Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-04 / 44. szám

55. ÉVFOLYAM 44. SZÁM 1990. NOVEMBER 4. SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 21. VASÁRNAP A keresztyén ember számára nincs kedvesebb gondolat, mint hogy Istenben éljen. Ezzel van elfoglalva egész életében. így aztán jöhet a nagy nap bármikor, tudja, hogy Ura jön és megváltást hoz. Ez a vigasztalás egyedül csak a keresztyént illeti Luther A. F. R. A. Valami rejtvény ez? Vagy titkos­írás? Titokzatos varázsszó? Egyik sem. A megfejtés egyszerűen így hangzik: a feltámadás reménysége alatt. Régi kopjafákra faragták, sírkövekre vésték ezt a négy betűt. S a régiek még értették, mit is je­lent az „afra”: aki itt nyugszik, az a feltámadás reménye alatt alszik a sírban. Napjainkra nemcsak a négy betű kopott el, hanem mintha a feltámadás reménye is megko­pott volna. Pedig ezzel hitünk lé­nyegét, keresztyénségünk szivét hagyjuk el. Ezekben a napokban a temető­ket jártuk. Vittük a virágot, gyúj­tottuk talán mi is a gyertyákat. Megálltunk néhány percre egy-egy elhunyt kedvesünk sírjánál, olvas­tuk a neveket, közben sok-sok em­lék elevenedett meg velük kapcso­latban. Még talán odáig is eljutot­tunk, hogy a magunk életének mú­lása, szaladása is felötlött ben­nünk. S ha nem is láttuk a négy betűt, mégis: mindezt a feltámadás reménye alatt tettük? Mert így más a temetőjárás, az élet, sőt a halállal szembenézés is. Lehet a feltámadás reménye alatt gyászolni. Ez nem jelenti, hogy nem fáj az elszakadás. Nem jelenti, hogy nekünk könnytelenül kell résztvenni temetéseinken. Nekünk ugyanúgy fáj egy-egy kedvesünk elvesztése, mint bárkinek. De ami erőt adhat, ami vigasztalhat, csitit- hat, az éppen a feltámadás remé­nye. Enélkül igazán elviselhetet­lennek tűnik a fájdalom. Erről ír Pál apostol a tesszalonikaiaknak: „Nem szeretnénk testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől és hogy szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs re­ménységük. Mert ahogy hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy bizonyos az is, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által vele együtt.” A keresztyén gyász is szomorúság, de szomorúság re­ménnyel együtt. Ez a többletünk, ezzel akar Isten minket megaján­dékozni. Krisztus feltámadása a mi feltámadásunk is. Enekesköny- vünk szép 525. énekét szeretném olvasásra ajánlani: „Uram, ó, add, ha vándorutam majd véget ér itt a borúban.” Bizonyára ismerős. Hozzám akkor került közel, ami­kor megtudtam, hogy Malmivaara Vilmos finn lelkész éneke is gyász­ban született. Úgy tudom, hogy három koporsó, három temetés után volt. Ezért énekelte: „Ó, lásd, Uram, a szívem, lelkem, Feléd só­hajt nagy gyásszal telten.” S mégis így tudta befejezni: „Ott álljunk üdvbe öltözötten, én és szeretteim köröttem, Uram, tehozzád, hol fénylik orcád, vágyódom én.” Ez az említett négy betű boldog titka. Gyász a feltámadás reményében. Ma már a temetőjárás után va­gyunk, de nem késő ebben a re­ményben erősödni. Isten ezeken a sorokon keresztül is ezt akarja el­végezni bennünk. S ha valakiben ez megtörténik, ezek a sorok nem készültek hiába. Lehet a feltámadás reménye alatt a halállal is szembenézni. „Nem ha­lok meg, hanem élek” - hirdette a zsoltáros is már. Luther Márton is vallotta, kedves hitvallása volt ez a mondat. Azt írja másutt, hogy Ura egyszer megáll pora felett és így fog szólni hozzá: „Márton, éb­redj.” S így hirdették a régi teme­tőkben az említett betűk is, aki itt nyugszik, annak nyugvása felett ott van a feltámadás boldog, élő reménye. Pilisi gyülekezetünk egyik teme­tőjét parcellázni kellett évekkel ezelőtt. Ebben a temetőben nyugo­dott egy kiemelkedő lelkészünk, sokáig bányakerületi püspök is: Sárkány Sámuel és családja is. A családi kriptát is fel kellett bon­tani sajnos. Gyülekezetünk úgy határozott, hogy a püspököt és családját méltó szertartással és a jelenben élő leszármazottak rész­vételével a templomunk oltára alatti kriptában helyezzük el, ahol egyébként a falualapító Beleznay család nyugszik. A szertartás után és a koporsó elhelyezésénél a csa­lád tagjai egészen szokatlan dolgot kértek: nyissuk fel a püspök ko­porsóját Engedtünk a furcsa ké­résnek. És kincset találtunk. Nem aranyat, nem ékszert. Az elhunyt lábánál egy dunsztos üveget, kel­lően lezárva. S amikor azt felnyi­tottuk, az üvegben saját kezeírásá- val megírt és bizonyára el is mon­dott húsvéti, feltámadási prédiká­ciója volt. így rendelkezett. így tett bizonyságot az akkor élőknek és nekünk késői utódainak, hogy ő a feltámadás reménye alatt nyug­szik. Várja Urát, s amit hirdetett, az neki személyes meggyőződése is volt. A temetők és halottak napjai­ban nemcsak az elmúlás gondo­lata, vagy a gyász frissüljön és erősödjék bennünk. Erősödjék, mert erősödhet az élő Krisztusra tekintő feltámadás reménye is. Éljünk, gyászoljuk, vagy néz­zünk szembe saját halálunkkal is így: a feltámadás reménye alatt. Igen: A. F. R. A. Keveházi László A NÉMET EGYSÉGET ELŐSEGÍTŐ HULLÁMOK Vallom, hogy a történelem Ura állt az egységet előmozdító tény mögött. De felhasznált embereket, sőt keresztyéneket: népeket, sőt egyházakat a véghez­vitelben. Vannak hullámok, melyek „rémítenek mérhetetlen víz felett” - egyik szép énekünk kifejezésével él­ve (263). Ilyen rémítő hullám volt több mint 40 éven át a német nép szétszakítottsága. Tudom, mit jelentett ez, amikor az 1945 utáni kitelepítést követően a német föld keleti és nyugati részén látogathattam rokonai­mat. Egymás közti látogatásuk korlátozott volt. - Aztán eljött az a nap, amikor a fal ledőlt, nem magától, hanem a történelem Urának eszközein ke­resztül. Sopront fekvése determinálta arra, hogy itt a nyugati határon a címerében látható nyitott kaput ne csak mutogassa, hanem legyen közvetítője a közelé­ben húzódó határ és a szöges drótkerítés megnyitásá­ban ill. megbontásában. A keletnémetek volt minisz­terelnöke, amikor nyár végén részt vett a határ meg­nyílásának ünnepi évfordulóján, hazánk miniszterel­nöke és több miniszterünk kíséretében 7 arról beszélt, hogy a berlini fal bontása Sopronban kezdődött. Az egyházak felkérésére aug. 18-án délelőtt 10 órakor képviselőik szolgálatával ökumenikus istentiszteletet tartottak a fertőrákosi barlangszínházban. Római kát. püspök, református lelkész magyar nyelven tar­tott igehirdetést. E sorok írója a soproni gyülekeze­tünk képviseletében német nyelven a 103 Zsoltár alap­ján Isten igéjét megszólaltatva, hívta fel a német ajkú külföldi résztvevőket a hálaadásra. „Áldjad én lelkem az Urat...!” Alapja és forrása, amit Jézus tett, akit egy művész szögesdrót koronával ábrázolt. Ő ezt is, a bűnök dróttövis koszorúját is hordta, hogy szétszakít­sa €s ledöntse az embereket elválasztó korlátokat. Azokat a választófalakat, melyeken át nézegetjük és méregetjük egymást családokban, népek és egyházak között. „Aki megbocsátja minden bűnödet”, akarja, hogy egy népet ne válasszon el semmiféle fal, hanem éljenek a megbocsátás örömével és ajándékával. A napokban keletnémet lelkész-barátomtól kaptam levelet és ez indította el ezt a kis írásomat. Közli, hogy istentiszteletükön hazája egységét jelzőén perselyeztek és ezt - amely nem is annyira összegszerűségében, hanem indítékában jelentős - azzal a megjegyzéssel Ökumenikus istentisztelet a fertőrákosi barlangszínházban Balról jobbra: dr. Várszegi Asztrik r. kát. püspök, Szimon János ig. lelkész, Vladár Gábor református lelkész küldi a soproni gyülekezetnek: hálával gondoltunk a magyarok mellénkállására, akik egységünk megvaló­sulásában segítségünkre jöttek. „Nagyon örülünk, hogy ezt a napot megérhettük”, mármint október 3-át. Mi is együtt örülünk német testvéreinkkel. Kö­szönjük, hogy eközben ránk is gondolnak, akik az ottani válaszfalban itt egy-egy téglát meglazíthattunk, amikor keletnémet testvéreinknek a magunk lehetősé­geivel lelki és anyagi segítséget nyújthattunk. Utoljára egy keletnémet család ezt kérte: Nincsen visszaút, át kell jutnunk a határon, de áldjon meg előbb. Hiszem, hogy a mérhetetlen víz felett nem a rémítő hullám, hanem az áldás hulláma vitte őket a megnyílt ha­táron át. A finn énekköltö imádsága jön elém: „Csak áldj meg engem, Csak elepednem, Ne hagyj, Uram.” Ha akkor Isten áldása kísérte őket határokon át, magasz­talják Öt most megújult hittel: Áldjad én lelkem az Urat! így ünnepelhettük együtt zwickaui rokonokkal látogatásuk alkalmával október 3-án Sopronban csa­ládi körben csendes hálával a megszületett külső egy­ségük mellett azt is, hogy az itteni régi haza és szülő­föld egységünk hordozó bölcsője marad! Szimon János Lelkésziktatás Rajka egykori filiájában KOLUMBARIUM A TEMPLOMBAN Néhány héttel ezelőtt ezeken a hasábokon említettem, hogy tudo­másom szerint a pesterzsébeti az első „neves” evangélikus templom hazánkban. Most ezt ki kell egészí­tenem azzal, hogy a pesterzsébeti templomunk nemcsak abban „el­ső”, hogy nevet kapott („Béke­templom”), hanem abban is, hogy szentélye alatt lévő „altemplom­ban” kriptákat, temetési helyeket alakítottak ki annak idején építte­tői. Még az ötvenes évek elején is temethettünk ide kettős koporsó­ban. Amikor kb. 5-6 évvel ezelőtt a temetési és különösen az urna­elhelyezésre vonatkozó rendelke­zések lehetőséget nyitottak arra, hogy a hamvakat bárhol el lehet helyezni (természetesen illendő, s ilyen célra megfelelő helyen), a pesterzsébeti templom példája nyomán gondoltunk arra, hogy kelenföldi templomunk bejárata alatt lévő helyiséget is fel lehetne használni ilyen célra. Tervező építészünk olyan ko- lumbárium tervét készítette el, mely a templomból és a kertből is megközelíthető. Kereken 200 fül­két lehetett kialakítani, ahol a hamvakat el tudjuk helyezni ur­nákban. A temetési szertartást - ravatalozást - a templomtérben, az oltár előtt végezzük, majd a szertartás után a gyászoló család­dal helyezzük el az urnát a kolum- báriumban. A betonfülkék és már­ványlappal való befedésük, a már­ványpadozat, az oltárasztalka el­helyezése, valamint a korszerű és helyhez illő világítás, s az ezzel kapcsolatos munkálatok közel egy milliós költséget jelentettek két év­vel ezelőtt. Akkor még az egyházi és helyi építési hatóságokon kívül körülményes volt az egyházügyi hivatal hozzájárulásának megszer­zése is. Természetesen elkészítet­tük a kolumbárium működési sza­bályzatát, az urnaelhelyezési ügy­rendet is, mely egyházfőhatósági jóváhagyással szabályozza az ira­tok iktatását, anyakönyvezését, az urnák átvételét stb. Az ide temetett testvéreink rövid életrajzát rend­szeresen gyűjtjük az utókor számá­ra, hiszen a hamvak megőrzését idői korlátozás nélkül vállaljuk. Valamikor eleink nemcsak a te­metővel vették körül templomai­kat, hanem magában a templom­ban is temetkeztek. Elsősorban az egyház patrónusait, jótevő földes- urakat, templomépítő híveket he­lyeztek ide végső pihenésre. Az egyik XVII. századi rábaközi egy­házlátogatási jegyzőkönyv például A Norvég Egyházi Misszió rádió­missziós szolgálatáról lapunkban már többször adtunk hírt. Pünkösdi szá­munkban beszélgetést is közöltünk Pósfay György lelkésszel, a misszió egyik vezetőjével. Most - Jugoszlávia (Szlovénia) és Ausztria után - hazánk­ba hívták meg a rádió munkatársait és a hallgatók képviselőit, ősagárdot sze­melték ki a találkozó színhelyéül. Nem kell sok magyarázat, hogy miért éppen a nógrádmegyei kis faluba látogattak el. Nem a falusi* romantika vonzotta őket, hanem a gyülekezet lelkészének munkássága, mely már külföldön is is­mert. Győri János Sámuel az evangé­lium hirdetésének modem formáit már régóta gyakorolja. Rádiós és főleg TV- műsorokat, filmeket készít, utóbbi időben már külföldre is. A Norvég Misszió rádióadásaiban hallhatók felszólítja a beledi gyülekezetét, hogy ezentúl ne temessenek már a templomba, hanem fedjék a pado­zatot szilárd borítóanyaggal, kő­vel. A templom körül lévő temető azt a gondolatot fejezi ki, hogy az elhunytak is az anyaszentegyház tagjai maradnak, ha előre is men­tek és „akár élünk, akár megha­lunk, az Úréi vagyunk, mert Krisz­tus azért halt meg és azért kelt élet­re, hogy mind holtakon, mind élő­kön uralkodjék” - amint Pál írja a római levélben. Elhunytak és élők - egy közösség tagjai. Krisztus ke­gyelmes hatalma alatt várják és várjuk az örök életet, Isten orszá­gát Jézus ígérete szerint: „ímé én mindent újjáteremtek!” (Jel. 21,5) Bencze Imre itthon szerkesztett és kiküldött mű­sorai. Több országból, mintegy harmincán jöttek el támogatók, munkatársak és hallgatók képviselői. Terray László, Thorsen Haktor, Vikum Arvid (Norvé­gia), Pátkay Róbert (Anglia), Pósfay György (Genf), Kelemen Erzsébet (Né­metország), Deák Ödön (Nagyvárad), Dolinszky Árpád és felesége (Jugoszlá­via). Rajtuk kivül hatan, és mintegy tíz mayyar résztvevő vett részt a felkért előadókon kívül. A megbeszélés egyik szünetében alkalmunk volt beszélgetni néhányukkal. A konferencia célja felől érdeklőd­tünk Terray Lászlótól. Két célunk volt - mondta - megtudni, hogy a hallgatók hogyan értékelik az adásokat és közre­működőket keresünk, bővíteni szeret­nénk a szerkesztő gárdát. Hosszabb Deutsch-Jahmdorf (Német-Járfalu) kicsiny község, szerényen húzódik meg az osztrák-magyar-csehszlovák hár­mashatár szögletében, Burgenland szé­lén. Nemcsak a község kicsiny, a gyüle­kezet is. Ausztria legkisebb evangélikus gyülekezete. Most ünnepre készül. A mintegy 350 lelket számláló egyház- községben ezen a vasárnapon iktatja be Dr. Gustav Reingrabner burgenlandi szuperintendens lelkész! állásába Ger­hard Harkamot, a gyülekezet megvá­lasztott lelkészét. Az ünneplő tömegben bábeli nyelv­zavar uralkodik. A németen kívül sű­rűn hallani magyar és szlovák beszédet is. Sokan jöttek Rajkáról, a szlovákiai Rusovcéból (Oroszvár), és Pozsony­ból. Ez nem csupán a határok meg­nyitásának eredménye, hanem ennek történelmi okai vannak. Német- Járfalu és Oroszvár ugyanis egykor Rajka filiái voltak majd száz eszten­dőn keresztül. Az ellenreformáció nehéz időszaka távon a célunk, hogy mindinkább itt­hon készüljenek a műsorok. Ehhez meg kell teremteni a technikai feltétele­ket és toborozni kell embereket. Nagy- tarcsa máris küld negyedórás kész programot. Erdélyből főleg zenei és énekanyag érkezett már eddig. Mit jelentett a rádió adása az elnyo­matás idején?-erről Deák Ödönt kérdez­tük meg. Szigorú intézkedések voltak arra nézve, hogy házanként nem lehetett összegyülekezni. Ez már összeesküvés­nek számított. A közös hallgatás a besú­gók miatt is lehetetlen volt. Otthonaik­ban mégis sokan hallgatták, mert ment híre az adásoknak. Monte Carlónak kü­lönben volt román és német adása is. Ez a rádió „láthatatlan közösséget” terem­tett mégpedig ökumenikus vonatkozás­ban, mert más felekezetek is hallgatták. Az emberek belefáradtak a politikai hí­után a rajkai gyülekezet első lelkésze, Johann Lorenz von Tillich 1783. május 31-én kezdte gyülekezetszervező mun­káját. Működése nem csupán Rajkára korlátozódott, hanem ő gondozta Né­met- Járfalut és Oroszvárt is. A Tilli- chet követő lelkészek hasonlóképpen szolgáltak a két leány-egyházközség­ben. Név szerint: Josef Gamauf 1813-1820, Sámuel Lakner 1820-1827, Franz Samuel Stromszky 1827-1829, Johann Zapf 1829-1849, és végül Da­vid Freytag 1850—1876-ig. Ekkor ke­rült az első lelkész Német-Járfaluba, aki azután átvette Oroszvár gondo­zását is. Azóta egy 13 éves időszak­tól eltekintve - amikor Nickelsdorf- ból (Miklóshalma) gondozták - Né­met- Járfalunak folyamatosan volt lelkésze. Ezen a vasárnapon végre újra együtt ünnepelt a három gyülekezet, lelkészei­vel, akiket a történelem kiszámíthatat­lan játéka hol összekötött, hol szétvá­lasztott. rekbe, vágytak a tartalmasabb mondani­valóra és itt megtalálták. Sokat jelentett az adás hallgatása a betegeknek és moz­gássérülteknek. A Vajdaságban is híre ment az adá­soknak, Csehszlovákiából lett ismere­tessé, mondta Dolánszky Árpád bajsai lelkész. Nehezen indult az érdeklődés felkeltése, de különösen az értelmiség körében voltak hallgatói. A parókián összegyűlt vendégekkel együtt halgat- tuk és megvitattuk. Később sikerült fa­lun, parasztfiatalok között is terjeszteni a hallgatást. A szlovéniai konferencia után szervezettebben tudtuk ajánlani a misszió szolgálatát. A konferencia jól végezte munkáját, a teljes programot megvitatták, - modta befejezés után Pósfay György. Remél­jük, hogy eredményeit hamarosan az adásokban fogjuk észrevenni. tszm A bágyadt októberi napsütésben sű­rű sorokban siettek az emberek a temp­lomba. Az e napon megtartott osztrák parlamenti választások sem tizedelték meg a gyülekezet sorait. Egy kicsit fur­csa és félelmet keltő volt, hogy a község úgy nézett ki, mintha ostromállapot volna érvényben. Tele volt katonákkal. Ennek oka a határok megnyitása óta tapasztalt, zöld határon történő töme­ges illegális határátlépés. Ám az ünnepi hangulatot ez a kellemetlen epizód sem tudta elrontani. Az ünnepi igehirdetés szolgálatát Dr. Georg Sauer, a bécsi egyetem teo­lógiai fakultásának prodékánja, az ószövetségi tudományok professzora végezte Ef. 4.1-6 alapján. Sauer pro­fesszor igehirdetésében hangsúlyozta, hogy egyetlen urunk van, aki elhívta az egyház tagjait. Ez az elhívás egyesíti a hívőket sokféleségük ellenére is a közös reménység alapján. Ez a reménység pe­dig az örök élet, amelyet akkor és úgy tudunk elérni, ha életünknek alapját az az Isten jelenti, aki mindenek felett uralkodik. Gerhard Harkam, a gyülekezet meg­választott lelkésze, elmondta, hogy im­máron négy éve végzi a szolgálatot eb­ben a gyülekezetben, mint segédlelkész, ezért nem lehet szó új kezdetről. Ami új, az az, hogy együtt lehet az egykor összetartozó, ám mostanra három or­szágba szakadt gyülekezet. Szolgálatá­nak egyik fontos területe lesz - hangsú­lyozta - ezt a kapcsolatot ápolni és elmélyíteni. A köszöntőkben elhangzottak össze­csengtek. Az egyház népének sokszínű­sége ellenére Krisztusban egymásra kell találniuk. Ezt a célt jól szolgálta ez a mai ünnep. És hogy az egyházak egy­máshoz való közeledése még inkább kiszélesedjen, a szomszédos pamai gyülekezet katolikus lelkésze az oltár elől köszöntötte a beiktatott új lel­készt. Az ünnepi délután zárásaként a brucki gyülekezet színjátszócsoportjá­nak előadásában gyönyörködhetett a zsúfolásig megtelt templom hívő sere­Kiss Miklós Rádiómissziói konferencia Ősagárdon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents