Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-11 / 45. szám

Evangélikus Élet 1990. novemberit. Sámsonháza Házsongárdja ötven évvel ezelőtt át kellett taznom Kolozsváron. Néhány apót ott is töltöttem. Örömmá- orban úszott akkor az egész vá- os. Egyenruhában utcára lépni ész veszedelem volt. Ki a kezün- et rázta, ki megölelt, ki virágot kart a sapkánkra tűzni, de leg- lább egy kedves szót mindenki lvárt tőlünk. Ha leültem valahol bédelni, sohasem voltam egyedül, kinek szék nem jutott, állva hall­atta, mit beszélünk a korábban öttekkel. Nehéz volt megállani, ogy az ember ne sírjon a sírokkal, evessen a nevetőkkel, és közben ég élvezze is jóízű beszédüket, eg az áfonyaillatú humorukat, s hát szolgálat is van a világon... Harmadnapra elfáradtam. Fizi- ailag. Mert lelkileg bírtam volna, élután elindultam a Házsongárd é. Fel, a dombra. Gondoltam, tt kevesebben laknak, és akik ott jaknak, csendesebbek, nyugodtab- iak... Odafenn tényleg kevés em- r járt. Halkan köszöntünk egy- ásnak; talán nem is a testünk, a elkünk találkozott. Volt, aki meg- érdezte: kit keresek? így: kit! ért itt nem halottak laknak. Él­ek a lelkekben, a hitben. Fejfájuk lehanyatlott, nevüket enyészet fe­jj testük porrá lett. A szülőföld órává, amiből mi is vagyunk, zellemük azonban irányfény ne­A sírkert ajtaja felé püspöki síremlék m künk, merre van előre, és merre hátra. Lefelé fordultam, a völgybe. Mi­re leértem, felfrissült a testem, és kitárult a lelkem, mint a nagy vi­zek örök harmóniában daloló hul­lámai. Néhány hónap múlva Sámson- házára kerültem. Ugyancsak pár napra, pihenni. Jártam a Cserhát végormait, és a völgy résén átinte­gettek a Mátra hosszú gerincei. A Kiszagyva partján vadvirágok takartak minden rögöt, meg a hegy füves lejtőjét is, mellette. És ott, a lejtőn, míves vaskerítés övez­te ápolt kis kert állott magában. Közepén magas, fekete sírkő. D. Kiss István püspök sírja. Körülöt­te sok kisebb sírkő, fejfa, meg gon­dos kezek nyoma a hantokon. Lel­készcsaládok emlékhelyei. Egy pil­lantással belátni innen az egész fa­lut. És fölötte, magas, meredek hegy tetején a templomot. Törté­nelmet idéz az épület, a gyülekezet, meg a falu. Mint ott, a Szamos partján. Csendesek az utcák, az udvarok zümmögése sem hallik idáig. A munka halk, imádkozó áhítata leng a három völgy fölött, melyek csokrában, mint Isten tenyerében, biztonságban érzi magát egy ma­roknyi ember. így láttam akkor, és ezt érzéke­lem most is, ennyi idő után, hogy megint ide vetődtem. Valami azért mégis változott. Odalent, az utcá­kon, az udvarokban. Akkor min­denki szlovákul köszönt. Maguk között is, apraja, nagyja ezt a nyel­vet használta. Ma szinte kizárólag magyarul hallom őket, az utcán is. Egyedül a nyolcvan éves Terka né­nit kaptam rajta, hogy szlovákul kergette ki a kertből a tyúkokat. Több gyerekkel találkoztam, aki semmit sem tud ősei nyelvén. Má­sok csak azt, amit az iskolában tanultak. Mert szlovák tanítás van a szomszéd faluban, meg Pásztón is. Akkor csak magyar iskola volt, itt, a faluban. Az megszűnt... Két nagyobb fiúval beszélgettünk a tanulás nehézségeiről. Azt mondták: - Nem volna semmi baj, csak az a szlovák nyelv, az nagyon nehéz. A falu végén pedig két tábla viseli a helység nevét. Egy ma­gyarul, egy szlovákul. Egyik sem kelt ellenérzést senkiben sem. Molnár Barna 99 ...az én vérem bizony ital.” Jn 6,55 Sokszor hallunk és olvasunk arról, hogy súlyos betegeknek új vért ad­nak szervezetébe a régi helyett. Vércserét hajtanak végre, hogy a beteg meggyógyuljon és életben maradjon. Ebben a kis történetben is „vér- cseréről” szeretnék írni. Pista bácsit mindenki ismerte a faluban. Szeretetben éltek és úgy is nevelték gyermekeiket. A feleség hívő, templomjáró lélek volt. A férj nem ellenezte, de nem járt vele. Minden rendben ment addig, amíg az asszony meg nem halt és a gyermekek kiszálltak a családi fészekből. Javukra legyen mond­va, ezután is sokszor meglátogat­ták édesapjukat és ellátták őt éle­lemmel. Sajnos súlyos magányát nem tudták feloldani. Egyedül él­degélt a nagy házban. Barátai is elmaradtak. Próbált némi vigaszt találni a borban. Eleinte csak egy­két pohár, hónapok múlva már egy-két liter is kevésnek bizonyult. Maga járt bevásárolni a közeli ÁBC-áruházba. Rendszerint csak kenyeret és bort vett. A gond ak­Svédország, Budapest, Gyűrő Meghitt találkozó színhelye volt ki- Isiny templomunk október 7-én, vasár- pap délelőtt. Egy kicsiny gyermeket hozott el a kzülői és nagyszülői szeretet Budapest­iül templomunkba, ahol a dédapa Jyúrói Nagy Lajos 42 éven keresztül hirdette Isten igéjét és végezte lelkészi Szolgálatát. Vajta Vilmos professzort, Svédor- Izágban élő magyar lelkészt kérte fel a Isalád a kisgyermek megkeresztelésére, kki feleségével részt vett istentisztele­tünkön, a családdal és a hívekkel együtt úrvacsorát vett, és utána elvé­gezte a kisgyermek megkeresztelését. Mint a bibliai Simeon, karjába vette i kisgyermeket és úgy áldotta meg. így fonódott össze a szeretet szolgálatában [Svédország, Budapest és Gyúró. Mert a szeretet és a szolgálat nem ismer tá­volságot és határokat. E sorok írójaként hálásan köszönöm Istennek ezt a nagy kegyelmet, hogy ott lehettem és szolgálhattam ezen a felejt­hetetlen ünnepen, hiszen 64 évvel ez­előtt Gyúrói Nagy Lajos keresztelt meg, a konfirmációra 12 társammal együtt ő készített fel, az ő kezéből vet­tem először Jézus testét és vérét bűneim bocsánatára. Házasságunkat is ő ál­dotta meg Isten igéjével. Hálával gondolok még feleségére, Erzsiké nénire, aki sok türelemmel és szeretettel tanított és segített a hangje­gyek titokzatos világában eligazodni, hogy azután 42 éven keresztül szolgál­jam és dicsérjem Istent, akinek hűsége nemzedékről nemzedékre megmarad. Udvaros Dénes Apr ily Lajos UTRAVALO A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. Eszmét, melyet világra ő hozott, virágot, melyet ő virágoztatott. Én Istenem, én mit vigyek neked? Nem vihetek én mást, csak verseket. Kiválasztok pár útamra valót, a többinél tisztábban dalolót. S ahol ösvénnyel vár az égi rét, zenét hallok majd, felséges zenét. Barátom, aki már előre ment, azt a zenét rég hallja odafent. S ahogy azt a muzsikát hallgatom, azt a keveset rendre hullatom. Az a zene csak vallatja velem: Süket sor... nem merem... ezt sem merem. S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem. A választottakból csak egy maradt, 'az, melyben elfogtam egy sugarad. Az, amelyikben elmondtam neked, hogyan szerettem drága földedet. S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram, ne ítéld meg nagyon szigorúan. kor szaporodott, amikor emelked­ni kezdtek a borárak. Kevés nyug­díja alig fedezte a bor árát. Az ital­ról pedig nem tudott lemondani. Egy esős, őszi napon bevásárolni indult. Kosarában már ott lapultak a kadarkás üvegek. A polcokon a sok kommersz bor mellett ott tró­nolt a borok királynője, csodás dí­szekkel az „Egri bikavér”. Még ilyet nem ivott. Erre nem volt elég pénze. Azonban a kísértés rabul ejtette. Hirtelen mozdulattal a kabátja alá dugott egy üveget. Azzal nyugtatta magát, hogy mások is tettek már ilyet és sikerült nekik a lopás! Végre­hajtotta élete első lopását. - A pénz­tárosnő éppen akkor nézett oda, amikor elrejtette a drága italt. Néz­zen oda! Maga is látta ? Erre is képes lenne a Pista bácsi? I Igen, láttam —fszólt a pénztár­nál éppen fizető férfi, aki különben rokona volt Pista bácsinak. Felhá­borodását visszafojtva, mégis így szólt a pénztárosnőnek:- Ne szégyenítse meg ezt az idős, bánatos embert! Én kifizetem he­lyette ! - így is történt. Pista bácsi a pénztárhoz érve furcsán pislog. Mintha ezek is lát­ták volna, amit tettem? Azért néz­nek rám olyan szigorúan. Mikor kifizette a kiszámolt összeget, ösz- szerezzent. A nő még szigorúbban rászólt: nem volt más? Nem, vála­szolt bizonytalan hangon. Talán ha a rokon férfi nincs ott, ki is teszi az eldugott üveget, de a rokon előtt nagyon szégyellte volna... Kimenve, nagy izgalom lett úrrá rajta. Miért néztek azok olyan fur­csán rám? Tudták, hogy mit tet­tem! Hazafelé egész úton égette oldalát az eldugott üveg. Hová süllyedtem? Mi lett belőlem? És mi lesz, ha a gyerekeim is megtudják? Az egész falu erről fog beszélni. Bizony, a lelkiismeret nagy úr, nem hagy nyugodni! Feldúlt lelkiállapotban ért haza. Hiába voltak ott a finom borok. Egy pohárral sem tudott lenyelni belőlük. Papírt, tollat keresett. Bú­csúlevelet akart írni, mivel úgy érezte, hogy ezt nem bírja túlélni. Kívül már sötétedett. Lámpát gyújtott. Hirtelen nagy dörömbö- lést hall a kapu felől. Valaki be akar jönni. A kutya sem hagyja abba a veszett ugatást. Még va- dabbul kezdik a dörömbölést. Biz­tosan rendőrök. Rám küldte őket a pénztárosnő. Most már biztosan nem menekülhetek. Jöjjön a halál! Most nagy kiabálással hallja: Pista bácsi! Pista bácsi! Engedjen be! Kinyitom - mondta - és beenge­dem, mert úgyis rámtöri az ajtót. Feldúltan, zavaros szemekkel áll a nyitott ajtóban. Megkönnyeb­bült. Nem rendőr jött érte, hanem az a rokon, aki a pénztár mellett állt.- Ne haragudjon bátyám - szólt az - szeretnék magával elbeszélget­ni! Úgy is régen találkoztunk már. Hoztam magammal egy kis bort és egy Bibliát. Ajándékba. Ezért zö­rögtem olyan nagyon. - Tudom mit akarsz mondani öcsém, szólt Pista bácsi. Éreztem én, hogy láttá­tok az én nagy botlásomat. Olyan szigorúan és furcsán néztetek, hogy meghűlt bennem a vér.- Igen láttuk- szólt a rokon, de én elintéztem és kifizettem maga helyett a számlát. A Bibliát azért hoztam, hogy megtaláljuk benne azt az utat, mely a Krisztushoz vezet. Ő meg tudja cselekedni, hogy megszabaduljon a bikavér és bor- társai szorításából. Ha az ő véréből iszik, nem fog szomjúhozni soha többé. Az úrvacsorákra is el kell jönnie, hogy találkozzék ezzel a csodás itallal - a Krisztus vérével! Köszönöm, öcsém, hogy így gondoltál rám, de nekem van Bib­liám. Az én drága feleségem, amíg élt, sokszor olvasott belőle és sok­szor hívott az úrvacsorához. Igaza volt az én jó páromnak. Ezek a borok csak veszedelembe sodoiják az embert. Úgy, mint ma engem az ABC-ben. Szerencsém volt, hogy akadt, aki kifizette az én csúfos adósságomat és nem kerültem a falu szájára. Elhatároztam, hogy vércserét hajtok végre. Ezután többször akarok élni a Krisztus vérével. Amióta a Bibliát forgatom, tu­dom, hogy egykor meg kell állni az Úr ítélőszéke előtt. Ott nem lehet semmi bűnünket eltakarni. Min­den nyilvánvalóvá válik és bizo­nyos, hogy minden bűnünkért fi­zetni kell. Az ítéletben el is vesz­nénk, ha nem állna ott az égi elszá­molásnál a mi Urunk és barátunk: Jézus Krisztus, aki minden vétkün­kért megfizetett. Nem pénzzel, ha­nem az ő drága és szent vérével. Az O vére által van szabadulásunk! Mindezt annak köszönhette Pis­ta bácsi, hogy idejében hajtotta vég­re a vércserét és a Krisztus vérében , nyert életet és örökéletet. Boldogok azok, akik végre tudják hajtani ezt a cserét, mert élnek általa! Csilló Mihály KÜLFÖLDI HÍREK Kazuális szolgálatok a Szovjetunióban 1983, a szovjet peresztrojka kezdete és 1989 között a keresztelések száma 230 száza­lékkal növekedett a Szovjetunióban. Az „Ar­gument! Fakti” című hetilap szeptemberben közölt a keresztelésekre, házasságkötésekre és temetésekre vonatkozó adatokat a közel­múltból. 1985-ben 637081, 1989-ben 1 639 283 keresztelést tartottak nyilván, öt évvel ezelőtt az újszülöttek 16,4 százalékát, az elmúlt évben 46,4 százalékát keresztelték meg. Házasságkötéshez az egyház szolgála­tát 1985-ben 30085 (1,4 százalék) alkalom­mal, az elmúlt évben 83 767 (3,8 százalék) alkalommal vették igénybe. 1983-ben 249 033 (9,6 százalék) alkalommal került sor egyházi temetésre, az elmúlt évben 324 391 (13 százalék) alkalommal. A keresztelések száma 1988-ban nőtt ug­rásszerűen (körülbelül 700 ezerről 1 millió 200 ezerre). Az újság ezt azzal magyarázza, hogy addig az egyházközségek kötelesek vol­tak keresztelési anyakönyveiket a helyi ható­ságoknak bemutatni. (G2W - szp) AZ ERDÉLYI NÉMET EYANGÉLIKUSSÁG Trianon után a romániai evangélikusság zömét né- iiet ajkú hittestvéreink alkották. Java részük az úgy­nevezett „szászok” (akiknek semmi közük sincs a németországi Szászországhoz) II. Endre király híres fczabadságlevele alapján több hutámban telepedtek Erdélybe és 800 éven keresztül éltek itt előjogokat elvezve saját egyházi és közigazgatási szervezetekben. ■1918 után a Romániához csatolt egyéb tartományok (német ajkú evangélikusságát is magában foglalta az [úgynevezett „Romániai Országos ág. h. Evangélikus rEgyház”, amelynek központja Nagyszeben lett és a 1 korábban csak Erdélyre vonatkozó egyházalkotmány [alapján áll. Jegyezzük meg, hogy a szász evangéliku­sok, amíg a magyar királyság területén éltek, az orszá­gos evangélikussággal semmiféle közösséget nem vál­laltak, előjogaikra hivatkozva teljes önállóságra ren­dezkedtek be. 1918-ig politikai és egyházi szervezetük lüsszefonódott, ami addig magától értetődő volt, mert [i kornak megfelelően „népegyház”-ra rendezkedtek ■be. Iskoláikat felekezeti alapon szervezték s óvodától [érettségiig saját maguk képezték jövendő értelmiségü­ket. Híres gimnáziumaik voltak a nagyobb városok­ban, kitűnő tanítóképzőjük. Papjaikat és pedagógu­saikat Németországba küldték továbbképzésre s min­iden szinten példás német alapossággal vigyáztak a [fegyelemre, a magas mércére, de arra is, hogy szigo­rúan őrizték népi kereteiket. Iskoláikba más nemzeti­ségűnek bejutni kitüntetésnek számított. Papjaikat is saját soraikból taníttatták, mégpedig [úgy, hogy a középiskolai tanárokat a teológia elvégzé­sére szorították - amit természetesen németországi [stúdiumok után végeztek el s aztán itthon az egyház I vizsgáztatóbizottsága adott számukra lelkészi okleve- [let. Ezek voltak az úgynevezett „akadémikus papok”, akik néhány esztendei tanárkodás után városokban és nagyobb gyülekezetekben vállaltak lelkészi szolgála­tot. Ezen túlmenően a képző elvégzése után a ráter­mettebb tanítóknak kétéves szemináriumot létesítet­tek, amely lévita- (Prediger-) oklevelet adott, s ennek alapján az illetők falusi papokká váltak, minden szol­gálatot elvégezhettek, csak a vasárnapi istentiszteleten nem mondhattak önálló prédikációt. A XIII-XIV. sz.-ban befejeződött bevándorlásuk után három kü­lönböző katolikus püspök fennhatósága alá tartoz­tak. Ennek az állapotnak vetett véget Johannes Hon­tems, a híres brassói humanista. Kitűnő politikai szi­mattal megérezte, hogy a reformáció az anyanyelvet támogatja és lehetőséget nyújt a szászságnak az egyet­len egyházi (és politikai) szervezkedésére. Sikerült is skandináv mintára egy tömbben a reformáció oldalá­ra állítani a szászságot, s attól kezdve a lutheraniz- must és a német népi mivoltot egymással teljesen azonosítani. Hitler uralomra jutásáig ez az azonosulás zavartalanul működött és Makkai Sándor a '30-as évek erdélyi püspöke egy könyvrecenzió kapcsán mondja el véleményét a szász egyházról: „A szász egyház önfenntartási és önvédelmi intézmény, mely­nek nem a lelkisége, a hite, a tanítása a lényeges, hanem a nemzetet összetartó fegyelmező és szimboli­kus ereje, melynél fogva az ő tulajdonképpeni tartal­ma és kultuszának tárgya a szász kollektivitás.” „Mi tehát a szász lelkitartalom, mi a szász hit? A faluhoz, a városhoz, a közösséghez láncoló szinte beteges imádat, melyért az igazi szász minden egyéni sérelmét félreteszi, de amelynek érdekében a népház­ban mindenkor kész bátrari-Jriállani. Az összesség kedvéért vállalja a kasztokat, az áthágha'tatlan beren­dezkedést, a súlyos alárendeltséget. Voltaképpen te­hát a Sors, az ő sorsa az a titokzatos istenség, amelyet imád, akiért »szép dolognak tartotta az életet« (A. Meschendörfer: „Die Stadt im Osten)” - azaz bármely csodálatos is nekünk, de a szász szereti a kisebbségi sorsot, sőt azt tartja egyetlen létformájá­nak, mert ez lett a történelmi kényszer folytán forrásá­vá annak, hogy a szász minden német törzs felett első, sőt egyetlen abban, hogy német mivoltát mindig és feltétlenül minden pártviszály fölé helyezte. Mindebből következik, hogy a szász lélek arcéle kifelé van fordítva, s legfőbb törekvése az, hogy másokkal az egység és testvériség hatalmát szegezze szembe, de természetes, hogy éppen e szoros présen belül és egymás teljes isme­rete miatt ugyancsak viharzanak az emberi irigységek, vetélkedések és pártharcok.” (Lásd: Makkai S.: Erdé­lyi sorsok - Erdélyi Helikon, 1933. 305-315.) Makkai még akkor nem tudhatta, ami előrevetítet­te árnyékát: a szászok a népiség és az evangélium közötti választás előtt állottak a náci ideológia soraik­ba való betörése miatt. Voltak közöttük evangélium­hoz hű papok, értelmiségiek és nagyon sok bölcs falusi ember is. Hangjukra a demagógoktól félreveze­tett tömeg azonban nem hallgatott, s mikor kitört a II. világháború, az Erdélyben megalakult náci párt az SS-be sodorta a katonasorban lévő ifjakkal sajnos a papság nagy részét is. Ezzel kezdődött tulajdonkép­pen a szászság tragédiája. A front közeledtével Észak- Erdélyből mintegy 40 ezer szász menekült zárt sorok­ban a német katonasággal, hátrahagyva évszázados templomaikat, temetőiket, példásan szervezett lakó­helyüket, jó termőföldjeiket. Dél-Erdélyből ki hogy tudott, úgy menekült a visszavonuló német hadsereg­gel. Az otthon maradott munkaképes férfiakat és nő­ket főleg a Don-medencébe deportálták újjáépítési munkára. A visszamaradottakat még házaikból is kizavarták, mert a sztálini önkény egy kalap alatt minden németet nácinak minősített. A menekülők között volt a pünkösdi királyságú náci püspök, aki négy évig az úgynevezett „német keresztyén” (DC) vonalat képviselte és a felekezeti iskolákat átadta a népi-német tanfelügyelőségnek. Amikor 1945 tava­szán dr. Friedrich Müller száműzetéséből rehabilitál- tan lépett Glondys püspök örökébe, a romokon disz­kriminált híveivel kezdett hozzá egyháza újjáépítésé­hez. A gyülekezetek java része pap nélkül maradt, s mivel már nem volt lehetőség a hagyományos lelkész­képzésre, az állam nyújtotta segítséggel élve, a Ko­lozsváron megalakult, úgynevezett „Egyetemi fokú Prot. Teol. Intézet” keretén belül működő német ta­gozatot hívta életre, amely csodálatos élni akarással kitűnő fiatal lelkészgárdát tudott az árván maradt gyülekezetekbe küldeni. A romokon megindult az új élet. Sztálin halála után az életben maradottak hazatérhettek a deportálásból és lassan’56 után ellenőrzötten ugyan, de fel lehetett venni a kapcsolatot az EVT-vel, a LVSZ-szel, bejöhettek a teológiai könyvek, valamennyi építő irodalom is, s úgy nézett ki, hogy a kb. 150000-nyire zsugorodott szász evangélikus egyház új tavasznak néz elébe. Rendbehoz­ták sok-sok műemlék templomukat, restaurálták mű­emlék orgonáikat, fiatal akadémiai tanáraik jó nevet szereztek külföldön is. Ezzel egyidejűleg azonban a 60-as évek elejétől megindult a kiáramlás az NSZK-ba. Évente 3-5 ezer egyháztag hagyta itt 800 éves szülő­földjét és vándorolt úgy el, hogy a német állam még fejpénzt is fizetett a Ceausescu-rezsimnek. Az elvándor­lás napjainkban tetőzik. A decemberi forradalom óta volt olyan hónap, amikor 10 ezernél többen mentek el, mindenüket hátrahagyva. A június 24-én beiktatott D. Christoph Klein 52 éves püspök, teol. tanárnak azzal kell számolni, hogy belátható időn belül 20-25 ezer elöregedett hívőt kell papjainak pásztorolni. Még június 15-én Brassóban 2500 résztvevővel egyházi na­pokat tartottak, a turistalátványosságú „Fekete temp­lomban”, de ez amolyan fájdalmas búcsú is volt... Deák Ödön

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents