Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-04-15 / 15. szám
Evangélikus Elet 1990. Április 15. \ Emmausi úton 1990-ben Emmausi úton 1990'ben 1 Hamis reménységek egykor és ma „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ö váltja meg Izraelt, de már harmadik napja, hogy ezek történtek” Hamis remények, emberi illúziók, magunk gerjesztette váradalmak egykor is, ma is élhetnek Isten népében. Isten nem vált valóra minden emberi reménységet, de minden Ígéretét teljesíti. Nyitogatja szemünket, hogy különbséget tudjunk tenni hamis reménységeink és ő igaz ígéretei között. Szárnyaszegett remények, mély csalódás, szertefoszlott álmok - ezek jellemzőek a Jeruzsálemből távozó, egyre távolodó emmausi tanítványokra. Csak el innen, csak messze kerülni csalódásaink színhelyéről ! - ez mozgatja a két tanítvány lépteit. Várakozásuk megszégyenült, reménységük „csalfa, vak remény”-nek bizonyult. Nem történt meg, amiben bíztak: Jézussal nem érkezett meg a népet felszabadító Messiás, aki lerázza a római igát és a megszállott kis római provinciából szabad államot hoz létre, sőt talán még más ország felett is uralkodni fog. Ehelyett mi történt!? A csodarabbit kivégezték, magát sem tudta kiszabadítani mások kezéből, bitófára került, szégyen-gyalázat fájára jutott a győztes messiásnak remélt király. Micsoda botrány! Felejteni, felejteni, felejteni kell, ha lehet egyáltalán. Megroppant a hitük: a Mindenható nem avatkozott bele az eseményekbe, mennyei seregek nem jelentek meg, minden a’meg- szokott módon történt: ez a Názáreti is elvérzett, mint annyian mások, hamis messiások. Múlik, telik az idő és utólag sem történik semmi. Hallottak ugyan üres sírról, de ki tudja mit jelent ez?... Később mégis történik valami: Valaki melléjük lép, különös összefüggésben magyarázza az írásokat, megkérdőjelezi keserűségük jogosságát, kérésükre leül velük vacsorázni, megtöri a kenyeret és ekkor felismerik, hogy 0 az, újra él. Nem csapta be őket, ha másként is mint gondolták, de valóra, váltotta az ígéreteket. így már érdemes élni sóhajtozás helyett új mondanivalóval visszatérni az emberek közé. „Húsvét előtt... zokogó bús miértek... arcok fakóra váltak... szívek, üres-szegények... kihamva- dott remények... egy nagy Minden hiába! De húsvét lett! Húsvét után el a gyásszal, könnyekkel... futni a hírrel frissen... nincs út, amely messze esnék... Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet, akik még mindig húsvét előtt élnek” írja Túrmezei Erzsébet költőnönk, mintha csak az emmausi tanítványok nagy fordulópontját illusztrálná. Azok közé tartozom, akik ebben a novellisztikusan szép elbeszélésben minden istentisztelet ősképét látják, anélkül, hogy allegóriának tartanám e történetet. Istentiszteleteinkre is sok mindenben csalódott emberek jönnek, kiábrándultak, talán egymás közt be nem teljesedett reménységeiket emlegetik. Máshogyan alakultak dolgaik, mint várták. Megroppant a hitük... aztán Valaki melléjük lép, testvéri módon, gondolataikat ismerve beszélni kezd, kezében kinyílik az írás, összeállnak az események, új fénybe kerül minden, még a dorgálását is elfogadják, szívük átmelegszik, imádságra bátorodnak : Maradj velünk! - asztalközösségbe kerülnek, s a Gazdává lett vendég megtöri a kenyeret, szemük rácsodálkozik hitünk nagy titkára: Jelenlétére, megváltják egymásnak, hogy tüzet fogott a szívük s telve mondanivalóval térnek vissza az emberekhez. Valami történt velük az istentiszteleten: találkoztak az Élővel és uj életre keltek maguk is. Más szóval Isten alkímiájának lehettek részesei. Ami középkori tudósoknak nem sikerült: sárból aranyat nyemi, az mindig újra sikerül az Úrnak. Átalakulnak az emberek, átalakul reménységük is. Hamis reménységből élő reménységre jutnak. Elképzelt illúziókból, valódi ígérebetelje- sedésnek válnak tanúivá. Az emmausi tanítványok története a hamis reménység pontján is kell hogy önvizsgálatra indítson minket, mai olvasókat, hallgatókat. Isten valóban köteles minden elképzelésünket, váradalmunkat teljesíteni, vagy saját ígéreteit kell, hogy beváltsa? Milyen hamis reménységek élnek bennünk ma is? Politikai pártok egyike mindent megold az életben? A pénzkérdések, anyagiak rendezettsége, a piacgazdaság életünk megváltója lesz? A keresztyénség győzelme jelenthetne végső megoldást, amikor eljönne a mi országunk? A keresztyén erkölcs akár még hitalap nélkül is minden kérdésre felelet, minden gondra szabadítás? Az egyházak erejének visszanyerése paradicsomi állapotokat hoz majd magával? Azt hiszem ezek hamis váradalmak. A megfeszített Krisztus ilyesmit nem ígért. Ezzel nem a holnapba vetett reményeinket akarom kioltani, csak hamis reményeinket leleplezni. Az egykori emmausi tanítványok valószínűleg széles néprétegek véleményét fejezték ki. Tragédiának tartották, ami Jézussal történt. Vereségnek. Messiási reménységük összeszövődött nemzeti és politikai várakozásokkal. Ez a hamis reménység félreértést okozott még a legbelsőbb tánítványi körben is. Péter is tiltakozott a szenvedés bejelentésnél: „Nem esketik ez meg veled Uram”... Sőt az emmausiak a nagy csalódás után sem adták fel egészen eredeti elképzeléseiket. Ezért van szükségük Jézus szolgálatára, korrekciójára. Jézus írásértelmezése világos. Az írás Rá vonatkozik és neki szenvednie kellett s csak azután dicsőségre jutnia. Jézus nem vállalja a vallási és politikai reménységek összekeverését. Kezdettől végig az Ézs S3, fejezetében vázolt Isten Szolgája küldetést vállalja. Amit az emmausiaknak magyaráz az megegyezik fellépésekor bejelentett igényével (Lk 418 kk). Az írás beteljesedését jelenti élete, halála egyaránt. Szavai és életvitele mindig ütközési pontot jelentettek, mert nem feleltek meg a vallásos emberek átlagos elképzelésének. A Benne hívők mégis Neki adnak igazat és szívesen korrigálják, javítják még reménységeiket is Hozzá. Hamis reménységeinket nem váltja be, de élő reménységre biztat és ezzel valóban megújít. Hafenscher Károly Utolsó vacsora 1530. Limoges (Iparművészeti Múzeum, Budapest) f--------:—---------“—?--------------— -----------------------^ Re ményik Sándor: Emmaus felé A harangok oly kábítóan zúgtak, A nép oly kábítóan feketéllett. Baldachin alatt a Szentség haladt... Jeruzsálem! - gondoltam azalatt - S gondoltam: inkább Emmausba térek. . Emmausra most száll az alkonyat, S a távol hegyek olyan csoda-kékek. ' Indultam a városból kifele. S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: Gondoltam, hogy ez már az Ő ege. S hogy álmosabb lett a harang szava, Mintha víz alól borongana fel, Vagy véghetetlen ködből hangzana: Gondoltam, hogy ez már az 0 szava. Emmaus felé üdébb lett a táj. Kis virágokat láttam állani. Kis ibolyákat vándor-utam szélén: Gondoltam: ím, az ő virágai! Almában gügyögött egy-egy madár, Hogy az erdőre értem, hallgatag; Gondoltam: ím, az ő madarai, Hogy szerette az égi madarat! Delej futott a barna fákon által. Égremeresztett csontos ujjaik Mintha megteltek volna már virággal. - Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal. Borongott messziről a mély harang, S a mély avarban lassan elalélt, De én úgy álltam ott künn boldogan, Mint aki látta őt - és célhoz ért. Rest szívek húsvétja Lk 24,25 „Szívelégtelenség....” Gyülekezetünk halotti anyakönyvében a leggyakrabban előforduló halálozási okként ezt olvasom: „szívelégtelenség”. A szívbetegséggel nem lehet játszani, ha a szív elégtelenül látja el feladatát az előbb-utóbb halálhoz vezethet. Jézus is egyfajta szívelégtelenséget állapít meg az emmausi tanítványok életében. Amikor „balgának” és „restszívűnek” titulálja útitársait, akkor nem sértegetni akar, nem indulatos kifakadás ez, hanem halálosan komoly diagnózis: nem a fejetekkel, hanem a szívetekkel van baj! S ezt komolyan kell venni, mert szívműködésünk nem részlet- kérdés, hanem élet-halál kérdés. De Jézus olyan páratlan orvos, aki nemcsak pontos diagnózist tud adni, hanem hatalmában van a terápia, a teljes gyógyítás lehetősége is. Tespedt tompaság helyett nyitottság A gyógykezelés első fázisában mindig tisztázni kell, hogy mely okokra vezethető vissza az életveszélyes kór. Mitől lesz a szívünk „restté”, tompává és érzéketlenné Isten igéjének befogadására? Jól tudjuk, hogy a hazánkban szinte már népbetegséggé váló szívpanaszok az orvosok egybehangzó véleménye szerint, többnyire a helytelen életmódra vezethetők vissza. Egészségtelenül táplálkozunk, egészségtelenül dolgozunk és pihenünk, summázva: önpusztító életmódunk egyenes következménye, hogy korai halálra ítéljük önmagunkat. Ügy vélem, hogy lelki értelemben is hasonló okokra vezethető vissza az a lelki tunyaság, tespedt- ség, tompaság, ami oly sokszor jellemzi gyülekezeteink életét s benne egyéni keresztyénségünket. Hiszen hogyan is állunk a lelki táplálkozással? Van-e még bennünk igazi éhség, szomjúság az Isten igéje után? Hány keresztyén otthon válik „Bibliamúzeummá”, ahol csak szép emlék, kiállítási tárgy a sokféle Biblia, de már régen nem mindennapi kenyér, vagy talán soha nem is volt a2?! Hány gyülekezetben tekintik néhány ráérős öreg hobbijának a bibliaórát, ahol meg lehetne rágni az örök élet beszédét? Hány gyülekezetben kell szüneteltetni a hétközi igehallgatási alkalmakat a nyári szezonban, mert ha sok a dolgunk akkor azért, ha pedig szabadságon vagyunk, akkor pedig éppen azért nincs időnk a lelki táplálkozásra. Cso- da-e, ha ily módon - a közismert csúnya kifejezéssel élve - lelkileg alultápláltan elsorvad hitünk, szeretetünk, reménységünk? Hány helyen tartják felesleges luxusnak a túl gyakori úrvacsorát? Honnan lenne hát erőnk a krisztuskövetésre, ha testét és vérét megvetjük, ahelyett, hogy drága táplálékként élnénk belőle?! De hát akkor miből élünk? Természetesen pótlékokból, melyek rárakódnak szivünkre, lelkünkre, s máris megjelenik életünkben a halál előízeként a Biblia által oly sokszor említett „keményszívűség”, közismert orvosi szóval, a szkleró- zis. A sok felesleges információ, üres örömpótlék úgy rárakódik szívünkre, hogy már tompák vagyunk, az igazi örömhír meghallá- sára. Ezzel az istenvaksággal, igesüketséggel küszködnek az emmausi tanítványok is. „Boldogok, akiknek a szívük tiszta...” Ezt a vakságot, süketséget akarja gyógyítani feltámadott Urunk, aki tisztában van azzal, hogy nem a szemekkel és fülekkel van a baj, hanem életünk centrumával, a szívvel. Az emmausiak, hozzánk hasonlóan, már rengeteget hallottak Isten nagyszerű terveiről, a próféciákról, Isten akaratáról, de mindezek nem jutottak el a szívükig, illetve nem juthattak be csüg- gedéssel, reménytelenséggel telített szívükbe.‘Tudjuk, hogy van olyan szívbetegség, melyet már csak szervátültetéssel, szívcserével lehet gyógyítani. Ez a mi esetünk is,*s amiről már Ezékiel is prófétáit: „...eltávolítóm testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekeik.” Erre az életmentő műtétre mindany- nyiank rászorulunk, ezért küldi majd el a Feltámadott az újjáteremtő Szentleiket, aki „eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam néktek.” Ezt az új, friss, szolgálatra kész szívet kapják meg az emmausiak és ezt kínálja számunkra is győztes Urunk, hogy valóban boldog tanítványai lehessünk, akiknek a szívük tiszta és így megláthatják az Istent! Gáncs Péter JELENTKEZÉS NYÁRI KÁNTORKÉPZÓ TANFOLYAMRA Egyházunk Kántorképző Szolgálata a nyár folyamán három tanfolyamot szervez. A tanfolyamok időpontjai: 1. június 18 -július 7-ig, 2. július 9.—21-ig, 3. július 30.-augusztus 18-ig. A jelentkezéseket 1990. május 12-ig a Kántorképző Szolgálat (Fót, Berda József u. 3.2151) címére kell beküldeni. A felvételi kérelemhez egyidőben mellékelni kell az illetékes lelkész ajánlólevelét és a jelentkező rövid önéletrajzát. Fel kell tüntetni a gyülekezetben végzett szolgálatot és az eddigi zenei előképzettséget. A háromhetes tanfolyamok díja 3600- a kéthetesé 2600,- forint. A felvételről minden jelentkezőnek a Lelkészi Hivatalokon keresztül értesítést küldünk. Szeretettel várjuk a kántorjelöltek jelentkezését. Kántorképző Szolgálat V J Új orgona Foton Az Úrnak szentelt legyen ez az orgona Fotók: Kinczler Gyula Évről-évre visszatérő alkalom egyházunkban március közepén a fóti Mandák-otthonban a téli kántorképzősök vizsgája. Ilyenkor gazdájára talál néhány kántori oklevél vagy bizonyítvány, amolyan kis orgonahangverseny tanúi lesznek a felső fokon végzősöktől azok, akik mint szülők vagy érdeklődők keresik fel az otthont. Egyházzenei szolgálatunk szép ünnepei ezek az alkalmak. Ez évben is megtörtént ez a vizsga, de az ünnep kettős ünneppé lett. A kántorképzés ügye gazdagodott, az otthon régi gyakorló orgonája már nem felelt meg a követelményeknek, gondoskodni kellett pótlásáról. Testvéri segítséget adott ismét a Westfáliai Tartományi Egyház. Adományként kaptunk tőlük egy két manuálos, pedálos kis orgonát és ennek felszentelése volt a vizsga mellett a nap nagy eseménye. Uve Karsten Gross, a Herfordi Egyházzenei Iskola igazgatója és Lebrecht Schilling lelkész voltak vendégeink az adományozók részéről. Az orgonát fővárosi orgonagyárunk orgonaépítői készítették el, mégpedig kiváló minőségben, ezt az adományozók képviselői is elismerték. Az építők is részt- vettek a szentelésen: Kovács Gábor, Puur László, Gál István, Gál László, Divényi Csaba és Kiss Zoltán. Az orgonaszentelés liturgiájával kezdődött a nap. Dr. Harmati Béla püspök Jel 2,7 alapján hirdette az igét. „Akinek van föle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek." Alapvető emberi életfunkcióról szól ez az ige, a hallásról. Még mielőtt megszülettünk volna, a magzat az anyaméhben már hallja az édesanya szive dobogását. A hang, a zene így tartozik hozzá életünkhöz. De fontos a hallás azért is, mert így fogjuk fel az igehirdetést. Lehet valamit hallani, de nem érteni. Fül kell hozzá, hogy meghalljuk a Lélek szavát. A Lélek szaváról van szó és nem emberi szóról. A Lélek szava egyházat teremt. Közvetítő eszközök kellenek a Lélek szavának. Ilyen eszköz a zene is. A Lélek szólaljon meg a gyülekezetekben a zenén, az énekkarokon és a korálokon keresztül. A Lélek szólaljon meg a fóti Kántorképzö Intézetben ezen az orgonán keresztül, azokon keresztül, akik ezen tanulnak. A Lélek hangja, amit az ének és zene közvetít, a gyülekezetnek szól, az istentiszteleten, a liturgián keresztül. A gyülekezet nyissa meg a fülét és dicsérje az Urat! Szolgálja ez az orgona is ezt a munkát, szolgálja Fót, szolgálják azok, akik itt együtt vannak, azt a munkát, amelyben megújul az egyház, a gyülekezet, megújul minden az egyházi zenével! Kitágul ma a világ körülöttünk, a keresztyének közösségét éljük át. Ebben az orgonában benne van a westfáliai egyház, a német keresztyénség hangja. Szólaltassa meg ez az orgona Isten dicséretét, az összetartozást, a keresztyén egység és szeretet hangját! Gross igazgató bemutatja az orgonát A liturgia felszentelő mondatai után Gross igazgató megszólaltatta az új orgonát és a gyülekezet az orgona vezetésével együtt énekelte: Áldjad én lelkem, a dicsőség örök királyát...” Az istentisztelet után az igazgató bemutatta az új hangszert, hangszíneit, hangerejét. A Kántorképző Énekkara ifj. Hafenscher Károly vezetésével és Szebik Ildikó orgonakíséretével énekelte Scheidt: Jesus Christus unser Heiland (Jézus Krisztus, Üdvözítőnk) c. feldolgozását. Trqjtier Gábor zenei igazgató a köszönet szavait mondta el mind az adományozóknak, mind az orgona építőinek. Schilling lelkész is köszöntötte a jelenlévőket és átadta egyházának és az egyházzenei iskolának üdvözletét. Szép ajándékot hoztak a szentelés napjára is, egy magnetofont és lemezjátszót a hozzátartozó erősítőkkel, adtak a fóti otthonnak. Jó segítség lesz a tanulásban, hálásak vagyunk érte. Az új orgonát megszólaltatták négyen oktatóink közül is. Jó volt hallgatni fiataljaink kiforrott játékát. Gálos Miklós, Thierring Etelka, Pál Diána és Finta Gergely ülhettek elsőként az orgona padjára. Azután ezen a hangszeren vizsgáztak a téli tanfolyam hallgatói is, akik közül ketten már elérték orgonajátékban az oklevél mértékét és a nyári tanfolyamok végén megkapják oklevelüket, ha alkalmuk lesz karvezetésből is levizsgázni. Baranka György teológus Békéscsabáról és Óra- vecz András Győrből a két sikerrel vizsgázó várományos. Kettős ünnep volt Foton. Az egyházzene ügye nem mostoha ügy egyházunkban. A Fóti otthon modernizálása előrehaladt, most új orgonát szentelhettünk. Az év elején megalakult a Kántorképző Énekkara, melynek tagjai önszántukból - többen vidékről és saját költségükön -, járnak a próbákra és készülnek arra, hogy ünnepélyeken, közös egyházi rendezvényeken szolgáljanak Isten dicséretével. A délelőtti ünnepségen még ott ült közöttünk Kiss János, aki elindítója az otthon munkájának és „atyja” volt a kántorképzésnek. Bizonyára szivét simogatta az, amit látott és átélt. Estére hazahívta Ura. De még láthatta, hogy munkája nem volt hiábavaló! tszm U i ííJi .UTHIHMIt.4 JSÍ Hl iM1 IITJ/JUT “li. T 111 till iltflIMf lit!: B IHM? rf ffl'l! "Ifi 1 í tií <1 r i‘H frTf ,*■
