Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-04-15 / 15. szám
Tisztelt Egyházkerületi Közgyűlés! Kedves Vendégeink! Kedves Testvéreim! I. Nagy megilletődöttséggel és remegő szívvel állok most itt Isten, az Egyházkerület Közgyűlése és ezen gyülekezet előtt. A Déli Egyházkerület gyülekezeteinek választásán keresztül Isten egy olyan feladatra, olyan szolgálatra hívott el, melyre, úgy érzem, nem vagyok sem méltó, sem felkészült. Hosszú vivódásqk után vállaltam csak a jelöltséget a felügyelői tisztségre. Nagy kérdésem volt, s most sem látom még megnyugtatóan a választ, hogyan tudom egyéb elfoglaltságaim mellett elvégezni a rám háruló feladatokat. Ennek a szolgálatnak minden terhét, de remélhetőleg örömét és áldását is, majd csak ezután fogom igazán megismerni. Különösen nehéz ez a feladat a mai időben, amikor körülöttünkaz országban, s tágabban a világban is minden mozog, minden változik. De talán éppen ezek a változások hozták azt is, hogy ezen a mai napon a kerület megválasztott és most már beiktatott fel- ügyelőjeként itt állhatok. ' Nem tehetem, hogy ebből az alkalomból először ne szüléimre emlékezzem, kettős okból is. Elsősorban mivel ők indítottak el azon az életúton, amely ide vezetett. Az ö életük példája, a matematikarés természetrajz szakos tanár- n aédesanya és a teológus édesapa egyformán befolyásolták gyermekeik gondolkozását. Noha az ötvenes és hatvanas években a lelkészcsaládok gyerekei előtt nyitva álló pályaválasztási lehetőségek miatt testvéreimmel együtt mind a hatan műszaki, orvosi vagy természettudományos pályára kerültünk, életünkben, s most hadd mondjam személyesen, az én életemben, gondolkodásomban mindig nagy szerepe volt az evangélikus egyházhoz és ehhez a gyülekezethez való tartozásomnak. Éppen ezért külön öröm számomra, hogy erre az iktatásra ebben a Deák téri templomban kerül sor, melyhez annyi szállal kötődöm. Hiszen több, mint harminc éve ide tartozónak érzem magam. Sok családi esemény is ehhez a templomhoz és gyülekezethez köt, bár soha nem laktunk a gyülekezet területén. Ugyanakkor külön is emlékeznem kell édesapámra, hiszen nem kerülhetem meg azt sem, hogy a megválasztásomban nyilvánvalóan nagyon nagy szerepe volt annak, ahogyan sok lelkész, volt tanítványai emlékeznek rá. fgy ez a mai alkalom bizonyos értelemben az ő rehabilitációja is. Számomra Simon kakasszóra ébredt. Nagyon rövid volt a pihenése, mert a pászkavacsorájuk után még egy kicsit elbeszélgettek. Fiait, Alexandert és Rufuszt tanitgatta, arról beszélt nekik, hogy itthon, igazi hazájukban családjukat miért tekintik idegennek. Elmondta, hogy nágyapjuk - aki kereskedéssel is foglalkozott - a líbiai Cirénében egy karavánút alkalmával alkalmas birtokot talált bérletre, és kivándorolt oda, hogy egy kicsit ösz- szeszedhesse magát. Aztán már nem tudott visszatérni ide, mert nagyon megöregedett, és úgy határozott, hogy jó lesz neki ott a ciré- nei földben, ahol a nagymamát is eltemették. Neki, a fiának viszont meghagyta, hogy térjen haza. Hiába volt a nagymama zsidó, meg a mama is igazi zsidó családból származott, visszatérésük után itthon mégis hordozniok kell a megkülönböztető jelzőt: cirénei. Leginkább egy hájas uzsorás emlegeti őket így, aki meg akarja szerezni az ősi birtokukat, mert az nagyon jó helyen van. Arra intette fiait, hogy viseljék ezt türelemmel, mert úgysem lehet semmit sem tenni ellene. Egyszer majd csak elfelejtik az emberek, de most még úgy tekintenek rájuk, mint a samáriaiak- ra. Rufusz még megjegyezte, hogy ezután másképp lesz, hisz lám, a názáreti Próféta a samáriabeliek- hez is elment, amikor azok hívták, mert ő nem tesz különbséget ember és ember között. A kananei asszonyon is segített, meg a pogány százados szolgáját is meggyógyította. így hát későre járt, amikor nyugovóra tértek. Mielőtt elaludt, még hallotta, hogy egy éneklő csapat az Olajfák hegye felé megy. No de - gondolta - a rövid éjszakai pihenést majd pótolja, amikor a mezőről hazatér. Addigra már úgyis olyan forróság lesz, hogy nem lehet dolgozni. Amint a nap a keleti égbolt peremén felvillánt, már úton volt, hogy a tegnapról maradt kis tennivalót elvégezze a szőlőben. Az árpát is meg akarta nézni. Azt tudta, hogy Dr. Sólyom Jenő székfoglaló beszéde viszont még nagyobb elkötelezettséget, szinte nyomasztó terhet jelent, hogy annak a várakozásnak, mely az ő emlékén keresztül felém-irányul, eleget tudjak tenni. Szeretném külön megköszönni annak a két testvéremnek, dr. Győriné dr. Drenyovszky Irénnek és Szirmai Tibornak, akik velem együtt voltak jelöltek a kerületi felügyelői tisztségre, azt, hogy vállalták a jelöltséget. Őszintén tudtam volna örülni, ha kettőjük közül bármelyiküket választották volna meg. A gyülekezetek megelőlegezett bizalma felém fordult, de biztos vagyok benne, hogy ők ketten a maguk helyén változatlan odaadással fogják szolgálni Istent és evangélikus egyházunkat. Isten áldását kérem további életükre és szolgálatukra. Köszönöm a gyülekezeteknek és a lelkésztestvéreknek a bizalmat, melyet a választás során irántam mutattak. Érzem, tudom, hogy ez a bizalom előzetes, hiszen sem a lelkészek, sem a gyülekezetek tagjai egyikünket sem ismerték igazán. Kérem, továbbra is tiszteljenek meg bizalmukkal, hogy egyházunkért, csak Istenre figyelve, jól tudjunk együtt munkálkodni. Hadd köszönjem meg a Déli Egyházkerület eddigi felügyelőjének, dr. Frenkl Róbertnek, akit az ország gyülekezetei az országos felügyelői tisztségre választottak meg, az egyház- kerület élén végzett eddigi szolgálatát. Aktivitásával, odaadásával, kiterjedt egyházi közéleti munkájával oly példát mutatott, melyet lehetetlen lesz követnem. Kérem tapasztalataival, tanácsaival segítsen engem is. Végül, de nem utolsósorban, köszönöm- a Déli Egyházkerület püspökének, dr. Harmati Bélának, hogy ő is megelőlegezett bizalommal volt irántam. Deák téri gyülekezeti lelkészi szolgálata idejéből ismerjük egymást. Később Lausanne-ban töltött évünk idején találkoztunk újra többször vele, amikor ő jött át Géniből igét hirdetni a helyi magyar protestáns gyülekezetben. Most az egyházkerület élén fogunk együtt szolgálni. Őszintén remélem, hogy ebben a szolgálatban az egyetértés szellemében fogunk tudni együttműködni, gondolkodásmódunk, látásmódunk minden esetleges különbözősége ellenére. A magam részéről erre mindenképpen törekedni fogok, s kérem őt is segítsen feladataim ellátásában. II. Tisztelt Közgyűlés! A körülöttünk zajló változások, mindaz, ami az elmúlt hónapokban hazánkban eddig történt, s az ami a rendszerváltással kapcsolatban ezután fog bekövetkezni, önkénytelenül felveti a kérdést, mit tettek, illetve mit tehetnek a magyarországi egyházak ebben a társadalmi folyamatban. Első kérdésem ez: Milyen szerepet játszott evangélikus egyházunk ennek a társadalmi folyamatnak a beindításában, s mit tehet a változások elősegítésére? Őszintén azt kell mondanunk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, mint egésznek, de a többi magyar egyháznak is, alig volt befolyása az elmúlt egy-két év eseményeire. Nehezen tudtunk kitömi a negyven év alatt ránk erőltetett bénultságból. Az állami hatalomról szóló lutheri tanítás fényében, azt hiszem, nem azt kell számonkénti az egyházaktól, hogy az eddigi társadalmi rendet, mint külső feltételt elfogadták, hanem azt, hogy egyes vezetőik kritikátlanul azonosulni akartak ezzel a társadalmi ideológiával, és ezért olyan kérdésekben sem hallatták szavukat, amelyekben pedig hitelveik alapján állást kellett volna foglalniok. Magam is vallom, hogy az ingyen, isteni kegyelemből kapott meg- igazulásunk, ami lutheri teológiánk alapja, nem zárja ki a társadalmi igazságosságért váló kiállást. De hadd tegyem fel kérdésként, magunkra vonatkoztatva is, a Lutheránus Világszövetség ez évi curitibai világgyűlésének a jelszavát: Meghallottuk-e népünk kiáltását? Megláttuk-e népünk szenvedését, nyomorúságát? Ebben a tekintetben bűnbánatot kell tartanunk, s törekednünk kell arra, hogy semmiféle társadalmi ideológiához nem kötődve, csak Isten igéjére figyelve, az Ő tetszésére munkálkodjunk. Az az út, mely az elmúlt hónapokban az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnésétől az állam és egyház viszonyát újraszabályozó lelkiismereti- és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásán keresztül az 1948-ban kötött Egyezmény felbontásához vezetett, valóban történelmi jelentőségű. Úgy érzem azonban, hogy ezeket az eredményeket is többnyire mások küzdötték ki számunkra. Itt nem a napi politikai küzdelmekben való egyházi részvételt hiányolom. A magam részéről teljesen egyetértek azzal, hogy az Evangélikus Egyháznak, mint egyháznak ne legyen külön képviselete a most választás alatt álló parlamentben. Szélesebb körben kellene azonban tudatosítani egyházi sajtónkban és egyéb fórumokon, mi- ilyen változásokat jelentenek egyházi életünkben az új keretek, mert csak akkor tudjuk kihasználni ezeket az új lehetőségeket. Egyre több ember számára válik világossá, hogy az a válság, melyet ez az ország jelenleg átél, nem egyszerűen egy politikai rendszer válsága, nem is csak gazdasági válság, hanem alapvetően mély erkölcsi válság. A bizalom omlott össze azokban az értékekben, melyekre az eddigi társadalmi rend építeni kívánt. Ehhez kapcsolódik a második kérdés: Tett-e eleget az evangélikus egyház ebben a helyzetben a keresztyén élet értékeinek jobb megismertetésére? Vagy másképp fogalmazva: Ki tudjuk-e használni a keresztyénség iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődést arra, hogy Jézushoz vezessünk el mind többeket? Körülöttünk tízesével alakultak a pártok, egyesületek, melyek ezt a szellemi vákuumot kihasználva, a maguk értékeit ajánlják az elbizonytalanodot- taknak. Nem is egy közülük a keresztyén erkölcsi értékekre hivatkozik. Nekünk nem lehet célunk a versengés a politikai pártokkal. A keresztyénség feladata éppen az, hogy a törvényt és az evangéliumot mint Isten kinyilatkoztatásának két elválaszthatatlan oldalát mutassa meg. Végül a harmadik kérdés: Mit tett, mit tehet az egyház a saját megújulásáért? Vallva ugyan azt, hogy az Egyház feje Jézus, és a Szentlélek építi az Egyházat, mégis az egyháznak itt a földön az alapokból, a gyülekezetekből kiindulva kell szervezetét kialakítania. Éppen ezért a megújulásnak is a gyülekezetekben kell elkezdődnie. Bármennyire fontos is az, hogy egyszer szembenézzünk az elmúlt negyven év eseményeivel, hangsúlyozni szeretném, hogy nem ezt tartom egyházi életünk megújulása alapvető kérdésének. Amint nem vonhatjuk kétségbe, hogy az elmúlt időkben is, tévedések és bűnök ellenére is, Isten Szentlelke működött egyházában, s adott erőt sokaknak a megmaradásra, úgy a jelenben is, meggyőződésem szerint a gyülekezetekben végzett lelki munkának kell a megújulás motorjává lennie. Bármennyire fontosnak látszik, kikből is áll az egyház vezetése, kik kerültek az utóbbi időben, vagy akár ezzel a választással evangélikus egyházunk vezető tisztségeibe, a döntő az, hogy a gyülekezeti tagok hogyan élik meg keresztyén életüket. (folytatjuk a következő számban) Húsvéti beszélgetés Evangélikus Élet 1990. április is. Emmausi úton 1990-ben Az utak nem változnak. Meghatároznák őket a hágók, folyók, völgyek. Csak az utazók változnak; arab kereskedők, beduinok, keresztes lovagok, vagy éppen légkondicionált buszban utazó turisták. A Mester ma is melléjük szegődik észrevétlenül, mint akkor régen és megkérdezi őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” S a válasz szokatlan, de őszinte:- Uram, tudod, nem beszélgetünk egymással, mert nagy a zaj, nagy a tülekedés ma az úton. Mindenki rohan, csak magával törődik, akit lehet az útról is leszorít. Sokan már útra sem kelnek. Különben is mindenki csak magában beszél, mindenki csak a maga igazát bizonygatja. Elfelejtettük, hogy valaha 12 tanítványod volt, hogy nagy sokaság volt jelen kivégzéseden, hogy mindenkinek mást és mást jelentettek szavaid. Más emléket őrzött a töprengő Nikodémus, mást a szétesett életű samáriai asz- szony. Elfelejtettük, hogy egykor megfért együtt Jakab és Pál, János és Péter. Most mindenki csak magára figyel. Ebben a rettenetes tülekedésben, hangzavarban már nem tudunk beszélgetni az úton.- Uram, tudod, nem beszélgetünk, szemlesütve megyünk egymás mellett az úton. Mert mi adtuk a katonák kezébe a szegeket, az ostort. Eladtuk szólásjogunkat egy tál lencséért, ahogy egykor Ezsau elsőszülöttsé- gét. Elárultuk igazságodat 30 ezüstpénzért, mint valamikor Jú- dás. S közben el akartuk hitetni másokkal, amit magunk sem hittünk, hogy a Te ügyedet mentjük, Érted teszünk mindent. Te tudod legjobban, hol, mikor, kinek adtunk el a magunk érdekéből; és ezt tudjuk egymásról is. Szemlesütve járunk, mert sok mindennek nem úgy kellett volna történnie, ahogyan történt. Nem csupán a nagy zaj és tülekedés miatt nem beszélgetünk, hanem azért, hogy amit tudtunk, hittünk annak az ellenkezőjét hirdettük.- Nem beszélgetünk - nincs mit mondanunk! A sok szépen megfogalmazott beszéd közben elveszett a szó, a gondolat, az Ige. Megtanultuk mit mondanak ellenfeleink, mit várnak tőlünk a hatalmasok, s közben a magunk mondanivalóját elfelejtettük; igaz nem is kérdezte senki. Talán belső igényünk sem volt az önálló gondolat megfogalmazására. Nem kutattuk úgy az igazságot, ahogy ezt mindennek utánajárva Lukács megtette. Nem ástunk olyan mélyre ahogy ezt János tette. Urunk, elvesztettük szavunkat, ezért most csendben, szomorúan állunk az emmausi úton.- Nein beszélgetünk - úgyis csak összevesznénk! Ahogyan egykor Adám Évát tette felelőssé, Éva a kígyót, ugyanígy mutogatunk mi is egymásra. Mindenki meg van győződve a maga ártatlanságáról. Mindenki úgy gondolja, ő az, akit nem hallgattak meg, de elhallgattattak, mellőztek. Elfáradtunk a meddő vitákban és a bűnbakok keresésében. Nézd, Uram, hányán mennek ma is öntelt magabiztossággal az „emmausi” úton? Pedig csak az emlékezetük hagy ki. Elfelejtették mit kiáltottak nagypénteken. Szóljunk? - minek? Úgyis megint csak összevesznénk. Urunk, csitítsd el a hangoskodó magabiztosokat és engedd, hogy szóhoz jussanak a szótlanok. Engedd, hogy végre valóban Rólad, a Te sebeidről, szenvedésedről’ szóljunk. Ne engedd, hogy szenvedésed ürügyén beszéljünk a magunk méltán elszenvedett megaláztatásáról. Urunk Te megígérted, hogy megadod a Szót. Igédet adod szánkba, kérünk segíts! Húsvét után vagyunk az emmausi úton: add, újra szóljunk, kételyeinkről, félelmeinkről! Ne engedd, hogy szótlanul tülekedjünk egymást letaposva, éSzre nem véve az úton! Add vissza Igédet „amely kezdetben volt, amely által lett minden”. Az utak nem változnak. Meghatározzák nyomvonalukat hágók, folyók, völgyek és még Valaki. O nem változik, aki „harmadnapon feltámadott”. Újra kérdezi: „miért nem beszélgettek az emmausi Úton?” Kertész Géza csak az ünnepek után arathatják, mert ma estére már beáll az ünnep. A búza még várhat, nincs még itt az ideje, mert azt csak a páskaün- nep után hat hétre lehet aratni. Szokatlannak találta, hogy ilyen korán ennyien járnak az utcán. Amint a főpap palotája felé közeledett, furcsa zajt hallott, mintha sok ember vitatkoznék. Az onnan kijövő emberek izgatottan tárgyaltak valamiről, de csak annyit vett ki beszédjükből, hogy valakit el- • fogtak az éjszaka. Végre egy magányos embert megkérdezett, hogy kit fogtak el? A siető ember tekintetével végigmérte Simont, és indulatosan annyit mondott: — Itt élsz a városban, s még any- nyit sem tudsz, mi történik körülötted? Hát a názáreti Prófétát! - A siető ember továbbindult, mint aki azt gondolja: miért pazarolja az idejét egy ilyen ostobára! Simon utánanézett, és eszébe jutott az, amit Rufusz mondott a Názáreti- ről. Ha igaz, amit a fiam mondott, ez a próféta a mi emberünk. Talán Ő lesz az, aki gondjába veszi az olyanok ügyét is, mint a samáriabeliek, de még a pogányokon is segít, az meg egészen biztos, hogy a föld szegény népén is. A zaj egyre erősödött a főpap udvarán. Simon továbbindult, bár szeretett volna benézni, de nem akart a zajongó tömeg közé keveredni.- De miért is van útjában a főpapnak ez a jámbor próféta? Miért baj az, ha betegeket gyógyít? Amint kiért a városból, ragyogó világos lett, mert a nap a látóhatár fölé tolakodott, és szétszórta sugarait a sötétből kibontakozó tájon. A Kedron patak völgyéből hajnali párát sodort a könnyű szellő. Simon sietősre fogta lépteit, hogy munkáját minél előbb elvégezhesse. Szőlőjéhez érve szaporán hozzálátott az öntözőárkok tisztításához, hogy majd napszállta felé, a csillag feljövetele előtt eláraszthassa azokat. Amint végzett, végigjárta az árpatáblát, és megnyugvással állapította meg, hogy még nem Cirénei Simon sürgős az aratás. így hát nyugodtan ünnepelhetnek. Még a madarak sem találtak rá a vetésre. A megnyugtató szemrevételezés után leült a föld végében lévő kőhalomra, ami évek hosszú során gyűlt össze, mert minden szántás után kihordták, amit az eke felvetett. Cirénére gondolt, ahol felnőtt. Bár sajnálta otthagyni a jó bérletet, ahol atyja is, ő is kemény munkával egy kis vagyonkára valót . gyűjtött össze, mégsem akarta megszegni apjának tett ígéretét, s a temetés után hamarosan hazaindult a kis család. A két gyereket meg a mozdítható, nélkülözhetetlen értékeket málhásállatokra rakták, és csatlakoztak egy hazai karavánhoz, hogy biztonságban tehessék meg az utat. Ott, Líbiában idegenek voltak, és lám, hazaérkezve itt is idegenként fogadták őket, mivel tisztátalan pogányok között éltek. Amit magukkal hoztak, abból rendbehozták a kis hajlékot, mely a nagybátyja halála után üresen állt egy ideig. A kis darabka földhöz tudott még ány- nyit venni, hogy - ha nem is bőségben, de - gondtalanul élhettek. Dédelgetett terve volt, hogy olyanná tegye a gazdaságát, hogy majd a két gyerek, Alexander és Rufusz az örökségből ketten is megélhessenek. Eszébe jutott, amit Rufusz mondott a názáreti Prófétáról. Bizony, bizony jó lenne, ha bekövetkezne azj amit hirdet, és nem lenne különbség ember és ember között. A föld szegény népét két hatalom is nyomja: a római császár meg a zsidók királya a papsággal együtt. Tűnődése közben elálmosodott. Csak éppen lecsukta a szemét, máris felkapta fejét. Nem akart elszunnyadni. Még egyszer végigpásztázta tekintetével á kis birtokot, és indult hazafelé. Amikor a rómaiak kaszárnyája elé ért, az udvarról felgerjedt, zajongó tömeg tódult az utcára. Nem tudott kitérni előle, hamar körülözönlötte a tömeg. A katonák egy keresztet vonszoló férfit nógattak, hogy igyekezzen a vesztőhely felé. Éppen Simon elé értek, amikor a keresztvivő megbotlott. Amint térdre esett, a kereszt rövid gerendája nagyot koppant az út kövén. A katonák kiabáltak, és a tolongó tömegben igyekeztek utat törni. Közülük az egyik dárdanyéllel lökdöste az előrebukó keresztvivőt. Bosszankodva kiabált:- No, igyekezz! Ha királynak tartod magad, most vidd a trónusodat! Ne félj, nem veszi el tőled senki! Simon tekintete szinte rátapadt a hasztalan erőlködő szerencsétlenre. Elkínzott arcán a töviskoszorú nyomán kiserkent vércsík szaladt alá. Arca gyötrelemtől etorzult, de vonásaiból mégis valami különös sugárzott, elszánt akarat és panaszmentes megbocsájtás. Amint a dárdával döfködő katonára emelte tekintetét, mintha azt mondta volna: Tudom, az elítélt utolsó feladata, hogy saját maga vigyé keresztjét, de látod, nincs erőm. Sem panasz, sem mentegető- dzés nem volt ebben a tekintetben, csak puszta tény közlés. A katona körülnézett, és a tömeg zaját túlharsogva kiabálta: | Na, zsidók, melyikőtök viszi a királyotok keresztjét? A tömeg elcsendesedett. Simon körül akart nézni, de megakadt tekintete rosszakaróján, a hájas uzsoráson. Az is meglátta Simont, és kiáltotta:- Mi nem vihetjük, mert tisztátalanok leszünk! - majd Simonra mutatott: - Vigye ez az idegen! Ennek úgyis mindegy, mert ez is tisztátalan, mint a samáriabeliek! Simont elöntötte a szégyen és a harag, de amikor a katona ráripa- kodott, szó nélkül vállára emelte a keresztet, és a másik kezével felemelte a Názáretit. Az jajszó és nyögés nélkül talpra állt, elindult Simon mellett. Simon úgy érezte, vigasztalnj kellene a szerencsétlent, de nem talált szavakat, mert ugyan mit lehet mondani a vesztőhely felé menőnek? Az út mellett álló asszonyok hangosan zokogtak, amikor meglátták az agyonkínzott és megalázott embert. A názáreti Próféta megszólalt. Nem kiabált, de hangja mégis érthetően szállt a tömeg zaja felett:- „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket...” A katonák nagy hozzáértéssel forgatták dárdáikat, így hamarosan szétnyílt előttük a tömeg, és .megindult a menet. Simon aggódva figyelte a mellette botladozó embert, hogy vajon mi is van a tekintetében? Harag, szégyen, gyűlölet vagy félelem? A megalázott kínjai mögül szelíd szem sugárzott, és csak egy tiszta könnycsepp remegett pilláján. Amikor Simon ezt látta, belőle is eltűnt a harag és a szégyen. Csendes megbékéléssel úgy érezte, jó, hogy viheti ennek a szenvedőnek a keresztjét. A Golgotára érve Simon letette a keresztet, és kereste az utat, hogy keresztülvergődhessen a tömegen. A tömeg azonban szétnyílt előtte, és utat engedett neki. Hallotta a megjegyzéseket: 1 Vigyázzatok! Hozzá ne érjetek! Tisztátalan! Ez vitte a Názáreti bitófáját! Simon nem akarta végignézni, hogyan feszítik meg a Názáretit. A borzalmak helyének tartotta a Golgotát. Ha máskor arrafelé vitt az útja, még a tekintetét is elfordította. Iszonyodott a szenvedő ember látványától. Hol sietve, hol futva iramodott haza, és kimerülve ért házához. Leroskadt a küszöbre. Arcát kezébe temetve jajgatott és nyögött, mint aki sírni szeretne, hogy oldódjon a benne lévő feszültség. Felesége aggódva kérdezte, mi baja? Simon nagy nehezen kimondta, mint valami rettenetes iszonyt:- Halálra ítélték a Názáretit. Én vittem a keresztjét!- Jaj, Teremtőm! - kiáltott fel az asszony. - Láttad hogyan feszítették meg?- Nem! Nem! Azt nem tudtam megvárni! Nem tudtam volna végignézni ! - Felemelte riadt tekintetét feleségére és Alexander fiára: - Rufusz hol van?- ÍCorán reggel elrohant hazulról, mert bekiáltotta valaki, hogy a Názáretit elfogták. Azóta nem láttuk! - felelte az asszony. - Alexander is el akart menni, de nem engedtem. Aztán elcsendesedett a ház, mintha valaki a halállal vívódna, szörnyű betegségben, néma kínjában. Rufusz fáradtan ért haza késő délután. Riadt tekintete ide-oda cikázott. Szó nélkül roskadt a fal mellé, nekitámasztotta fejét, és csak nézett felfelé, mintha a lopakodó alkonyatot lesné. Végre anyja megkérdezte:- Láttad? - Rufusz csak bólintott. - Azt is, hogy megfeszítették?- Azt is - sóhajtotta, és iszonyattal kapta szeme elé két kezét. Aztán nagyon fáradtan és rekedten azt suttogta: - A tanítványai mind szétfutottak. Csak egy maradt ott!- Más nem? - kérdezte Alexander.- Meg az anyja. - Elvette kezét arca elől, és mereven nézett maga elé. Majd csendesen megszólalt:- Apám! Csodálatos dolgot láttam! Pilátus, a helytartó azt írta fel a keresztjére: „Ez a zsidók királya !” Ott álltam a római százados mellett, aki a katonáknak parancsolt, amikor a názáreti Próféta az utolsót sóhajtotta, azt mondta a százados: „Bizony, az az ember Isten fia volt!” Amikor Simon ezt hallotta, felemelte tekintetét, és átszellemült arccal megszólalt:- Hála az Örökkévalónak! Most megbocsátom annak az uzsorásnak, hogy idegennek bélyegzett, mert így vihettem a názáreti Jézus keresztjét! Mátis István
