Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-11-26 / 48. szám
Evangélikus Élet 1989. november 26. E0- 01 jfts GYERMEKEKNEK „AKI ÉNBENNEM HISZ, HA MEGHAL IS ÉL!" Gyermekkoromban szüleimmel sokat sétáltunk szülőfalum régi temetőjében. Az örökzöld bokrok ágai ráborultak a repedezett fejfákra, fakeresztekre. Talán már azok sem éltek, akik valamikor kegyeletük, gondoskodásuk jeléül ezeket a növényeket ültették... Szüleim kibetűzték a már-már alig látható neveket, és ha ismerős volt az itt nyugvó, meséltek róla. Las- san-lassan egy régen vojt falu lakossága elevenedett fel előttem - szinte ismerőseim lettek. Ha temetésre vittek, néztem a síró-zokogó felnőtteket, akik a pap vigasztaló szavaira még jobban sírtak. „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt.” (János 10,17.) - mondja Jézus. De letehetjük-e mi az életünket, hogy újra felvegyük? Ha meghal valaki, nem találkozunk vele többet ebben az életben. Az újságok, rádió, tv naponta hozza otthonunkba a halál képét, kikerülhetetlenül, akár akarjuk, akár nem. Sokszor már érzéketlenül vesszük tudomásul mások elmúlását, mert kiépítettünk egy belső védőfalat, gátat a fájdalom, a megrendülés ellen. De milyen könnyen átszakad ez a gát, ha hozzánk közelállót vesztünk el! A „soha többé nem láthatom, örökre elvesztettem" érzése nehezedik ránkf A halál nem válogat sem nemek, sem kor szerint. Hányszor érezzük értelmetlennek, vaknak választását, hogy „miért éppen őt" ragadta el közülünk?! Meghalt, elhunyt, kilehelte lelkét, jobblétre szenderült... mindegy, hogyan nevezzük - a tény visszavonhatatlan. A mi éghajlatunkon megszoktuk az évszakok váltakozását, beérik a gyümölcs, lehull a lomb, elfagynak a virágok. A környezetünkben élő állatok ideje is rövid. De áz ember nem tudhatja, mikor jár le az ő ideje. Ügy kell élnie, hogy minden pillanatban el tudjon számolni cselekedeteiről. Tudnunk kell, hogy minden tettünk lenyomata itt marad valamilyen formában. Ahogy a mi sírásunkban-nevetésünkben ott bujkál szüleink-nagyszüleink könnye- mosolya, a mi utódainkban is ott marad átörökítve földi valónk egy- egy része. Ismerőseink is emlékeznek ránk. Halottak napján gyertyát gyújtunk az elhunytakért, s imát mondunk értük. De vajon hisszük-e, hogy részük lesz az örök világosságban, a feltámadásban, hisz- szük-e, hogy imánkat meghallgatják? Luther Márton így szólt nagybeteg leánykája ágya mellett: Nagyon szeretem őt, ám jóságos Istenem, ha magadhoz akarod szólítani, nyugodt szívvel tudnám őt oldaladon.” A halál evilági fogalom. Földi életünk végső állomása. S mást jelent letenni az életet és megint mást: eldobni. Evilági életünkkel úgy kell gazdálkodnunk, hogy kiérdemeljük az örök élet lehetőségét. Feltámadás, örök élet - ezek Isten titkai, teljesen más mértékek, mint amelyeket az ember megszokott. S nagyon távolinak tűnik, amíg gyermekek, fiatalok vagyunk. Nehéz elképzelni a feltámadást, ahogy nehéz leküzdeni a halálfélelmet is. Pál apostol így magyarázza: „... amit te vetsz, nem elevenedik meg, hanem ha megrotha- dánd. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikéi, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Az Isten pedig testet ád annak, amint akarta és pedig mindenféle magnak az ő saját testét. ... Éppen így'a halottak'feltámadása: Elvettetik romlandóságában, féltámasztátik'romolhatatlan- ságban." (Pál 1 Korinth. 15, 36., 37., 42.) így érthetjük meg az előbbi igét is: Jézus értük teszi le életét, hogy a miénket is felvegye. S ily módon ad vigaszt mind- annyiunknak: „Én vagyok a feltámadás és az Élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hi- szed-é ezt?" (János 11. 25,26) Majomé Bániczki Julianna A "V VASÁRNAP IGÉJE 1 Kor 15,54-58 NEM HIÁBAVALÓ! Lélekemelő pillanat volt. Szivem is belerendült: bánom. Önfeledt felszabadulással mondtam: igyekezem. Egy pillanatig nem fordult a Föld. Létem jajai elhallgattak, bűnbánat, fájdalom és megaláztatás könnyei felszáradtak, nagy-nagy jelenidővé lett minden: Isten és önmagam jelenlétévé. Kételyek hulláma kisimult, óriásnak látott bűnök töpörödtek nagyítóval is alig kimutathatóvá. Vétkeim kusza firkálmányát tisztította hófehérre a kegyelem kenyérből .és vérből gyúrt radírja. Most meg itt vagyok a sárban, mocsárban. Bukott angyalod, kegyelmed csődje. Könnyeim nem megtisztítanak, hanem csak maszatosabbá tesznek. Már arra sem vagyok képes, amire nagyotmondó regéiben Münchausen báró: hajánál fogva emelte ki magát a lápból. Miért erőlködnék tovább? Minden hiábavaló. Uram! Vedd el életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem. Vagy hagyj magamra, majd csak elfelejtem sikertelen kalandomat Veled, s szívem is sárrá lesz, nem küszködve többé hiú ábrándokért. Kétségbeesve kiáltom: feladom, hiábavaló! Nehezen, veszedelmek között, eleven fáklyák jajaival, névtelen mártírok áldozatával, mégis szépen, igazan kezdődött. Talán úgy, ahogy akartad, ahogy azon a fogvacogtató, vértvirágzó éjszakán a félelmek ellenére képzeletedben megjelent. Azután a történelem otromba bakancsa eltaposta a palántát. A mustármagból saijadó csemete ágait letördelte az érdek. Hóhéraidnak több esze volt, mint követőidnek. A zsoldosok sorsot vetettek egybeszőtt köpenyedre, hogy kié legyen, egyházad hajbakapott az örökségen. Minden hiábavaló Uram! Ki tudja hányadszor visszük elvonókúrára, iszákosmentő konferenciára, csendesnapra, közösségbe. Mindig visszazuhan. Tiszta pillanataiban talán ő is szeretne szabadulni, de már végképp két vállra fektette a pusztító szenvedély. Tizenkilenc éves lány volt. Te láttad - látnod kellett Uram!! — hogy emberért annyit még nem léptem. Biztattam tanuljon, mert van tehetsége. Munkahelyet szereztem neki. Földi és égi ajtókon kopogtattam, dörömböltem érte. Pereltem vele és érte. Minden összeomlott. Az önpusztítás démona erősebb volt. A temetés iszonyú szolgálata maradt rám. Hogyan hirdessem ezek után hatalmad, Uram?! Azt üvölteném inkább: minden hiábavaló! Hitem cérnája elszakad ekkora súly alatt, ha nem segítesz! Add nekem a hit látcsövét, hogy „visszalássak” nagypéntekig, húsvétig, hiszen nemJTéj>ed hereit el a halál, hanern Te győzted le azon a csendes hajnalonf Engedd meg, hogy ezzel a távolbalátóval „előrelássak” eljöveteledig, mikor teljes diadalt aratsz majd. Addig is míg ez eljön, ajándékozz meg győzelmekkel, hogy sikeresen harcoljam a hit harcát, hogy lépteim megmaradhassanak az örökkévalóság útján. Add látnom, hogy a bűn „sikerei” átmenetiek, utórezgések csupán. Bizonyítsd meg, hogy hitem, fáradozásom, harcom nem hiábavaló, mert diadalt adsz nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Úgy legyen! Ámen! Laborczi Géza IMÁDKOZZUNK Urunk, Istenünk! Te úgy szeretted a világot, hogy nemcsak odaadtad értünk egyszülött Fiadat, hanem meg is újítod a világot általa. Kérünk, segíts meg minket is a te Szentlelkeddel, hogy győzelmesen harcoljuk a hit harcát és elérjük hitünk célját, az örök üdvösséget. Amen S’ „írok nektek, ifjak...” Gyermekeink hitvallása Az Evangélikus Élet Gyermek- és Ifjúsági rovata és a Mevisz Gyermekmunkás szakcsoportja közös rajzpályázatot hirdetett bibliai témákról. Az eredményhirdetéssel egyidöben megkértük Bartos Ildikó grafikusművészt, a bíráló bizottság elnökét, mondjon véleményt a beérkezett pályaművekről. _ ,- Nem szeretem a versenyeket, s ezt nem is annak tekintettem. Ezek a gyermekrajzok hitvallások, valamennyi gyönyörű, hiszen mindegyik tiszta tükör. „Jónás bűnhődése” (Bárány Nikolett, 12 éves békéscsabai kislány rajza): háborgó, mélykék tenger, egy hajóról zuhanó ember, a cet tátott szájába. Nagyon tragikus és szép ez a kép, minden centimétere feloldásra vágyik, ragyogó Napra. Gyönyörű megfogalmazása ez a Világ Dolgainak értéséről, az ember bánatáról. Fellner Zoli (11 éves budapesti fiú) képén a kereszten Krisztus ragyogó fiatalember, fájdalmát inkább az ég tükrözi, ami viharos, szinte hullámzó - de azért áttöri a Nap egy-egy vékony sugara. „Jézus és Zákeus” (Kristóf Luca 9 éves fasori kislány rajza): Krisztus egy életvidám térben áll, ahol minden hozzá közeledik, ezen a képen mindenki áldásra vár. Ha ezt az alkotást nézem, mosolyognom kell, mert örülök neki. Zöldek, barnák, vörösek kavarognak, s szűrődik át köztük a csillogó fény - fantasztikus táj az egri Gyenes Réka rajza, s a központban egy sárga izzás közepén, a kígyó és egy nőalak piros almával, ettől a kígyótól én nem félek. Szinte kedves - s azt hiszem, éppen ez a félelmetes benne. Kovács Krisztián (12 éves békéscsabai fiú) képén a békés, sárga Jézus kitárja karját, kezeiben megrakott kosár. Körülötte kérő, bizakodó emberek, a háttérben kertet művel valaki. Dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embernek, köszönöm Krisztián. Weisz Gertrud, ISádasd Szivárvány, pici templom, éppen egy gyereknek való. Pajkos nap, fakereszt és középen egy béke-pipi, mert a nádasdi Weisz Gertrúd még kicsi, csak harmadikos. az ő fehér csibéje - kell, hogy értsük és lássuk - a béke, a fehér galamb. Lelkünk templomának falaira ilyen kedves, gyermekien tiszta képeket aggatnék, ilyen feltétel nélküli könyörgést. (Az írásban jelzett rajzokat díjazzuk, rangsorolás nélkül. A jutalmakat postán küldjük el. Köszönjük minden gyermek közreműködését, gratulálunk a győzteseknek!) A többi nyertes rajzot következő számainkban közöljük. Ko\ács Krisztián, Békéscsaba A frusztrált zeneszerző Meghalt Vladimir Horowitz zoiígoraművész Zeneszerző szeretett volna lenni Vladimir Horowitz, akit zongora- művészként ismert meg a világ. November hatodikán, nyolcvanöt éves korában elhunyt: Az orosz művész komponistának készült, de a családjától a bolsevizmuá mindent elvett, s neki a megélhetéshez zongoráznia kellett, hiszen ezzel nagysikereket ért el. Egy ízben úgy nyilatkozott, mindig frusztrált zeneszerző maradt. Először 1917-ben lépett fel nyilvánosan a kijevi konzervatóriumban. A rohamos változások idején hihetetlen virágzásnak indult az orosz művészet, de a szovjet hatalom megerősödése a virágok letárolását hozta magával: a friss avantgárd hajtásait a hivatalos művészet művirágözöne váltotta fel, a nagy reményeket felemésztette a kegyetlen valóság. Elhagyta hazáját Chagall is, s 1925-ben eljött Horowitz is. Eleinte Európában hangversenyezett, majd átköltözött Amerikába. Arturo Toscanini lányát vette el feleségül. Apósához nemcsak családi, hanem művészi kötelékek is fűzték 8 noha Horowitz azt szerette, ha verseny- művek előadásakor a karmester kísér, s a szólista a meghatározó, remekül tudott együtt dolgozni az ellentmondást nem tűrően irányító Toscaninivel. Együttműködésüket sok lemez őrzi. Csajkovszkij b- moll koncertjéről két felvételt is készítettek - ezek jól mutatják, hogyan s miért értették meg egymást olyan jól az orosz és olasz zsenik közös anyanyelvükön, a zene nyelvén. Toscanini végtelenül pontos, igényes karmester volt, s gyors tempókról híres. A lélegzetelállítóan virtuóz Horowitz játékához illett az ilyen kíséret. Horowitz hosszú élete folyamán több Ízben is visszavonult a koncertélettől - pihent, olvasott, kottákat tanulmányozott néhány évig, s á művészet forrásánál feltöltődve tért vissza háromszor is a világ zenei életébe. Amikor nemrég negyedszer is visszavonult - mint azelőtt is minden alkalommal most is azt mondta: végleg. Ezúttal sajnos valóban. A romantikus virtuóz idős korában főleg Mozartot játszott. Szeretett volna fiatalon is Mozartot játszani, de az amerikai hangversenyélet akkor nem nyújtott bő teret Mozart zongoraműveinek. A bravúros orosztól leginkább bravúros orosz műveket vártak, s más romantikusakat. Persze Horowitz otthonos volt ebben, mert ízig-vérig romantikus alkat. Boldogan hirdette a historikus előadásmód térhódítása idején is, hogy minden zene romantikus. Igaza volt, hiszen nem korstílust értett ez esetben a romantikán, hanem átélést, lelkesedést, dinamika és színek sokféleségét. Tehát nem a romantika korának régebbi műveket inadekvát - nem megfelelő - módon megszólaltató előadási gyakorlatát védte meg, hanem a zenei lélegzés szabadságát. Büszke volt arra, hányféle színt tud a zongorán elővarázsolni. A valaha megszületett zeneműveknek újra és újra újjá kell születniük, amikor előadják őket, s az ilyen újjászületésnek teremtő lelke volt Horowitz, aki nyolcvanas éveiben is friss volt néhány nyilatkozata és lemezfelvétele - amelyek egy része a lakásán készült, délután, amikor a legjobban tudott játszani - tanúbizonysága szerint. Szeretett átiratokat is játszani, s még tewezgette nyolcvanöt évesen, hogy készít egy improvizációs lemezt. Ez már nem készülhetett el. Mint régen, most sem lehetett zeneszerző. De zeneszerző volt egész életében: tiszta zenét, lebilincselő zenét, újjászülető zenét szerzett a világnak. Örömöt szerzett azoknak, akik hallgatták, hallgatják játékát. Zay Balázs „Az Isten-kereső lárma” Ady vallásos versei Aija Talvi-Oksasen finn művésznő előadásában Néhány évvel ezelőtt Tuomo Lahdel- ma a juvaskyla-i i egyetem finn szakos tanára - a legmagasabb finn tudományos fokozatot elért disszertációját Ady vallásos verseiről készítette. Amikor tíz évig készült, háromszáz oldalas tanulmánya iránt érdeklődtem 1988ban, a következőket mondta: .....Ady kö ltészetével - kapcsolatban megállapítottam, hogy a Biblia Ady 1908 előtti lírájának fontos, stiláris eszköze. Rá' kell azonban mutatnom arra, hogy a Biblia szerepe Ady költészetében már 1908 előtt megváltozik. 1906-ban és 1907-ben már nem csupán eszköz lírájában a Szentírás, ekkor már ösztönző mintaként szerepel. E folyamat részének kell tekintenünk az 1907 végén felbukkanó ún. istenes verseket, amelyeknek az Ady Biblia-felfogásában röviddel ezelőtt bekövetkezett változások ugyanúgy előrejelzései is... Az evangéliumoknak az Ady-versek szubtextu- saiként (mögöttes szöveg) való megjelenése annál valószínűbb, minél későbbi, minél véglegesebb versváltozattal állunk szemben. Jellemző Ady lírájára, hogy ha a vers kialakulásának folyamatába az evangéliumok egyszer belépnek, jelenlétük folyamatos marad, mindig megtalálhatók az illető vers végleges változatában is. Sőt gyakran az a helyzet, hogy az evangéliumok csak a vers kialakulásának végső stádiumában jelentkeznek.. Ezt a disszertációt hallgatta meg AI- JA TALVI-OKSASENs az Adyról kapott általános kép annyira felkeltette érdeklődését, hogy megkeresett minden olyan anyagot, amely Ady életével, költészetével foglalkozik, elolvasta finn nyelvre fordított verseit és 1986-ban megkezdte összeállítani előadói estjét Ady vallásos verseiből „Az Isten-kereső lárma" címmel. Ennek lett eredménye az a csodálatos művészi est, melynek a Budapesti Műszaki Egyetem Szkéné Színháza adott helyett, a Finn Követség kérésére. Az alig-alig világított sötét hátterű színpad egyetlen berendezése az egyszerű, létraszerű támlájú szék volt. A közben felhangzó Bartók-zene hatásos keretet adott a müvészasszony Adyt értő, Ady vallásos gondolkodását, hitét megértetni akaró varázsos előadásának. A sötét színpadképből, mint ókorj papnő lépett néha elénk, a finn nyelven mondott Ady-verseket, szinte magyarul lehetett követni - annyira értette a költőt s a versek ritmusát (jó a fordítás is). Sok fiataltól hallottam elmenőben, hogy , feledhetetlen élmény"! Öröm volt másnap a Finn Követségen találkozni a'művészasszonnyal és hallgatni szép szavait a magyar költőről és saját életéről.- Ady nagyon nehéz, nagyon idegen volt nekem, ezért akartam Tuomo disz- szertációja után megismerkedni verseivel, munkásságával.' Megfogott az egyenessége, becsületessége, ahogy a megalkuvás ellen emelt szót. Nagy hatással volt rám, sok fontos dolgot mondott saját magán keresztül. Adyról nem lehet olyan estet összeállítani, amelyben Isten ne szerepelne! Megértettem, hogy az ő istenes versei bensejéből fakadnak. Ezért is választottam mottóul a következő sorokat: Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni J S az álmom: az Isten. Úgy érzem, nekem küldetésem van. Soha nem mondtam azt, hogy én ezt akarom, nem éreztem, hogy ez nekem sikerülni fog. Az történt velem lassanként, fokozatosan, amire Isten teremtett. Tanár lett belőlem, művészettel foglalkozom, az én munkaadóm az Isten... Ezért is értettem meg annyira Ady Isten-kereső sorait s hp tovább tudtam adni, boldog vagyok... Nemcsak az előadóestje volt csodálatos, a magánemberrel töltött délután is feledhetetlen lett - Lux Ágnes kedves kis tolmácsunk segítségével. Sebeiken Pálma Kellner /(illan. Budapest
