Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-09-08 / 36. szám

FIATALOKNAK Tanévnyitók idejét éljük egyházi vonalon is. Remélem, sokan közületek részt vesznek a hívogatásban, a szervezői és csoportvezetői munkákban! Ha igen, egyre több olyan gyerekkel fogtok találkozni, aki a mostanihoz hasonló kérdést vet majd fel talán ebben is segít az alábbi írás. Kérem azonban - mivel én tényleg csak távolról hallottam ilyen kérdést, nem volt nehéz gyerekkorom -, hogy akik már túl vagytok ilyenen, sikeresen feldolgoztatok hasonló problémát, osszátok meg velünk tapasztalataitokat! És szakemberek véleményére is kíváncsiak vagyunk. Címem: Bencze András, Székesfehérvár, Pintér K. utca 31-33. Sok-sok év telt el azóta, hogy Ézsau kibékült a testvérével, Jákobbal. Iz­­ráel fiai már felnőttek. A család letelepedett az ígéret földjén. Jákob fiai a nyájak mellett dol­goztak az év legnagyobb részében. Egy volt csupán közülük, aki rend­szeresen hazalátogatott. Ezt a fiút Józsefnek hívták. Testvérei tudták, hogy valahányszor hazatér, be­árulja hibáikat az apjuknak. Nem szerették Józsefet. Bosszantotta őket az is, hogy apjuk kedvence volt az árulkodó. Szép tarka ruhát csináltatott neki. így még kirívóbb volt a viselkedése. Egyszer, amikor visszatért egy ilyen hazalátogatás­ból, már messziről kiáltozott:- Gyertek ide mind! Hallgassá­tok meg, mit álmodtam! A testvérek nem is akarták látni, nemhogy az álmait végighallgas­sák. Józsefet azonban ez nem érde­­kelte._ Csak fújta a magáét:- Álmomban láttalak bennete­ket. Éppen a mezőn dolgoztunk.- Mintha annyira szoktál volna dolgozni - kottyantotta közbe az egyik testvér kicsit mérgesen. Kezdte érdekelni őket az álom, hi­szen ők is szerepeltek benne.- Éppen kévéket kötöztünk - * folytatta József és nem vette észre a közbeszólás élét. - Az én kévém fölkelt, és állva is maradt, a ti ké­véitek pedig körülállták, és lebo­rultak az én kévém előtt.- Micsoda? - A testvérek na­gyon dühösek lettek. - Talán ki­rály akarsz lenni fölöttünk? Ural­kodni akarsz rajtunk? József látta, hogy jó lesz mene­külni. A testvérek keze ökölbe szo­rult. Nem szeretett volna verést kapni. Pedig most az egyszer iga­zat szólt. Az álmot valóban látta. Maga is megdöbbent, amikor föl­ébredt. Látta a hajlongó búzakévé­ket a mezőn. Már többször álmo­dott különös dolgokat, de nem na­gyon törődött vele. Most azonban az álma világos volt és egyszerű, REJTVÉNY mint egy üzenet. Teltek a napok, hetek, hónapok. Rosszra fordult az idő, a nyájakat behajtották, a testvérek beköltöztek a mezőkről. Akkor látta József a következő ál­mát. Először magát látta. Kint állt a szabad ég alatt és nézte a csilla­gokat. Egyszerre furcsa jelenségre figyelt fel álmában. Együtt látta a Napot, a Holdat és a csillagokat. Igaz, hogy csak néhány csillagot. Számolni kezdett:- Egy, kettő, három... - tizen­egy csillagot számolt meg. Aztán a nap és a hold, sőt a csillagok is mind hajlongani kezdtek. Megha­joltak előtte. Ő pedig csak bámult, bámult és felriadt. Mi volt ez? Megint érezte, hogy az álma olyan volt, mint egy üzenet. Másnap el­mesélte a családi asztalnál, hogy mit látott. Apja és testvérei egyből értették az álom üzenetét. Azt hit­ték, hogy ő találta ki az egészet. Még apja is megszidta:- Talán azt szeretnéd, ha az egész család, apád, anyád és testvéreid is leborulnának előtted és szolgálná­nak téged? A testvérek nem láttak a méregtől. Ha apjuk nem oltalmaz­za kedvencét, talán még el is verik ott rögtön. József otthagyta őket. Bántotta, hogy nem értik meg, bár kicsit büszke is volt magára. Tizen­hét éves volt. Vérig volt sértve. Jákob egyedül maradt az asztal­nál. Hosszan elgondolkozott. Isten szólna ismét? ÚJRA ISKOLÁBAN Ismét látom a padokat. Hallom a becsöngetést. Ülök az órán. Mögöttem a nyár tarka zsibongása. Bocsásd meg nekem, hogy azt hittem, hogy Te, Uram olyan vagy, mint egy tanár - elfeledkeztem Rólad a szünidőben. Köszönöm, hogy Te velem voltál végig. És nem feledkeztél meg rólam. Hogyan tiszteljem arra nem ér­demes szüléimét ? Ezt a kérdést vetette föl egy fiú nemrégen. Tudom, számára ez nem elméleti kérdés. Talán nem is én vagyok illetékes válaszolni rá, hiszen ilyen problémám nem volt. Igyekszem azért úgy végiggondol­ni ezt a problémát, hogy használ­ható legyen válaszom. Az első, amit figyelmetekbe ajánlok, a kérdőszó: hogyan. Nem úgy hangzott a felvetés: kell-e tisz­telnem. Tizenéves korban pedig ez lenne megszokott. A kérdező szá­mára egyértelmű: a 4. parancsolat tiszteletet igényel a szülők - és Lu­ther magyarázata nyomán a fel­­sőbbség iránt. Az alapállás ez: tisz­telni akarom őket, de hogyan te­gyem, hogyan mutassam ki tiszte­letem. Tisztelni akarom őket, s ha személyük nem is tiszteletre méltó, a tisztük, a küldetésük, Istentől ka­pott hivatásuk az. Városunk egyik SZDSZ-es vezetője állapította meg a taxisblokád után: ez a megmoz­dulás a mindenkori kormány tekin­télyét rombolta le. Tisztelni - számomra nem jelent feltétlen engedelmességet. Rossz vezetők rossz útmutatását bűn kö­vetni. Sőt - mivel a tisztet, a hiva­talt tiszteljük, feladatunk minden törvényes eszközt használni ah­hoz, hogy a vezető tisztekbe arra méltók kerüljenek. Ha egy tanár kikezd a lányokkal, ittasan jön órákra, vagy - mert ilyennel is ta­lálkoztam már - még a tankönyvi anyagot sem ismeri, az osztály kö­zössége szóljon az osztályfőnök­nek, s ha ez nem elég, a szülői mun­kaközösségnek (ha van még ilyen), az igazgatónak vagy a szakfelügye­lőnek. Mindezt erősítheti írásos dokumentum... Persze, a szülőkkel szemben nincs ilyen jogi út. Ez a második fontos dolog. A szüleim akkor is szüleim, ha jogi úton szakadnék el tőlük, ha „kitagadnám őket”. Ezt a kapcsolatot, s így a parancsolat érvényét sem lehet megszüntetni. Hogyan tiszteljem hát őket? Ho­gyan tiszteljem őket, ha durván be­szélnek velem, ha mindennel azt éreztetik, hogy terhűkre vagyok? Hogyan tiszteljem őket, ha nem hallgatják meg véleményemet, ha másokra sem figyelnek? Ha pokol­lá teszik a család életét? Azt taná­csolom - bár ezt személyesen kelle­ne megbeszélned egy lelkésszel vagy pszichológussal -, menj al­bérletbe, ha fenn tudod tartani ma­gad, vagy kollégiumba, ha lehet. (Bejó lenne, ha léteznének evangé­likus diákotthonok!) Menj el, mert a tisztelet meghal, ha gyűlölet, iszonyat vagy félelem támad ben­ned szüleid láttán! Menj el, hogy majd szükség esetén: betegség, öregség, magány, anyagi ínség ese­tén, ki tudd mutatni tiszteletedet jószívű segítségeddel! Súlyos tanács ez. Ne is fogadd meg, ha evvel valakit - másik szü­lődet, testvéredet - cserben hagy­nál. Ne is fogadd meg, csak ha alaposan és nem egyedül végiggon­doltad, végigimádkoztad. Mi az, ami kiváltotta szüleid viselkedés­­módját? Nem éppen a te lehetetlen magatartásod miatt idegesek ők is? Tudsz-e valamin változtatni? Meg tudod-e őket érteni? Mi az, amit felnővén, családot alapítván neked másként kell csinálnod? És mi minden van, amit még így is szüleidnek köszönhetsz? Es még jönnek a kérdések - ne hessegesd el őket, míg nem válaszoltál. És addig - ha lehet - maradj is ott­hon! KICSIKNEK Ha kiszínezitek a pontokkal megjelölt mezőket, kialakul, hogy mit rejt a kép. JÓ SZÓRAKOZÁST! Bencze András TEOLÓGIAI KISSZÓTÁR GONDVISELÉS Istent gyakran úgy képzelik el, mint a vegyes­kereskedés vezetőjét, akinek az üzletében elvileg bármi kapható; aki megtalálja nála azt, amit keres, dicséri őt, aki nem haragszik rá. Sok hívő élet kezdődik ezzel a tapasztalattal: „kiáltottam hozzá, és ő meghallgatott”. Más pedig így szól: „imádkoztam valamiért Istenhez, nem kaptam meg, tehát nincs Isten”. Igénytelen igehirdetésekben és üzleti szem­pontokkal átszőtt érdeklődésben a bibliai Isten Jóistenkévé válik, akitezért-azért különféle^vaJ^ lásos fondorlatokkal érdemes megkörnygkezni, ügys'őm vekzidíétS'éíhmif áz ember. Ha a"gépezet nem működik, számos magyarázat áll rendelke­zésre: nem hittel kérte, tehát tökéletesíteni kell a technikát; kárára lett volna, amit kért, jól tette Isten, hogy nem adta meg; Isten csak a kiválasz­tottakon segit (mint egy törzsfőnök), az illető tehát jól teszi, ha előbb megpróbálja elnyerni a kegyeit. Jézus másképp beszél Isten gondviseléséről: „felhozza napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak”. Isten gondviselése tehát kéréseinktől független és állandó. Egy amerikai pszichiáter (M. Scott Peck) szerint éle­tünk annyira törékeny, hogy Isten állandó be­avatkozó gondviselése nélkül tönkremenne; csak azt ne várjuk tőle, hogy erőszakkal tartóz­tassa fel az emberi gonoszt, hiszen Jézusban másképp jelentette ki magát. Isten jelenlétében megtörténhet a legnagyobb rossz is, értelmetlen erőfeszítés, szenvedés, betegség, halál, de éppen Isten jelenlététől mindezek elveszítik végtelenül rossz ízüket, sőt: akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. A kérdés tehát: felfedez­zük-e a világban a gondviselő Istent, elsősorban nem konkrét, mérhető ajándékaiban, hanem »személyes-jelenlétében? •A két különb^Játjásra mara klasszikussá erett példát. Két zsidó fiatal­ember megjárta a koncentrációs tábor poklait, mindketten életben maradtak. Egyikük - Elie Wiesel - olyan éjszakaként emlékszik vissza az eseményekre, melyre hiába következett a palesz­­tinai újjáéledés hajnala és New York-i jelenének nappala, mindent értelmetlennek talál, mert aki a halált megismerte (nemcsak elszenvedte, osz­totta is), mindvégig rokkant marad lelkében. Másikuk - Viktor E. Franki - szabadulása után pszichiátriai iskolát alapított ezzel a vezérgon­dolattal: mégis mondj Igent az Életre! Ugyanott álltak és mégis mást láttak. Hogy miért - azt itt nem fejthetjük meg. Csepregi András EL GRECÓRÓL, SZÜLETÉSÉNEK 450. ÉXTORDULÓJÁN A művészettörténet legzseniáli­sabb alkotói ki^zül az egyik legkülönösebb, legellentmondáso­sabb, legnehezebben értelmezhető Domenikosz Theotokopoulosz, „A Görög” személyisége és élet­műve. Arcát nem ismerjük, életé­ről nagyon keveset tudunk. A kö­zel három és fél évszázada velencei fennhatóság alatt álló Kréta szige­tén, Kandiában született, valószí­nűleg katolikus kereskedőcsalád­ban. Már hazájában festeni tanult az ott hagyományosan szokásos késő bizánci stílusban. Feltehetően nem elégítette ki a törekvő, öntu­datos ifjú becsvágyát az ikonok kötött másolása, s ezért is - meg mert a krétai festők között ez divat volt - indult el húszéves kora körül Velencébe szerencsét próbálni. Megismerkedett Tiziano, Verone­se és Tintoretto művészetével. Nagy hatással volt rá a velenceiek dús színvilága és festőisége. elta­nult néhány kolorista fogást, meg­ismerte és túlhaladta a késő rene­szánsz térszemléletet. A velencei művészet azonban talán túlontúl világias lehetett számára, s nem volt eléggé bensőséges és komoly. Kíváncsisága továbbűzte Rómá­ba, ahol újabb csalódások érték: a nagy reneszánsz festők nyomában másodrendű manieristák alkottak és éltek elődeik dicsőségéből. Mi­chelangelo rajzos, szoborszerű fes­tészete pedig semmilyen tanulsá­got nem rejtegetett a színekben ér­ző és gondolkodó fiatal festő szá­mára. Életrajzában újabb rejtély, hogy miért Spanyolországba vándorolt tovább. Vonzotta a misztikus és túlfűtött katolicizmus? Munkale­hetőséget remélt El Escorial épít­kezéseinél? Megint csak találgat­hatunk. Hogy a reneszánsz ízlésű királyi udvar számára nem felel meg, hamar kiderült. Toledóban azonban haláláig otthonra lelt. A város háromféle vallású - moha­medán, zsidó, keresztyén - és sok­­nemzetiségű - spanyol, olasz fran­cia, magyar, német, török - lakos­sága rugalmasan befogadta az ide­geneket. Toledo egyetemi város és egyházi központ lévén művelt, hu­manista barátokat és megrendelő­ket biztosított a festő számára. Itt találta meg élete párját, Jeroníma de las Cuevast is, akiről semmi pontos adat nem maradt fenn, csu­pán annyi, megszülte Greco fiát és tanítványát, Jorge Manuelt, akiből festő és építész vált. Greco személyiségéről már éle­tében is különös hírek terjedtek, s ezeket az újabb korok találgatásai tovább fűszerezték. Sokan - főleg az érteden középszerűek - különc­nek tartották festői stílusa, életvi­tele miatt. Nagynak tűnt a szaka­dék eksztatikus vallásossága, hu­manista műveltsége és fényűző, költekező életmódja, tiszteletdíja­kért való pereskedése, becsvágya között. Szomorúan jellemző a XVIII. században megfogalmazott vélemény: „Amit jól csinált, senki nem csinálta*jobban, amit rosszul, senki nem csinálta rosszabbul!” A festőt dicsőíti viszont a kortárs Paravicino: „Kréta adott életet és ecsetet, Toledo jobb hazát, hol a halállal az örökkévalóságba vonul be.” Különös, nehezen befogadható festőiségét a XX. században igye­keztek többféle „tudományos megvilágításban” szemlélni: a mo­delljeit bolondokházában kereste volna? Szembetegségben szenve­dett? Kábítószer rabja volt? Vagy elmebeteg? Misztikus hatások alatt állt? Ezek a feltevések sorra megdőltek, maradtak azonban a képek: a meghökkentő realitású, jellemrajzerejü portrék és a lelket felcsigázó vallásos jelenetek, a döbbenetes színek, fények, felhők. Korábbi képein (pl. a budapesti Bűnbánó Magdolna) még erősen érződik a velencei festészet hatása a gazdag ragyogású, finoman ár­nyalt színekben, az emberközpon­tú kompozícióban. A fantasztikus felhők, a kietlen táj viszont már Greco érett kori alkotásaihoz ve­zetnek. Sajátos hangon meséli el a már rég ismert evangéliumi és a szentek életéből vett jeleneteket, lenyűgö­zően egyéni festői világot varázsol­va elénk. Ha érett korszakának nagy kompozícióit szemléljük, so­ha nem kérhetjük számon a termé­szetim ábrázolást. A festőnek nem a valószerüség a célja: Greco az elsődleges történeten kívül mindig bemutat egy másikat is - a Földi és Égi szféra találkozását, az Anyag és a Szellem misztikus egye­sülését. E cél megvalósítását a té­mák is elősegítik - Orgaz gróf te­metése, II. Fülöp álma, Angyali üdvözlet, Krisztus keresztelése, Szentháromság de sajátosan öt­vözött festői stílusa a szemlélő lel­két is belelendíti a kép történésébe, látomásába. Ez a festőiség a termé­szettől merészen elrugaszkodott, teljesen szuverén rendszerű, ám egységes stílus, amelyben fellelhet­jük a bizánci festészet szűk tereit, síkszerüségét és számtalan szimbo­likus tárgyát, a telt velencei színe­ket, a Tintorettótól származó felfe­lé törő mozgást, a spanyol realiz­must és a spanyol eksztatikussá­­got. Nem lehetne mindezeket szi­gorú kompozíciós sémákba szorí­tani: ehelyett a vízió és a mindent összekapcsoló, erős fény-árnyék kontraszt szervezi egységbe a fes­tői és tartalmi elemeket. Ez a fény sem a természeté, nem megfigyelé­seken alapszik. (A pásztorok imá­­dása c. képen a gyermek Jézus az egyetlen, vakító fényforrás.) Fenn­maradt egy anekdota arról, hogy a festő fényes nappal a besötétített műteremben ült, s bár éppen nem dolgozott, nem volt hajlandó ba­rátjával sétálni menni „mondván, hogy a napvilág megzavarja az ő belső fényét”. Ez a belső fény ger­jeszti a fantasztikus mozgásokat, a táji elemek dinamikáját, varázsolja a színeket és' a kontrasztokat föl­döntúlivá. Alakjainak arányai egyénien és egyedien térnek el a klasszikus normáktól és a természetes ará­nyoktól: álomszerüek, elnyújtot­tak, magasba törők. A fejek eksz­tatikusán torzítottak. Az égi és föl­di személyek egyaránt éppoly súly­talanok és éppoly intenzívek, mint a láng. így a rájuk adott döbbene­tesen realista díszruhák saját életü­ket élik (Orgaz gróf temetése). Az angyalszárnyak tündöklése, a szentek drapériáinak fénylő felüle­tei viszont fokozzák a természetfe­lettiség érzetét. Kevés táji hátterét és tájképét is ez az - apokaliptikus­sá fokozott - transzcendentalitás jellemzi (Toledo látképe, Krisztus az Olajfák hegyén). Korának előrehaladtával to­vább erősödött festészetének láto­másossága (pl. „Az ötödik pecsét feltörésé”-nek expresszív, modern kompozíciója) és meg nem értett­­sége is. Talán személyes emblémá­jának szánhatta egyetlen pogány mitológiai témájú képét, a „Lao­­koon és fiai”-t: a görög örökség, a velencei tanulmányok és a toledói ' táj ez ötvözetét, amely az öreg fes­tő irigységre, megalázásra kárhoz­­tatását sugallja, miközben tanúja a másodrendüek győzelmének. Nem csoda, hogy halálakor (1614) a szintén furcsának, érthe­tetlennek tartott Luis de Góngora búcsúztatta őt megható szonett­ben: A világtól e szép formába zárja kemény kulcsa itt a porfír kövének a lágy ecsetet, mely vászonra létet s lelket varázsolt, ó vándor! a fába. Neve, melyet a hírnév harsonája leheletével méltón nem dicsérhet, örök dísze e márvánnyal e térnek. Hódolj előtte, s menj tovább utána. A Görög nyugszik itt; természetadta művész és mester volt, kinek Iris színt, fényt Phoebus adott s tán Morpheus árnyat. Bármily kemény itt ez az urna rajta, igya föl könnyűnk s az illatot is mind, mit gyász kérge sír az arabus fának. (Rónay György fordítása) Zászkaliczky Zsuzsanna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents