Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-10-06 / 40. szám

II Evangélikus Elet 56. ÉVFOLYAM 40. SZÁM 1991. OKTÓBER 6. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 19. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 12 Ft Aki szánt, nem húzza az ekét, nem is tolja, csupán az irányát szabja meg. Életünk eseményei is ilyen moz­gásban vannak, s mi nem tehetünk mást, minthogy tartjuk az egyenes irányt, az Úr Jézushoz vezető irányt, és mindenben amit megélünk és cselek­szünk, Hozzá igyekszünk. Feléje kell igyekeznünk, s akkor a barázda magától is oda vezet. Albert Schweitzer A TARTALOMBÓL A MÚLT ÉS JÖVÖ TALÁLKOZÁSA ASZÓDON EMLÉKTÁBLA A VOLT MISKOLCI EVANGÉLIKUS JOGAKADÉMIA ÉPÜLETÉNEK FALÁN JÉZUS ISKOLÁJÁBAN 1849. október 6. Sokáig nem volt szabad, majd nem „illett” erre a napra emlékezni. Most tisztelegjünk úgy a vértanúk előtt, hogy felidézzük azt a napot, a véres eseménye­ket. Még alig világosodott, amikor elővezették az elítél­tek első csoportját, akiket „irgalmasan” golyó általi halálra ítéltek, mert vagy nem harcoló csapat pa­rancsnokai voltak, vagy a császári hadsereg vezetése előtt tették le a fegyvert. Ehhez a csoporthoz tartoz­tak: Kiss Ervin, Sclnveidel József, Dessewfy Ariszti­­deszés Lázár Vilmos. Felsorakozott a 16 tagú kivégző csoport is. Kiss Ernő még így káltott. „Szegény ha­zám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” Eldördült a sortűz. Három tábornok élete azonnal befejeződött. Kiss Ernőt nem találták el Maga vezé­nyelt újra tüzet. Egy tiszt lőtte le közvetlen közelről. Következett a második csoport, akiket kötél általi halálra ítéltek gyorsan összeácsolt bitófákon. Egyedül Leiningen Károly viselt egyenruhát, megnyerve őri­­zőit, a többiek feketében, fehér ingben voltak. Pöltenbergi Pölt Ernő volt közülük az első. Társai­val kezet szorítva, őket megölelve haladt a bitó felé. Török Ignác volt a következő, aztán Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József következtek egymásután. Nagy-Sándor József nyakán volt már a kötél, amikor még volt ereje így kiáltani: „Éljen a haza!” Leiningen Károly következett. Néhány mondatban tiltakozott az ítélet és az újságban megjelent vádak ellen. Aztán társaihoz fordult: „Isten veletek, bajtár­sak. Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állni” - mondotta utolsó szavaival. Aulich Lajos, Damjanich János következtek a sor­ban, az utolsó kivégzett pedig, akinek mindezt végig kellett néznie Vécsey Károly volt. Kettős lelki teherrel indult a halálba. Apja azt üzente: megérdemli a halált, mert a császár ellen szegült. Ezen nem tudott segíteni. De Volt egy másik elintézetlen ügye is. Néhány hónap­ja összeszólalkozott Damjanichcsal, haragbana is vol­tak. S ebben a percben a magyar nemes odalépett a szerb születésű, szegény származású Damjanich holt­testéhez, letérdelt és megcsókolta annak kezét. Ezt még meg tudta tenni. De több volt ez mint engesztelő­­dés, jelkép lett, az utolsó vértanú utolsó tette. Mert miért is következett be a szabadságharc lán­golása után október 6-a? Első kérdésünkre így is lehet válaszolni: reménytelen vállalkozás volt egy marok­nyi népnek a világ ellen harcolni. Kezdetben azonban sokan nem így látták, Petőfi is az ellenkezőjét írta: „Te vagy hazám, most a világ vezére.” Részletezés helyett, az okokat summázva, amelyek Aradhoz ve­zettek, ezt lehet írni: belső szakadások és ellentétek a vezetők közt is, ebben persze a különböző rétegekből származó különböző vélemények is benne voltak. Ta­lán még veszélyesebb lett később a nemzetiségek egy­másnak feszülése, sőt egymás ellen izgatása. Ezért volt Vécsey kézcsókja több, mint engesztelés. Ebben a kézcsókban felismerés és a nemzetiségek felé üzenet is volt. Az okokhoz azonban kétségtelenül hozzátarto­zik a harmadik és legsúlyosabb is: a külső, túlnyomó erő, az orosz cár közbelépése. Ezek együttesen segítet­ték az elnyomó, gyűlölt császárt a győzelemre. Győzelemre? Ez lehet emlékezésünk második kér­dése mindjárt. Bízvást mondhatjuk: a lángot elaltat­ták, a zsarátnokot nem tudták széttaposni. Népünk­nek sok küzdelme volt, de egyetlen szabadságharc nem ivódott be így a nép leikébe, mint a 48-as. De nem igazi győzelem volt ez, akkor is, ha azt nézzük, a jobbágyfelszabadítást már nem lehetett eltörölni, s ha később is, de a hatalomnak mégis alkudozni, tárgyal­ni és egyezkedni kellett hazánk független vezetéséről. „Hiába sikerült a magyar forradalmat végül teljesen térdre kényszeríteni, teljes értékű győzelmet aratni nem sikerült” - olvassuk Magyarország Történetében is. S ha végül megkérdezzük: mit üzen nekünk, a mai nemzedéknek a szabadságharc és október 6-a függet­lenségünk mai küzdelmében? S most vegyük az előbb említett okokat újra, visszafelé. Talán, külső, elsöprő, elnyomó erőtől már nem kell félnünk. De nem nyug­­talanító-e éppen napjainkban az idáig meg nem oldott nemzetiségi kérdés hazánkban, körülöttünk és a vi­lágban is? Ezt a feladatot nemzedékünk egyik első feladatának kell érezze. És végül: az önállóság és függetlenség útja valahol az egység keresésén és nem a széthúzáson, hanem az összefogáson keresztül vezet. Kevcházi László Az evangélikus egyház a sajtószabadságért (1947 október) Amikor 1944/45 fordulóján a politikai és társadal­mi erők programjavaslatai és programértékü megnyil­vánulásai egyöntetűen és lelkesen foglaltak állást a vélemény- és sajtószabadság mellett, kevesen gondol­ták volna, hogy alig egy év múlva (tehát már jóval a szovjet modell kényszerű átvétele előtt!) ismét kény­szerű korlátok kezdenek emelkedni a gondolatok sza­bad közlése elé. A rendkívüli helyzetre és a papírhiányra való tekin­tettel a magánosok átmenetileg nem jelentethettek meg lapot, ezt még csak-csak elfogadta a közvéle­mény. De hogy éppen a papírhelyzetre való hivatko­zás fegyverével élve. az illetékes kormányhatóság (elő­ször a Miniszterelnökség Sajtóosztálya, majd 1945 novemberétől a Tájékoztatási Minisztérium) saját ké­­nye-kedve szerint bírálja el a lapindítási kérelmeket - nos, ez már kisebb viharokat kavart. Annál is inkább, mert a szovjetek által irányított Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) - amely a fegyszerszüneti szerződés alapján egyedül jogosult az engedélyek kiadására - nem mért azonos mértékkel. Hiába állt egymás után három kisgazda politikus is a tájékoztatásügyi tárca élén, a kisgazda, a polgári és az egyházi lapok folya­matosan diszkriminatív hátrányokat szenvedtek. A katolikus egyház például számtalan nekirugaszko­dás után sem tudta elérni, hogy országos napilaphoz jusson, s korábban évtizedeken keresztül működő or­szágos és helyi keresztyén lapok nem kaptak megjele­nési engedélyt. De még az-eképpen „lefogyasztott” lap-együttes felett is folyamatosan ott lebegett a sajtó­rendészeti eljárás Damoklész-kardja: a kommunista irányítású Belügyminisztérium bármely közleményt, amely véleménye szerint „veszélyeztette a fennálló rendet, a kül- és belpolitikai érdekeket”, rendeletileg tilthatott be hosszabb-rövidebb időre. Amikor a párizsi békeszerződés értelmében 1947 szeptemberében Magyarország visszanyerte állami szuverenitását, egy pillanatra felcsillanni látszott az esély, hogy a SZEB megszűntével immár kizárólag magyar szervek kezébe került engedélyezéspolitika némileg liberálisabb lesz. Csakhogy a politikai kohó­ban már készültek az egypárti diktatúra öntőformái: nemhogy enyhébb, sokkal szigorúbb lett a sajtóirá­nyítás, Kormányrendelet intézkedett a már meglévő engedélyek megújításának feltételeiről, s az admi­nisztratív eljárást lapok tucatjainak megszüntetésére használták fel. A paragrafusok közé pedig félreérthe­tetlenül bekerült az előzetes cenzúra rosszemlékű in­tézménye. A védekezésre kényszerített ellenzéki pár­tok és a sarokba' állított sajtó nagyobbik része - félvén a retorzióktól - hallgatott. Szembeszállt viszont a rendelettel a Demokrata Néppárt vezetője, Baranko­­vics István, egy parlamenti beszédben és a párt Ha­zánk című lapjának hasábjain. Aki egy kicsit is tisztá­ban volt a hazai politikai fejlődés irányával, az tudta: reménytelenül. S ebben a helyzetben az evangélikus egyház vezetői mégis szükségesnek érezték, hogy a tájékoztatásügyi miniszter személyén keresztül 1947 október 9-i levelükben a kormány tudtára adják: til­takoznak a - több szempontból - törvénytelen rendel­kezés ellen, s kötelességüknek tartják a „sajtószabad­ság védelmével ... nemzetünk és egyházunk közös értékes kincsét: a gondolat- és véleményszabadság jogát” szolgálni. További kommentár nélkül ezt a magáért beszélő dokumentumot adjuk közre, mint jellemző kortörténeti adalékot: az evangélikus egyház bátor kiállására emlékezve, amelynek valódi értéke csak a sajtószabadság teljes gúzsba kötését hozó kö­vetkező politikatörténeti periódus ismeretében mutat­kozik meg. A levél az Új Magyar Központi Levéltár (UMKL) XIX-J-10 sz. fond 28. dobozában, 7345/1947 ügyirat­számon található. Az a/a jelzéshez esetleg lábjegyzet: A levéllel - mint a többi tiltakozással is - érdemben nem foglalkozott a minisztérium. (Gál Ferenc miniszteri tanácsos ad acta jelzése.) Az ügy előadójának szignója szerint a levél Boldizsár Iván illetékességi körébe tartozott. (Boldizsár alig egy hónappal azelőtt került a tárcához, államtitkárként.) Zalai K. László B árhova nézünk az országban, vagy bárhova lépünk, minduntalan Szé­chenyi István gróf alkotásaival találko­zunk. Lelke és kezenyoma a magyar élet minden területén megfigyelhető, érezhető. Ebben az évben ez az érzés, ez a felismerés éppen az emlékezés révén halálának és szü­letésének évfordulói révén még eleveneb­ben él, és azt hiszem mindenki még sokkal alapvetőbben átélheti azt az élményt, hogy az Ő alkotásai nemcsak a múltban hanem a jövőben is hatnak. Mi teszi Széchenyi alakját ilyen hallat­lan hatékonnyá? Azt hiszem, hogy az első amit éreznünk kell: Széchenyi őszintesége. A magyar élet minden jelenségét vizsgálta és véleményét nyíltan, őszintén fogalmazta meg, mert nem hátsó szándékok vezették, hanem - és itt jön a második mozzanat - minden őszintesége segítőkészséget szol­gált. Ennek a segítőkészségnek Széchenyinél két forrása volt: talán a legfontosabb a mély és őszinte vallásossága. Ezt már a szülői háztól hozta, hiszen szülei a magyar arisztokrata családok legjobbjai a Széché­nyi és a Festetich család sarjai, a családot a francia forradalom véres jelenetei után a vallás vigasztalásával vezették. A másik forrás a humánum volt, amely a nagy tár­sadalmi különbségek ellenére képes volt a néppel azonosulni. Ez a két mozzanat: a vallás és a humánum, melyek egymást erő­sítő tényezőként az egész életen át irányí­tották Széchenyit. A korabeli arisztokrácia meglehetősen könnyelműen élt, de ugyanakkol elég szé­leskörű műveltségre tett szert. Széchenyi is sokfelé járt, nyelveket tudott, mégis 1814- ben 23 éves korában, Párizsban egy fran­cia ezredes így mutatta őt be: ...„egy ma­gyar gróf, ki a hihetetlenségig tudatlan, bár igen szellemdús, s kit én nagyon szere­tek...” E megdöbbentő bemutatás után Széchenyi naplójában így jegyzi fel az ese­ményt: .....Rövid gondolkodás után úgy találtam, igaza van barátomnak; vajmi ke­veset tudok mindabból, mit egy valóban művelt embernek illik tudnia. E felfedezés­nél kétségbeestem volna magamon, ha ba­rátom azt a tanúságot is nem teszi vala mellettem, hogy tudatlanságom dacára is van eszem. Ez megnyugtatott, de ekkor megesküdtem, hogy ezentúl tanulni fo­gok.” Valóban Széchenyi nem volt tudatlan, mégis az önművelés új korszaka kezdő­dött. Az ellentétek közt hányódó vívódás naplóiban szépen nyomonkövethető. Egy helyen igy ir: „Mit tettél hazádért Te, aki ugyan szellemileg és testileg gyenge vagy, de vagyonod alapján Magyarország legje­lentősebb embere vagy?” Nagy élménye Széchenyinek a haza felfedezése. A haza mint táj, és a haza mint a magyar nép együttese: „Nagyon vonzódom a faragat­lan néphez, amelyet alapjában véve nagyon szeretek. Tanítani szeretném, felemelni, emberré nevelni... Tudatlanságuk is meg­hat, szívesen áldoznám véremet és életemet értük, hogy segítsünk rajtuk.” A hazakép egyre reálisabbá válik: „Va­jon szabad ország-e Magyarhon? Istenem­re - nem! A nemes ember szabad, de a paraszt szolga, sőt rabszolga.” Széchenyi a segítséget gyakorlatilag is meg akarta valósítani. Jószágigazgatójá­hoz ilyen utasítást ir: „Az egész határ osz­tassák két részre, úgy, hogy az uraság a felosztás után semminemű marháit a pa­rasztság részére ne hajthassa, és viszont. Legyen a parasztságé a határnak nagyobb és termékenyebb része. Adassanak ki bérle­ti földek több esztendőre, hogy azokat a jobágy bátran használhassa.” Elméleti munkáit három nagy könyve: a Hitel, a Világ és a Stádium jelzik. A Hitellel lépett igazán a közélet po­rondjára, és valóban megmozgatta az egész magyar társadalmat, mert művét az egyszerű kunyhókban éppúgy olvasták mint a királyi udvarban. Már itt megmu­tatkozott, hogy Széchenyi zseniális köz­­gazdasági szakember. Hiszen a Hitel fogal­ma maga is már ekkor kettős: egyrészt gazdasági, másrészt erkölcsi szellem. Itt mutatkozik meg, hogy Széchenyi a tőke fogalmába nemcsak a gazdasági forgótő­két, hanem a szellemi tőkét is belefogja. Ezt ő 1830-ban tette, de ma is fontos ta­nulság, hogy a gazdasági életben a szellemi tőkének alapvetően fontos szerepe van. A Világ a magyar társadalom problémái­ra óhajtott világosságot deríteni. Keményen vitatkozván a konzervatív elemekkel. Míg a Stádium már több év közgazdasági gondola­tainak klasszikus rendszerbe foglalását is adja. Az itt megfogalmazott tizenkét pont a magyar történelem során minden reform­­mozgalomnak modelljéül szolgált. Mint gyakorló közgazda, megint hal­latlan modernségről tett tanúságot. Mert fölismerte az infrastruktúra hallatlan je­lentőségét. Nem véletlen, hogy első helyre kerül gondolatrendszerében a közlekedés fejlesztése: a vasútépítés, a vízi utak szabá­lyozása, amely ugyanakkor a mezőgazda­ság fejlődését is szolgálná. Egyik kedvenc gondolata Pest és Buda közlekedésének stabilizálása. Ennek máig is a nevét viselő Lánchíd a jelképe. A magyar polgárosodás elengedhetet­len feltétele volt a mezőgazdaság fejlesztése és az iparosodás megindítása. Minden te­rületen fáradhatatlanul szervez, társaságo­kat hoz létre, modernizál, és valóban nagy eredményeket ér el. Természetesen a polgá­rosodás leglényegesebb feladata a job­bágyfelszabadítás volt. Már a Stádiumban is azt írja, hogy ezzel elkéstek őseink, és mi ne akarjunk még tovább késlekedni. így a parasztság millióit ő is segített az alkot­mány sáncaiba beemelni. E kérdésben azonban nem volt egyedül. A reformkor nagyjai: Deák Ferenc. Wesselényi Miklós - aki egyébként testi-lelki jóbarátja volt -, Eötvös József és Kossuth Lajos tulaj­donképpen közösen harcoltak a jobbágy­ság felszabadításáért. Ebben a küzdelem­ben természetesen mindenki sajátos utat járt. Ezért szokták Széchenyit gyakran szembeállítani Kossuthtal. Ez a szembeál­lítás részben jogos, részben hamis. Jogos, mert Széchenyi nem tagadta meg arisztok­rata mivoltát, Kossuth pedig köznemes szempontból nézte a világot. Hamis vi­szont azért, mert mind a ketten egy nagy célért küzdöttek, még akkor is, hogyha más-más utat jártak helyesen. Az utókor­nak ezt a csapdát el kell kerülnie, mert a magyar népért való küzdelem mindkét sze­mélynél döntő volt. Széchenyi nagyságát ezen a téren épp az mutatja, hogy amikor Kossuth nagy sikereket ért el, akkor a leg­nagyobb elismeréssel nyilatkozott „ellen­feléről”. A márciusi napokban így ír titká­rának: „Az első felvonás gyönyörűen sike­rült! Én teli vagyok a legszebb remények­kel. Én nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén... ami engem illet, Batthyányi és Kossuthot a legőszintébben fogom szolgálni. Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amit az én politikám tán húsz év alatt nem bírhatott volna előállíta­ni. Ha reakció nem történik és több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint a dicsvágy, én biz azt hiszem, lesz még a magyarból vala­mi, s pedig sok!” Széchenyi reménye ma is éltet bennün­ket. Gyapay Gábor 1335/1947. Budapest, 1947. október 9. Tájékoztatásügyi Miniszter Úr! A magyar kormány 1947. évi szeptember I9-én kelt 11290-1947. korm. sz. rendeletével ideiglenesen rendezte a sajtótermékek engedélyezését és terjesztését. A kormányrendelet 1. §-a szerint „sajtóterméket, ideértve a könyveket, valamint az időszaki és nem időszaki lapokat is, kinyomatni csak a tájékoztatásügyi miniszter engedélyé­vel szabad. Ezen rendelkezéssel szemben evangélikus egyházunk, mely hivatásánál és történelmi múltjánál fogva mindig a lelki szabadság harcosa volt, felemeli tiltakozó szavát s felhívja a magyar kormány figyelmét a sajtószabadság korlátozásának és kérdésessé tételének komoly veszedelmére. 1. A kormányrendelet - meggyőződésünk szerint - beleüt­közik a Magyar Köztársaság 1946. évi I. törvénycikkben lefektetett alaptörvényébe s az veszélyezteti a magyar köztár­saság polgárainak biztosított természetes és elidegeníthetet­len szabadságjogainak egyik legfontosabb megnyilatkozását és eszközét: „a gondolat és vélemény szabad nyilvánításának a jogát.” Részletes indokolás mellőzésével csak általánosságban rámutatunk arra, hogy sajtószabadság nélkül nincsen gondolat- és véleményszabadság. Ennek következtében a sajtószabadság mindenféle korlátozása szükségképpen maga után vonja a gondolat- és véleményszabadság kor­látozását. Embert és nemzetet védhetlenül kiszolgáltatja annak a veszedelemnek, hogy a törvényben biztosított jog érvényesítése következtében némaságra kényszerüljön sok igazságot hordozó gondolat és vélemény, sőt törté­nelmünk bizonysága szerint a sajtószabadság korlátozása végső fokon lelki rabságba juttathatja az embert és a nemzetet. Növeli a veszedelmet, hogy a gondolat- és véleménysza­badság az ember egyetemes szabadságjogainak nemcsak egyike, hanem az összes szabadságjogok alapja is. Belőle támadnak és táplálkoznak a személyes szabadság szükséges válfajai: a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyüleke­zési jog, az elnyomatástól mentesség, a szabad művelődéshez való jog. A sajtószabadság korlátozása viszont mindezen szabadságjogok szűkítését, avagy veszélyeztetését jelenti. Nemzetünk akkori törvényhozó testületé bölcsen állapította meg tehát a Magyar Köztársaság alaptörvényében az állam valamennyi polgárának jogaképpen a gondolat- és véle­ményszabadság elvét s „a demokratikus államrend keretein belül annak egyformán és egyenlő mértékben biztosítását” bizonyára bölcs megfontolással a nemzet közakarataképpen tette a demokratikus Magyarország minden kormányának kötelességévé. Ellentétben állónak látjuk a kormányrendeletet az ország­gyűlési képviselőválasztást megelőzően tett azon kijelenté­sekkel, melyek a magyar demokrácia alaptörvényében bizto­sított gondolat- és véleményszabadság megerősítését ígérték. Rámutatunk továbbá arra az eszméltetésre indító körül­ményre, hogy a sajtószabadság korlátozására vonatkozó kormányrendelet oly időben jelent meg, midőn a kormány elhatározott terve szerint nemzetünk lelkesedéssel készül az 1848. március 15-én kivívott magyar sajtószabadság száza­dos emlékünnepére. 2. Evangélikus egyházunk tiltakozó szavát külön is felemel­jük az ellen, hogy egyházunk hitbeli tanításait tartalmazó, világnézetünket kisugárzó s híveink lelki építését szolgáló munkák megjelenéséről az egyházon kívülálló hatóságok ha­tározzanak s ezzel egyházi és vallási munkánkat korlátozzák. (Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents