Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)
1991-06-23 / 25. szám
z.smati tiiraao 1991. junius 23. Több személyes bűnbánatot több tehervállalást - több reménységet! Dr. Frenkl Róbert országos felügyelő zsinati megnyitó beszéde Szeretett testvéreim, kedves vendégeink! Tisztelettel és szeretettel köszöntőm a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának megnyitó ülésén megjelenteket. Alig négy év alatt harmadszor jut osztályrészemül jelentős egyházi eseményen szólni egyházunk népéhez, valamint figyelő hazai és külföldi, egyházi és világi körökhöz. Felelősség és kötelezettség ez. jelentőségét sem lebecsülni, sem eltúlozni nem helyes. Először 1987. október 24-én adatott szólnom, amikor mint a Déli Evangélikus Egyházkerület felügyelője. a kerület új püspökével, dr. Harmati Bélával együtt beiktattak tisztségembe. Igaz beszédre, a megújulás munkálására törekedtünk egy erre sóvárgó egyházban. Többek között több szeretetet, több értelmet, több toleranciát igényeltem a reformmozgalom jegyében. Hiszem, hogy az egyháztörténelem a megújulás fontos állomásaként fogja értékelni ezt a napot, megállapítva, hogy ennek következtében egyházunkban már a rendszerváltozás előtt több reformlépés valósulhatott meg, még ha akkor is, ma is mindezt kevésnek éreztük évtizedek elmaradása után. - 1989. december 6-án iktattak be országos felügyelőnek. Már a változásokban éltünk, de még jelentős teret kellett szentelnem Ordass Lajos püspök teljes, egyértelmű rehabilitálásának, életműve elismerésének. Az 1989-es országos felügyelőválasztás már az új korszakot idézte nemcsak a demokrácia szépségével, hanem sok ellentmondásával, most élesebben látjuk ezt. mint akkor. Ma személyektől független egyháztörténelmi esemény részesei vagyunk. 1987-ben a reform. 1989-ben a változás és fordulat fogalma fejezte ki leginkább a történések tartalmát, mai helyzetünket, a zsinat előzményeit és megnyitását a vajúdás fogalmával jellemezhetjük. ennek minden szenvedésével, fájdalmával, kínjával. az ezekkel járó sérülésekkel, veszteségekkel. Tudom, a megnyitóbeszéd műfaja kevésbé tűri a személyességet, de hiszem, ezúttal ez nem kerülhető meg. Isten házában a zárkózott alkat számára is kényszerítő erő van a bizonyságtétel gyötrelmére, mert bármennyire öröm legyen is a Jézus Krisztushoz tartozás. minél többet jár az ember az úton. annál több kudarc éri. annál inkább szembesül alkalmatlanságával. Zsinatra készülve személyes vajúdásomat mégsem az alkalmatlanság, hanem az érdemtelenség fogalmával tudom a legjobban meghatározni. Nem hittem volna, hogy részesülök ebben a kegyelemben, nem hittem volna, hogy Isten megadja nekem ezt az elmúlt hat évet, benne az említett négyet. Mert valójában 1985 novemberében, a később Testvéri Szó nevet viselő közösség első alkalmán indult az a folyamat, ami éppen ehhez a zsinati megnyitáshoz vezetett el. Nem hittem, folyamatosan kételkedtem, pedig tapasztaltam Isten kegyelmének újabb és újabb jeleit, az egymást követő csodákat. De ezért tudok most felszabadultan szólni Róla, akinek egyedül köszönhetjük, hogy most itt lehetünk, hiszen velem is Ő tett mindent. Ma már bizonyosan vallhatom, hogy az a tíz év, amit 1948 és 58 között szolgálatban tölthettem, benne négy évet. mint a Deák téri ifjúság vezetője, konferenciák előadója: ez az évtized segített a következőkben mindmáig. Számomra, aki csodáknak köszönhetően élhettem túl a háborút, a legnagyobb csoda volt megtapasztalni. hogy Isten szeret engem, hív a szolgálatra. Engem, A/ országos felügyelő megnyitó beszédét tartja aki 1944 óta zsigereimben érzem a kitörölhetetlen félelmet és mégis, éppen ezért azt kell mondanom, hogy 1945 óta nem féltem. Nem féltem a szó emberi értelmében, ha éreztem is olykor azt, amiről tudom, hogy mások ezt élik át félelemként, de én tudom, hogy ez mosolyogni való az igazi félelemhez képest és nem féltem, mert amióta találkozhattam Jézus Krisztussal tudom, hogy ő vigyáz rám. alkalmatlanra, érdemtelenre. Erős hitet adott nekem. Annál fájdalmasabb bevallani, hogy mégis kételkedtem, nem reméltem, hogy feléledhetek a takarékon égés állapotából, aki tudtam, megéltem, mi az valóban égni. Itt. ebben az ünnepi közösségben is szeretném megköszönni az Úristennek ezt az elmúlt hat évet. a szolgálat lehetőségét - a nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut. hanem a könyörülő Isten csodáját -, ezzel már válaszolva is mindazoknak a testvéreknek, akik féltő szeretettel figyelték ezt a szolgálatot, a valóban nem kis nehézségek között. Akik közelebbről ismernek, jól tudják, hogy távol áll tőlem minden rajongás. Diagnosztikus értékkel mondhatom, hogy a mégoly nagynak látszó feszültségek, humán mértékkel mérve igaztalan, olykor alantas támadások eltörpültek a munka, a szolgálat élménye, lehetősége, ajándéka, csodája mellett. És a támadások okozta keserűségnél sokkal többel jelentett a testvéri szeretet sokfelöl áradó megtapasztalása. Sajátosan érdekes volt érezni a felügyelői tiszthez fűződő, nyilván jó hagyományainkkal is öszszefüggő megbecsülést, ugyanakkor olykor a vélt hatalomnak szóló nem kívánt gesztusokban érzékelni egyházi életünk elmúlt évtizedekbeli torzulását. Már a közvetlen előzményekhez tartozik az 1990-es 4. törvény - 1990. február - óta eltelt időszak, állam és egyház alkotmányos, közjogi értelemben vett szétválasztásának tanulóideje. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a zsinatot meghatározó egyik igen lényeges tényező, aminek többek között az is óriási pozitívuma, hogy egyértelműen a jövőre irányítja figyelmünket, hiszen a múltban erre nézve nincs tapasztalat, lévén teljesen új helyzet ez. Ezért sem lehetett a zsinatot korábban összehívni, de ezért kellett immár, mert bármennyire felkészületlenek vagyunk is még a történelmi feladatra, tudatosan kell rálépnünk az Isten kegyelme által teremtett új útra. Az elmúlt öt negyedév sok erőt adó, megrendítő eseményéből itt és most csak a tavalyi, májusi lelkészfórumot szerelném kiemelni. Nagyszerű volt tapasztalni, hogy a sokat megélt, megosztott, vitákkal terhelt lelkészi karban mennyi a tehetség, a megújulási készség, Isten ereje milyen sok értéket teremtett a nehéz évtizedek alatt, a lelkészek hűséges szolgálata révén ... Hasonlót éreztem, mint az ötvenes évek idején Foton, egy evangélizátor konferencián, amikor az országot járó evangélizáló lelkészek, férfiak ilyan erővel énekelték, hogy „a Te ügyed az Jézusunk, mely bennünket betölt...", hogy úgy tűnt összedőlnek a Mandák-villa falai. A zsinat arra is nagy lehetőség, hogy akárcsak egykor az ébredésben, felejthetetlen konferencia estéken valóság legyen számunkra, hogy lelkészek és nem lelkészek egy test tagjai vagyunk, különböző feladataink, felelősségünk feltételezik, kiegészítik egymást. Az eddigiek megkönnyítik számomra a megnyitó beszéd kötelező hármas dimenziója a múlt értékelése, a jelen elemzése és a jövőkép felvázolása - közül az első elvégzését. A zsinattal a múltnak, beleértve a közelmúltat is, a szó teljes értelmében múlttá kell válnia. A lezárás nem jelent, nem jelenthet felejtést, ellenkezőleg. A végleges cezúra révén adhatunk teret a szelektív memóriák, vádaskodások, önigazolások és egyéb érthető, de sajnálatosan károkat okozó magatartásokkal szemben az objektív egyháztörténelmi vizsgálódásnak. Elődeinknek és önmagunknak is tartozunk ezzel, enélkül nincs hosszútávú egyházépítés. Dezséry Lászlót és Káldy Zoltánt, Reök Ivánt és Mihályfi Ernőt, éppúgy megilleti püspöki illetve felügyelői tevékenységük tárgyilagos tisztázása, értékelése, mint Túróczy Zoltánt és Ordass Lajost, hogy csak az elmúlt négy évtized leginkább meghatározó egyéniségeit említsem. Érzelmek, indulatok, előítéletek nélkül kel! ezt a munkát elvégezni, természetesen a korszak egészét, a szerényebb szereplőket, az élőket tekintve is. Ez utóbbiakat különös felelősség terheli - így engem is -, hogy hovatartozástól függetlenül segítsék ezt a tisztázást. Csak a példa, a hozzám igen közelálló példa, a jobb megértés kedvéért. 1957-58-ban megadatott nekem is, hogy ha természetes távolságban is, de mégis dolgozhattam Ordass Lajos környezetében. Ezért is tudom, hogy ő tiltakozna legjobban heroizálása ellen, az ellen meg különösen, hogy személyisége egyházpolitikai harcok eszköze legyen, ugyanakkor igényelné, igényli az utókor állásfoglalását. Be kell vallanom - három évtized ismeretében -, ma sokkal inkább úgy érzem, hogy 1958-ban igaza volt - mint akkor véltem. Kékén András körében nagyon szerettük volna ugyanis, ha kompromisszum születik, amelynek a révén Ordass Lajos megmaradhat a szolgálatban. A kérdést nyilvánvalóan nem az én véleményem, érzésem, vagy másé dönti el, hanem a sokoldalú tényfeltárás, elemzés. Hasonlóan izgalmas ebben az összefüggésben - ismerve a Kádár-korszak belső mozgását, fordulatait -nem lett volna-e mód arra, hogy Ordass Lajos visszatérjen az egyházi szolgálatba? Mennyiben az állami politika, mennyiben egyházi személyek ellenállása, ellenérdeke miatt nem kerülhetett erre sor? A múltat tekintve ezt az üzenetet szeretném tolmácsolni : több személyes bünbánatot. Idegen számomra a kollektív bűn és a közös bünbánat fogalma. Az én bűnömet csak én bánhatom meg, engem nyomaszt, én szorulok kegyelemre. Elfogadom, ha a zsinat szükségesnek tartja nyilatkozni, bünbánatot tartani, elhatárolódni a múlttól, de úgy vélem ez nem pótolja, inkább elfedi a személyes bünbánat szükségességét. Jószerivel nem találkoztam az egyházban senkivel az elmúlt években, aki azt mondta volna, hogy én ekkor meg ekkor vétkeztem, mert szólhattam volna, de hallgattam; tudtam, hogy igaztalanság történik, de tűrtem. Az általánosságokban mozgó utólagos, szükségszerűen súlytalan, nyilvános, közös állásfoglalással szemben a belső szoba misztériumát, az Isten előtti alázatot, a személyes bünvallást szeretném hangsúlyozni. Szükség nektek újonnan születnetek, szól nekünk is a nikodémuszi üzenet. Az egyház megújulásához a személyes megtéréseken át vezet az út. Ahogy az első gyülekezetei Isten Szent Lelke teremtette, mi is csak ebben bízhatunk. Ahogy az első keresztyének felismerték egymást, vállalták az üldözést is - nehéz olvasmány az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv, de igazi zsinati olvasmány mi is hamar rádöbbenünk majd arra, vajon Isten Szent Lelke formálja közösségünket, megtért emberek imádságos alkalma-e a zsinat, vagy egy a napjainkat jellemző pártos civódások közül? Akit Isten kegyelme megérintett, az nem ítélkezik, az megbocsát, hiszen ő is bocsánatból él. Tudom, vannak, akik először egyfajta polgári igazságszolgáltatást, a civil értékrend érvényesítését szeretnék. Eltekintve ennek egyéb buk-A résztvevők egy csoportja A ZSINATOT KÖSZÖNTÖTTÉK: Gémes István stuttgarti lelkész Mélyen Tisztelt Keresztyén Zsinati Gyülekezet! Testvérek a Jézus Krisztusban! Köszönettel kezdem a szívélyes üdvözlést, amellyel a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége (KÉMELM) nevében ezt a ma megnyíló zsinatot köszönthetem. Köszönöm a meghívást, hiszen ezzel a meghívók félreérthetetlenül kifejezésre juttatták azt a véleményüket, hogy az 1940-es évek óta a Lajtától nyugatra került evangélikus hittestvéreikről tudnak, azokat nem veszítették el végleg szem elől és készek velük valamilyen formájú kapcsolat fenntartására. S ha a meghívást ilyen módon helyesen értelmezem, akkor ez már önmagában elegendő ok a köszönetre. Ez szabadit meg engem valami hamis meghunyászkodás kényszerétől és följogosít arra a reménységre, hogy őszinte szavaimat a korábban elszakadt, de lélekben soha mássá nem lett testvér szavaiként fogadják. Munkaközösségünk, a Nyugat- Európában élő gyülekezeteink és nem utolsósorban a nagy Württemberg! Magyar Evangélikus Gyülekezet nevében szeretném üdvözölni a Magyarországi Evangélikus Egyház ma megnyíló zsinatát, annak tagjait és kívánom Isten áldását fontos munkájukra. Három gondolat köré szeretném csoportosítani üdvözletünket. Az elsőt az Útmutató mai igéje adja, amely bűnbánatra kész népet állít a szemünk elé. Bűnbeesése után kéri Mózest, hogy ne fáradjon Bele az érte való könyörgésbe (4 Móz 2,7). Azon túl, hogy a keresztyén ember minden napját a bűnbánat jegyében kell leélje, szívesen csatlakozunk a Déli Egyházkerület felügyelője javaslatához, amely szerint illenék ehhez a zsinathoz, ha egy „bűnbánati nyilatkozattal" pontot tenne az elmúlt évtizedek sok romlasztása, vétke és gonoszsága után. S ugye nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mi ezt egyáltalán nem valami kárörömmel vennénk tudomásul, hanem inkább részvétes együtthordozással, szolidáris tehervállalással és a kölcsönös vigasztalás elkötelezése ajánlatával. A második gondolatkör egy 1663 évvel ezelőtti egyháztörténeti eseményhez, illetve annak szereplőjéhez fűződik. 328. június 8-án lett az egyiptomi Alexandria, az ókori keresztyénség egyik legfontosabb egyházának püspöke Athanaziusz. Hozzá kell tennem, hogy először, de nem utoljára. Mert ezt a hányatott életű, sok vihart megélt keresztyént két vonás jellemezte és emelte sok kortársa fölé: Hajlliatatlansága, ha Jézus Krisztus isteni méltóságáról és imádatáról volt szó. És töretlen hűsége egyházához, amely akkor sem lankadt, amikor ugyanaz a saját egyháza igyekezett elgáncsolni, elűzni őt és kizárni soraiból. Kívánjuk a zsinatnak és az egész Magyarországi Evangélikus Egyháznak Athanáziusznak ezt a hajthatatlan lelkületét, ha bárhonnan, bármilyen veszély fenyegeti Ura és Megváltója helyét és imádását ebben az egyházban. Ugyancsak kívánjuk Athanáziusz töretlen egyházhüségét is. Megújulás mindig kockázatokkal, veszélyekkel jár együtt. Nem lenne szabad azonban kétségbevonni annak az egyháznak a létjogosultságát, amelybe a Szentlélek gyűjti és benne tartja meg az övéit. Egy ilyen egyházhoz szívesen tartoznánk mi is minden elválasztó távolság ellenére, vállalva a közösség minden örömét, gondját és terhét is. A harmadik gondolatkör Keresztúry Dezső egyik nagyon szép szonettjéhez kapcsolódik, amelynek „Holtak a holtakat” a címe. Engedjék meg, hogy felolvassam! Bár lassan: készül a tavasz varázsa a földig csüggő fellegek alatt épp hogy ébred pár gyengéd szín, de már a mezőkre húz a zajgó varjúhad. A lágy szelek halk illatot szitálnak, a szálló avart friss fű szúrja át: minden paránya a dermedt világnak várja az újulás oldó szavát. Ebben a mindjárt-harsány zúdulásban csak te tapadnál a sajgó magány feloldhatatlan köreibe zártan ahhoz, mi volt, s bénítva visszafáj?! Hagyd, hogy mint szökő tél a lőcs havat: vigyék a holtak el a holtakat. Ugye nem kell sokat magyaráznom ezt a nagyon szép költeményt? És ugye azt se kell mondanom, hogy utolsó mondatának Jézus szájában ilyen folytatása van: „Te pedig menj el és hirdesd az Isten országát!”. A Krisztus maradéktalan és odaszánt követésére csak az képes, aki nem a halotti tort vallja a legfontosabbnak, hanem az eke szarvára veti, visszanézetlen, a kezét. Tudjuk, hogy egy zsinat még nem tölti meg új élettel az egyházat. Azt bízvást rábízhatjuk a Szentlélekre, nagyon igazán könyörögve érte. De szabaddá teheti az utat a Krisztussal járás jövőjéhez. Csak a visszajövő Úr jövetele előtt kitárulkozó egyháznak van még létjogosultsága. Nagy öröm lenne számunkra, ha a Magyarországi Evangélikus Egyházzal együtt menetelhetnénk az érkező Úr felé. így kérünk áldást a zsinat munkájához annak mai megkezdéséhez és jövőbeli termékeny folytatásához. Lukáts Miklós államtitkár Tisztelt zsinat! Akkor, amikor a kormány nevében szeretném üdvözölni a Zsinat tagjait, különös, de ugyanakkor felemelő érzések vannak bennem. Különös, hiszen 4-5 éves voltam akkor, amikor édesanyám - aki egyébként most is itt ül a templomban - elhozott engem ide, a fasori templomba. Itt konfirmáltam, itt áldották meg házasságomat, itt vagyok presbiter és a gyülekezet jegyzője is, és most itt állok ebben a templomban, hogy üdvözöljem, mint a kormány képviselője a zsinat tagjait. Természetesen sokat tudnék beszélni arról, hogy mit vár egy gyülekezeti tag, egy presbiter ettől a zsinattól, de azt hiszem, hogy most nem ez a feladatom. Különös és felemelő érzés számomra, azért is, mert mint zsinati póttag, amire éppen olyan büszke vagyok, mintha rendes tagja lennék a zsinatnak, részt vehetek a zsinat munkájában és természetesen tudnék beszélni arról, hogy mi a célom mint zsinati póttagnak, amennyiben majd részt vehetek a különböző megbeszéléseken, szekcióüléseken, de azt hiszem, hogy most ez sem feladatom. A kormánynak az üdvözletét hoztam. Mint a kormánynak az egyik tiszt-
