Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-04-15 / 15. szám
Hiába lappzom az evangéliumokat. Nincs bennük adat. Pedig annyi apró részletet, sokszor mellékesnek tűnő körülményt is megismerhetünk belőlük a tanitványok személyére, múltjára, jellemére, az események helyszínére, a korabeli szokásokra vagy a történések apró mozzanataira nézve! De nincs adat az evangéliumokban arról, hogyan értékelték a tanítványok saját magatartásukat, amikor nagypéntek után újra találkoztak. Egyedül az emmausi (tanítványok mondják, arról a reménységről beszélgettek, „hogy ő fogja megváltani Izráelt” (Lk 24,21). Ez a megnyilatkozás sem árul el azonban semmit abból, mit gondoltak saját korábbi magatartásukról. Meglepő az evangéliumoknak ez a hallgatása. Hiszen a tanítványok nagypéntek után szoros kapcsolatban voltak egymással. Az asszonyok első híre gyorsan eljutott a tizenkettőhöz, a tanítványok ismételten együtt voltak. Emmausba is ketten mentek együtt, és amikor visszatértek „egybegyűlve .találták a tizenegyet és a velük levőket” (Lk 24,33). S amikor nosztalgiából vagy csüggedés- ből halászni mentek, együtt té- szik ezt is. Lehetetlen, hogy ne beszélgettek volna! ei. Lehetetlen, hogy ne beszélgettek volna arról, mint viselkedtek és szóltak ők Jézus szenvedése idején. Hiszen az evangéliumok szinte kínos pontossággal Írják, hogyan szerepeltek le ezek a tanítványok, akik egykor „mindent otthagyva követték őt” (Lk 5,11). Péter, az elsőül elhívott tanítvány, az első, aki Krisztusnak vallotta, tiltakozotott leghevesebben Jézus szenvedése ellen, és azután háromszor tagadta meg őt. ő volt az egyetlen, aki tenni akart és tett is, amikor kardot rántott -, mégsem volt Jézus tetszésére. Jakab és János, Ze- bedeus fiai, reménységgel telve követték, de külön ígéretet kívántak, mely kiváltságos helyet biztosít nekik Jézus jobb és bal keze felől. Júdás útját jól ismerjük. Egyik tanítványról sincs feljegyezve, hogy ébren virrasztóit és imádkozott volna, sőt, elfogatásakor . „valamennyien elhagyták őt és elfutottak” (Mk 14,50). A kép olyan színes, mint a tanítványok csapata, mint az emberi magatartások sokféle lehetősége. Hallatlanul izgalmas és tanulságos is lenne aprólékosan elemezni a tanítványok magatartását! Miért tettek úgy, ahogyan tettek? Kit milyen szándék vagy reménység vezetett? Melyikük eleste menthető inkább, melyiküké kevésbé? Ki miben példa, és miben nem? írók és filmrendezők, de igehirdetők is sokszor próbálták megmagyarázni az eseményeket, megfejteni a titkot. Alig képzelhető el, hogy a nagypéntek után ismét összegyülekező tanítványok beszélgetéseiben mindez valamilyen módon ne lett volna téma. Mi sem lett volna emberibb, mint hogy ezekben a beszélgetésekben jól „beolvasnak” egymásnak : felróják kinek-kinek a megfutását, kisebbítik és mentik a magukét, élesen látják és elítélik a másikét. Rangsorolják a bukásokat valahogy így: mindnyájan besározódtunk, de én mégsem annyira, mint te. Lehet, hogy így indultak a beszélgetések, de meglepő módon az evangéliumok egyetlen szóval sem utalnak ilyesmire, pedig a bukások és megfutások történetét életszerűen, mentségek nélkül írják le és megőrzik a későbbi generációknak. Lehet, hogy egyáltalán nem is vol„...maga Jézus...” Krisztus feltámadása - Magyarországi görög ikonfestö műve a XVIII. századból (Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Szentendre) tak ilyen beszélgetések a tanítványok között. De ez éppoly meglepő, mint az, hogy nem írnak róla, ha volt. Mi lehet az oka ennek a hallgatásnak? Az evangéliumok hallgatásának és a tanítványok hallgatásának? Erre a körülményre csak egyetlen magyarázatot találok. A tanítványokkal történt valami, éspedig a legnagyobb: „maga Jézus állt meg közöttük” (Lk 24,36), „maga Jézus is odaszegődött hozzájuk, és együtt ment velük” /Lk 24,15/. „Maga Jézus!” Mondani ugyan mindent lehet és Jézusra mindenki hivatkozhat, mégis: a Jézussal, a magával Jézussal való találkozás valóságáról az tanúskodik, hogy a maguk és egymás bűnéhez nem a megszokott, természetes, emberi módon viszonyultak. Mindent meghatározóvá az lett, hogy „maga Jézus” volt előttük, közöttük, ők pedig Jézus előtt. Amikor „maga Jézus” van ott, számíthat-e még az is valamit, hogy embereknek mi a véleményük a megfutásról és az árulásról? Fokozhatja a lelkiismeret és a szív terhét bármi is, ha maga Jézus áll ott? Amikor maga Jézus van ott, milyen törékennyé, könnyűvé válik minden mentegetőzés, hogy míg mások elárultak, addig én csak elfutottam..., utolsónak futottam..., nem is futottam annyira, csak cammogtam.., nem is futottam el, csak elbújtam.., nem is bújtam el, csak lapultam.., nem is lapultam különösképpen, csak éppen hallgattam..., vagy talán, csak aludtam. .. Amikor maga Jézus van jelen, mi értelme van a kudarcok összehasonlításának és mé- ricskélésének, mi az értéke a legjobb mentségnek is? Amikor maga Jézus az, akivel szemben állok, amikor maga Jézus az, aki megfordul és rámtekint, mint Péterre a főpap udvarában (Lk 22,61), akkor az ő szelíd szemének pillantása a legsúlyosabb pillantás, mert kit-kit arra emlékeztet, hogy nem mások, hanem a saját tunyaságával, gyávaságával, megfutásával, árulásával, hallgatásával és hitetlenségével áll Jézus előtt. Nem meglepő, ha Péter kimegy és keservesen sír. Nem meglepő, ha a tanítványok nem bűneik mentségeivel hozakodnak elő és nem helytállásuk igazolását várják, hanem megrettennek és félnek, amikor a feltámadás után maga Jézus áll meg közöttük (Lk 24,36-37). A találkozás valóban döbbenetes és félelmetes, és kikerülhetetlen is, Egyúttal .azonban szükséges is: enélkül nincs irgalom, enélkül nincs feloldozás, enélkül nincs megújulás, nincs üdvösség. Egymást sakkban tartani, egymásra ráijeszteni, egymást megalázni, félretolni, a meg nem bánt vagy ezerszer is megbánt rosszért megfizetni mindezt nagyon is jól tudjuk. Isten irgalmával és bocsánatával takarózni, kegyelmével magunkat megnyugtatni, hogy azután mindent ugyanúgy folytassunk, mint azelőtt - mindehhez is, sajnos, túl jól értünk. Nem erre van szükségünk. Nem is arra, hogy úgy beszéljünk, úgy tegyünk, mintha Jézus itt lenne, mintha Jézus állt volna meg közöttünk. Tetteinkben, szavainkban, gondolatainkban Jézus bizony köny- nyen válik puszta elméletté, elvvé, melyet alkalmazunk, „ráhúzunk” másokra, pedig inkább arra van szükségünk, hogy ne egy elv, ne egy tan, mégha éppoly magasztos és igaz is, hanem maga Jézus pirítson rá bűnre és önigazságra, ő vegye el mentségeinket és törje össze önhittségünket, szabadítson meg félelmeinktől és gyávaságunktól, vélt bátorságunktól és önfejűségünktől, - hogy ő igazgassa lábunkat az igazság útjára. Nem magunkat vagy egymást védő és vádló gondolataink tesznek tanítvánnyá minket, hanem egyedül Jézus, aki meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi üdvösségünkért. Egyedül Jézus, „maga Jézus”. 0, nem játék ez szavakkal! Jézus feltámadott és él: előttünk áll, előtte állunk! Reuss András Egyházunkban jó két és fél éve elindult egy folyamat, melynek eredményeként az egyház vezetése teljesen kicserélődött, megújult. Ez a folyamat március 30-án délután a Deák téri templomban történt iktatási cselekményekkel nyugvóponthoz jutott. Országos és kerületi szinten valamennyi tisztségben új tisztség- viselők állnak a vezetésben, sőt a Déli Kerület presbitériuma is megújult és beiktatás után elkezdheti intenzív munkáját. Két fontos tényezőt kell kiemelnünk ennél az eseménynél: a presbitériumba először választottak női tagokat is, valamint néhány fiatalabb lelkészt és ún. világi tagot. A rendkívüli kerületi közgyűlés megalakulása, a szavazatszámláló bizottság elnökének jelentése után az oltár elé lépett az iktatás három liturgusa: dr. Harmati Béla püspök, Táborszky László és Káposzta Lajos esperesek. Az igehirdetés alapigéje Ezs 26,4 verse volt: „Bízzatok az URban mindenkor, mert az ÚR a mi kősziklánk mindörökre!” Az igehirdetés üzenete egyaránt szólt a felügyelőnek és a presbitereknek. Egy régi ige szól a bizalomról. Minden választás bizalom kérdése. Ezt láttuk az elmúlt vasárnap az országos választásokon is. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor a gyülekezetek választottak. Az egyházban a választás, a bizalom kérdése nem egyszerűen vízszintes irányú, horizontálisan mérhető bizalom, hanem mindez függőlegesen, vertikálisan ólvasandó. A bizalom, mely alapján most itt állunk, újat kezdünk és új embert iktatunk, ez a bizalom Istenhez kapcsol. Az egyházban a bizalom nem közvéleménykutatás eredménye, Isten igéje kinyilatkoztatásaként szólal meg. Előlegezett isténi bizalom az, hogy élünk. „A bizalom sikeres embert tisztelt meg. Mint fizikus és akadémikus, díjak hordozója, tudományos karriert befutott ember, egyetemek előadója, állami díj hordozója elérted azt, amire azt mondják: siker, jutalom. Fni/ngTunlrKon gc m/iílfllro'Zflfoiwbknw orr o Kí»»ol/\wn iiiwr A BIZALOM JEGYEBEN Beiktatták dr. Sólyom Jenőt egyházkerületi felügyelőt és az újonnan választott presbitériumot Fotók: Kinczler Gyula édesapádra, professzorunkra, aki nemzedékeknek szolgált, mint igehírdető, tanító, kutató. Olyan valakit iktatunk, aki Kolozsváron született s ez jelképes. Összeköti hazánk magyarságát külföldön élő testvéreinkkel, az erdélyi magyar evangélikus egyházzal. Isten bizalma hozzánk Krisztusban szólal meg, igéjében jön közel. A hit példaképe nem a magabiztos, hanem a Krisztusban biztos ember.” A bizalom a most esküt tevő presbitereknek is szól. Nem nagyobb hatalmat, hanem nagyobb felelősséget és szolgálatot kapnak. Nem egyszerű ma elvállalni a bizalmat. Ha volt idő a történelemben, amikor kritikával néztek felfelé az emberek, akkor az éppen most \/lri‘‘i>»/4oni Q Uno 1 tn oflowonn ral lünk társadalomban és egyházban, hogy nem mindenki ért egyet a vezetők döntéseivel. A bizalom a választásban alulról jött, de legyetek biztosak abban, hogy bírjátok Isten bizalmát. Ez a vonal, a fölfelé tekintés adja meg azt az alapot, melyen elindulva és megállva kősziklán lehet építeni. Szólott ezután a természettudomány és teológia, hit és tudomány közötti bizalomról is, összefér a hit és a tudomány, erről tanúskodik felügyelőnk élete. A feladat: bizalmat keresni, bizalmat kérni és bizalmat adni abban a közösségben, amibe beletartoznak a magyarországi egyházak, a Déli Kerület gyülekezetei, lelkészei, minden más egyház és minden jóakaraté ember. Társadalmi, szociális és politikai kérdésekben is el kell mondani a véleményedet. Istenben bízó szívvel és emberekben való bizalommal végezzétek munkátokat ! Ünnepi pillanat volt, amikor az oltár előtt felsorakozott a presbitérium, és először a felügyelő, majd az egész presbitérium letette az esküt. Az istentisztelet végeztével a közgyűlés folytatódott és meghallgatta a felügyelő székfoglaló beszédét. (Lapunk más helyén külön közöljük rövidítve.) Az első üdvözlő dr. Frenkl Róbert országos felügyelő volt. Szavait az emmausi tanítványok bibliai történetére építette. Úgy tudjunk szolgálni, hogy találkozzunk a feltámadott Jézussal. Ragaszkodjunk hozzá, mint azok a tanítványok. Amikor megtörte Jézus a kenyeret, felismerték őt és részesültek kegyelmében. Szebik Imre püspök egyházunk nagy családjának „északi része” nevében szólt arról, ami az északiakkal is összeköti a felügyelő személyét, lakóhelye szerint. Kívánta, hogy példa legyen a hitben, melyről beszédében is szólt, példa a lutheri örökség továbbadásában, hivatása gyakorlásában, hitének cselekedeteiben. Farkasházi Ferenc az Északi Kerület felügyelője a megértésben és teljes egységben végzett munkára kérte Isten áldását a jövő egyházáért. A Teológiai Akadémia dékánja, dr. Nagy István azt a tudóst köszöntötte, aki össze tudja egyeztetni a hitet a tudománnyal. Segítse az Akadémia munkáját, hogy a jövendő lelkészek új egyházat építő lelkészek lehessenek. Dr. Harmati Béla püspök köszöntötte ezután elnöktársát és a presbitereket. Összehasonlította a múltat a jelennel. Régen hatalmasnak kellett lenni a felügyelőnek, hogy tudja védeni az egyházát, ma az ige és a tiszta gondolkodás kardját kell forgatnia. Régen gazdagnak kellett lennie, ma szükség van arra a gondoskodásra, mely nem enged el üres kézzel senkit. __TV xro w akkan_♦«« 4 OH . Minden erőnk abban van, ha Krisztus húsvéti győzelmét csakugyan a szívünkre vesszük és rendíthetetlenül hisszük. Luther 55. ÉVFOLYAM 15. SZÁM 1990. ÁPRILIS 15. HÚSVÉT ÜNNEPE
