Evangélikus Élet, 1990 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1990-10-28 / 43. szám
Evangélikus Elet 1990. október 28 A reformáció igéi Scholz László: Új szobor iskolánkban Harci dal? Nem, egy megrettent nép egyetlen reménye! 46. Zsoltár „Erős vár a mi Istenünk...” - zúg áz ének, teli a templom, nyílik az ajtó, elöl a papok, majd legvégül a püspök, vonulnak az ünnepi istentiszteletre. Boldog a gyülekezet: amit elterveztünk be is fejeztük, lám még a püspök is eljött, lám kicsi, de erős népe vagyunk az Istennek.,. Olvasom a Zsoltárt. Reformáció ünnepén legalább illik komolyan venni az eredetit, a forrást s olvasom az éneket: „üldözés - erőnk magában mit sem ér - el akarnak nyelni - kincsünk életünk - hitvest, gyermeket elvehetik...” Zúg az ének s közben észrevétlenül magunkat tettük Isten helyébe, s mi lettünk a vár, s nem pedig a menekülők. Jobban tetszett a hős szerep? Miért csináltunk a középkori szerzetesből harcos hőst? - amikor csak egy - talán az egyetlen - megrettent gyermeke volt korának, aki az Istent félte; s mert félte az Istent nem mert ellene tenni. Nagyobb hatalomnak tudta, mint a császárt vagy a pápát. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten” - olvasom a Zsoltár 11: versét. Nem harcra hív, hanem csendre. Csendes ünnepre, csendesebb ünneplésre. Isten népe nem nagyhatalom, hanem megrettent nép, amely keresi az utat a harci zajban, fegyverek ropogása között keresi a menekülés ösvényét, a várba vezető utat, mert tudja, hogy van, csak ott van menedék. Tudja, hogy „erőnk magában mit sem ér”. Nem kell szégyellni tanácstalanságunkat, nem kell szégyellni kicsinységünket. Ki lehet, s talán éppen reformáció ünnepén ki kell mondani, hogy kis egyház vagyunk minden „de” nélkül, s ebben a csendben talán újra rátalálunk, újra meghalljuk az Isten szavát. Rátalálunk az Igére, mert az valóban „kőszálként megáll”... Erre a sziklára kell, kellene kezdeni az építkezést - majdnem elölről. Lelkészi tapasztalatom szerint minden nemzedéknek egyszer fel kell újítani parókiáját, templomát. Ha ez elmarad, vagy csak felületesen végzik el akkor az utódokra lehet hogy elhordozhatatlan terhet hagynak... Hátha hitünkkel is így van. Atyáink dicsőségéből nem lehet megélni. Ha igaz az, hogy sokat adott evangélikus egyházunk ennek a népnek, akkor ez azért volt, mert ők megtalálták a várat, az Igét, mert tudtak csendben lenni, mert tudták, hogy van Isten. Minden nemzedéknek újra fel kell fedeznie ezt az Istent. A mi várunk, a mi pajzsunk hamar összeomlik, az ;,isteni vár” az isteni oltalom maradandó. Énekünk indítson el újra egy lázas keresésre, keressük meg ezt az erős Istent! Azt az Istent, akire rátalált egy megrettent szerzetes, akire rátalálhatunk mi is. Zúg az ének: „Erős vár a mi Istenünk” s jön be az ünnepi menet a templomba... nem ez ellen, ezért szólok, nehogy a magunk ünneplése, a magunk mutogatása legyen hanem Isten dicsérete. El ne higyjük, hogy mi vagyunk Isten egyetlen menedéke, mi vigyázunk rá, mi építünk neki otthont, mi tartjuk fenn neki az egyházat, mi őrizzük az ő nevét. Mert ez fordítva igaz! Ő vigyáz ránk, Ő tart meg minket, Ő készít nekünk otthont, 0 az aki emlékszik a nevünkre is. Mert ha nem így lesz, egyszerre csak nem lesz ünnepi ének, ünnepi menet, mert az Isten „...bámulatos dolgokat művel a földön...” (Zsolt 46,9) Nehogy meglepődjünk! Erős vár a mi Istenünk! ' Kertész Géza Fölfelé-menet a régi alma mater diáktaposta száz garádicsán az egyik fordulóban váratlan új látvány szökik szemünkbe: ott áll fácskájával Luther. Fogja kinyújtott két kezével s mintha csak puha földbe igazítaná vigyázván, meg ne dőljön, álljon egyenesen, délcegen. A gyöngyszín párkányról le is szól hozzánk, kik ott a lépcsőfordulóban fölmenet vagy lejövet megállunk egy percre, hogy szobrán ápnuljunk kérdő tekintettel. Szava akár a bölcs tanítómesteré:' „Kérditek, mit tennék, ha holnap ránkszakadna a végítélet s elnyelne mindent a zord sötét! Még ma elültetnék egy almafacsemetét!" Szólj, csak szólj hozzánk, Hős Kertész, ki utolsóelőtti napon is még ültetsz, mert égi hited bearanyozza a földi munkát, őrzi, becsüli a halálig tartó kötelességtudást! Fölráztad egykor fásult korodat a Krisztusban nyert igazság jóhírével s nyomban rá nemzeted nemességét felhívtad iskolák alapítására, mert templom mellett iskola kell leginkább, hisz az az egyház veteményes kertje! Kátét adtál a családfők kezébe, hogy ne maradjon a háznép ige nélkül, könyvet, lantot a tanítók kezébe, hogy senki ne maradjon tudatlan, bárdolatlan. S mily szívhezszóló volt intelmed a nevelőkhöz oly korban, mely a gyermekhez kíméletlenül kemény volt s rideg: Apák, tanítók! a fenyító pálca mellé tegyetek oda egy szép piros almát, csörrenó pénzt, tarisznyát vagy valami jókedvre derítő vásárfiát; aztán a vesszőt tapodjátok meg hamar, hogy el ne veszítsétek gyermekeitek bennetek vetett bizalmát! Az ifjúság felkarolásán fordul meg - mondottad - egyház és világ jövendője. Amilyenek mi akarnánk lenni — prédikáltad — olyanná kell nevelnünk már bölcsőtől fogva az ifjúságot. Lutherunk, drága Mester! Ugye, valamiképpen mi mindig utolsóelőtti napokban élünk, ha mégoly messze volna is a vég? Nézz le hát a párkányról naponta ránk, kik föl-le lépdelünk az alma mater jólismert, meghitt garádicsán; szemünkbeszökó szobrod ösztönözzön, hogy merjünk példát venni rólad s minthogy holnapunkba egyikünk sem láthat: ültessük el még ma kicsiny almafánkat. 1990. máj. 28. LELKÉSZIKTATÁSOK NÓGRÁDBAN Olvasói levél Válasz Frenld Róbertnek „Lelkészek az egyház ellen?” c. cikkére Schultz Jenő ny. lelkes/, Kalácska Belihesper«fcr*:i> »«beiktatott r lelkész . Í : ! cnKkli'ív?--. ~nv?í i vi.- Vrs-i «.t« (Folytatás az 1. oldalról) szöntötte fiát. Téréi Endre ny. lelkész, korábbi előd, köszöntötte az utódot. Megyaszai László a szomszédos gyülekezet, Strízs Károly plébános-esperes a r.katolikus egyház üdvözletét hozta. Szebik Imre püspök kerületének nevében biztatott, > emlékezve a felmenő elődökre. Kalácska Béla esperes egyházmegyéje elnöksége és lelkészei nevében köszöntötte az új szolgatársat. Végezetül a közgyűlést vezető felügyelő, dr. Garami László köszöntötte a maga és a gyülekezet nevében az új lelkészt igen meleg szavakkal. Vanyarc nemzetiségi lakosságának zöme evangélikus. Mintegy két év óta nem volt a gyülekezetnek helyben lakó lelkésze, holott előtte 41 évig szolgált a gyülekezetben Schultz Jenő. így nem csoda, hogy a gyülekezet nagy előkészülettel várta egyhangúlag megválasztott lelkészének, Sán- dorné Povazsanyecz Gyöngyinek beiktatását. Igaz, más lelkészeket is meghallgattak, de végül is csak Povazsanyecz Gyöngyire voksoltak. Az iktatásra hívó szót Szebik Imre, az Északi Egyházkerület püspöke is elfogadta, és igehirdetési szolgálatával emelte az ünnep fényét. Máté 5,43-48 alapján a következőket hangsúlyozta: „Ünnepi és történelmi ez az óra, amikor egy lelkésznő áll a gyülekezet oltára előtt, hogy átvegye az evangélium hirdetését..., de történelmi azért is, mert új lehetőségek nyílnak és az evangéliumot újra az egész társadalomnak hirdethetjük.” A felolvasott'ige - mondta a püspök - annyira nehéz, mint amennyire időszerű. „Legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes”! Tökéletesnek lenni, arra törekedni, annyit jelent: úgy viszonyuljunk az emberekhez ahogy Isten viszonyult hozzánk, aki a szeretet. A keresztyénség értékmérője kezdettől a szeretet volt, mert a hitünket senki sem láthatja, de a belőle fakadó szeretetet mindenki látja, érzi és átéli. „Ezért a keresztyén gyülekezet sohasem felesleges a társadalomban, mert örök értékeket hordoz, új emberré tesz, közösséget alkot, amelyben a másokat segíteni akarás megvalósul... Ezért fogadjátok ölelő karokkal a gyülekezetbe azokat, akik mostanság lépik át a templom kapuját. Ne kérdezzétek, hogy hol voltatok? Nem könnyű feltétel nélkül szeretni, a múltat feledni, de ha csak azokat szedetjük, akik minket szeretnek, akkor ^olyanok vagyunk mint a pogányok — mondja Jézus.’? : Végezetül a püspök az iktatandó lelkésznö szivére helyezte előd 41, éves hűséges és tekintélyt szerző szolgálatát, amelynek továbbvitele most már az ő vállán nyugszik. Kalácska Béla esperes végezte az iktatás szolgálatát az előd segédletével. Az áldást mondó lelkészek együtt énekelték a Confirmát: „...ne hagyd el népedet, ...tartsd meg akiket megváltottál... és egyesítsd híveidet békességben!...” A beiktatott lelkésznő 1 Thessz 5,16-17 alapján három pontba foglalta össze az ige üzenetét: Mindenkor örüljetek! Az Isten nem válamilyen extra dolgot kér tőlünk, hanem csak azt akarja, hogy igazán boldogok és kiegyensúlyozottak legyünk. Az öröm, amelynek oka van, hozzátartozik az élethez. A mi örömünk forrása: bűneinket megbocsátó Isten kinyilatkoztatása a Jézus Krisztusban. Olyan Urunk van, akihez bármikor bármilyen problémával odamehetünk... és 0 megadja amire szükségünk van. Szüntelen imádkozzatok! Sok ember az imádkozást felesleges időpazarlásnak tartja. Van aki megalázónak, szégyell- nivalónak. Vannak akik csak végszükségben imádkoznak. • De ha engedjük, hogy Isten tanítson imádkozni, akkor egyfelől átéljük az imádság erejét, másfelől az imádság eredményét. Mindenért hálát adjatok! Imádságunkban kevés a hálaadás, a köszönet szava. Pedig ezek nélkül imádságunk nem Confirma Dews..'. Isten szerinti.. Meg kell tanulnunk látni minden élethelyzetben, hogy mind jó, amit Isten tesz, még ha a gyász nehezedik is ránk. Isten a legrosszabból is tud jót előhozni, ezért kell mindenért hálát adnunk. Tanuljuk meg Pál apostoltól, az elhangzott ige alapján, a keresztyén élet titkát és jellemzőjét - fejezte be igehirdetését Sándorné. Áz ünnepi közgyűlést Gubó Pál felügyelő nyitotta meg. A köszöntések sorát pedig Szebik Imre püspök, aki egyben általános tájékoztatót adott egyházunk helyzetéről és feladatainkról. Kalácska Béla esperes az egyházmegye nevében köszöntötte a megye első beiktatott lelkésznőjét. Táborszky László esperes a falu szülöttjeként köszöntötte. Schultz Jenő az előd, Gerhát Sándor a volt szomszéd jogán emlékezett a régmúltra és adott útravalót az új lelkésznőnek. Hugyecz Andrásné, a helyi közigazgatás vezetője köszöntésében a közigazgatás és a gyülekezet leendő gyümölcsöző együttműködésére helyezte a hangsúlyt. Ezt húzta alá az iskola köszöntése és Tóth Sándor országgyűlési képviselő áldáskivá- nása. Végezetül az elnöklő felügyelő a gyülekezet ajándékának átnyújtása során köszöntötte új pásztorukat. Mindkét helyen gazdagon terített fehér asztaloknál élhették át a vendégek a nógrádi vendégszeretetet. Kalácska Béla Egyházunkban az elmúlt negyven év hatása nyomán felgyülemlett problémák lehetséges megoldására véleményemet - mármint megválasztott országgyűlési képviselő - a nyilvánosság teljes kizárásával, zárt borítékban küldtem meg egyházunk minden lelkészének, püspökének, remélve, hogy egyházunknak radikálisabb megújulása érdekében megindul valamiféle párbeszéd. Ugyanez okból szólaltam meg több lelkésztársammal együtt az egyházi fórumon, majd később a teológiai akadémiai fórumon. Mivel úgy láttam, hogy a magam és lelkésztársaim többszöri véleménynyilvánítása és kérdései ellenére egyházunkban semmiféle progresszív megújulás (még a különböző véleményű csoportok és az egyház vezetősége közötti polémia sem - a vezetőség passzivitása miatt -) nem indult el, így részemről végső megoldásként jónak láttam több lelkész képviselőtársammal együtt az ország nyilvánossága - így elsősorban evangéli- kussága - elé tárni jószándékú véleményemet egyházunk gyökeres megújulása érdekében. Mindezideig azonban úgy tűnik hiábavaló volt minden erőfeszítés, ugyanis sem egyházunk, vezetősége, sem lelkészeinek jórésze, a gyülekezetekhez tartozó evangélikusság pedig egyáltalán nem akarja (vagy talán nem is érti miről van itt szó! - tisztelet a. kivételnek -) egyházon belül a változást, megújulást, a mindnyájunkat körülvevő megváltozott társadalmi rend ellenére sem. Azt persze előre meg lehet mondani, hogy a jelenlegi egyházvezetésnek tapsolok és hódolók egy esetleges változás után az új vezetés kegyeit fogják keresni. (Lásd Káldy Zoltán püspök úr élete és halála.) A Zsinat összehívása pedig - akár már az idén, akár jövőre lesz - a régi pártállam kiszolgálóinak közreműködésével kétségessé teszi egyházunk megújulását. Ezért úgy látom, hogy - a református egyházi folyamatokhoz hasonlóan - a Zsinat összehívását általános, alulról szerveződő tisztújításnak kell megelőznie. Persze mindenekelőtt egyházunk minden egyes tagjának belső lelki ébredésére van szükség, hogy Krisztusnak átadott életünk legyen, s azt kívánjuk, hogy vezetőink is ilyenek legyenek. E cél érdekében szóltam mindenütt, ahol lehetőséget kaptam rá, és mindenekelőtt nem szűnő imádságban hordozom - gyülekezetem imádsággal élő tagjaival együtt - egyházunk vezetőségét, lelkészeit, gyülekezeti tagjait, hogy adjon Isten mindnyájunknak evangéliumi lelkületet, bölcsességet, alázatot, testvéri szivet, igazi keresztyén gondolkodást és életvitelt, hogy egyházunk hű legyen Luther tanításához: „Az egyháznak szüntelenül reformációra van szüksége!” Deme Zoltán lelkész A levél nem minden részével értünk egyet, de kérésre közreadjuk. Szerk. Útban a jövő egyháza felé (Beszámoló a répcelaki csendesnapról) Néhány éve, a kora őszi időben találkozót szervezünk Répcelakon azoknak, akik az itteni belmissziói otthonhoz a negyvenes évek végén kapcsolódtak. Idén egyházunk jövőjére próbáltunk figyelni. Reggel Kiss István testvérünk áhítatot tartott. ApCsel. 27,41-44. alapján arról beszélt, hogy a „vihar”, amit az elmúlt évtizedekben átéltünk nem csupán az emberi gonoszság kívülről ránk törő áradata volt, hanem Isten ítéletét is látnunk kell benne. Fontos ezt meggondolni a „vihar után”, hogy jól tudjunk újat kezdeni. Nem restaurációra törekszünk az egyházban, hanem a megmenekülésben az őszinte Isten felé fordulás lehetőségét látjuk. Ezután Ittzés János kőszegi lelkész előadását hallgattuk meg, Számvetés az újrainduláshoz címmel. A többi között a következőket mondta: „Ma van a tegnap holnapja. Ma azt aratjuk, amit tegnap vetettünk. Ezért izgalmas felmérni a múltat. Figyeljünk Isten igéjére és arra, ami tanulságunkra megtörtént. Voltak olyan vélemények, hogy az egyházunk közelmúltja jó múlt. Kincstári optimizmussal fogalmazódtak mondatok. Még ma is félünk őszinték lenni. Vannak olyan vélemények, hogy az elmúlt negyven évben minden kár és szemét. Az értékekért vissza kell nyúlnunk a konferenciák idejére. Talán azoknak van igazuk - és talán a fogalmazásomból kiderül, hogy én ezekhez szeretnék tartozni - akik Isten igéjéhez kötött lelkiismerettel diagnózist akarnak felállítani, hogy a terápia, a jövő egyháza képének felrajzolása reménységben történhessen. Hol kezdődött az elmúlt időszak? Egy nagy világégés után, egy új állam kiformálódó politikája és ideológiája volt a kezdőpont. Isten felkínált egy lehetőséget az egyháznak, amit az egyház visszautasított. A mártír- ság ideje jött el az Isten tervei szerint, és nem akartunk mártírok lenni. Negyven évvel ezelőtt az Úristen a keresz- tyénséget a régi, első keresztyénség arcvonásaival szerette volna feldíszíteni, de letöröltük magunkról. Sokan nem értenek egyet ezzel. Azt mondják, ország-, és egyházpusztító tragédiák kezdete lett volna. Honnan tudják? Sokan voltunk akik nem próbáltuk. Ezt csak egyesek merték próbálni. Ma valahogy ezeknek a sokáig elhallgatottaknak a neve újra fényesen kezd ragyogni. Igen. Ordass Lajosra is gondolok és Ravasz Lászlóra és a kevésbé nevesekre is. Akik nem politikai megfontolásból, hanem abból a tételből kiindulva, hogy nekem nincs más dolgom, mint az Istennek engedelmeskedni, elindultak egy úton, amelyre - hitem szerint - az Úristen az egész egyházat állítani akarta. A mártiromság útjára. Ez lett volna az a csodálatos összegyűjtő erő, amelynek visszautasítását azóta siratja a közöttünk járó Jézus. Jlányan dobták sutba egy szebb jövő reményében a régi konferenciás élményeket egyházvezetők, lelkészek, gyülekezeti tagok!? Hogyan szőtte át az egyházat á mártiromságtól való félelem! Menteni akartuk az egyházat. Találékonyak, simulékonyak voltunk. Isten szeretetének csodája, hogy a hamu alatt izzott parázs, de az egyházunk arcáról letörlődtek a mártírok vonásai. Az egyház fejet hajtott a kívülről jövő nyomásnak, politikai szólamok szócsövévé lett. Emberek.otthagyták a templompadokat arra hivatkozva, hogy a „kenyér” és a „gyermek jövője”... Sokan otthagyták üresen a szívükben a hitnek - korábban talán oly fontosnak tartott - helyét és kiléptek a szivükből. A legnagyobb tragédia, mikor az ember alhagyja a szívét. Ezért lettünk, mint a megvert sereg panaszkodott, szomorúak, lélek nélkül sínylődök, mert elhagytuk a szivünket. Ki a felelős mindezért? A „mások vittek rossz utakra engem” ócska, mentegetőző szólama az egyházban is a feloldozás hamis melódiájává lett. Nem törvényszerű, hogy Isten népe elessen'a kisértésben. Ki a hibás? A saját hitetlenségünk. Itt van a startvonal, ahonnan a jövő felé el lehet indulni. Ahova oda kell állni és vállalni a hűtlenségeinkért a felelősséget. Miért akartunk okosabbak lenni Istennél? Milyen jogon ítéltük meg az engedelmesség árát? Szülőként, nagyszülőként volt olyan belátásunk, hogy el tudtuk dönteni, az lesz a jó, ha falat építek a gyerekem és Isten igéje közé rossz példával, Isten iránti hűtlenséggel? Ki a felelős? Iskola? Párttitkár? Útíörővezető? Nem azok, akik nem merték vállalni a tanítványok útját és a túlélés ideológiájával leléptek a keskeny útról, ami az Isten iránti feltétlen engedelmesség?” Ittzés János előadásából a fentiek csak részletek, de az előadás mondanivalóját tükrözik. A jelenlévőkre nagy hatással volt, amit hallottak. Volt, aki a bűnbánat, volt aki az önigazolás hangját ütötte meg, de senki nem vádaskodott, nem mást hibáztatott. E személyes vallomásokból nem idézek, mert így, nyomtatott formában visszaadhatatlanok. Ebéd után, az USA-ból rövid látogatáson itthon tartózkodó, Kunos Jenő testvérünk szólt a nagy gyülekezethez. Péter apostol és Koméliusz történetéről tartott igemagyarázatot, majd arról az időről beszélt, amikor Kínában misszionáriusként tevékenykedett. A kínai keresztyének száma az üldöztetés és mártírium évei alatt is rohamosan nőtt. A kicsiny hitvalló közösséget Isten csodálatosan megáldotta. A délutáni előadást Zólyomi Mátyás répcelaki lelkész tartotta. I. Kor. 3,9-15. felolvasása után a következőket mondta: „Az elmúlt évtizedekben valamennyien építettünk a közös alapra, Jézus Krisztusra. Munkánk milyenségét a „tűz” próbálta meg. Ami megmaradt, az volt a drágakő, az arany, ami odalett, az volt a fa, széna és pozdorja. Nemcsak az utolsó ítélet'tüze próbálja meg a munkánkat, hanem már ennek az életnek a megpróbáltatásai is. Az elmúlt idők tüzét az egyházunk épülete is nehezen viselte. Megmenekültünk ugyan, de úgy, mintha tűzön át. Kiégett hittel, kiürült templomokkal, bekormozódott lelkiismerettel. Sokan gondolják ma, hogy a külső körülmények javulásával könnyebb lesz az egyház élete. Ez tévedés. Jézus népe mindig harcban áll, és ebből nem léphet ki. Nem a körülmények változása ad lehetőséget az újrakezdésre, hanem Jézus Krisztus. 0 az egyetlen föltétele a megújulásnak. Ahogyan hozzá kapcsolódunk, úgy épülhet újjá valami az életünkben, az egyházunkban. Az elmúlt évtizedek templomrenováló korszaka után fontos, hogy meggondoljuk; az egyház élő kövekből, hívő emberekből épül. Az első építőkő a család. Egyházunk Isten igéje révén jött létre. Luther számára az írott ige nagyon fontos volt, mert ebből ismerte meg Krisztust és azután is ebből merítette hitét. Az evangélikus családoknak újra helyet kell adniuk az igének. A családi áhítat olyan építőkocka, amiből újra lehet kezdeni az építést az alapkőre Krisztusra. A család „szemefé- nye” a gyerek. Mégsem igazán. Míg testileg hercegi módon él, addig lelkileg koldus. A most felnövekvő nemzedék alig hallott otthon Jézusról, mint megváltójáról. Ismeretlen előttük a keresztyén életfolytatás. Ennek a nemzedéknek már nem a kommunizmussal kell szembenéznie, hanem a világ vonzásával kell megküzdenie. Mit teszünk azért, hogy a gyerekeink közelebb kerüljenek Jézushoz? Mennyire vagyunk készek védeni őket a rossz hatásoktól? Mennyire tudjuk meghallgatni, hogy ők hogyan szeretnének élni és van-e türelmünk elmondani, hogy az milyen veszélyeket rejt magában. Egy családban, ha csak egyvalaki vállalja ezt, abban a családban Jézusnak van szava. Nemcsak a családnak, a gyülekezetnek is változnia kell. Személyes kapcsolatokra van szükség, hogy lelkileg és anyagilag egyaránt készek legyünk segíteni egymásnak. Egyházunkban szomorú széttöredezettség figyelhető meg. Az idős az időssel, a fiatal a fiatallal bizonyos fokig megérti magát. Ha azonban egy fiatal és idős leül egymás mellé, nem tudnak beszélgetni. Nincs közös témájuk. Lenne egy közös téma; Jézus. Ha őrajta kezdjük, akkor sok más dologról is tudnáiik beszélgetni. Ha mi elhittük és megismertük az Isten irántunk való szeretetét a Krisztusban, akkor felelősek vagyunk, hogy megismertessük másokkal is. Figyelnünk kell egymásra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon bánatában, magányában vagy a bűn kísértése miatt. Nemcsak a kommunizmus választotta el itt az embereket az egyháztól és Istentől, hanem az is, hogy sokan magukra maradtak a kérdéseikkel, a bűneikkel. Nem volt, aki mondja az elesettnek; állj fel, van folytatás, van bocsánat. S talán a közösség teljes megszakítása miatt süllyedt el aztán a másik teljesen. Ha egymást jobban szerettük volna, ha egymásra jobban figyeltünk volna talán kevesebb lett volna a bukás és az árulás. A gyülekezet jövője abban van, hogy keressük egymással a kapcsolatot. Vegyük föl a szálat, ahol elszakadt. Keressünk fel egy régi barátot, akivel valaha együtt imádkoztunk vagy együtt olvastunk Bibliát, akivel tudtunk Isten dolgairól beszélgetni régebben. Ezt kell újra kezdeni. Minden gyülekezetnek kis sejtekből kellene felépülnie, amelyekben együtt olvassák az igét, hordozzák egymás lelki és ha kell anyagi terheit. Ezekben a kis közösségekben lehetne folyamatos kapcsolatot tartani egymással és Jézussal. A lelkész - túl a szokásos teendőin - látogathatná ezeket a csoportokat. Segíthetne tudásával, tapasztalataival. A csoportok is segítségére lehetnének a lelkésznek, hiszen egyedül senki sem lehet keresztyén. Valamennyiünknek szüksége van olyan helyre, ahol személyes bűnöket is megvallhat, ahol az élete problémáira személyes válaszokat kaphat. Ha papok és hívek továbbra is egyedül küszködnek, fásultan és fáradtan és nem találnak vissza egymáshoz, akkor Jézus keresésünk és megújulásunk is kudarcra van kárhoztatva. Keressük egymást és keressük együtt Jézust!” Az előadást beszélgetés követte, Csendesnapunk programjából a fentiek csak kiragadott részletek. A közölt gondolatok együtt gondolkodásra és cselekvésre hívnak, útban a jövő egyháza felé. Zólyomi Mátyás
