Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-03-12 / 11. szám
I Evangélikus Élet ‘ ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 54. ÉVFOLYAM 11. SZÁM 1989. MÁRCIUS 12. BÖJT 5. VASÁRNAPJA ÁRA: 8,5Ö Ft Kölcsey Ferenc: EMLÉKLAPRA Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak Hagyd örökül ha kihunysz: A haza minden előtt. Judica- böjti ráhagy a tkozás ítélj meg engem és ments meg engem, mert Te vagy oltalmazó Istenem! (Zsolt 43,1-2). Urunk! Gondolni sem merünk arra, hogy sürgessük a végső számonkérést. Hiszen tudjuk, hogy ítéleted olyan lesz, „mint áz ötvösök tüze és mint a ruhamosók lúgja" (Mai 3,2). Félelmünk ellenére mégis Rád bízzuk, mikor jön el ítéleted órája. Azt is tudjuk, hogy ítéleted házad népén kezdődik. Szigorúbb vagy azokhoz, akik ajándékaidat elfogadták, akik tisztában voltak akaratoddal. Sőt igéd hirdetői még súlyosabb Ítéletben részesülnek (Jak 3,1). Bűnbánattal szoktuk hát énekelni: Előtted nem kérkedhetünk, nekünk nincs semmi érdemünk...! (402,2). Urunk! Okkal tartunk Tőled, mégse engedd át másnak az ítéletet! Hiszen ellenfeleink fenekednek ránk, bizonyítékokat gyűjtenek ellenünk. Szemükben megbo- csáthatatlanokká nőttek mulasztásaink, kárhozatossá vétkeink. A csábító Sátán is százszor fejünkre olvasta minden bűnünket. Ne ők,, Te magad ítélj meg. Oltalmazó Istenünk vagy, erősségünk! Rád hagyatkozunk. Te szolgáltass igazságot. Ajándékozd nekünk azt az igazságot, melyet a kereszten szereztél meg nekünk, Jézusunk. • Megmenekülésünk egyetlen lehetséges módja ez. Számonkérő igazságod fényében látjuk, méltóak vagyunk a legsúlyosabb ítéletre is. Ajándékozó igazságodra hivatkozva alázattal bizakodunk kegyelmedben. Bizakodásunk egybecseng a költő (Zelk Zoltán) reménységével: ...Bűnös vagyok: van irgalom. / Bűnös vagyok: lesz kegyelem. / Bűneim kazlát fölgyújtja az Isten / és küld szelet, mely elhordja a pernyét. / És lesz föltámadás... Kérünk, Urunk: igy legyen! Ámen. Zászkaliczky Pál Emlékezés és elkötelezés Március 15-én életemben egyszer tartottam istentiszteletet. 1959-et írtak. Kisfaludon voltam akkor kihelyezett segédlelkész. Igehirdetésre készülve magamtól, azután a gyülekezettől is megkérdeztem i miért is tartunk istentiszteletet március 15-én? Miért zeng az ének és hangzik az imádság? Azt'tettük azon az istentiszteleten, amit a költő megálmodott. A költő tudta, hogy ami 1848-ban történt, az olyan történelmi tény, amiért a késő unokák is hálával emlékezve mondhatnak majd köszönetét a történelem Istenének. Megvalósult az álom: . „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.” 1959 után március 15-én többé nem tartottam istentiszteletet, nem hirdettem Isten igéjét. Elhalványodott talán 1848 emléke? Hálátlan utódok nőttek fel, akik már nem szavalták a verset: „Március idusa, be szép volt, be rég volt, Azóta beborult felettünk az égbolt.” Nem voltak hazánkban „bátor apákra” emlékező fiák? Akik koszorút tettek volna annak sírjára, „ki-a hazáért adta életét?” Nem ez történt. Csak az „ég borult be” úgy felettünk, hogy ez a ború el akarta takarni 1848 fényét és dicsőségét a szemünk elől. Azóta is, évről évre, itt is, ott is, kis csoportok, vagy nagyobbak, magányosok vagy barátok indulták el az emlékezés koszorúit elhelyezni és megismételni a költő lánglelkű szavait: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tpvább nem leszünk.” Sokszor a koszorút vivők kezéből kiütötték a koszorút, a földre taposták az emlékezés virágait. Március 15-én nem hívhattunk csengő harangszóval senkit, a történelem Istenére tekinteni, akii vezette és szerette népünket, és szere- tetének olyan gyakran adta jelét az elmúlt évszázadokban. Sokszor állták útját azoknak, akik Petőfi, Bem, Kossuth szobrához, vagy szerte az országban elszórva azok sírjához indultak áldó imádság mellett neveiket és tetteiket emlegetni, akik életüknél is jobban szerették ezt a hazát, s tettekre intették emlékeikkel az utódokat. 1989. március 15-én újra együtt imádkozom gyülekezetem népével. Március 15-én egyházunk népe népünk' fiaival együtt emlékezik azokra, akik 1848 március idusán az egész magyar nép szabadságáért szálltak síkra. A „mindent a hazáért” elgondolással mindenki egyet értett, s közérdeket tartotta elsődlegesnek. Akkor is éltek hazánkban nemzetiségek. Akkor is voltak vallásos és nem vallásos emberek. Népünk legjobbjai, tudósok és parasztok, diákok és meglett emberek szent kötelességüknek tekintették egy emberként küzdeni, a minden embert megillető szabadságért, embernyi emberhez illő jogokért, a szabad vallásgyakorlatért. Élesen csengtek Petőfi szavai: „Elől pofoznak, hátul rúgnak, Hazám, tovább is tűrsz-e még? Nem lobbansz föl, mig mennykövével, Föl nem gyújt a haragos ég? Óh nemzetem, hát bírnak téged örökké féken tartani A nagyfejűek s kisszívűek A táblabírák szavai?” Küzdöttek egy független, szabad Magyarországért, ahol a Jognak asztalánál” mindenki egyaránt foglal helyet, S „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet.” 1848'márciusa kötelez minket. „Ezt a hazát szeressétek.” Tegyétek minden ember otthonává, ahol mindenki jól és otthon érzi magát, s büszkén tekintse otthonának az is, aki távol él tőle, de szívében magyar vér csörgedez. 1848-ban küzdöttek azért, hogy mindenki hite és meggyőződése szerint magasztalhassa Istenét. Ahol ki-ki nevelheti gyermekét minden akadály nélkül az Isten félelmére és szerete- tére. Vagy szabadon mondhatja el azt is, hogy neki semmit nem jelent az Isten. 1848 márciusa után volt széthúzás és egyenetlenség, gyűlölködés is ebben a hazában. Erről írt intőn, figyelmeztetőn, óvón a költő: „Apa fiút elád. Mégis ne szóljon erről ajakam, nehogy, ki távol sír e nemzeten, megutálni is kénytelen legyen.” Legyen emlékezésünk felhívássá! 1848 szelleme arra kötelez, hogy igazán szeressük hazánkat és népünket. Tegyünk meg mindent azért, hogy amiért 1848-ban apáink küzdöttek, életüket adták, - vagy bujdostak, mint a Rákó- cziak, távol szeretett hazájuktól, - az az ezred végén megvalósuljon. De addig még „új kötelesség fáradalma vár ránk.” Petőfi látnoki szemei a messze jövőbe meredtek, amikor „A ledőlt szobor” című versében hazánkról azt írta: „Állt egy szobor magas hegy tetején. Olyan magas volt e hegy, hogy neki A fellegek szolgáltak öv gyanánt, S vállán pihent meg nyári délben a nap... Áll még a hegy, de orma bús, rideg. Hol a szobor, mely koronája volt?... Földindulás jött, mely lerombolá. Meginga- tá alapjában őt e vész, A magasból a mélybe dőlt alá, S alant a völgyben, elnyelé a posvány... De félre bú! de félre gyász!, el, el! Nincs a mocsárban már a szent szobor,... Oh jertek, jertek, mossuk tagjait, Legyen mint volt, olyan szeplőtelen. .. Ha régi fényében ragyog, akkor menjünk pihenni társaim... Akkor sem még! Fel kell emelnünk a szobrot, megint a hegyre, melyen egykor tündökölt, Amelyről olyan méltóságosan Nézett alá a bámuló világra. Föl nemzetemnek apraja, nagyja! Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, Dicsőség arra, aki dolgozik... Válasszatok most, szégyen vagy dicsőség.” Ha ma népünk apraja, nagyja kéz a kézben hazánkért mindent megtéve erőt megfeszítve dolgozik, alkot, gyarapít, akkor majd mi is nyugodtan térhetünk őseink porához, mert amit elvégeztünk, az „jó mulatság, férfi munka volt.” Nagy István „Mint a kelő nap az ő erejében” NŐNAPRA ■ Március 8-án minden nőnek, aki kezébe veszi lapunkat, legszívesebben egy csokor hóvirágot, vagy Simonyi Imre Rendületlenül S ha másként nem - hát legbelül: hazádnak rendületlenül. S ha restelled, hogy "hangosan; nehogy meghallja más, kívül? Hát szakálladba dörmögöd, hogy: nincs hely számodra e-kívül. De aztán - rendületlenül! Ezt aztán - rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: nincs más belül, nincs más belül! J. ibolyát adnánk mellé. Mivel azonban szerkesztőségünknek a Puskin utca 12-n kívül erre igen korlátozottak a lehetőségei, hadd kö- szöritsük egyházunk nőtagjait, női alkalmazottait az Útmutató mai igéjével: Uram.,, akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a kelő nap az ö erejében. (Bir 5,31) Lehet, hogy az Útmutató szerkesztői szándékosan választottak ilyen „női” igét, Debóra bíró- és prófétanő énekének utolsó versét? (Ha megnézzük az elmúlt két év e napra „kiírt” két-két igéjét, akkor nem túlzottan valószínű.) Női olvasóink annál inkább fogadják örömmel az oly sokszor emlegetett „egyenjogúságnak” ezt a bibliai megnyilvánulását. Hiszen Debóra éneke valószínűleg az Ószövetségből ismert legrégebbi héber nyelvemlék. (Ő közölte Isten parancsát Bárákkal, aki aztán legyőzte a Si- sera-hadat.) Persze, kérdésünk in*- kább az, hogy ma hol tart a nők megbecsülése. A megélhetés gondjai miatt a nőknek is egyre többet kell dolgozniuk. Nem'nézhetjük tétlenül, hogy a nők körében is terjednek a káros szenvedélyek. A gyermeket nevelőket aránytalanul és igazságtalanul sújtó adórendszer pedig az anyaságot nagyon megnehezíti. Keresztyén ember számára azonban - bizonyos kivételektől eltekintve - természetes, hogy a családot, az anyai sze- retetet tökéletesen semmi sem pótolhatja. Még valamit. Bir 5,31 befejezése: (az Útmutató ezt már nem idézi) „És béke lett az országban negyven esztendeig." Nyilvánvaló, hogy nem lehet a Szentírás egy-egy mondatát a szövegkörnyezetből kiszakítva magyarázni. Mégis könyör- günk, legyen béke az országban, az ország körül - a világon -, ezért a nők, feleségek és anyák tehetnek legtöbbet, a nők 365 világimanap- ján.(!) Hadd hosszabbodjon meg ez a béke még a negyven, vagy akárhány esztendő lejárta előtt! Megalakult a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület Február 25-én alakuló közgyűlését tartotta a Ráday Kollégium zsúfolásig megtelt dísztermében az evangélikusokat, reformátusokat, szabadegyháziakat és unitáriusokat egybefoglaló Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület. Tőkéczki László történészben fogalmazódott meg a kérdés, hogy az idén száz éves Protestáns Szemle szellemiségét hogyan lehetne föleleveníteni és ápolni. Mivel az akkori folyóiratnak a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság képezte hátterét, ezért első lépésként most is a gondolkodó protestánsok ösz- szefogása látszott a legfontosabbSzinte elképzelhetetlen annyi rossz, amennyit erre az iniádkbzóra rázúdítanak: sugdolózva, rendbe szedve, még az utcán is elkiabálva hirdetik gyógyíthatatlan betegségét, biztos halálát, még a nevének a kiveszését is. Legjobb barátja, akiben megbízott, aki vele együtt evett, az is ellene támadt (6-10. v.) Mi lehet ennek a magyarázata? Más volt mint a többiek. A zsoltárból csupán egy dolgot tudunk meg róla: „gondja van a nincstelenre.” Magára, életére, boldogulására vigyázó környezetben ő másra gondolt, a rászorulóra, a szegényre. A fölfelé barátkozók, hízelgők,. dörgölődzők között ő lefelé tekintett, a nála nehezebb helyzetben levőre, a nélkülözőre. És mindig volt olyan, akihez lehajolhatott, akin segíthetett. Nem régen olvastam valahol szinte életprogramul: mindig a nálad nehezebb helyzetben lévővel hasonlítsd össze magad. Akkor sohase lesz okod elégedetlenségre, panaszra. Nagyon bölcs tanács. Zsoltár- írónkról is azt mondja az ige: boldog ember volt. ELŐ VIZ Gyöngyszemek Boldog az, akinek gondja a zsoltárokból van a nincstelenre Zsolt Szinte párhuzamot lehet vonni emberek kívánsága, ítélete és a hit tapasztalata között: „Az Űr megőrzi és életben tartja." (3. v.) Állhatnak ágya mellett halálát lesve, nem veszik észre, hdgy nincsenek egyedül. Más is áll ott. Van önzője, megtartója. „Az Úr enyhülést ad betegágyán, jobbufást ad neki valahányszor betegen fekszik." (4. v.) Mérhetetlen erőforrás, és vigasztalás., Pedig nem dicsekszik érdemeivel, nem érzi jogosnak ezt a különleges elbánást. „Ezt mondom, Uram, légy kegyelmes hozzám. Gyógyíts meg engem, mert vétkeztem ellened." (5. v.) Előbb lelkére keres gyógyulást, bűnére bocsánatot, azután a testi betegségre. Meg is kapja. 41,2 Sokszor szoros kapcsolatban van a kettő. Sok bűn von maga után betegséget, a bünbocsánat is testi jobblétet, megbékélést. Nem kötjük itt a testi gyógyulást bocsánat nyeréshez. De a boldogságot igen! „Boldog lesz a földön.” Milyen lesz ez a boldogság? A segítségnyújtás boldogsága. Sok ember ad ajándékot, de gyakran olyannak és olyasmit, ami teljesen felesleges. Nincs rá szükség. A megajándékozott se szorul rá, és az adott tárgy sem fontos. Nem is szerez örömöt. Egyik fél, nek se. A nincstelennek minden fontos, és minden örömöt szerez neki. S az ő öröme visszaszáll az ajándékozóra is. A közösségvállalás boldogsága. A nincstelenség mindig kiközösítést, is jelent. Legalább is bizonyos körökből. Tudjuk, hogy mit jelent a szegényes1 külső, a szegényszag. Sokan fintorognak, elfordulnak az ilyentől. Mit jelent az ilyennek, ha valaki mellé ül, meghallgatja, magáévá teszi az ügyét. Közösséget vállal vele. S ez már boldogság. Megértő embertársra, barátra találás. S ilyennek találtatni is boldogság. Jézus szava teljesítésének boldogsága. O pontos eligazítást ad a szeretet gyakorlásához. „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat, gazdag szomszédaidat, hogy viszonzásul ők' is meghívjanak téged, hanem ha vendégséget rendezel, akkor szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál, és boldog leszel, mert nincs miből viszonoz- niok a szívességedet." (Lk 14,12-14) Ajándékozz meg engem jó szívvel, jó Atyám, Hogy boldogítva boldog lehessek igazán. 455. ének 2. v. Csepregi Béla Az elnökség: Nemes Nagy Ágnes, Szentágothai János (elnök) és Bartók Béla nak. Közös éneklés után Fabiny Tamás Ezékiel könyvének 37. részéből olvasott fel, hangsúlyozva a ma is érvényes prófétai küldetést. Tőkéczki László a protestáns tradícióra támaszkodó egyesület? előkészületi munkáiról és cékitűzései- ről szólt. Bemutatta a szerveződő szakosztályokat is, amelyek a következők: teológiai-bölcseleti, irodalmi-nyelvi, történeti-egyháztör- téneti, művészeti-zenei, néprajzi, szociológiai-szociográfiai, lélektani, természettudományi-orvosiműszaki, gazdaságtudományi, pedagógiai, környezetvédelmi, tájnépismereti. Mohácsy László jogász ismertette az egyesület alapszabály-tervezetét. Ezt néhány megjegyzéssel, javaslattal kiegészítve a közgyűlés elfogadta. így az elnöklő Benda Kálmán ünnepélyesen kijelentette: megalakultnak tekintjük a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületet. A leköszönő ideiglenes intéző bizottság nevében Albert Gá- (Folytatás a 3. oldalon)
