ismét vissza a pogány vallásra s mentse meg saját és gyermeke életét, az aggastyán Metróst megkorbácsolták, de ők énekkel ajkukon, de hívek maradtak. A párisi vérnász, az irlandi vérfürdő, az eperjesi vértörvényszék, „a lutheránusok égettes- senek meg” törvény, mind a hithűségnek csodálatosan szép példáit tárja elénk. Akik közönyösek vagyunk vallásunk iránt, akik érdekből sokszor megtagadjuk hitünket, ne tanuljunk tőlük? Mennyi állhatatosság, mennyi missziói tűz kellett az első keresztyének megvetett, üldözött, sok jajongással folyó életéhez, hogy meg tudtak állani, a szenvedések tüzében bizonyságot tenni Krisztusról. Ha az egész világ reájuk tört is, ha az anya öléből szakították is ki a gyermeket, köszöntésük mégis ez volt: Mar an Atá- „az Úr jön”. Hol van ma a bizonyságtevő evangélikus, aki Lutherrel elmondja: „Itt állok, másként nem tehetek”, vagy Pál apostollal tenne vallomást: „Nem szégyenlem a Krisztus evangéliomát." Nem mehetünk tanulni hűséget, állhatatosságot, reménységet a magyar történelem tündöklő alakjaihoz: a szent- életű I. István királyhoz, a kegyes bibliaolvasó Bethlen Gáborhoz? A mozikat, színházakat látogató és egyletek tanácstermeiben ülő asszonyok a Lorántffy Zsuzsánnákhoz? A gyermeket átoknak tekintő, vagy az „egykét” melengető anyák Pek- ry Lörincnéhez, árva Bethlen Katákhoz? A mai hivatalnok, kisiparos, gyári munkás nem tanulhatna azon jobbágy-sorsban élő ősétől, aki társaival minden kegyúri támogatás nélkül építette fel a templomokat és iskolákat? - Kicsiny fatornyos templomok harangjainak, szószékeinek felírásai, a kelyheken, oltárterítőkön foszladozó selymeken található feliratok, adománylevelek, iskolai ösztöndíj-alapítványok intőleg szólnak a mai emberhez, aki egyházi adóját is zúgolódva 1517. október 31-én olyan ember állt a wittenbergi vártemplom kapuja előtt, aki még nem tudta, mi fog következni. Lelke mélyén sejtette, hogy nagy vihart vet el azzal a pár kalapácsütéssel, mellyel odaszegezte a 95 tételt. De neki mindfizeti meg. Azok az emberek, akik matinékra járnak, akik vikendez- nek, akik a sportpályák tribünjein tombolnak, menjenek azokhoz az őseikhez, akik hosszú kilométereket tettek meg, amíg egy-egy arti- kuláris helyen templomot találtak s oda bemehettek. Azok az asszonyok, akiknél divattá lett a válás, s akik a házassági szövetség Istentől megszentelt frigyét érzéki élvezetek színvonalára süllyesztették le, menjenek tanulni Rákóczi Györgyné- hez, akifekete kenyeret evett addig, míg ura hadban volt s Thököly Im- rénéhez, aki elkísérte uránt a számkivetésbe. Menjünk az ősökhöz, hogy megtudjuk, mi az, amit „meg kell tartanunk”. Mindent nem lehet felsorolni. De ezek is mutatják, hogy van örökségünk, aminek megtartására A mi oltalmunk A reformáció ünnepén felhangzik újból templomainkban, vallásos ünnepélyeinken az „Erős várunk”. Hatalmas melódiája eltölti szívünket, lelkünket, megtelünk emlékezéssel, felragyog előttünk Luther Mártonnak próféta-személye, a reformáció hőseinek végeláthatatlan sora. Emlékezünk. Emlékezünk nem is emberekre, hanem arra, hogy mit cselekedett Isten, hogyan szabadította fel egyházát emberi tévelygések megrontó béklyóiból, hogyan szólaltatta meg ismét a tiszta, hamisítatlan evangéliumot. Emlékezünk az üldöztetések és megpróbáltatások mártíriumok fénykoronájával ékesített hőskorára és hálát adunk Istennek azért, hogy mindeddig megőrzött, megtartott, idáig elsegített. De a reformáció több, mint a múltba tekintő visszaemlékezések ünnepe. Minden évben újból emlékeztet bennünket az evangélium drága ajándékára. Emlékeztet arra, hogy az evangélium ma is „Istennek hatalmas ereje minden hívőnek üdvösségére”. Isten ma is ebben az evangéliumban nyilatkoztatja ki magát és ma is Krisztus által ad nekünk szabadítást, vált- ságot. Ma is benne van egyedüli és egyetlen üdvösségünk. Ezt ma különösképen is jó tudAz örök reformáció parancsa Az örök reformáció parancsát ezen a mai napon mi is megkapjuk. Minket Isten arra választott ki és arra méltatott, hogy az evangélium egyházának hívei legyünk. De csak akkor maradhatunk az evangélium egyházának igaz hívei, csak akkor nevezhetjük magunkat evangéliumi keresztyéneknek, hogyha az egyetlen evangéliumtól, amelyet Isten adott nekünk, soha más útra nem hajolunk el. Ne értsük félre ezt az örök reformációi parancsot: nem politikáról és politikai eligazításról van szó, akkor, amikor az Úr megtiltja népének az elhajlást akár jobbra, akár balra. Nem valami középutas, vagy harmadikutas politikát kínál nekünk. Istennek ez a parancsa bennünket, mai gyülekezetei elsősorban is a mi keresztyén hitünk dolgaiban akar eligazítani Testvéreim, a reformációnak egyik fundamentális tanítása az az ige, amit az Úr Pál apostolnakmondott: „Elég néked az én kegyelmem." Mi tehát, evangéliumi keresztyének, soha nem térhetünk annak a keresz- tyénségnek az útjára, amelynek nem elég az Úr kegyelme, amely ezt a kegyelmet, vagy kiérdemelni akarja jó cselekedetekkel, de vigyázzunk testvéreim, mi soha nem térhetünk annak a más keresztyén- ségnek az útjára sem, amelyik az Istennek mindenre és mindenkinek elégséges kegyelmét a választottak körére akarja szűkíteni. Mi evangéliumi keresztyének azt valljuk a Krisztus keresztjére tekintve: elég nunk és hinnünk. Életünk tele van félelmekkel és aggodalmakkal. Féltjük magunkat, gyermekeinket. Aggódva gondolunk egyházunk, hazánk, a keresztyénség sorsára, ha egyszer elöntene bennünket a hitetlenség sátáni hatalmainak az álja. Hová, kihez menekülhetünk akkor nyomorúságunkban, elhagyatott- ságunkban? Ki legyen az oltalmunk, ha ránk tör az „ős ellenség” csalárdul, nagy seregével? Nem lehet más, egyedül 0, Jézus, Isten Szent Fia, a hős Vezér, aki küzd velünk és értünk. Hithű evangélikus eleinkre az elmúlt évszázadokban nem egyszer zúdultak a megpróbáltatás vizei, sokuk..felett, .megvillant a..hóhér kardja is. De egyházát, a keresz- tyénséget Isten nem hagyta. Megmaradt a „kicsiny sereg”, a mártírok véréből új élet fakadt. Ma se magunkat féltsük. Legyen életünkben is úgy, ahogy énekeljük: „Kincsünk, életünk, nőnk és gyermekünk mind elvehetik, mienk a menny örökre!” De éppen ezért szolgáljuk annál hívebben Urunkat és Krisztusunkat, népünket, nemzetünket, teljesítsük hűségesen a legjelentéktelenebb kötelességeinket is és ne veszítsük el bizalmunkat abban, akinek kezében van minden hatalom. 0 ma is oltalmunk és erős várunk. nekünk az Úr kegyelme. A reformáció másik alapvető tanítása az az ige, amelyet az Úr Mózesnek mondott: „A titkok az Úréi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a tiétek." Mi tehát nem térhetünk azok útjára, akiknek nem elég a kinyilatkoztatás, hanem a gőgös emberi ész vakmerőségével meg akarják fejteni az Úr titkait; de nem térhetünk azok útjára sem, akik racionális, faji vagy világnézeti szempontok szerint, vagy egyszerűen csak kényelemszeretetből válogatnak a kinyilatkoztatott dolgok között. A lutheri reformáció erősen aláhúzta az igének azt a tanítását is, amit az Úr Jézus mond nekünk: adjátok meg a császárnak, ami a császáré s adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Vigyázzunk tehát, evangélikus keresztyének, nekünk soha nem szabad azok útjára tévedni, akik Istent csak azért tisztelik, hogy a császárral ellenkezzenek; de nem szabad nekünk azoknak az útjára sem tévednünk, akik a császár iránti tiszteletből vagy a tőle való félelemből nem akarják, vagy nem merik megadni Istennek azt, ami az Istené. Ne térj el az igétől, se jobbra, se balra; és hogyha észrevennéd testvérem, hogy a te hited más, akkor ezen a mai napon, a reformáció ünnepén reformáld meg a hitedet; de ne emberi vélekedések szerint, hanem az Isten igéje szerint. Ne igazodjál senki és semmi máshoz, de igazodjál ma és mindörökké az Isten igéjéhez. De az örök reformáció parancsa, az örök igazodás törvénye nemcsak hitünkben, hanem mindennapi életünkben is el akar igazítani bennünket. Reformáció Négyszáznegyven éve annak, hogy Dr. Luther Márton kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára kilencvenöt tételét és ezzel megindult.a történelemnek az a nagy eseménye, amelyet azóta az egyház reformációjának nevezünk. Roppant nagy idő! Emberi emlékezet nem ér vissza odáig. Az írott és nyomtatott betűk, az események színhelyén Isten gondviseléséből megmaradt épületek őrzik azoknak a napoknak az emlékét. Ez év tavaszán jártam a reformáció bölcsőjénél. Megtekintettem a megmaradt emlékeket. Bizony, ezek is mind azt mondták nekem: régen volt az, amikor a reformáció eseményei lejátszódtak... Ott a helyszínen átvillant lelke- men egy kérdés: Nemcsak emlék e reformáció? Sokak számára elfelejtett emlék. Ezt kellett megállapítanom. Hiszen végeláthatatlan millió számra megy azoknak a keresztyéneknek a serege, akiknek egyetlen gondolata nem fűződik már a reformáció emlékéhez. Mások lelkében ugyan él az emléke, de mind a mai napig tüzesen hadakoznak ellene és még tárgyilagos higgadtságukat is elveszítik, mihelyt a reformációról szó esik. Azután rágondoltam itthoni evangélikusainkra. Hánnyal találkoztam életemben, aki kegyelettel tudott ugyan beszélni a reformációról, de csak úgy, mint halott emlékről. Drága emlék. Értékét az adja meg nekik, hogy ősök sorát tudják elsorolni, akik kegyeletes lélekkel dédelgették ezt az emléket és átadták nemzedékről nemzeKöszönöm a kérdést, mert gondolkodásra serkent, tisztázásra indít, önmagámmal evangélikus lelkészként szembenézést éS 'véleménykialakítást sürget. Minden ismétlésért hálás vagyok, mert meggyőződésem, hogy régi kérdésekre is újra kell fogalmaznunk válaszainkat. .. Sűrítve és tömören igyekszem felelni: Jézust állítja középpontba és nem Luthert. Ahogyan Reformáció idején is újra Jézus Krisztus foglalhatta el az Őt megillető helyet az egyházban és a teológiában. Luther koldusnak tudta magát élete utolsó pillanatáig, aki mégis Jézus Krisztus szolgája lehetett. Október 31. számomra Jézus ünnep és a Reformáció Jézus méltó helyre kerülése. Az egyház egyetlen igazi, drága kincsét kibányászta a bányászfiú Luther. 95 tételében (62. tétel) maga írja így: „Az evangélium az egyház igazi kincse”. Akár szegény, akár jómódú az egyház, kincse csak egy van: amit nemcsak Pál hirdetett szinte egyoldalúan, ezt Péter is tudta és vallotta: „Ezüstöm és aranyom nincs, de amim van azt adom neked, a názáreti Jézus Krisztus nevében járt.” - Az egyház ezüstnél, aranynál drágább kincse ez a drága név: Jézus. A Reformáció ünnepe az egyház- történet folyamatosságába állít. Nem velünk kezdődik a reformáció, megújulás, változás, hanem a Reformáció arra tanít, hogy 2000 év egyháztörténete összefügg és úgy újulhatunk, ha gyökereinkhez térünk vissza... A Szentírást jelentösíti. A Krisztus kezében és száján kinyíló Szentírást fontossá teszi. Luther pólyának nevezte a Bibliát, amiben igazán fontos a bethlehemi gyermek. Ez a magyarázatmód megment a betűimádó fundamentalizmustól és a Szentírástól magát függetleníteni akaró filozofikus szabadosságtól. Eszembe juttatja a hirdetett ige fontosságát. Az evangélium elsősorban „fülbevaló” Luther szerint. Hallgatnunk kell, hogy hitre jussunk és a hitben megmaradjunk. Semmi sem helyettesíti ma sem az evangélium prédikálását: sem csönd, sem tevékenység, sem pantomim, audiovizuális segédeszközök. Ezek lehetnek mind hasznos segítők, de sohasem pótlékok. Az evangélium egyházai ragaszkodnak a hirdetett ige elsőbbségéhez, akár népszerű ez, akár nem. Élet című lapban, dékre, egészen addig, mig az ő birtokukba jutott most. Csak emlék hát e reformáció? Megvallom: volt ennek a lelkemben megforduló kérdésnek meglehetősen nagy nyugtalanító ereje. Éz év nyarán - a világ evangéli- kusságának nagy találkozóján - erre a kínzó kérdésre elcsendesítő választ kaptam. Hallatán boldognak éreztem magamat. A válasz ez volt: a reformáció öröksége nem holt emlék, hanem az egyházban életelevenen lüktető erő! Nem egynéhány elszóródott, az élet sodrából félreállított világidegen embernek az egyházi közösségében él a reformáció, hanem virágzó, életerős, gazdagon kibontakozó életű egyházban. Nem meg- hátrálóban, hanem igen észrevehetően előremenetelve él a reformáció öröksége. A Jézus Krisztus életére, halálára, föltámadására, evangéliumára, a próféták és az apostolok tanításának fundamentumára épült egyházban él a reformáció. Luther Márton munkáját Isten a történelmi századokon át igazolta. Azzal, hogy az egyháznak továbbra is egyetlen feladatává tette az evangélium szolgálatát. Evangélikus egyházunk ezt a szolgálatát nem könnyű körülmények között végezte el. Bármely országban élő egyház történelmét kezdjük is tanulmányozni, ez a történelem arról beszél, hogy mindenütt küzdelmek között kellett örökségét megvédelmeznie. Egyik helyen üldöztetések viharos, vagy véres próbái között, másutt a korszellemmel viaskodva, megint másutt nélkülözések és nyomasztó szegénység között. De mindenütt szolgálatban áll máig is. A Reformáció ünnepe állásfoglalásra késztet - félreértések és félremagyarázások ellen. Nem tartom Luthert áz emberi lelkiismeret bajnokának, az ő lelkiismerete az Ige foglya volt. Nem hiszem, hogy ő az első keresztyén reneszánsz ember, aki előtt nincs már tekintély, az egyház tekintélye sem. Luther szerette és becsülte az egyházat, a szentek közösségét, az univerzális Krisztus testet és nem volt individualista, mint sokan vélik. - Nem tekintem őt kérlelhetetlen hősnek és óriásnak. Félt is, remegett is. Nem azért beszélt, mert hőskö- dött, hanem mert nem tudott hallgatni, mint Pál, aki azt tartotta jajnak (ítéletnek) ha nem szólja az evangéliumot. Nem tekintem őt minden német példaképének. Ismerem mit tett a német nyelv egységes kialakítása érdekében, tudom, hogy szerette a német nemzet nemességét és szász parasztjait - azért tudta őket dorgálni is, de köA nagy kor, amelyre emlékezünk, a felfedezések kora volt. Amerika felfedezésével nagyobb lett a világ, egy új világ nyílt meg. De nemcsak földrajzi felfedezésekre emlékezünk. A régi kor újrafelfedezésével új életlehetőség támadt. A könyvnyomtatás és más feltalálásokkal szédítő lehetőségek nyíltak. Alapjában azonban mindebben az ember önmagát fedezte fel. Nem lehet ezekkel egy sorba állítani, de a reformáció az evangélium felfedezése volt, vagy legalábbis újrafelfedezése. Ezért ír Luther Márton olyan örömmel, a felfedezés örömével az újra megtalált evangéliumról, a legjobb, legör- vendeztetőbb hírről az egész világon, amely olyan, mint a nap, sugarai átragyogják és bemelegítik az egész teremtettséget. Ez az evangélium pedig: Isten nem veti el, sőt szereti a megtérő bűnöst, megbocsát és irgalmával gyógyít és újít. Ezért nevezi később maga is az irányt, a mozgalmat, ami elindult evangéliuminak (németül „evangelisch”), tudjuk, ebből lett később az evangélikus megjelölés. Kevesen gondolnak ma arra, hogy evangélikusnak lenni nem egyszerűen felekezetet jelent, hanem ezt: evangéliumi keresztyénNálunk is. Az egyház él! Isten igazolta és megtartotta a reformáció szolgálatát. De bizonysággal tudom, hogy amikor ebben az esztendőben Isten újra megengedi nekünk, hogy a reformáció ünnepén előtte hálaadó lélekkel álljunk meg, akkor ezt az ünnepet nem azért ajándékozza nekünk, hogy emlékeink közül a reformáció múlt eseményeivel ösz- szefűzőket ébresztgessük magunkban. Nem is azért, hogy számba vegyük a világban élő evangélikus egyházunk nagyságát, erejét, mérlegelve kérdezzük gyarapodását. Hanem ez az ünnep arra szolgál, hogy ráirányítsa tekintetünket legfőbb kincsünkre, a reformáció középpontjára, az üdvösségünkről szóló evangéliumra. Ez az evangélium él! Életben maradásáról Isten egészen döntő módon éppen a reformáció szolgálata által gondoskodott. .. Él az evangélium!... Nekünk most ezt hirdeti ünnepünk, amikor hálaadással jelenünk meg Isten színe előtt. Belőle hatalmas erővel megszólal felénk az üzenet, hogy hányattatott életünk fölött változatlan hűségével és szeretetével ott őrködik Istenünk, akit szabad Atyánknak neveznünk. Bűnben tévelygő, nyugtalan lelkiismerettel hányódó, haláltól remegő szívünknek éppen az evangélium, Isten élő Igéje mondja el a fölszabadító szót: Krisztus megváltó halála árán bűnbocsánatunk, öröklétünk és békességünk van. Ebből az élő evangéliomból árad ránk Isten Szentleikének áldása, világossága. Ez segít, hogy sok emberi tanácstalanságunk helyett célegyenest tartsunk üdvösségünk elnyerése felé. Ez az evangélium bizonyosít meg bennünket arról, hogy miénk a menny! vetői nem okvetlen csak németek lehetnek, a lutheranizmus nem csak német vallás. Nemrtekintem vallási zseninek, hanem olyan egyszerű embernek, akit Isten ereje, az evangélium megragadott és így Isten nagysága látszott meg rajta, mert a „Krisztus bolondja” lenni és így bölcseket szégyenített meg. A Reformációban tanulom a helyes sorrendet az egyházban. Az egyházi szervezet, struktúra, tisztségek mind-mind másodrangúak, a fő az evangélium hirdetése, ha ez folyik, úgy nincs más dolgunk, mint megtalálni a megfelelő kereteket. Őszintén örülök, hogy legalább évente egyszer október 31. körül rá vagyunk kényszerítve, hogy foglalkozzunk a Reformáció történetével, neves és csak Isten előtt ismert személyeivel és közben áldhatjuk URUNK nevét! Dr. Hafenscher Károly ség. Ez pedig ott kezdődik, hogy az evangéliumból élünk, hallgatjuk a jó hírt, hogy Istenünk kész visszafogadni és megújítani újra meg újra. Evangéliumból élni azt jelenti, hogy meríteni belőle, olvasni és hallgatni szorgalmasan. Már Luther is panaszkodik: vannak olyan fickók, akik nem hallgatják az evangéliumot és magukat evangéliuminak nevezik. De ehhez hozzátartozik az evangéliumhoz méltó élet is. Isten jó hire olyan erő, amely képes életünket változtatni és formálni is. Akik az evangéliumból élnek, nem élhetnek akárhogyan. S végül az evangéliumi élet az evangélium továbbadása. Miért van az, hogy mások kötelességüknek tartják ezt, az evangélikusok nem? Nincs itt valami baj nálunk? Az evangéliumi élet és misszió szorosan összetartoznak. Evangélikusnak lenni azt jelenti: evangéliumi életet élni. Meggyőződésem szerint ez a reformáció mai üzenete. És az a nagyszerű, hogy Isten evangéliumát újra és újra fel lehet fedezni. Isten segítse evangélikus egyházunkat s benne mindnyájunkat az evangélium felfedezésének örömére, ahhoz méltó életre és az azt továbbadó felelősségre - evangéliumi keresztyénség- re. , Keveházi László Dr. Kékén András reformációi igehirdetése a Deák téri templomban, 1948. október 31-én Mit jelent nekem a Reformáció ünnepe? A reformáció - evangéliumi keresztyénség
