Evangélikus Élet, 1991 (56. évfolyam, 1-52. szám)

1991-06-09 / 23. szám

Korábbi evangélikus zsinatok TÖPRENGÉS - ZSINAT ELŐTT

A Református Egyház megújulását nemcsak ma, hanem az elmúlt korszakban is következetesen szorgalmazó lelkipásztor, Éliás József, egyik írásában szemére veti az.új politikai elitnek, a demokratikus kormánynak, hogy elfogadta tárgyalópartnerül a történelmi egyházak vezetőit, mintegy fékezve, korlátozva ezzel a rendszerváltozást az egyházban. Felfogása szerint az állam és egyház teljes különválasztását meg kellett volna előzze az egyházakban az állami segédlettel végrehajtott változás, benne a tisztújítás és a már demokratikussá tett, megújított egyház nyerhette volna el függetlenségét, válhatott volna az állam partnerévé.

Úgy vélem, nemcsak a történelmi évfordulók miatt - 200, illetve 100 év után - indokolt megkezdeni a zsinatot 1991-ben. De bizonyos, hogy lassan szembesülünk a teljesen új és ezért talán mindennél nagyobb leckével, az egyház korábban nem ismert függetlenségével, amely ma sem általános a keresztyén, többek között protestáns orientációjú országokban sem.

Az egyházban a hatalmat csak az Isten ereje, a theokrácia jelentheti, amely a megváltó szeretetet, az evangéliumi üzenetet tolmácsolja. Ezért is félrevezető a demokráciáról, anarchiáról, diktatúráról folyó vita. De azért érthető a vita, mert az egyháztörténelem azt mutatja, hogy a theokrácia legtöbbször diktatórikus irányban torzult. Isten nevében uralkodtak az egyházon és az egyházban, éppenséggel nem a szeretet parancsát követve. Elég, ha a reformáció spirituális vonulata mellett jól megfigyelhető hatalmi harcra, többek között a „cuius regio, eius religio” törvényre gondolunk.

A zsinat talán legnagyobb leckéje lesz kimunkálni azt a közakaraton alapuló szervezetet és működési mechanizmust, amelyben garantált, hogy a különböző szintű döntéseknek lesz is foganatja. Egyszerűen fogalmazva, kényszerítő eszközök - állami erő - nélkül is végrehajthatók lesznek a határozatok. Már eddig is többen figyelmeztettek még a korábbi Parlament által hozott vallásszabadságról szóló törvényből adódó veszélyre. Nevezetesen a törvény nyomán az egyházközségek önálló jogi személyek, ez növelheti az independencia, keményebben szólva az egyházszakadás veszélyét. Magam nem tartom jelentősnek ezt a kétségkívül meglévő gondot. Nem arról van ugyanis szó, hogy gyülekezeteinkben az egyház tanításától, hitvallásainktól eltérő teológia hódítana, hanem olykor éppen igen kiváló lutheránus teológus lelkészek, elégedetlenek lévén az egyházi változások tartalmával és ütemével, határolódnak el az „egyházvezetéstől”, úgy vélvén, hogy ez reformlépés. Függetlenül attól kinek, milyen igazsága vagyon a vitában -, melyet én politikai, személyi harcnak tartok, bármennyire hangsúlyozzák a lelkészek, hogy ez teológiai, hitvallási vita - a zsinaton az is el kell dőljön, marad-e az egyházban a csaknem teljes klerikalizmus, vagy megindul, fejlődik gyülekezetben, közegyházban a világiak aktivitása. Ma ugyanis számos lelkész, ha nem is vállalná ezt, mégis úgy nyilvánul meg, mintha ö lenne a gyülekezet. Eltűnik az egyházszakadás veszélye, ha megélénkülnek a gyülekezetek. Ha viszont az egyház továbbra is néhány száz lelkészt jelent és nem néhány százezer evangélikust, Isten népét, akkor szülessenek bármilyen kitűnő törvények, megmarad a hierarchizmus és a klerikalizmus.

Érthető Éliás József gondolata, hiszen ez felel meg a történelmi logikának. Korábban is az állam döntötte el, ki alkalmas számára az egyházból az együttműködésre, döntse el most is az új demokratikus állam, ki volt az elmúlt rendszerben megalkuvó és ki az, akivel ma együtt kíván működni, kit támogat. Mindjárt nem lenne szakadási veszély, probléma a mégoly jó döntések végrehajtásával is.

Érdeklődéssel várom, hogy az egyháztörténeti kutatások feltárják azt, ami az elmúlt fél évszázadból feltárható. Nem az ítélkezés, holtak és élők meghurcolása, mégcsak nem is politikai pikantériák végett. Egyszerűen az igazság igényével várok, biztos lévén abban, hogy a tárgyilagos kutatás missziói erejű lesz, mutatja majd Isten hatalmát, gyarlóságaink, bűneink fölött. Bizonyos, hogy sokan, akik ma töretlenül hitvallónak szeretnék feltüntetni évtizedes pályájukat, többször kísértésbe estek, keresték a kapcsolatot állami szervekkel, egyházügyi hivatallal, jelezve, hogy ők az aktuális kegyelteknél jobban tudnák garantálni az egyház lojalitását. Nincs szándékom ítélkezni, hiszen alapvető véleményem, hogy kegyeltek és ajánlkozók egyaránt nem elsősorban a maguk javát, hanem az egyház ügyét vélték, akarták szolgálni. Istené az ítélet, Övé a megbocsátás is. Mindenkinek elsősorban önmagába kell néznie. Kinek-kinek a múltját is a tények minősitik, nem az, milyen hangon és milyen hangosan szól ma másokról és követeli a megújulást.

Katarzis, megtérés nélkül nincs megújulás, sem egyháztagok, sem lelkészek, sem az egyház számára.

Jól döntött a korábbi Parlament, jól politizál a mai kormány, amikor a történelemben először megadta, megadja az esélyt az egyházaknak arra, hogy valóban ne világi hatalomra törekedjenek, hanem a missziót, a szolgálatot vállalják.

Szabad egyház a szabad államban. Évezredes kontinuitás, ami az evangéliumot illeti és határozott diszkontinuitás a múlt - a különböző történelmi korszakok - hatalomorientált, államfüggő földi egyházait tekintve. Igen, ez talán a zsinat legnagyobb leckéje.

Dr. Frenkl Róbert

Az 1791-es zsinat elnöke

Elérkeztünk a Magyarországi Evangélikus Egyház ezévi zsinatának megnyitásához. Hatalmas, az egész ország evangélikusságát megmozgató előkészítő munka áll emögött az egyszerű kijelentés mögött. A zsinat szükségességére és megtartásának hamarosan esedékes megvalósítására vonatkozó 1988-as bejelentés óta három év telt el. Ez a három év azonban nem tétlenül múlt el. Lelkészi munkaközösségekben, egyházmegyei közgyűléseken, egyházkerületi és országos gyűléseken, nyilvános fórumokon tárgyalta egyházunk népe a zsinaton előkerülő kérdéseket. Számtalan egyéni, bizottsági és testületi javaslat, előterjesztés gyűlt össze, ami a megnyíló zsinat asztalára kerül, aminek a megtárgyalása bizonyosan hosszú hónapokat, esetleg éveket vesz majd igénybe. Á jelenleg érvényben levő egyházi törvény helyett egészen új, a mai egyházi élet lehetőségeit, szolgálatát messzemenően figyelembe vevő, mindenre kiterjedő törvényt kell alkotni. Természetesen ez nem korlátokat szabó, hanem inkább a tágabb lehetőségeket biztosító egyházi szolgálatnak ad majd rugalmasan bővíthető kereteket.

A zsinati előkészületek során érthető módon azzal együtt, hogy messzire néző jövőbe tekintéssel kell tervezni és a feladatok megvalósítását megszervezni, szükséges a

korábbi zsinatokra való visszapillantás is. Jó, ha példa gyanánt szolgál a megelőző zsinatok megszervezése, munkája, s a zsinati tárgyalásokban született eredmény, az elkészült törvény. Világos, hogy minden idő zsinati munkájára, törvényalkotására rányomta bélyegét a kor. Ilyen vonatkozásban nekünk a mai kor követelményeinek, kihívásainak kell megfelelnünk. Kétségtelen azonban. hogy példaértékű lehet számunkra a korábbi zsinatok alapos előkészítő munkája és a sok részletre kiterjedő figyelmessége. Vessünk most egy ilyen pillantást a korábbi evangélikus zsinatokra.

Érdekes módon éppen 200 évvel ezelőtt, 1791-ben volt egyházunk-Az I891-es zsinat elnöke

nak egy jelentős zsinata. Evangélikus egyházunk a hosszú elnyomatás ideje után kissé fellélegezve,

II. József 1781. évi türelmi rendeleté után tíz évvel zsinatot tartott. Ezen a zsinaton nyerte el az egyetemes (ma országosnak nevezett) egyházkormányzati szint hivatalos jogi elismertetését. Addig is voltak (1774-től) egyetemes egyházi gyűlések Mária Terézia kegyes engedelmével, de a jogi codificatio csak az 1791-es zsinaton történt meg. Ennek a zsinatnak az előkészítése nagyon széles alapokon történt. Tanúi ennek az Evangélikus Országos Levéltárunkban megtalálható iratok, vélemények, előterjesztések, amelyeket a főrendek és

Az 1934-37-es zsinat elnöke

rendek, valamint egyházmegyék és kimagasló egyházi személyiségek terjesztettek a zsinat fóruma elé. Megtalálhatók az iratok között azok a zsinati határozatok, illetve törvények, amelyeket „a magyarhoni egyház az 1791. évben királyi engedéllyel Budán tartott zsinaton hozott”. Sajnos, a törvényeket a király nem szentesítette, így azok állami szempontból nézve nem lettek jogérvényesek. A hozott határozatok azonban mégis érvénybe léptek, mert az egyház a maga hatáskörében életbe léptette azokat, így az egyházi önkormányzati testületek belső szervezése ennek a törvénynek az alapján megtörtént, ugyancsak ezeken az alapokon folyt az egyház élete, míg Haynau 1850. évi rendelete meg nem szüntette az egyetemes és egyházkerületi felügyelők és főpásztorok hivatalos működését. Majd a kiegyezés után vetődik fel ismét az egyház törvényhozó testületé összehívásának a gondolata. Közben az egyházkerületek saját körükben igyekeztek meghatározni a gyülekezetek és egyházmegyék működését rendtartások kibocsátásával.

A száz évvel ezelőtt, 1891-ben összeült és 1894-ig tartott zsinat hatalmas előrelépést jelentett az egyházkormányzat fejlődése tekintetében. Meghatározták az egyház új területi beosztását, azután megállapították az egyházközségek, egyházmegyék, egyházkerületek és az egyházegyetem hatáskörét. Kimondták. hogy a gyülekezet az egyházkormányzati hatalom alapja, valamint érvényesítették minden egyházkormányzati szinten a paritás elvét a lelkészi és a nem lelkészi elem közt, az egyházegyetem szintjén úgy, hogy az egyetemes közgyűlés elnökei, az egyetemes felügyelő és a hivatalára nézve legidősebb püspök. A törvény rendelkezéseinek megfelelően jött létre az egyházi közalap, amely a meglévő és szervezés alatt álló missziói egyházközségek, ezekben templomok, imaházak építésének megsegítésére szolgált. Ugyancsak körvonalazta az újonnan létesített nyugdíjintézet feladatait is. Ez az egyházi alkotmány egy emberöltőn át szolgálta az egyházi közigazgatás, valamint a hitélet és az oktatás, a gazdálkodás és a bíráskodás sokféle ágazatában folyó egyházi munkát.

A következő zsinatot 1934-37 között tartotta egyházunk. Ennek előkészítése is széles alapokon nyugodott. Az Evangélikus Élet c. egyházi hetilap már 1933 februárjától kezdődően hozott a zsinat előkészítése céljából olyan cikkeket, amelyekben a zsinat által megtárgyalandó kérdéseket vetette fel és bocsátotta egyházunk közvéleménye elé megvitatásra. A négy éven át ülésező zsinat azután alaposan átdolgozta az 1891. évben hozott Egyházi Alkotmányt. Részint bizonyos részek hatályon kívül helyezésével új szöveget iktatott be, részint meghagyta a régi törvényt. Ezért vált szükségessé, hogy az újonnan hatályba lépő egyházi törvényeket a régi egyházi alkotmánnyal összhangba hozva, kiadják az Egyházi Törvények Gyűjteménye c. kötetet. Ez volt azután érvényben mindaddig, amíg a második világháború után létrejött az 1948-ban és 1952-53-ban ülésező, majd az 1966-os zsinaton született törvény. Ezt kell ma alapvetően megújítani. Vető Béla

Az 1934-37-es zsinat résztvevői

ZSINAT ELÉ

MAGATARTÁS AZ EGYHÁZJOGI MUNKÁBAN

Egyházi törvényeink revíziójának, illetve reformjának az ügye immár az összehívott zsinat dolga. De éppen ezért kell egyházunk valamennyi lelkészének részt vennie a feladatunkká vált egyházjogi munkában. A zsinatnak maga mögött kell tudnia egyházunk egészét; a zsinat lelkésztagjainak abban a tudatban kell élniök, hogy velük együtt tusakodik a törvényhozásban minden lelkésztársuk.

Amikor pedig új lendületet kap egyházunkban az egyházjogi munka, nagyon kívánatos, hogy legelőször annak az etikai oldala mutatkozzék előttünk. Ahhoz, hogy jó legyen az egyházjogi munkánk, szükséges a munkában állók helyes magatartása.

E helyes magatartás ún. elvi kifejtése helyett egy mindjárt gyakorlati kérdésnek minősíthető kérdést vetek fel, és az erre adott feleletemhez fűzöm idevágó nézeteimet. Ezzel a „gyakorlatisággal” is szeretném mutatni. hogy az ún. elméleti egyházjogtan korántsem annyira idegen az élettől, mint azt sokan kényelmesen vélik.

A kérdés ez: Van-e értelme egyházi törvényeink revíziójának, illetve reformjának ?

A feleletem pedig ez: Egyházi törvényeink revíziójának, illetve reformjának csak akkor van értelme, ha 1. megvan bennünk a szándék, hogy egyházi törvényeinket meg is tartjuk, és ha 2. e revíziót, illetve reformot teológiai feladatnak tekintjük. .

Lássuk meg végre, hogy nincs semmi értelme új törvényhozásnak, ha az a véleményünk, hogy egyházi jogszabályaink csak addig köteleznek bennünket, ameddig megfelelőek számunkra, egyeznek felfogásunkkal. Nem jóhiszemű tévedésekre, homályos értelmű jogszabályok félreértésére célzok, hanem arra, hogy egyesek szántszándékkal hunynak szemet rendelkezések előtt. Azzal is tisztában vagyok, hogy az élet meghaladhatja a jogszabályokat, vagy olyan helyzet elé állíthat bennünket, amilyenre a/ egykori törvényhozók nem is gondoltak. Nem is találok semmi kivetnivalót abban, hogyha az egyház élete egyben s másban elhajlik az írott jogtól, igen ám, de csak akkor, ha ebben az elhajlásban az egyház közakarata nyilvánul meg. Amikor egyes emberek hatalmi vágya, kényelme okozza ezt az elhajlást, akkor csak a 8. parancsolat lutheri magyarázata késztet „mindeneket jóra magyarázni”, de jogelméleti mentséget nem találok. Gyakorlatilag pedig azt tapasztalom, hogy amelyik vonalon megindul a szabálytalanság, ott nem lehet többé feltartóztatni; akiknek hivatásuk lenne felelősségre vonni a szabálytalankodókat, de maguk is saját eszük és kedvük szerint végzik egyházjogi cselekményeiket. természetesen ellanyhulnak vigyázásukban. Ezért kell egyházKorábbi zsinatok előkészületeiből adunk közre két olyan írást, mely a zsinat tagjait általánosságban vezeti be feladataik helyes látásába.

Néhai egyházjogprofesszorunk, dr. SÓLYOM JENŐ teológiai professzor 1948-ban írt cikkeket az akkori zsinat előkészületei során. Ebből a cikksorozatból az egyik, a zsinat magatartását is irányíthatja, a másik az egyház jogi fogalmának tisztázásához járulhat hozzá.

jogi munkánk kezdetén határozottan állást foglalnunk a tekintetben, hogy legyenek-e hát jogszabályok egyházunkban vagy ne legyenek. Hogy csak díszül legyenek, ennek nincsen értelme. Kétségtelen, hogy egy bizonyos fokú elszántság szükséges a jogszabályok megtartására; de egyházunk életében számtalan jó példa biztat bennünket, hogy meglegyen az őszinte szándékunk a hozandó törvények megbecsülésére.

Egyházjogi munkánkban a helyes magatartáshoz az is hozzátartozik, hogy legalábbis mi lelkészek teológiai feladatnak tekintsük azt. Ezzel kettőt akarok mondani egyszerre. Minden lelkész tartsa feladatának az egyházjogi munkát. Minden lelkésznek hivatalból művelnie kell a teológiát, mert a nélkül csak mesterember, csak béres. Az egyházjogi kérdésekre vonatkozóan pedig ez azt jelenti, hogy a lelkészeknek tudatosan mint teológusoknak kell velük foglalkozniok és egyikre sem szabad ötletszerűen felelniök, hanem csakis az egész teológia összefüggésében.

EGYHÁZUNK JOGI FOGALMA

Zsinatelőkészítő tanulmánysorozatunk élére méltán kívánkozik a próbálkozás, hogy jó jogi fogalmát adjuk egyházunknak. Alkalmas tárgy ez a kísérletre, miképpen készítsük elő a teológiai munka síkján az új egyházi törvényalkotást. Figyelhetjük majd rajta, hogy mi célszerűbb, a jelenlegi törvénykönyv bírálatát venni-e alapul, vagy inkább a törvénykönyv rendjétől függetlenül kiemelni azokat a jogi meghatározásokat és rendelkezéseket, amelyekre nézve akár a mai teológiai gondolkodás, akár az élet tanulságai folytán új törvényalkotást érzünk szükségesnek. Egyelőre az a legcélszerűbb, hogy a részletek sajátossága szerint járjunk el így vagy úgy.

Egyházunk jó jogi fogalmát keresnünk azért elsőrendű szükségletünk, mert ettől függ, hogy miképpen akarjuk majd újra szabályozni a lelkészi szolgálatot, az állami jogsegély igénybevételét, a más egyházakhoz való jogi viszonyunkat, az egyháztagságot, stb.-t.

Egyházunk jogi fogalmának meghatározásánál a következő szempontokat tartom nyilván:

a) Egyházunk és az egyetemes anyaszentegyház viszonya. Helyes, hogy megállapítsuk egyházunk és más országbeli evangélikus egyházak kapcsolatát. De ma már elengedhetetlennek tartjuk az ökumenikus gondolat kifejezését is.

b) Egyházunk, mint szervezet és a magyarországi evangélikusság viszonya. Alapvető kérdés: mi a Magyarországi Evangélikus Egyház, a magyarországi evangélikusok összessége-e, vagy a magyarországi evangélikus egyházközségek foglalata?

c) Egyházunk népegyházi jellege. Rögzítsük-e a jelenlegi népegyháziságot, vagyis azt, hogy egyházunk tagjai általában az ún. beleszületés folytán egyháztagok? Vagy határozzuk meg egyházunkat úgy, hogy csak azok értendők tagjaiul, akik külön hitvalló nyilatkozattal, esetleg időrőlidőre ismételt bizonyítással akarnak az egyházhoz tartozni?

d) Az evangélikus lelkészi szolgálat, ti. az evangéliumhirdetö és szentségnyújtó szolgálat nélkülözhetetlensége az egyház jogi fogalmában is. Tévedés, hogy az egyháznak akár a jogi, akár a szociológiai fogalmában nem kaphat helyet az evangéliumhirdető szolgálat.

c) Egyházunk jogi állása az államban. Úgy kell fogalmazni, mi a Magyarországi Evangélikus Egyház (ezentúl rövidítve: MEE), hogy az állami jogszabályok esetleges változása ne tegye értelmetlenné az egyházi törvénykönyvbe foglalt meghatározást. Ennek kétségtelenné kell tennie, hogy a MEE önmagában, önmagáért, önmagától az, ami: léte s mivolta nem az állami törvény függvénye!

Egyelőre voltaképpen az a fontos, hogy ezeket a szempontokat nyilvántartsuk, szükség szerint rostáljuk, meg szaporítsuk. Még vitatásra szánható szövegjavaslatot is csak a kapcsolatos kérdések megbeszélése után lehet megkísérelni. Mégis a szempontok alkalmazhatóságának példájaképpen idejegyzek egy szövegezési kísérletet.

„A Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház - röviden: Magyarországi Evangélikus Egyház -az egyetemes keresztyén anyaszentegyház egyik része,

a magyarországi evangélikus egyházközségekben élő evangélikus keresztyének összessége,

a magyarországi keresztyéneknek az evangélium és a szentségek szolgálata: az evangélikus lelkészi szolgálat által hívott és fenntartott gyülekezete,

az állami jogszabályok szerint szervezett vallási testület.”