Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-03-18 / 11. szám

Evangélikus Élet 1990. március 18. Meghallottam népem kiáltását... (Folytatás az 1. oldalról) linszky János sorai jutnak eszem­be: „Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás!” Nagy volt az érdeklődés a kelet­európai változások iránt is. A világ hirtelen kicsivé zsugorodott, közel kerültünk egymáshoz. Mi a teendő, ha a nap perzselőn süt, furcsán esik a februári kániku­la és az ember belefáradt már az örökös szavazásba és vitákba? Fel kell keresni a nagygyűlés női köz­pontját, ahol lehet lazítani, új erőt gyűjteni a folytatáshoz. O Recanto - a pihenés szigete. Több plakát és útjelző tábla is felhívta figyelmün­ket erre a remek „szolgáltatásra”. Brazil evangélikus asszonyok tar­tottak itt ügyeletet, várták puha fotelekkel, frissítővel és jó szóval az érkezőket. Az Oázis nőszövet­ség tagjaiként vállalták a világta­lálkozó étkeztetésének megoldá­sát, mindenütt ott voltak, ahol se­gítség kellett. A déli órákban benépesült'a női központ, a tanácsteremben a nagy­gyűlés munkájáról, szerkezetéről hallgathattunk tájékoztató előadá­sokat, majd az egyházak női jelölt­jei mutatkoztak be. Főként azok­nak szóltak ezek a programok, akik első ízben vettek részt ilyen alkalmon. S ezek nem kevesek vol­tak, mert hiszen a női küldöttek Budapesten harcolták ki 1984-ben a 40%-os részvételt az LVSZ ta­nácskozó és vezető testületéiben. Curitibában tehát az asszonyok 43%-kai képviseltették magukat és a vitákban is aktív volt a részvétel. A következő nagygyűlésre a cél már az 50%! A zsúfolt program kevés lehető­séget adott az ország, a gyülekeze­tek megismerésére - ezért örültem nagyon a hétvégi kirándulásnak Porto Allegrébe. A gyülekezetek többsége ezen a környéken német eredetű. A múlt század elején ér­keztek ide a telepesek Hunsrück- ből. A II. világháború után kezdő­dött meg az integrálódás és ma már az istentiszteletek nyelve a portugál. Az iparilag fejlett gazdag délen is nagy gond a szegénység, a napi 3%-os infláció. Pedig sokan menekülnek ide az Amazonas kör­nyékéről munkát keresve. Novo Hamburgo város lakossága az el­múlt 10 évben megháromszorozó­dott, ma 300 000 fő. A város széli nyomornegyedek, favelák felduz­zadtak, közigazgatásilag teljes a káosz. Vendéglátóim elvittek egy ilyen negyedbe. A tanács egy új iskolát épített ide, de az épület egyszerre több funkciót is éllát. Sportpályája és színpada, műhelyei a negyed lakói számára is nyitva állnak, az egyik terme isten­tiszteleti helyül szolgál. így próbál­ják meg közösséggé formáim az arctalan tömeget. Sziszifuszi mun­ka, mert hiszen a családok állandó mozgásban vannak az egyik helyről a másik városba. Sok a gyermekét egyedül nevelő nő, a széthullott csa­lád, utcára került gyerek. Az evan­gélikus egyház létrehozott egy ott­hont a leányanyák számára. Itt megtanítják őket a háztartás veze­tésére, gyermeknevelésre. Egy csepp ez csupán a tengerben, de jelkép ereje van és igy túlmutat ön­magán: nem lehet tétlenül nézni a nyomort. A misszió itt a gyakorlati segítségnyújtással kezdődik. Mély nyomot hagyott bennem az istentisztelet vasárnap ebben az iskolában: a résztvevők háromne­gyede 35 év alatti volt, lelkesen énekelték gitárkísérettel a ritmusos énekeket. Nehéz út áll még a brazil egyház előtt, de szolgálatára nagy szükség van mindenhol. Brebovszky Éva Többszörös hátránnyal indult A mögöttünk lévő négy évtizedben számos egyéni és családi tragédiáról, mellőztetésről, szándékos visszatartásról tudunk. Különösen nehéz volt az értelmiség útja. Ha pedig valakinek ősei között papok voltak, az akadályok csak sokasodtak életútja előtt. Papi családok gyermekeinek, unokáinak nem volt esélyegyenlősége másokkal. Néhány ilyen pályafutást szeretnénk bemutatni a következő időben egyházünk tagjai köréből. A Közgazdaságtudományi Egyetem egyik szobájában beszélgettem dr. Jeszenszky Géza docenssel.- A Jeszenszky családnév sok evangélikus emberben egy nagy múltú papi családra fordítja a fi­gyelmet. Hallhatnánk valamit csa­ládja múltjáról, történetéről? A 13. századra megy vissza a család eredete. Őseim kisnemesek voltak; Egyik ősöm résztvett a morvamezei csatában és megsebe­sült. Ezért kapott adományként birtokot az akkoriban kialakuló Turóc vármegyében. Sok hasonló származású családdal együtt én is elmondhatom, amit Ady írt: Ár­páddal jött, magyarul élt, / Anjouk­nál kopját nem törött, / Tán török előtt megfutott / S hamar koldusra vetkőzött. / De érteni mindig tudott I S tán tépetten és nem hősön, / De tisztán adott át a Jelennek / Engem az én ősöm. A Felvidék életében játszottak szerepet, a 18. századtól kezdve találhatók az evangélikus lelkészek családunkban. Közben családom ága a sűrűbben települt északról déli megyébe Torontálba települt át. Pál nevű ősöm híveivel együtt jött ide. A papi pálya egé­szen a közelmúltig jellemző volt családunkra. Nagyapám volt az el­ső, aki sok testvér közül az ügyvédi pályát választotta. A család több­felé ágazott el, ismert lelkész és szociográfus volt közöttük Je­szenszky Ignác.- Saját életútja az elmúlt évtize­dek értelmiségi sorsát példázza. Milyen megtorpanások vagy pálya­módosítások jellemezték ezt az utat? 1941-ben születtem, az ötvenes években a gimnázium még nem je­lentett problémát, de 1956-han már tizenévesen tudatosan éltem át a forradalmat. 1957-ben az év­fordulón néma tüntetést tartot- tuhk, az egész iskola ifjúsága néma csöndben volt a szünetekben. Ez egy fiúiskolában különösen hatott. Az osztály leérettségizett ugyan, de külön miniszteri rendeletre senkit nem vettek fel közülünk egyetem­re. Történésznek készültem, de fi­zikai dolgozó lettem. Ez nem volt éppen hátrányos. Egyrészt mert ta­pasztalati megbecsülést szereztem a fizikai munka iránt, másrészt ezt az időt fel tudtam használni nyelv- tanulásra, és sokat olvastam. Két­évi fizikai munka után már nem számított értelmiségi származásom és így bejutottam az egyetemre. 1966-ban végeztem, de nem ma­radhattam az egyetem köteléké­ben, mint oktató. Korábban ugyan KISZ-tag voltam - ki nem volt az - de mivel semmiféle politi­kai aktivitást nem tanúsítottam, e semlegesség miatt nem fogadtak be. Kettős hátrányban voltam te­hát: társadalmi származásom és politikai semlegességem miatt. Ezt sem bánom. Ma a pályakezdők azonnal igénylik a tudományos munkakört. Szerintem jó iskola az, ha az embernek ki kell verekednie a helyét a tudományban. így elő­ször tanári pályára léptem, írtam az egyetemi doktori disszertáció­mat, majd az Országos Széchényi Könyvtárba hívtak, itt olyan hely­zetbe kerültem, hogy lépést tudtam tartani a tudományos munkával. Hároméves ösztöndíjjal voltam Angliában, ahol előadásokat is tartottam, és közben angliai levél­tárakban kutathattam. 1976-ban pályázhattam meg ok­tatói állást itt az egyetemen. A nemzetközi kapcsolatok törté­nete c. tárgyat oktatom. 1980-ban védtem meg kandidátusi disszertá­ciómat, 1981 óta vagyok kineve­zett docens. Külföldi ösztöndíjat elnyerni, a munkahelyi hierarchiá­ban előbbre jutni párttagság nél­kül nem lehetett, így társaimnál később jutottam ki az USA-ba. 1984-ben Fullbright-öáztöndíjjal 2 és fél évig voltam a Kaliforniai Egyetemen és Kelet-Európa 19. és 20. századi történetét tanítottam. Hazajőve az egyetemen felmerült ugyan tanszékvezetői kinevezé­sem, de mint 11 kolléga között egyetlen nem párttag, nem kerül­tem szóba. Nem bántam, mert szí­vesebben végzem a tanítást és a kutatás munkáját, mint az admi­nisztratív irányítást.- Ez az életút, a többszöri hát­rányba kerülés természetessé teszi, hogy politikai felfogásban a más­ként gondolkodók közé, az ellenzék táborába épült be. Hogyan történt nyi tagságát és a külügyi bizottság vezetését is. Ezzel egyidőben az egyetem átszervezése során létre­jött új társadalomtudományi kar dékánjává „spontán ellenjelölt­ként” megválasztottak. Ez a pozí­ció egyben beleszólást kínált az egyetem tudományos átszervezésé­be és szellemi megújulásának fo­lyamatába. •— Miben látja egyházi feladatun­kat a mai társadalom életében? Egyházunk - mint egyik nagy történelmi egyház - rendkívül fon­tos helyet foglal társadalmi éle­tünkben is. Nagy örömmel figye­lem fokpzatos belső és,kifelé is lát­ható megújulását. A Deák téren Kékén András esketett, ő keresz­telte első gyermekünket is. Megha­tározó szellemi élmény volt Dan­hauser László szolgálata is életem­ben, akinél nehéz politikai években konfirmáltam. Nagyon fontos a társadalom morális megújulása és ebben az egyházak szerepe. Úgy látom, hogy evangélikus egyhá­zunk ebben pionír szerepet játszott és játszik. Nem csupán a gimná­zium helyreállításával, hanem a hí­vő közéleti emberek egész sorát ne­velve a társadalom számára.- Köszönöm a beszélgetést. „Csendes többség”? Az Evangélikus Életben vissza­utasította - indokai alapján - a cikkírást Dóka Zoltán hévízgyörki lelkész testvérünk, a Képes 7-ben (1990/9) vállalta a hozzászólást „az egyházak sztálinizmusa - a sztálinizmus egyházai” c. vitához. A hozzászólás ténye önmagában örvendetes, kár, hogy ezt a vitain­dító Éliás József református lel­készhez szólva úgy kezdi; „...Saj­nos az egyházak sajtója még nem szabad. A felső vezetés monopó­liuma. így nem érhet vád bennün­ket”. - Tudniillik azért, hogy nem az egyházi sajtóban írnak. - Ma­gam is írok egyházi témákról a vi­lági sajtóban, úgy vélem, ez felada­tunk, ezért is tartom örvendetes­nek Dóka Zoltán megnyilatkozá­sát is. - A bevezető mondatok fe­leslegesen rontják a továbbiak ér­tékét. Arról nem is szólva, hogy már négy száma jelent meg az Or- dass Lajos Baráti Kör folyóiratá­nak, a Keresztyén Igazságnak, benne Dóka Zoltán írásai. Úgy vé­lem, ez is egyházi sajtó. Ami a „hi­vatalos” sajtót illeti, az Evangéli­kus Élet, a Lelkipásztor, a Diako- nia szerkesztőinek a tisztességét is védem, jelentve az egyházi közvé­leménynek, hogy nyitottak min­denki számára. Éz nem jelenti azt, hogy ne lenne sok megoldandó probléma sajtónkban, ahogy erről legutóbb a sajtófórumon is szó esett. Dóka Zoltán alapvető gondo­latmeneteit a múltra nézve, már csak azért sem kívánom itt érinte­ni, mert lényegükkel egyetértek (el­tekintve a személyeskedéstől, a stí­lustól). Ez fejeződött ki kapcsola­tunkban a Nyílt levél közzététele után és a Testvéri Szó című irat aláírásakor. Ezeken a tényeken nem változtathat, ha a jelenben, vagy a jövőre nézve különbözik is véleményünk. Egyetlen gondolatmenetét sze­retném itt említeni, a magam mód­ján erősíteni. Az egyházban is meglévő „csendes többségről” ír: „ők mindig csak annyit engedtek a központi erőszaknak, amennyi szükséges volt, hogy megóvhassák magukat és övéiket a pártállamot kiszolgáló egyházvezetés brutalitá­saitól.” „A lelkészi kar... erőtlenségét használta és használja ki a minden­kori egyházvezetés, hogy maga kö­rül a tömegbázis látszatát keltse. Ezért amíg a „csendes többség” fel nem ébred félelmeiből, nyugalma érdekében mindenre bólogató bé­nultságából és nem döbben prófé­tai és erkölcsi felelősségére, addig nem lehet lényeges változásra szá­mítani az egyházban.” - Engem is erősen foglalkoztató probléma ez. Hiszen az elmúlt év egymást köve­tő, immár demokratikus, egyházi választásainak az eredménye úgy értékelhető, hogy a gyülekezetek végre szabadon azokat választják, akik iránt igazi bizalommal van­nak, akiktőfazt várják, hogy a leg­többet teszik a megújulásért. De Dóka Zoltán értékelését sem lehet figyelmen ‘kívül hagyni. Sok levelet kapok. Gyülekezeti munkások, hívek aggodalommal, rosszallással figyelik a lelkészek között időnként magasra csapó in­dulatokat, melyeket a kegyes szó­lamok sem fedhetnek el. Mindnyá­junk érdeke a tisztánlátás. Nincs oka a „csendes többségnek” a féle­lemre. Felfogásom szerint az egy­házban (és a világban) a mai veze­tők hitelességét elsősorban a jelen­ben és a jövőben kell keresni. Nem sportszerű a múlt terheit azokra rakni, akiknek ehhez nincs közük, akik legfeljebb maguk a „csendes többséghez” tartoztak. De e jelen­ben csak azok kapjanak bizalmat, akik erre rászolgáltak, akiket nem a „csendes”, hanem az aktiv több­ség hitelesít. Lelkészeket és híveket egyaránt szeretnék arra buzdítani, hogy ne csendes, hanem aktív többséget alkossanak, félelem nél­kül vállalva azt az erkölcsi és pró­fétai felelősséget, amiről Dóka Zoltán ír. Őt és a gondolataival közvetlenül rokonszenvezőket pe­dig arra kérem, ha ez az aktív többség ismételten másként dönt, mint ahogy ők szeretnék, ne bánt­sák ezért őket, próbálják elfogad­ni, hogy immár nem a félelem, ha­nem a felelősségtudat vezette dön­tésüket. Frenkl Róbert Búcsú Brazíliától tszm ez r 1987 őszén már sokan éreztük, hogy a mélyülő válságban tenni kell valamit Reményik Sándor „ahogy lehet” elve alapján. Ezért mentem el a magyar értelmiségiek lakitelki találkozójára, ahol létre­jött az MDF, egyelőre mint rend­szeres szellemi vitafórum. Érez­tem, hogy mindenkinek tehetsége, érdeklődése, rokonszenve alapján részt kell vennie egy új ország épí­tésében. Ki kell lépni a színtérre, nem feltétlenül pártkeretekben és eddigi élettapasztalatunkat, tudo­mányos ismereteinket a gyakorlati politikai életben is meg kell pró­bálni kamatoztatni. Ezért vállal­tam el később az MDF választmá­Görög Tibor lelkész e napokban indul haza a távoli ország­ból. Egyik kedves ifjúsági köri tag, a 26 éves Szabó Mátyás, kutató állatorvos, ezzel a levéllel búcsúzott lelkészétől és fele­ségétől. Kedves Tibor bátyáin és Márta néném - igen szomorú lettem, amikor megmondtátok, hogy hamarosan visszatér­tek Magyarországra. A szokatlan időjárás nehéz volt számo­tokra, tudjuk. “ Tudom, milyen jókedvvel, lelkesen jöttetek ki ide Säo Paulóba - az oly messzi szülőföldről az ismeretlen, távoli, és talán nem annyira civilizált Brazíliába. Tibor bácsi nekivágott lelkiismeretesen ennek a „dzsun- gel”-nek, és számomra meglepő kitartással próbálta, legjobb ' tudása szerint, modem nyelven magyarázni a Biblia üzene­tét. Köveket dobott a tó békanyálas felszínére, hogy feléb­redjenek lakói és átgondolják életük értelmét. Megpróbálta Isten elől félremozdítani a látásunkat gátló homokzsákokat. Most, a búcsúzáskor, amikor talán úgy érzed, Tibor bá­tyám, hogy nem értél el nagyobb eredményeket, hadd mond­jam el, mennyire értékesnek tartottam ittlétedet. Egy nagy űr fog maradni távozásod után. Az istentiszteletek, az ifjúsá­gi órák, a beszélgetések nagyon befolyásoltak engem kezdet­től fogva; ezek voltak eddig a legkedvesebb képek nekem Jézusról, Istenről. És ami nagyon ritka, és személy szerint nagyra értékeltem: megfigyelted és értékelted mások elkép­zeléseit, gondolkodását. A Te eszméid, Biblia-értelmezésed érthetőbbé tettek egy egységes világot, testvéries és szeretet által irányított együttélést. Levetted a formalitások ruháját, amely oly gyakran elfátyolozza Jézus tanításainak a lénye­gét. Ugyanakkor biztatás hangzott szavaidból, hogy gondol­kodjunk, tekintsünk körül és törekedjünk a „proto-ember”- ből igazán emberré válni. Tibor bátyám, elvetettél pár értékes magot. Talán nem érzékelted, de helyet biztosítottál a mélyebb gondolatoknak, Martits Gyula felvétele megtörted a jeget és összehoztál minket, magyar fiatalokat. A nagy ajándék, amit itt hagysz nekünk, az a változás, ami az egyénekben történik. Ennek a gyümölcsét már nem fogod látni, de tudom, a legváratlanabb pillanatokban kivirágzik a mag. Azt hiszem, ide illik az, amit anyámtól hallottam kis koromban: „Az Úr csodásán működik, de útja rejtve van.” Kétségtelenül Márta néninek se volt könnyű közénk jön­nie. De nekünk nagyon kedves, jóakaraté asszonynak mu­tatkoztál, mindig mosolyogva és oly sok szeretettel. Kellemes visszautazást szeretnék kívánni, és kérem, gon­doljatok vissza ránk szép hazátokból. Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek. Számomra, és tudom, másoknak is nagy kincseket nyújtottatok. Őrizni, ápolni és főleg használni fogom őket. Sok szeretettel Szabó Mátyás Säo Paulo V álasztás(s/ok/k) Nem egyszerű polgárnak lenni! Megmozdult körülöttünk a világ. Politikai, társadalmi rengéshullámok, sőt hullámrendszerek és földcsuszam­lások követik egymást alig követhető­en. Földrengéssorozat tanúi és részesei vagyunk, mely még a vén Európa tér­képének átrajzolását is sejteti. Új, isme­retlen, következményeiben kiszámítha­tatlannak látszó hatalmi domborzat alakul hazánkban és kontinensünkön. Csúcsok tűnnek el, és újak emelked­nek. Szemünk láttára elevenedik meg a háromezer esztendős prófétai vízió: „A hegyek megmozdulnak, a halmok meg­rendülnek. ..” Mindez érdekes és látványos vulka­nikus tűzijátéknak tűnhetne, ha nem érintene bennünket közvetlenül. Igen, jó lenne, ha kényelmes fotelbe süpped­ve, házikabátos, papucsos szendergés- sel nézegethetnénk a TV-ben. De nem lehet. A lávafolyamok azokból a he­gyekből fakadnak föl, amelyeknek a tövében a mi házunk is áll. A kéregre­pedések a mi kertjeinket is szaggatják, s a földmozgások a foteljeink, papu- csos-bakancsos talpunk alatt rengetik a talajt. S mindez nem csak kivül, ha­nem belül, bennünk is zajlik. A kéreg­repedés, a földcsuszamlás, a lávafo­lyam ott van az agyunkban, idegeink­ben, lelkűnkben. Nem egyszerű polgár­nak lenni... Bezzeg nemrégiben, amikor még ál­lampolgárok voltunk! Megszoktuk, hogy két katonai blokk, két gazdasági tömörülés létezik. Megtanultuk, hogy életterünket egyetlen szilárdnak hirde­tett és hitetett hatalmi piramis jellemzi. Fölül lehetett gondolkodni, irányítani, alul pedig mindezt tudomásul venni. Hogy ez alulról nézve nyomasztó, so- kaknak szorító, súlyos, terhes, hazug és igazságtalan volt? így igaz. - Am ugyanakkor, valljuk be, teljesen világos és a legtöbbeknek komfortos, kényel­mes is: házikabátos, papucsos, fotelbe süppedt (süppesztett) élet. Nem lehe­tett, hát nem is kellett gondolkodni. Nem hallgatták meg, hát nem volt ér­demes beszélni. Mindennek pedig meg volt a kellemes fizetsége: semmiért sem kellett felelősséget vállalni. Áldott, bol­dog állami gondozott gyermeki arany­kor! Mindenki nyugodtan építgethette saját álmait, várait, s a többit intézték a hivatalosak, valamint a (fölülről) vá­lasztottak... - S most? Most nekünk kellene gondolkodnunk, de világosan. Nekünk kellene választanunk, de jól, nekünk kellene szólnunk, de felelősség­gel, s mindennek jegyében tenni, csele­kedni. Itt állunk negyvenévi ilyen­olyan gyermekség után még gyermete­gen, s most azonnal felnőtté kellene válnunk. - De nehéz polgárnak lenni... Ám úgy tapasztalom, hogy még ne­hezebb itt most keresztyénnek lenni. Hitelt vesztett környezetünkben sokan az egyházat látják egyedül hitelesnek, a földrengések és földcsuszamlások közt az egyetlen biztos pontnak. Jön­nek tanácsért, útmutatásért, igazsá­gért, bölcsességért, hogy ne szoruljon lábuk kéregrepedésbe, ne öntse el őket a láva, hogy biztos talajra találva tal­pon tudjanak maradni, egy szebb, jobb élet felé tudjanak elindulni. Jönnek egyenként, jönnek csőstül, sokszor pár­tostul. - De valóban hitelesek, bölcsek, tisztán látók vagyunk? Emberként mi sem lettünk másoknál felnőttebbekké a gyermek-évtizedek alatt. Sem az esetenkénti elnyomás, sem a volt realitások ügyeskedő kezelé­se vagy egyszerű és kényelmes tudomá­sulvétele nem szült értékeket. Legfel­jebb sérelmeket. Önmagunk vagyunk ennek szomorú illusztrációi: széteset­tek, elesettek. Ha magunkra tekintünk, s ha a hozzánk jövőknek csak magunk­ra mutatunk, nem vagyunk, lehetünk mások, mint a jézusi példázat szánal­mas figurái: vak vezet világtalant. S az eredmény sem lehet más, mint ott: mindketten verembe esnek. Igazi érté­künk, súlyunk, tekintélyünk nem az egyház, keresztyén vagy lelkész vol­tunkban van. Még csak a nehéz idők­ben is megtartott hűségünkben, kitar­tásunkban sem. Valahol másutt. Az elhívásunkban és a szolgálatunkban. Abban, amit nem az élethelyzetekből, körülményekből, hanem egyedül a Mestertől kaptunk, tanultunk, kapha­tunk és tanulhatunk. Hiszem, hogy csak Benne és Általa nőhetünk igazán felnőtté az élet, az emberség építésében, megvalósításában, népünk felemelésé­ben, a szeretetben. Őt követve világo­san tudunk majd gondolkodni, jól, böl­csen választani, felelősen szólni, hatha­tósan cselekedni. Mert mint mindig, most is úgy igaz: csak Általa lehet ke­resztyénné a keresztyén, egyházzá az egyház s felnőtté, polgárrá az ember. Hiszen benne igaz Isten ősi ígérete: „A hegyek megmozdulnak, a halmok meg­rendülnek, de az én irgalmasságom nem mozdul tőled, és békességem szö­vetsége nem rendül meg.” Talán nem is lenne olyan nehéz fel­nőtt polgárrá lenni?... és másoknak is ebben segíteni...? Foltin Brúnó Olvasói levél HARC A FELLEBBEZESI JOGÉRT AZ EVANGÉLIKUS GIMNÁZIUMBAN Az Evangélikus Gimnázium felvételi rendszeréhez szeretnék hozzászólni. Megpróbálom ezt a témát egy felvételi­ző diák szempontjából megvilágítani. Az Evangélikus Gimnázium jelenlegi felvételi rendszere nem megfelelő, mert- nem humánus- idegtépőén hosszú a várakozási idő,- hiú reményt kelt a pályázókban;- nem demokratikus- a nyilvánosság teljes hiánya (rész- eredmények),- a fellebbezési jog megvonása;- nem objektív- a követelmények nincsenek pontosít­va,- az Írásbeli és szóbeli felvételi szintje nagyon alacsony, és kiértékelése telje­sen szubjektív,- a követelmények figyelembevételé­nek sorrendje nem helyes. A felvételi rendszert sokkal embersége­sebbé lehetne tenni a következőkkel:- konkretizálják a felvételi követelmé­nyeit,- folyamatosan nyilvánosságra hozzák a felvételi részeredményeit és statiszti­kai adatait, (pl. jelentkezők számát, Írásbelin és szóbelin elért pontszámo­kat stb.). így nem alakulna ki hiú re­mény a pályázókban.- lerövidítik a várakozási időt a felvé­teli és az eredményhirdetés között,- lehetővé teszik a fellebbezést,- nem vesznek fel más vallásút, amíg felekezetbelit „helyhiány” miatt eluta­sítanak. dr. Fabók Julianna középiskolai tanár újpesti presbiter a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents