Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-12-08 / 49. szám
A ZSINAT TEOLÓGIAI MEGALAPOZOTTSÁGÁÉRT A TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG MUNKÁJÁRÓLA zsinati munkán is túlmutató jelentősége van a dr. Hafenscher Károly vezette szakbizottságnak. Hiszen fontos, hogy minden korban megfogalmazódjék, identitásunk kérdése, választ adva olyan problémákra is, melyek 16. századi Hitvallási Irataink megfogalmazásakor még nem merültek fel. Ezekre is megkísérel választ keresni és megfogalmazni ez a zsinati bizottság. Két ülést tartottak eddig. Első ülésükön három témakörben folyt a tárgyalás. A teológiai alapkoncepciók és egyes teológiai alapkérdések alapos megtárgyalása mellett (felfogásunk a zsinatról, egyháztagságról lelkészek és nem lelkészek helyéről az egyházban, a hatalom és a szolgálat viszonyáról az egyházban, az egyházi funkciók értelmezéséről, istentiszteleti, tanítói szeretetszolgálati munkánk) szó volt egyházunk szolgálatáról a mai környezetben. így az ökumenikus kapcsolatokról, viszonyunkról a mai társadalomhoz, globális perspektívákról. A zsinati nyilatkozatot tárgyalva, az a véleményük alakult ki, hogy elfogadásával elkésett a zsinat. Vagy első ülésszakán kellett volna elfogadnia, vagy pedig, ha ez nem történt meg, akkor a zsinat végén kellene megfogalmazni. A két testvérbizottság vezetőinek meghallgatása után a teológiai bizottság úgy döntött, hogy a sok felmerült kérdés közül öt különösen is kiemelkedik, melyekre választ kell keresni. Ezek: a hatalom kérdése és jelentősége egyházunkban; a paritás történeti áttekintése; a nem teológiai tényezők szerepe egyházunk munkájában; az egyháztagság kritériuma és kritikája; egy Hitvallás megfogalmazásának lehetősége és az esetleges zsinati praeambulum szerkezete. Második ülésükön, melyet november 15-én tartottak, a felvetődött öt témát tárgyalták meg, elemezve a Testvéri Szó munkacsoportjának és a Nyugat-Békési Egyházmegye Zsinati Előkészítő Bizottságának javaslatait. A munka során nem születtek kész tételek, hanem egyfelől az úgynevezett provokatív kérdéseket, másfelől az ellentétes véleményeket regisztrálták. I. A hatalom kérdése az egyházban. A hatalom kérdése eldőlt már. Jézusé minden hatalom mennyen és Földön - az egyházban is - nem az egyházközségé, nem a zsinaté, nem is a püspöké, vagy a felügyelőé. Az egyháznak legfeljebb felhatalmazásról, meghatalmazásról szabad beszélni, de teljhatalomról soha. Térben, időben, történelemben és globálisan, sőt univerzálisan Övé minden hatalom: a Magyarországi Evangélikus Egyház - helye, ideje sem kivétel, ezért a doxológiának gyakori emlegetése helyénvaló: Tiéd a hatalom. Ez a „Jézus Krisztus Úr" hitvallás aktualizálása. Megment a despotizmustól és a néphatalomtól egyaránt. - Problémát jelent, hogy az exousia és a potestás már az ókorban is két külön fogalom volt. - Nem feledhető, hogy Urunk hatalmát szeretetre használta. A hatalom kérdése (Pilátus) még világi szinten is végiggondolandó („inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embernek” konfliktus esetén), - Az igazság és szeretet kérdése is felvetődik. A hatalomért való küzdelem természetes e világban „de ne így legyen közöttetek”... A szolgálat szó bármennyire is elkoptatott, nem kerülhető el ma sem. A szolgálat nem szervilizmus. A hatalom kísértésével tudatosan küzdeni kell minden szinten, a hatalom torzíthat, démonivá tehet, harctérré változtathatja a misszióra rendelt egyházat. - A hatalmi harcok a mai magyar keresztyén felekezetekben béníthatják a munkát. (Pl.: a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa.) II. A paritás kérdése, történelmi értelmezése a MEE-ban Speciális magyar helyzet az egyházi vezetés terén a hazai Egyházi Törvényekben a nemesek kiváltságos helyzete, amit lelkészek szuperintendensek nem mondhattak meg, azt az evangélikus nemesek igen. Később nemcsak politikai alapja és háttere, hanem filozófiai megalapozása is volt. (Felvilágosodás antiklerikalizmusa). A történelemben egy bizonyos ingamozgás észlelhető most is: A marxizmus által is támogatott egyházi klerikalizmus (bizonyos ortodox egyházi reminiscenciákkal) ellenhatásaként most laicizálódása a kívánatos... Más kérdés az egyetemes papság nem „protestáns”, hanem biblikus elve (lPt 2) a keresztséggel kapcsolatos kijelentése. Ágendánk „Lelkészavatásról” szóló fejezete jól igazít el má is, amikor kiemeli, hogy a lelkésznek nem magasabb rangja, hanem nagyobb felelőssége van és teljes idejű igehirdetőkre szüksége van a gyülekezetnek (rite vocatus), akit erre a szolgálatra képez ki egyházunk, akit ezért vizsgáztatnak püspökeink és hívnak meg gyülekezeteink. Az egyházkormányzatban azonban minden szinten kettős vezetés lehetséges, mint egyik formája az egyházi vezetésnek ugyanakkor tudjuk, hogy nem minden evangélikus egyházban van az így a LVSZ- ben sem, de ez olyan hagyomány, ami a MEE keretében megőrzendő és ellentét szitása elkerülendő a lelkészi és nem lelkészi elem között éppen kisebbségi egyházakban bevett forma - „ideológiát” nem szabad belőle kreálni. A kettős elnökség a gyülekezetek és az egész egyház hasznára kell, hogy fungáljon. A történeti áttekintés még várat magára. III. A nem-teológiai tényezők szerepe a MEE-ban. Az egész ET, de a hazai ET is világosan mutatja, hogy nemcsak teológiai tényezők hatottak az egyházban (Nagy Konstantinusz szerepe a Niceai Zsinaton, a császárok szerepe a középkorban, választófejedelmek Luther idejében, a Habsburgok szerepe a hazai egyháztörténetben. A két világháború közötti ún. keresztény kurzus, a tényleges szocializmus korszakában állami befolyás, mai pártpolitikai és gazdasági tényezők hatása nem elhanyagolható tényező. Naivitás azt hinni, hogy az Egyház nem e világban él. Reálisan számolni kell a nem teológiai tényezőkkel: Magyarország geopolitikai helyzetével, társadalmi struktúrájával, a tradíció szerepével több vonatkozásban is: magyar és nemzetiségi relációkkal, és az évtized égető kérdéseivel. További kutatás és eszmélődés tárgya lehet a nem teológiai tényezők felismerése és kontrollálása (pl. a mai természetesnek vett demokrácia mennyiben egyházi kritérium, az isteni törvény és az emberi törvény milyen viszonyban vannak, antinomista-e, aki nem engedelmeskedik az egyházi törvénynek, társadalmi pozíció, kulturális tekintély, gazdasági helyzet, életkor és nemek megosztása mennyire játszik bele az egyházi struktúrába. IV. Az egyháztagság kérdése váltotta ki a legnagyobb vitát a Teológiai Bizottság Teológiailag ez a legkritikusabb kérdések egyike. Két szélsőséges álláspont között széles skála húzódott a véleménynyilvánítások során. 1. Széles ölelésű egyháztagság-fogalom minden feltétel nélkül. 2. Egyházfegyelmet igénylő, a megkeresztelt, vagy megkonfirmált egyháztagok kötelességeit és jogait tisztázó gyülekezeti tagságigénylése. Kompromisszumként jelentkezett egy distinctio az egyháztagság és a gyülekezeti tagság között. Egyháztag az Isten megkeresztelt népének tagja, akár gyakorolja a hitét, akár nem - gyülekezeti tag viszont az, aki az igével és szentségekkel rendszeresen és tudatosan él, anyagi felelősséget vállal, keresztyén életvitelt gyakorol. Előkerült egy érdekes szekuláris meghatározás: az egyház az a nonprofit szervezet, amelybe önként jelentkeznek a tagok, vállalják a szervezet alapszabályait és életrendjét, az ebből adódó kötelességeket is pl. a miszsziói gyakorlatot: új tagok szerzését. Az egyháztagságnál még fontosabb az Egyház és benne a MEE fogalmának tisztázása, két oldalának bemutatása, ti. egyfelől koinonia (közösség), közös javakból részesedés, másfelől societas, vagyis mint minden más emberi közösség definiálható. Az előző jelleg szociológiailag megfoghatatlan, kicsúszik minden kategóriából, az utóbbi szociológiailag is definiálható. Az egyházjog ezzel az utóbbival próbálkozik, ugyanakkor megfelelő keretet biztosit a megfoghatatlannak. Külön kérdés a gyermekek kérdése, a konfirmáció bonyolult (és az egész evangélikus világban ma, tisztázatlan) kérdése - ami Luther idejében pl. nem is volt gyakorlat - ma meg a felnőtt egyháztagság egyik kritériuma. (Előkerült a kommunikánsok szerinti számlálás lehetősége, a latens keresztyének ügye, a reevangélizáció tényleges mai feladata, a kegyelmi eszközként adatott szentségek és cselekmények mint fegyelmi eszközök). Külön figyelnünk kell a „strukturalizmusra" a Struktúra Bizottságban - hangsúlyozva a struktúra szekunder jellegét és a „sola structura” kísértését elkerülve V. A Hitvallás lehetősége és a praeambulum kérdése. A praeambulum helyett esetleg megoldásként kínálkozik, hogy a törvények elé mindig teológiai bevezetés írandó. Részletes, a 20. század formanyelvén írt Hitvallás nem a Zsinat feladata - még akkor sem, amikor érezzük egy ilyen könyv szerkesztésének szükségességét (Felnőtt Káté?). A Hitvallás jellegű rövid zsinati bevezetés identitásunk tisztázását szolgálná: kik vagyunk a világkereszténység nagy családjában és a magyar társadalomban (múltunk-jelenünk). (Lehetséges ez Szentháromság formulát használva, esetleg a Jézus Krisztus Úr alaphangján, esetleg az LVSZ alapokmányának megfelelően.) A Szentírásra és a Hitvallási iratokra hivatkozással általánosságban - de abban a tudatban, hogy a Hitvallások recitálása nem jelent még tényleges hitvallást (Kérdés volt, hogy ma a status confessionis helyzetében vagyunk-e vagy sem?) Az Ágostai Hitvallás nem követelte meg, hogy minden keresztyén fogadja el az ÁH-t - hanem megállapította, hol van egyház, a többi hitvallási iratunk is túlmutatott önmagán, csak a Concordia könyv kialakítása után vált kritériummá (1580) a Concordia könyv elfogadása is. A hitvallások névleges elfogadása még nem jelenti a tényleges tanfegyelmet, amire pedig szükség van egy erősen pluriform helyzetben. Hogy a hitvallás csak lelkészekre vagy egyháztagokra általában kötelező (ismeret és megvallása)? - nyitott kérdés. - Feltételezhetjük minden presbiterünkről, hogy minden hitvallásunkat ismeri? Nem nevel e a hitvallási követelmény egy olyan, „egyházi elitet”, amely exkluzív közösséggé válik és kizárja Jézus kicsinyeit? Attraktív-e egy olyan közösség, amelyben ilyen intellektuális követelmények vannak? - Csak intellektuális kritériumok megtartása az evangélikus hívő normája? Az egzisztenciális viszonyulás nem jelent-e többet?- Kell-e teológiai képzettség a keresztyén léthez? Ugyanakkor lehet-e olyan helyzet az egyházban, amikor teológiára és teológusokra már nincs szükség? Anarchia-e a pluralizmus? Az ökumenében nem éppen az a feladatunk, hogy saját színünket adjuk - vagyis evangélikus identitásunkat megtartva legyünk nyitottak? - Tudunk-e mindenfelekezettel- azért mert Jézus Krisztus nevét emlegeti - valamilyen formában - minden további nélkül közösségben lenni? Nem kell-e a szekularizáció idején (és az újra meg újra jelentkező szekularizmus, mint ideológia idején) kívülállóknak világosabban megfogalmazni mai nyelven és gondolkodásformában keresztyén mondanivalónk és életvitelünk lényegét? A hitvallás a parttalan pluralizmus veszélyét segít elkerülni egyfelől, másfelől a misszió komoly eszköze lehet. A teológia és egyház kölcsönös egymást segítő kapcsolata a mi körülményeink között elengedhetetlen. Egyház teológia nélkül szektává lehet, teplógia, ,egyh(t? nélkül intellektuális ismeretszerzés s mint ilyen luxus... A mindig „corpus mixtumként" élő egyház (pí. MEE) és a mindig úton járó teológia (a communio viatorum teológiája) a zsinaton sem tud tökéletes, perfekt teológiai munkát végezni, vagy ilyen eredményt felmutatni. Rész szerint van meg bennünk az ismeret, a teológiai is! Múlt számunkból betegség miatt kimaradt Piri Magdolna jegyző életrajza, bemutatkozása. Most pótoljuk az elmaradt bemutatást: EGYEDÜL ISTENÉ A DICSŐSÉG! Zsinat közben - iskolák margójára A Balaton északi part egyik neves, ősi gyülekezetének, a kővágóőrsi gyülekezetnek kis filiájában, Révfülöpön nőttem fel. Az anyagyülekezet, melynek tagjai voltak évszázadokra visszamenően mind édesapám, mind édesanyám ősei, számomra a mai napig meghatározó jelentőségű. Kővágóőrs, melynek evangélikus templomában a 13. század óta hangzik Jézus Krisztus evangéliuma. Kővágóőrs, melynek többek között olyan híresség is volt lelkésze, mint Kis János, a későbbi püspök, Berzsenyi Dániel felfedezője, ez a gyülekezet indított el, testvéremmel együtt, a lelkészi pályán. 1984-ben szigorlatoztam és kerültem lelkészi munkatársként a kemenesaljai bobai gyülekezetbe, ahol 1987 óta már mint felavatott, beiktatott lelkész szolgálok. Egy ódon történelmet sugárzó gyülekezetből, egy a hazai evangélikus egyháztörténet számára nem kevésbé jelentős tájegységre jöttem és talán ez is magyarázza azt, hogy hamar otthonra találtam itt Kemenesalján. Életfelfogásban, gondolkodásban hasonló emberek vártak itt rám, mint akik közül otthonról eljöttem. Itthon érezhettem magam különösen is, mert - Istennek hála - kezdettől fogva sok gyermekkel foglalkozhattam, mely a legnagyobb örömöt jelenti számomra. Sok-sok félelemmel, szorongással, az elégtelenség állandó tudatával végzem munkámat, de lelkem mélyéig hálás vagyok Istennek azért, hogy kezdettől mélyen hívő, higgadt, bölcs embereket állított és állít mellém szüleim, testvéreim, idős lelkész testvérem, gyülekezeti felügyelőnk és gyülekezetünk sok tagja személyében, akik szeretetükkel, imádságukkal tudom, hogy állandóan kísérik életemet és munkámat. Zsinati tagságom és munkám felelősségét is csak ezzel a szerető és imádkozó háttérrel vagyok képes hordozni, annak az igének az állandó fényében, amit Ef 3,20-ban olvashatunk és ami beiktatásomkor is választott igém volt: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké. Ámen.” Isten újra és újra megpróbálja zsinataiban egyházunkat. Evangélikus történelmünk minden zsinata kemény helyzetben, sohasem sima ügyként valósult meg. Igaz ez a mostanira is. Ahogyan a Fasori Gimnázium szép, tiszta díszterme és alagsori, ízléses étterme nyugalmat, rendet sugároz, úgy a küldöttek arca, szava, izgatottsága valami másról is vall. A rengeteg papír, a növekvő dossziék, cgy-egy fogalmazvány többszöri újraindítása valóban velejárója a zsinati munkának. Engem mégis az eddig eltelt időszak elemi erővel figyelmeztet arra, hogy el kellene végre szakadni a múlttól. Fel kellene számolni a hátrafelé tekingetést a modernség látszata alatt, és szembenézni végre a jelennel, s ami még ennél sokkal fontosabb: a jövővel mint Istentől kapott új lehetőséggel, ma, amikor már a régi kor gyávája is meri kiáltani: van jövője az egyháznak. Miért nem tudunk bátrabban gyülekezetközeibe és egyházközeibe kerülni? Miért nem merészebb és bátrabb a fogalmazás? Miért kell még mindig óvatosan, finomkodva, ügyeskedőn alkotni? Rajtunk maradt volna az ősi kín: ki rejteten, ki finoman, ki itt-ott célozgatva személyekben gondolkodik csupán? Észre kellene vennünk, hogy gyülekezeteink igét, életet, szeretetet és energiát várnak tőlünk. Meg lehetne látni, hogy vágyódás van templom és szószék, tanítás és közösség után, ha az valóban él. tevékeny és korszerű. Ám menekül az 1991-es év végének embere onnan, ahol régi szólamokat szürke papírokról, értékvesztetten adogatunk. A ma emberéhez csak akkor érhetünk közel, ha ismeretben, tudásban, értékben és személyes hitéletünkben ott harcoljuk a hit harcát, ahol a ma embere keresi és kutatja a folytatás, a kiút, az újulás lehetőségét, jobb szóval: alkalmát. Időszerűtlen, óvatoskodó magatartással, személyek védelmével és személyek támadásával kitöltött programmal nem megújulni, hanem megtorpanni és sebeket ejteni lehet maradandóan. Az Oktatási és nevelési bizottságban dolgozom. Naponta olvasom a híreket, tanulmnyozom a leveleket, hallgatom a telefont az induló iskolákról és egyházunk megújuló hittantanításáról. Örömöt jelent ez „első olvasatban”, de túl nagy a mellékzörej a másodikban és a harmadikban. Iskolákat igényelünk vissza, épületeket gyűjtünk, és elindulunk egy úton, ahol az indulásnál sem érezzük igazán, hogy valóban ez a korszerű és ez az időszerű feladat, melynek prioritása és aktualitása van. Mit ér a nagy torony magában, még ha néhány méterrel magasabb is a más felekezetüek templománál, ha az épület belsejét nem szakítja szét a tartalom és az üzenet ereje és minősége? Hová tűnt a lutheránus ismeret, tudás és kutatás öröme az evangélium igazi fényével? Nem azért hirdethetik néhányan itt-ott a negatívumok zászlaja alatti szólamokat, mert hallgat az „egészséges közép”, templomra, szentségekre és üzenetre vágyó, és abból ma is, most is élő réteg? Valóban kell az iskola, óvoda, egyetem, de csak gyötrelem lesz, ha nem előzi meg a tartalom és érték felfedezésének igazi, eredeti öröme. Hiába építettek meg az elítélt évtizedek alatt megannyi művelődési házat a még korábbi időben olvasásáról, színjátszó köreiről híres községekben, ha bennük az egyetlen tartalom a nyelvtudás nélküli közegbe üvöltő, angol nyelvű zene volt. Zsinatunk nagyon drága alkalom. Anyagilag is. Még inkább erkölcsi szempontból. De egyértelmű ajándék az újulásra. Küldötteknek és otthoniaknak drága közössége Krisztus színe előtt. Ehhez azonban meg kell tanulnunk nekünk, akik ott ülünk, s a kapott feladatról még akkor sem mondhatunk le, ha több esetben kisebbségbe szorulva, de szívünk és értelmünk szerint szólalhatunk meg és gyülekezetünk érdekét képviselhetjük, és meg kell tanulniuk a nem választott tagoknak, a szakértőknek, hogy elmúlt az ideje az ellenségkeres^s művészetének. Egyetlen utunk van, ha együtt és egymásért a kinek-kinck adott ajándékok szerint segítjük a Krisztus ügyét egyházunkban. Mennyi kérdés szakad ránk akár csak egy bizottság területén is! Nevelés, oktatás. Kivel? Honnan? Miből? Mit? Evangélikusként, eleinkre is gondolva azt érzem a legdöntőbbnek, hogy milyen minőséget. Még nekünk is, akik a harmincas éveink végén járunk, akadtak bölcs tanítóink és érett oktatóink, akik megtalálták a módját, hogy néha ugyan a sorok közt, de „aranyat” nyújtson számunkra, ha figyeltünk. De vajon a mi gyermekeink, unokáink mit kapnak? Személyek lejáratása, értékek értéktelenítése, kincsek óvatos eltüntetése nem lesznek nevelési és oktatási erők a jövőben. Vitatkozhatunk azon, hogy mi a döntő? Ismeret vagy evangélizáció, „liberális” teológia vagy „hívő” teológia. De bármerre is lépünk, egyet nem feledhetünk: ha a Szentírás és Luthert nem vágyunk képesek a Szentlélek által megvilágosított józan ész küzdelmében a mai kor nyelvére fordítani, és tápláló eledelként átadni, akkor a megszerzett épület és vagyon rideg fájdalom marad önmagában. Igaznak tűnik a vélemény, új középvezetők kellenek a jelenlegi, nagyon eltérő kvalitású esperesi és földrajzi adottságok helyett. De itt is, mint sok más kérdésnél döntő módon egy alapkérdés feszül. Amíg nem sugároz tartalmat és vonzó értéket egy-egy gyülekezet, addig a struktúra és a modell nem lehet más, csak kép nélküli, esetleg kifogástalan keret. Forduljunk bátrabban zsinaton belül és zsinaton kívül a jövő felé! Ne forduljon elő többször az, hogy később keressük, mitől evangélikus egy iskola vagy egy intézmény. Ott szülessen meg esetleg egy egészen új és váratlan képződmény, ahol Isten Szentlelke az értelmünket megvilágosítva váratlanul is újat kezd közöttünk. Ott áll Gyenesdiás, Balatonszárszó és talán még más épület is, alkalmas hely, rajtuk a név: evangélikus, de mozgató, tanító, nevelő program nélkül, kihasználás nélkül. „Téliesítetten”. Hány konferencia, hány továbbképzés, hány tudományos igényre nevelő alkalom maradt el, mert nagyobb a keret, gyorsabb a helyi ügyeskedés, sikeres a vásárlás, de nincs, és nem előzte meg igazi tartalmi és belső érlelődés a döntést. Tudom, hogy sok helyen hiányzik ma a lelkész. Kevés a hitoktató. Nem elég a szakképzett ember. De egyet ne felejtsünk: Isten képes megőrizni gyülekezetét átmeneti időben is. Népe számára azonban a legnagyobb kísértés a gyorstalpalás. A hirtelenkedés útján született álmegoldás. Kellene felnőttképző, kántorteremtő, hitoktatóárasztó intézmény egyházunknak valóban, de nem a hirtelenség kényszerével, nem mindenáron. A Nevelési és oktatási bizottság munkáját abban látom döntőnek, hogy óvjon a tartalomhiánytól, a minőségvesztéstől, az erőtlenkedő újulástól. Ágostai hitvallású evangélikus keresztyének akkor lehetünk igazán, ha zsinatunk felnő, és rátalál az igazi értékek felfedezésére és őrzésére a múlt felől érkezve. De nem marad ott soksok óra után is. Hanem még akkor is jövőt épít, ha fiatalabb vagy idősebb tag és póttag esetleg elköszön tőle. Nem a türelmetlenség íratja ezeket a sorokat velem. Sokkal inkább az a vágy, hogy ne hallgasson senki a zsinat ideje alatt, akit izgat és érdekel, mi lesz 1991 után valóban evangélikus a nevelésben és oktatásban, óvodától egyetemig Magyarországon. Bizottságunk minden tagja azt szeretné, ha olyan oktatásunk és nevelésünk lenne, ahol nem „valamely rendtartás szűk bilincseibe kényszerítjük a Krisztus-követő embert”1, hanem a „krisztusi felséges szabadság csodálatos lehetőségében”2 élhet, gyógyulhat, újulhat meg naponként a végső és teljes újulás igaz reménységében. Ebben az értelemben érzem és vallom, hogy Isten próbálja hitünket zsinatunkon: tudunk-e végre valóban krisztusi perspektívában, communió sanctorumként imádkozni, élni és küzdeni. Szabó Lajos (' és 2: az idézetek a Teológiai Akadémia tanulmányi és vizsgarendjéből valók.)
