Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-04-15 / 15. szám

r Evangélikus Élet 1990. április 15. GYERMEKEKNEK A KÖZÖS HIT MEGVALLÁSA HÚSVÉT­HÉTFŐ IGÉJE Lk 24,13-35 Húsvét napján egy olyan mon­dat fogalmazódott meg, amihez hasonlót még nem hallott a világ: JÉZUS FELTÁMADT! Olyan mon­dat volt ez, ami többféle véle­ményt váltott ki. Voltak olyanok, akik egyszerűen ezt mondták rá: Nem hiszem. Voltak olyanok, akik - bár nagyon nehéz volt ezt így kimondani -r azt mondták: Bízom ebben, hiszem. Sokkal töb­ben voltak azok, akik nem hitték. Nem is lehetett könnyű hinni, hi­szen addig még senki nem lett halottból éló. Kevesen voltak, akik hittek. Minél többen voltak a hitetlenek, annál nehezebbé vált kimondani ezt: Hiszem. Rá­adásul a hívók is megoszlottak. Voltak akik így hitték, voltak, akik úgy. Már nem is volt elég az egy szó. Ki kellett bővíteni mondatok­ká, hogy egymás mellé tudjanak állni azok akik így hittek és azok, akik úgy. A mondatokat így ne­vezték: HITVALLÁS. A hit meg- vallása. Akik ugyanúgy mondták a hitvallás mondatait, azok egy közösségbe, gyülekezetbe verőd­tek. Kezdetben a hitvallások egy­szerűek voltak. Amikor a hitetle­nek üldözték a hívőket, akkor egészen egyszerűek. Két ember beszélgetett a téren. Nem ismer­ték egymást. A beszélgetés köz­ben azonban egyre inkább kitűnt, hogy mennyi mindenben egyet értenek. Erre az egyikük botjával rajzolni kezdett. A forró homokba egy halat raj­zolt. Erre a másik azt mondta: Igen, én is keresztyén vagyok. Honnan tudta? Görögül a hal szó betűi egy kis rövid mondatocska kezdőbetűivé lehetnek. Magyarul a mondat így fordítható: JÉZUS KRISZTUS, ISTEN FIA, MEGVÁL­TÓ. Ahhoz, hogy ezt valaki meg­értse, nem csak görögül kellett tudni, hanem ismerni is kellett, hogy a betűk milyen mondatot tesznek ki. Ha a másik nem volna keresztyén, akkor legföljebb azt mondja: „Lám, ez az ember nem csak nagyszerű ember, hanem szépen is tud rajzolni. Nem cso­da, hogy ebben a nagy melegben a víz mellé vágyakozik. Azért raj­zolt halat." így a keresztyén nem tette ki magát az üldöztetés ve­szélyének. Az istentiszteleten leggyakrab­ban az evangélikus gyülekezetek­ben az APOSTOLI HITVALLÁST szoktuk mondani. Több száz éven át használták a gyülekeze­tek azt a hitvallást. Nem csak az evangélikusok, hanem a többi ke­resztyén felekezet is. A hitvallás elmondásának csak akkor van ér­telme, ha az ember érti és komo­lyan is veszi a mondatokat. Ne feledjétek, hogy sokan az életük feláldozásával is kiálltak a hitval­lásuk mellé. Ha erre gondoltok, nem fogjátok könnyedén kimon­dani a hitvallás mondatait. Ne csak tanuld, értsd is meg! Hitvallássá nem csak monda­tok válhatnak, hanem életek is. Akik az életükkel tanúskodtak hi­tükről, így nevezik őket: MÁRTÍ­ROK. Néhány évtizeddel ezelőtt élt egy püspök. Amikor látta, hogy az ország vezetése, az állam be akarja szűkíteni az egyház éle­tét, minden erejével azon volt, hogy ez ne sikerülhessen. Ez külö­nösen akkor vált élessé, amikor az állam az egyháztól el akarta venni az iskolákat, hogy nehogy az egyház taníthassa a gyereke­ket Az. áljam meg akarta_szüntet- ni a hitet. A püspök ellene állt. Ekkor kitaláltak egy vádat ellene és börtönbe zárták. Ő azonban még a börtönt is inkább vállalta, de a hite szerinti igazságról nem mondott le. Jegyezd meg ennek a püspöknek a nevét és légy büszke arra, hogy annak az evan­gélikus egyháznak tagja vagy, amiért ó harcolt. A püspök neve Ordass Lajos volt. Emlékezz rá! Ó is hitvalló, mártír volt. Mártírok áldozatán, hitvallásán keresztül haladt előre Krisztus ügye. Ne ejtsd ki könnyen a hit­vallás szavait. Koczor Tamás JÖJJ, NE VENDÉGNEK, DE MARADJ VELEM! Az emmausi tanítványok az élet szomorú vándorai. Eltemet­ték azt, akit szerettek. Akitől sokat vártak. Hiánya égető és fájdalmas. A veszteségen nem lehet napirendre térni. Át kell értékelniük mindent, el kell temetniük reménységüket is. Vándorútjukop egyszer csak csatlakozik hozzájuk útitárs­ként Jézus. Megmagyarázza, hogy a golgotái kereszt nem kudarc, hanem győzelem. A Messiásnak először szenvednie kellett, s így bemennie a dicsőségbe. Rávilágít, hogy az egész írás Róla beszél, a szenvedő Jézusra vonatkozik. Szomorú mai vándorok, kik eltemetett szeretteikre emlé­keznek, kik kudarcaik fájdalma alatt görnyedeznek, kik se­beikre nem találnak gyógyírt..., tudják-e, hogy hozzájuk min­dig közel van Jézus?! Ott van az írás lapjain, ott van a gyülekezet közösségében, ott van a mellettük vándorló szívé­ben. Elég csak nevét emlegetni, hiányát sóhajtani, s máris hozzánk szegődik. Balga az, aki őt elutasítja. Hiszen 0 él, s meg akarja osztani szomorú útjainkat. Közel van, akár tu­dunk róla, akár nem. Egyszer csak itt van Emmaus. Jézus tovább akar menni. A két tanítvány unszolja, szinte kényszeríti a maradásra. Jézus pedig elfogadja hívásukat. Neki nincsen szállása, ottho­na, de szívesen tér be mások hajlékába. Ma is elfogadja otthonunkba szóló hívásunkat. „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap aláhanyatlott - kérjük őt Lőhe Vilmos csodálatos imádsága szavaival (ÉK 131. lp) - Maradj velünk a nap alkonyán, az élet alkonyán, a világ alkonyán...” Hogyan is élhetnénk kegyelmed és jóságod nél­kül szenvedések és nyomorúságok között, kételkedés és kísér­tés között?! Emmausi sorstársainktól érdemes megtanulnunk azt: nem kell sokáig unszolni Jézust! De legalább ennyit ki kell mondanunk: „Többet kívánok röpke szavadnál: Mint tanítványaid között lakoztál Otthonos, meghitt szent közösségben, Jöjj, ne vendégnek, de maradj velem!” (ÉK 121,3) Amikor asztalhoz telepednek, Jézus átveszi a házigazda szerepét. Ő ül az asztalfőre, s amikor kezébe veszi a kenyeret s hálát ad - felismerik. A hálaadásról, a kenyér megtöréséről. Biztosak lehetünk abban, hogy ma is így történik mindez. Ma is közöttünk van Jézus, az érettünk meghalt és feltáma­dott Krisztus mindig, amikor nevében megtörjük a kenyeret. Az úrvacsora áldott asztalközösségében 0 adja önmagát. Eltörlik a bűnt, a már elkövetettet, és szeretetével magához öleli a bűnbánót. S mert többet ad, mint reméltük és megérde­melnénk, ezzel plőre lendít, mozgásba hoz! Egyszerre fontos lesz a bűnt bocsátó, élő Úrnak kedvébe járni, érdemes lesz felkerekedni s a többieknek is megvinni a hírt. A jó hírt, az evangéliumot arról, hogy Ő él! Amikor viszont ezt másoknak elmondjuk, kiderülhet, hogy közben ők is találkoztak már vele. így erősödik hitünk egy­más hite által. Félre hát a szomorúsággal! Az Úr feltámadt! Valóban feltámadt! Él! Velünk vándorol utunkon Jézus! Ámen. Zászkaliczky Pál IMÁDKOZZUNK! „Ó, maradj vélem, az est közelget, Nő a sötétség, ne hagyj engemet! Nincs más segítő, ki fogná kezem, Gyengék gyámola, te maradj velem!” Ámen Aki kaput nyit... Margit néni hosszú évek óta ké­szül arra, hogy megnyíljon számá­ra a kapu, amely eleinte csak rései­ben, majd félig nyitottan derengte szemébe azt a fényt, amely a kapun túl vár rá. Egyre mélyebb hittel és emelkedőbb lélekkel várt a kapu­nyitásra. Annyira, hogy éppen tíz éve megszövegezte saját gyászje­lentését, amely az évek során saját családi krónikájává vált. Amikor ugyanis a majdan őt gyászoló csa­ládtagjait felsorolta, évek során kénytelen volt észrevenni, hogy bővül a család. Szaporodnak. A dédunokák száma hárommal szaporodott az évek során s végül is kilencre nőtt. Margit néni a kapunyitást az örökkévalóság felé várta. Hite folytán, Megváltója szeretetéből várományosa volt ennek a kapu­nyitásnak. Előre nézett hát. De ne­kem visszafelé is kaput nyitott. Scholtz Gusztáv püspök unokája volt. Nagyapja, a budavári gyüle­kezet neves, harmadik papjaként 1895-ben hozta át a gyülekezetét a régi, Mária Dorottya buzgósága gyümölcseként épült egykori Dísz téri templomunkból az újba, a Bé­csi kapu téri Isten-házába. Amikor ennek a két templomnak a történe­tén dolgoztam, többször megfor­dultam Margit néninél gyülekezeti dokumentumok gyűjtése okából. Igen értékes dokumentumot adott át akkor - a többi között - Margit néni. Scholtz püspök csuk­ta be a régi templom kapuját s nyitotta meg az újat. Olvasom a templomváltás alkalmával elhang­zott igehirdetés kéziratát. „Éle­tünk fájának gyökerei kioldódtak az anyaföldből, amely évtizedeken át hordozta, táplálta, és most új helyen kell gyökeret eresztenie, ahol még szebb, fejlettebb koroná­ja fog kiteljesedni...” „Menj ki a te Atyád házából - szól az ige -, ez nem kevesebb, mint minden, amit az ember szeret, tesz, ápol itt a földön, ami most Isten akaratából elvétetik, de valójában több, amit nekünk érte ígért.” Nem tehetek róla, de most, hogy Margit néni elment, nem csak a régi és új templom kapujának be­csapódására és megnyílására gon­dolok, de az élet és örökéletére is. Prófétai volt hát a püspök-nagy­apa mondandója? Vajon nem rej­tőzik benne egy nem is olyan rej­tett húsvéti üzenet? „Túláradó a szív hálája - folyta­tódik az igehirdetés -r, hiszen az Úr az életben kegyes volt. Bár kint időnként kemény kézzel a szív csendes békéjébe markolt, de ho­gyan köszönhetem meg neked, Úram, hogy békében és fájdalom­ban biztos menedéket adtál.” S a vers, amivel befejeződik a közel százesztendős szöveg: „Ahogyan az Úr vezet úgy kell nekem mennem fogom a kitárt kezet az Úré kell lennem.” A százéves szöveg mellé odate­szem a Margit néni által tíz éve szövegezett, s azóta családi króni­kává bővült, immár fekete keretes szöveget. Döbbenten nézem az utolsó mondatot: „A halál az a hűséges szolga, aki kaput nyit Is­ten megfáradt, hazatérő gyermeké­nek”. Elgondolkodva ejtem ölembe a lapot. Tudom, hogy amikor a 88 év terhe alatt megfáradt test mel­lett megállt az orvos, s megkérdez­te, ne vitesse-e kórházba, az őt hű­séges szeretettel ápoló unokame­nye megkérdezte: „és ott meg tud­ják még gyógyítani?” - a válasz ez volt: „már nem, de legalább ne itthon haljon meg”. A felelet köny- nyes volt, de szeretettől fűtött: „Ne vigyék! Engedjék, hogy hazul­ról lépje át a kaput!” Az ölembe ejtett fekete keretes lap húsvéti zsongásba kezdett: Ó, Jézus, húsvét fénye kel Túl síron, gyászon, éjjelen, És aki győzött idelenn, Fenn örök himnuszt énekel. Korén Emil Hálásan köszönöm mindazon gyülekezetek, lelkészek és gyüleke­zeti tagok áldáskérését, akik jókívánságaikat beiktatásom alkal­mával levélben vagy táviratban kifejezésre juttatták. Kérem imádságos szeretetüket egyházunkban végzett közös szolgálatun­kért. Szebik Imre , püspök Helyreigazítás: Április 1-i számunkban közölt püspöki iktatási beszámo­lóból kimaradt a vendégek felsorolásában dr. Arvi Tomainen finn püspök neve. Elnézést kérünk hibánkért: Április 8-i számunkban közöltük Szebik Imre püspök székfoglalóját. Ezúton jelezzük, hogy a közölt szöveg rövidítés és nem a teljes elhangzott székfoglaló. Szerkesztőség ELŐ VIZ A gyökeres megújulás ...aki neked egykor haszontalan volt..." Fi lem 11 Amikor Pál apostol Istennek a világgal való megbékéléséről szól, és ennek hirdetésére biztat, így bá­torít hitre: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtmény az, a régi el­múlt; íme, újjá lett minden!” 2Kor 5,17 Ezt tapasztalta Pál Onézimosz- nál is, és biztosra vette, hogy véle­ményét Filemon is osztani\ fogja. Ezért küldte - vagy engedte - vissza a szökött rabszolgát elhagyott gaz­dájához. Várakozásában nyilván nem is csalódott. Az őskeresztyén hagyomány szerint Onézimosz Be­rea püspöke és Krisztus vértanúja lett. Már maga, nevének értelmezé­se is tanulságos (magyar jelentése: hasznos). Míg nem találkozott a Megváltóval, nem fogadta el bűnei bocsánatát, addig rácáfolt nevére, de a Jézusban való hit által azzá lett, amire neve által is rendeltetett. Ez azóta is gyakran megtörtént és megtörténik. Krisztus nélkül sok ember ártalmas, haszontalan, a te­remtés szégyene, viszont a keresz­ten történt megbékélés elfogadása után hasznossá, áldást hozóvá, Te­remtője magasztalójává lesz. A diakonissza-szolgálat feleleve­nedése kapcsán olvastam egy visz- szaemlékezésben a Fébé első fő­nökasszonyáról, Pauer Irmáról, hogy fiatal leányként még a Bethá- nia küldte ki egy németországi bib­liaiskolába, Freinwaldéba, ahol megismert egy olyan hívő kertészt, aki valamikor rablógyilkos volt, életfogytiglani fegyházra ítélve. Nagyon durva, goromba ember volt, fegyőrei is féltek tőle. Állan­dóan szitkozódott, káromkodott. Szigorított magánzárkában tartot­ták. Ennek ellenére mind durváb lett. Végre beleunt a magányba, és kért .valami .olvasnivalót. Adtak ívf.'Bvmyü ogoíüjoyül b ssűkifos neki egy Ujt^taipenramot. Mikor meglátta, dühösen a sarokba vág­ta. Az napokig ott hevert. Egyszer aztán ördögien felkacagott, felvet­te az Újtestamentumot, és elszán­tan azt mondta: „Na, most kitöl­tőm bosszúmat ezen a csalón!” ti. az Úr Jézuson. Valami módon egy faszéndarab került cellájába, amivel soronként kezdte kihúzogatni Jézus szavait. Közben gúnyosan kacagott. De amint tovább olvasott, meglepte Jézus emberekkel való bánásmód­ja. Meglepte türelme, gyöngéd sze- retete, ahogyan hagyta magát gú­nyolni, bántalmazni, holott ő min­denkivel csak jót cselekedett. De hát miért? Bosszantotta, bántotta Jézus magatartása - szerinte gyá­vasága. „Na mégjs voltak olyan dolgai, amiket meghagyok” - gon­dolta, és kezdett sorokat aláhúzo­gatni. Mikor a szenvedéstörténethez ért, felugrott. „De hát miért bán­tak így vele azok a gonoszok, hi­szen ő semmi rosszat nem tett ve­lük?” Kezdte magát összehasonlít- gatni Jézussal: „én igen, igen... de ő?...” Aztán olvasta a keresztre feszítés történetét, amelyben Jézus kínzóiért is imádkozott. Ezt már nem tudta nyugodtan elviselni. Felkiáltott: „De hát miért tette? miért?” - Ekkor egyszerre meg­nyíltak lelki szemei, és felkiáltott: .„az én bűnömért! az én bűnö­mért!” Földre roskadt: „Te szent, Te ártatlan, az én bűnömért!” Hangosan kiáltva ismételte: „az én bűnömért!” Az őr nem tudta elképzelni, mi történt odabent. Kinyitotta az aj­tót és benézett. A rab csak kiálto­zott : „Oh, az a szent és ártatlan az én bűnömért szenvedett és halt meg a kereszten!” Egy ideig csend volt a cellában. A felismerés telje­sen összetörte. Egészen megválto­zott. Sokáig nem hittek neki, azt gondolták, csak szimulál. Még szi- gorítottabb fogságra ítélték, de ő nem zúgolódott, mivel tudta, hogy még rosszabbat is érdemelne. Mi­kor. átélte, hogy az Úr megbocsá­tott neki, szerette volna elmondani az egész világnak. Később enyhí­tették fogságát, kegyelmet nyert és kiszabadult. Ekkor került a misz- sziói házba, és mint kertész boldog bizonyságtevő életet élt. Már reg­gel négy órakor az ő énekére éb­redt fel a ház. Erre Pauer Irma is élete végéig emlékezett. (Pomikula Irén dt. után.) Testvéri emlékeztetés „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet át is vettetek, amely által, üdvözültök is, hacsak nemhiába lettetek hívőkké." 1Kor 15,1-2 Lehet-e elfelejteni, ha valaki meghallotta az evangéliumot? Saj­nos lehet. Jakab apostol is óv: ne légy feledékeny hallgató! Jak 1,25. Pál másutt is mondja: a ti hiteteket emlékeztetés által serkentgetem. Gyakorlati tapasztalat is mutat­ja, hogy sokan elfelejtenek gyer­mekként nagyon jól megtanult hit­igazságokat, szülői vagy baráti példát, sőt korábban személyesen is megélt isteni gondoskodást, ke­gyelmes vezetést, oltalmat. Az ótestamentum népe milyen gyak­ran és gyorsan felejtett isteni cso­dákat és nagy ígéreteket. A „felejtés lelke” ítélet is lehet Istentől értékes javak könnyen vé­tele és hűtlen kezelése felett. A fe­lejtés tehát állandó veszélye a hívő embernek. Védekezni kell ellene. Pálnak ez az írása ebben fontos útmutatást kínál. Újra és újra hallgatni és olvasni az igét! Ismételve is megerősít, és korábban észre se vett új kijelenté­seket tud adhi a Szentírás. Nagyon fontos segítő a közös­ség is. A felejtő ember könnyen azt hiheti, hogy már más is régen túl van azon, amit valamikor ő is igaz­nak és szentnek tartott. Sokszor a meglepetés erejével hat, hogy má­sok még mindig hisznek, és ebből még fokozódó erőt merítenek. Bennünket is emlékeztethetnek, és ezáltal megújulást nyerhetünk. Imádságos feladatunk is rendsze­resen gondolnunk azokra, akik kí­sértésbe és veszélybe kerülhetnek, s a próbatételben gyengének bizo­nyulhatnak. Ha „igen nagy hatása van az igaz ember buzgó könyör­gésének” testi bajban (Jak 5,16), akkor ez áll a lelki bajokra, hitbeli meggyengülésre is. Különösen is legyen figyelmünk az elmaradók­ra, visszaesőkre, vegyük észre a hiányzókat. Bizonyos, hogy az em­lékeztetés is annál hatékonyabb, minél korábban, még el nem késet­ten történik. Lehet elkésni is a,i emlékeztetéssel, amit Pál szava is sejtet: „hacsak nem hiába (Káro­lyi) lettetek hívőkké.” Imatárgyak: A nagyheti áhítatok, úrvacsora­vételek áldása, az ünnepi istentisz­teletek igeüzenetei, a szent történe­tek újraélése személyes hitünk megelevenedésére. Gyakoroljuk a testvéri szolgála­tot közbenjáró imádság által elma­radókért, hiányzókért, visszaeset­tekért. Az Úr hű marad! Megbán- hatatlanok Isten végzései és az ő elhívása. Csepregi Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents