Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-11-19 / 47. szám

Evangélikus Élet 1989. november 19. GYERMEKEKNEK Elet Nem több-e az élet... Mt. 6,23 Az élet értelme, az élet lényege, életre szóló barátság, életre-halál- ra, életbe vágó, életre kel, életet ad... és még folytathatnánk a sort, ízlelgetve ennek a szép szónak minden árnyalatnyi jelentését. Régen, amikor betakarították a gabonát, ezt a kifejezést használ­ták: termett ennyi és ennyi zsák „élet”. A gabona, a táplálék azo­nos az élettel? Nem, de abban az időben egyik feltétele volt az élet- benmaradásnak a megfelelő mennyiségű „kenyérmag" megter­melése. A kenyérnek pedig sokkal nagyobb becsülete volt, mint nap­jainkban. Valaha a véletlenül leej­tett kenyérdarabkát gondosan le­fújva, némely vidékeken megcsó­kolva kellett visszatenni az asztalra. A fáradt parasztember, ha mun­ka közben cserépkorsójából friss vízzel kívánta csillapítani szomját, az első kortyot a földre loccsantot­ta... Régen az új ruhát először a templomba vették föl az emberek, és természetes volt, hogy csak a legszebb öltözék lehetett az ün­nepre szánt viselet. A lányok, asz- szonyok az énekeskönyv mellé egy-egy szép zsebkendőt, szál vi­rágot fogtak. S mindez együtt és külön-külön az élet egy-egy jelensége előtti tisz­telgés volt... „Nem több-e az élet a táplálék­nál, és a test a ruházatnál?” - teszi fel a kérdést Jézus. (Mt 6,25) Kisiskolás korotokban mind­annyian csíráztattatok babot. Ugye, milyen kedves, szép folya­mat? S mi kellett hozzá? Egy kis nedvesség, napfény, s a kemény babhéj megnyílt a kis csíra előtt és néhány nap múlva, ha földbe tet­ted, már zöldült egy kis levél, s nö­vekedésnek indult. S nyilván van kedvenc állatod is. Ugye, milyen jó becézgetni, simo­gatni? Nem kiabálsz vele, szépen szólsz hozzá, nemcsak a finom fa­latokat, hanem a szeretetedet is neki juttatod, pedig nem is érti az emberi beszédet. De tudsz-e mindig kedves lenni a szüléiddel, akik esetleg a napi fáradtságtól, sikertelenségeiktől ingerültebben bánnak veled? Tudsz-e kedves lenni a testvé­redhez, aki idősebb és külön uta­kon jár, nem visz magával? Vagy éppen nincs testvéred és úgy érzed, ez nagyon hiányzik az életedből? Vagy éppen sokan van­nak és te nem érvényesülsz köz­tük? S a nagyszülők a kifogásaik­kal, bírálataikkal, örökös történe­teikkel? Van-e időd, türelmed, sze­reteted meghallgatni őket? Az élet több, mint étel, ital, ké­nyelem, érvényesülés. Természe­tes, mindezekhez is ragaszkodunk hétköznapjainkban. Találkoztál-e olyan emberrel, akit betegség gyötör, esetleg meg­sérült, s egy élten át hurcolja en­nek terhét - mégis megtalálta lelki békéjét, élete értelmét? Ki segített neki? Eszedbe jutott-e egyszer is hálát adni azért, hogy minden tagod ép és egészséges vagy? Ugye nem sokszor? Mi tehát az élet? Megszületik egy kisbaba. Ked­ves, szeretetreméltó. Védtelen és védelemre szoruló. S az igazi vé­delmet a szeretet melegsége adja számára. Napról napra változik, egyre több dolgot tud: kalimpál, játékáért nyúl, kis szeme fölcsillan, ha számára kedves arcot lát... cselekedni kezd. És innen indul el életének sokféle­sége és összetett volta és rendelteté­se. Tudnunk kell, hogy földi létünk ajándék, Isten kegyelmének aján­déka, egyszeri és megismételhetet­len csoda. Ha valamit elrontunk, elprédálunk belőle, az veszteség. „Mert mit használ az az ember­nek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az 6 lei­kéért?" (Márk 8, 36-37) Életünk minőségileg különböző más élőlények életétől. Dönthe­tünk cselekedeteink' felől, választ­hatunk életformát. Erőnk nem lesz annyi hozzá, mint Jézusnak volt, hiszen ó Isten fia. De Tőle kaphatunk segítséget gyengeségünkben, tévelygésünk­ben, gyarlóságunkban. S ezt a se­gítséget ne várjuk tétlenül, kérjük és menjünk eléből S ahogy minden élőlénynek a továbbéléshez megfelelő közegre van szüksége, az emberi élet meg­felelő közege a hit által vezérelt szeretet, megértés, türelem. A földi élet értelme, eredménye, életünk lényege pedig az lesz, ha elnyerjük az örök életet. Erre gondolj, amikor életre- halálra elhatározol valamit, életbe vágóan fontos dologba fogsz, és egyszer te is életet adsz... Majomé Bániczki Julianna A VASÁRNAP IGÉJE 1 Jn 2*24-29 MARADJON MEG BENNETEK Amikor az én nemzedékem fontolgatta félhangosan, hogy esetleg a lelkészi szolgálatra szánja el magát, legjobb esetben sajnálkozó mosoly volt az általános reakció. Kortársaim, barátaim egyszerű, keresetlen őszinteséggel közölték: „Nem vagy normális!” Gyülekezetünk egyik fiatalját - aki a Teoló­giára készül - osztályfőnöke arra kérte: iskolai újságuk szá­mára fogalmazza meg döntése lényegét és az általa fontosnak tartott értékeket. Szinte követhetetlen változás. Nem lehetünk elég hálásak érte. Éppen ebben a változó, kiszámíthatatlan helyzetben fontos János apostol útmutatása: „Amit kezdettől fogva hallottatok, az maradjon meg bennetek!" A mögöttünk lévő időben az egyházat az a kísértés fenyegette, hogy keresse a társadalom, a hatalom kegyeit. Ebben az új helyzetben az a veszedelem: „A népszerűségtől egyház az egyház. Ma már lehet hallani egyházról a televízióban, rádióban, s ettől rendben lesz min­den.” Demokratikus világgal is köthet az egyház elvtelen kompromisszumot. Ma van igazán szükség olyan hitre, amely azért nem maradi, mert kiállta a történelem viharait. Az apostol a gyülekezetnek a Krisztus-hitről ír. Ez maradjon meg. Forduljon bárhogy a világ szerencsekereke, hozzon polgári értelemben vett szabadságot vagy lélekölő zsarnokságot, jó­módot vagy szegénységet, a szentek közösségének egyetlen esélye van az életben maradásra: megmaradni amellett, amit kezdfettől fogva hallott. Gbndolhatunk akár az Újszövetségig visszanyúló üzenetre, akár az igehirdetés útján kapott hitre, akár a tanítványi körben megtapasztalt szeretetre. Tanúi lehetünk annak is, hogy mennyi tévtanítás üti fel a fejét. A „fakszni” fontosabb lesz, mint a lényeg. Evangélikus meggyőződésünk szerint a hit letéteményese nem a tanítóhi­vatal, nem is valami „papiros-pápa”, hanem a gyülekezet. Aki Krisztussal akar találkozni, annak először az egyházzal kell találkoznia - vallja Luther. János apostol levele nem dohos maradiságot, kényszerzub- bonyszerű konzervativizmust követel, hanem bölcs tanácsot ad. Evangéliumi ítélőképességet fejleszt ki. Attól, hogy valami új, nem biztos, hogy evangéliumi, de a régiség se garancia erre. Emberi kísértésünk, hogy az exttót, a ‘különlegesét "Vé^ük hamar észre. Azután YAgy lelkesedünk érte, vagy elutasítjuk, mint fertőző betegséget. Mélységesen mély Krisztus-hitre van szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk az utat, hogy ne csupán rongyainkat foltozgassuk rikítóbbnál rikítóbb darabokkal, hogy ne úgy legyünk, mint a tányérfestők: azért festik a mintákat az anyagra, hogy ne lehessen észrevenni a gyártási hibáját. Benne megmaradni - szédülten kavargó világban - a hit legnagyszerűbb tette. Laborczi Géza IMÁDKOZZUNK Rajtad kívül Uram mi mindenhez ragaszkodunk: anyagi javainkhoz, eredményeinkhez, pozíciónkhoz, gondolatainkhoz. Add meg a te néped­nek, hogy benned maradjon meg! Ámen. „írok nektek, ifjak.. P A szolgálat kapujában .Teológiánkon az idei tanévnyitó csendesnapon elmaradt a bemutat­kozás. Nem is volt rá semmi szük­ség, hiszen az évnyitó előtti közös munkálatok folyamán jól megis­merhettük egymást az elsősökkel. Felmerülhet a kérdés, hogy a mai világban hogyan választhat egy fiatal életcéljául lelkészi szolgála­tot. Aki pedig így döntött, annak a számára mit jelent teológusnak lenni. Ezekkel a kérdésekkel jár­tam körbe az első évfolyamban, most pedig néhány teológustársam válaszából idézek: Németh Mihály (Farmos): Rég­óta készülök a lelkészi hivatásra. Konfirmandus koromtól aktív gyülekezeti életet élek. Biblikus, vallásos környezetben nőttem fel. Háromszor jártam már Gyenesen. Ezek a konferenciák adták a végső döntést arra, hogy nekem is erre a szolgálatra kell készülnöm. Szerin­tem éppen ebben a világban van igazán szükség teológusra, amikor szemmel látható az emberek isten­keresése. Észrevettem, hogy nincs más utam, mint Krisztus követése és az evangélium hirdetése. Egy igét is örököltem (Zsolt 127,1). Építő­munkásra nagy szükség van, és ne­künk mindig Istennel együtt kell dolgoznunk. Tőle kapunk erőt a feladatok elvégzéséhez. Teológus­nak lenni számomra elsősorban el- hivatást jelent, másrészt kihívást önmagámmal és másokkal szem­ben. Ez azt jelenti, hogy legjobb tu­dásom szerint készüljek és tanul­jak. Örömöt is jelent, hiszen Jézus igája kedves, terhe pedig könnyű. Szemerédy Zsuzsa (Győr): Szükségünk van reális látásra, amely megmutatja a világ bűnös voltát, és nem utolsósorban az én bűnös voltomat is. Ezzel párhuza­mosan egyfajta naivságra is szük­ség van, amely elhiteti velem, hogy ezen lehet segíteni. Csak Isten ké­pes minden belső megújulás előse­gítéséhez. A saját utamat akartam járni. Mindent megtettem, hogy testnevelés szakos tanárnő lehes­sek, de többször megsérültem. Úgy éreztem jönnöm kellett a teológiá­ra és hirdetni, hogy a hit több mint a hétköznapi reális dolgok. De tu­datában vagyok annak, is, hogy Is­tent soha nem ismerhetem meg igazán. Barátaim nehezen fogad- ják el amit teszek. Sokan mondják, hogy egy lágy nem lehet alkalmas a papi hivatásra. Én hiszem, hogy az Isten az alkalmatlanokat is al­kalmassá tudja tenni. Aradi András (Békéscsaba): Vallásos környezetből, lelkészcsa­ládból kerültem a teológiára. Ze­netanár szerettem volna lenni, és talán éppen ezért sokáig nem gon­doltam, hogy édesapámat, köves­sem ebben a hivatásban. Érdekes módon a saját zenetanárom be­szélt le erről a szándékomról. Gim­náziumi éveim alatt kezdtem meg­figyelni édesapám munkáját. Ek­kor vettem észre, hogy milyen nagy szükség segíteni az embere­ken. Ezért van igény a lelkész mun­kájára. Úgy szolgálunk igazán Is­tennek, ha az embereken segítünk. Persze azt is látom, hogy nemcsak öröm van ebben a munkában, ha­nem nagyon sok nehézség is. Ezt az öt évet a felkészülésnek szánom, hogy minél többet tanuljak és mi­nél képzettebben kezdjem el ezt a munkát. Rátz András (Beled): Jó vi­szonyban álltam a lelkészemmel és sokat beszélgettünk arról a szolgá­latról, amit o főállásban végez. Ek­kor kezdtem felismerni, hogy na­gyon fontos a világban ez a szolgá­lat, és ugyanakkor óriási a lelkész­hiány. A hitéletem erősödésével párhuzamosan egyre jobban kezd­tem érezni, hogy hív az Isten és jön­nöm kell. Az evangélium hirdetése vált életem legfontosabb feladatá­vá, más nem tud lekötni ennyire. Erre szeretném áldozni az életemet. Teológusnak lenni számomra meg­nyugvást jelent. Megtaláltam, amit kerestem és ezt csinálhatom. Óriási felelősséget érzek a felkészülésre. Ez abból áll, hogy minél jobban, tökéletesebben tudjam végezni a rám bízott szolgálatot. Vári Krisztina (Békéscsaba): Nem keresztyén családból jöttem a teológiára. Édesapán} viszont öt éve komoly keresztyén életet el, amely az én életemre is hatással volt. Később én is Jézus mellett döntöttem. Magyar-történelem szakos tanárnő szerettem volna lenni, de úgy érzem, Isten ide hí­vott el. Amit én kaptam Istentől, azt szeretném átadni az emberek­nek. Ez pedig az, hogy az Istennél van megújulás és bűnbocsánat. Szeretnék felkészülni, hogy a szol­gálat folyamán adódó feladatokat el tudjam végezni. Schermann Gábor (Miskolc): Hívő családban nevelkedtem, ezért talán úgy mondanám, hogy bele­nőttem a gyülekezet életébe. A lel­készi szolgálat sokáig nem jelentett számomra semmi különösebb fel­adatot. Én is háromszor jártam már Gyenesdiáson, ifjúsági konferenci­án, ahol sok lelkésszel ismerkedtem meg. Ezalatt a három év alatt mé­lyültem el az Isten ügyével való fog­lalkozásban, és ez idő alatt érlelő­dött bennem az az elhatározás, hogy a teológiára jelentkezzem. Van, aki alkalmatlannak tart, mert ppm tudok, énekeim, vagy sok eset­ben nem tudom kifejezni magam. Pe . Mózesnek is megígérte, #jci el­hívta, hogy ő lesz az ő szájával. Igazi teológussá Cegléden váltam a katonaidő alatt. Többi teológustár­saimmal együtt itt figyeltem fel a rám bízott feladat komolyságára. Teológiai tanulmányaimat csak ka­punak tekintem a szolgálat előtt. Hat különböző úton jöttek és mégis egy cél felé haladnak. Életük hivatásául az evangélium hirdeté­sét választották. Mit kellene még ezekhez a 1 bizonyságtételekhez hozzáfűzni? Én azt kívánom ne­kik, hogy bátran lépjenek be a szolgálat kapuján, és Isten áldása kísérje elsőéves teológus testvére­inket a lelkészi szolgálat felé vezető úton. Menyes Gyula Karner Károly: Időszerű hitvallás AZ IGAZSÁGBÓL ÉPÍTKEZŐ IRO Lélekbe markoló e most megjelent százoldalas, karcsú kötet keletkezés- története. írója, az Újszövetség nyugal­mazott professzora 1977-ben - hét év­vel halála előtt - vetette papírra. „Ha az ember elmúlt nyolcvan esztendős, ideje, hogy számot vessen önmagával és mindig tudatában legyen az egyre közeledő utolsó órának. Értékeket nem tudok hátramaradottaimra hagyni. De úgy érzem, hogy joguk van maradan­dóbb örökségre, valamire abból, amit én is nem annyira szereztem, mint in­kább magam is kaptam. Ezt az öröksé­get igyekeztem összefoglalni a követke­ző lapokon” - kezdi könyvét. Fölötte az ajánlás: „Gyermekeimnek, unoká­imnak szeretettel”. Kamer Károly olyan ajándékot adott ezzel az írásmű­vei utódainak, melynek ki tudja melyik részlete és mikor fog lángra lobbanni életüknek valamely óráján és előre nem látható helyzetében, hogy világítson messzebbről jövő fénnyel - az apa, nagyapa meleg mosolyától kísérten a ránk tekintő arcképről. Az ajándék kilépett a családi körből, és szeretett egyháza kezébe kerülhetett. Ezt élete végén a külső viszonyok kö­zött nem is remélhette. Halála utáni tavaszon Diakonia folyóiratunk közöl­te a mű bevezetését és utószavát; tar­talmáról csak jelzést adhattak a fejeze­tek címei (1985/1. szám). A tudós teo­lógus és a hivő ember egy élet tapaszta­latával a háta mögött, tekintetét a mai kor szemhatárán jártatva vezeti az ol­vasót, hogy benne „életünknek az értel­me és célja tudatosuljon”. A kis kötetet bevezető kalauznak ne­vezhetnénk a keresztyén gondolkozás­ba, az egyház világába. A szerző kor­szerű módon ad számot hitünk néhány alapvető kérdéséről. Feltárja a megle­pő igazságot a vallás időszerűségéről. Az istenkérdés elé állít bennünket a természetnek, a történelemnek, az em­beri létnek megszámlálhatatlan rejté­lye. Istent sem bizonyítani, sem tagadni nem lehet. De Isten szól hozzánk a Szentírásban. Noha istensége összefér­hetetlen a „személy” megjelöléssel, mert ezzel körülhatárolnánk őt. Ám mint örökkévaló hatalom emberi lét­formánkat is fel tudja venni magába, amikor hozzánk mint személyekhez szól és velünk közösségre lép. A folytatódó gondolatmenetben egyesek számára talán meghökkentő, de mélyen igaz megállapítások vannak. A múlandóság, halandóság Isten te­remtő akaratától nyeri értelmét. A go­noszság eredetéről nem értesülünk a Szentirásból. A Biblia a gonosz hatal­makról mitikus nevekben („Sátán” stb.) beszél, de ezek a nevek a mai em­bert arra figyelmeztetik, hogy reális ha­talmakról van szó, melyek az emberi gonoszságban és társadalmi rendsze­rekben testet is ölthetnek. Mégis alá vannak rendelve Istennek. Az emberről szólva a szerző minden bűn gyökere­ként az egész énünket átjáró és megfer­tőző önzést nevezi a tulajdonképpeni életrontó hatalomnak. Ugyanakkor az önzés életfenntartó erő is, mely nélkül igazi élet nem lehet. Az ember és az emberiség sorsát érintő számos mai kérdés megvilágítása arra irányul, hogy a gondolkodó olvasó felismerje a megváltásra szoruló állapotunkat. A továbbiakban a professzor legsa- játabb területére lépünk, ahol a Szent­írást mutatja be a kor színvonalán. Az evangéliumi elbeszélésekből Jézus Krisztus lép elénk. Olyan sokat vitatott kérdésekre kapunk választ, mint a „csodák”, vagy hogy mit tartott Jézus saját személyéről. Meggyőzően tanú­sítja a hívő tudós: Jézus nem a szokvá­nyos földi életbe támadt fel, s feltáma­dása „olyan megmagyarázhatatlanul titokzatos esemény marad, melyet a .tudományos’ kritika fegyvereivel fel­oldani nem lehet.” Ezután az első ke- resztyénségről ad nagyon világos ké­pet. Az eddigiekben nem említett egy­két részletről szívesen folytatnék teoló­giai eszmecserét régi professzorommal. Majd végighalad az egyháztörténe­ten a második századtól a reformáció koráig. Ezzel olyan áttekintést ad, mintha egy láthatatlan csúcsról kísér­nénk végig másfél évezredet. Az újkori egyháztörténetre nem kerülhetett sor, mert annak változatossága szétfeszítet­te volna a könyvecske keretét. A ma­gyar evangélikus egyház történetét a 16. század elejétől a 19. századig követi figyelemmel tanulságos módon. Mit jelent keresztyénként élni ebben a mai világban? - erre a kérdésre tér rá az utószó. A korin tusi gyülekezet hátte­rén szólaltatja meg a „Krisztuséi va­gyunk!” bizonyságtételt és az ünnepna- pok-hétköznapok istenszolgálatát, élet­folytatásunkban a szeretet gyakorlását. Élnek közöttünk olyanok, akiknek nem kell átértékelniük-múltjukat, nem kell új hangot keresniük. Émelt fővel folytathatják munkájukat. Kevesen vannak. Közéjük tartozik-Albert Gá­bor is. Az író most, hatvanadik születés­napján két könyvvel is megajándéko­zott bennünket. „Zsákutcák hősei" (Maecenas, 1989.) címmel a levert sza­badságharc vezetőiről szól. Kossuth La­josról, volt miniszteréről Szemere Ber­Fakó ismertetés mindez ahhoz ké­pest, amivel lenyűgöz a könyv. Úgy mondja el nagy kérdésekre a teológiai tudomány feleleteit, hogy megmarad a hívő ember alázatos állapotában Isten titkai előtt. Kézen fogja az Istentől tá­vol élő mai embert, hogy közel vigye a szentek szentjéhez. Drágává teszi a roppant örökséget, melyet az egyház hordoz a Szentírásban és múltjában. Az „Időszerű hitvallás” rövidségében is kincsesbányája lehet kérdező és kereső embereknek, tanulni vágyó hívőknek, különösen is az új nemzedéknek. S azt gondolom - bár nem teológusoknak szól -, hogy szerzője folytatja e művel azt a szolgálatot, melyet egész életében végzett. Emberileg nyugodtabban néz­nék egyházunk jelenébe és jövőjébe, ha minden végző teológiai hallgató és szolgáló lelkész fejében és szívében bír­ná e „dióhéj” tartalmát. (Evangélikus Sajtóosztály kiadása) Veöreös Imre Albert Gábor 60 éves talonról és a volt párizsi követről, Teleki Lászlóról. Ezek a hősök nem rendíthe­tetlenül, szoborszerű mozdulatlanság­ban, kővé merevedve tekintenek ránk, hanem nagyon is hús-vér emberekként. Akiket indulatok, kételyek, karriervá­gyak, vívódások, emberi érzések feszí­tenek a nagy eszméért, a szabadságért való harcuk közben is. A történelem­nek azonban gyengeségükben, elesett- ségükben is hősei. Nem megszokott ez a fajta ábrázolás, mégis első olvasásra érezhetjük, hogy hiteles. Szinte meg­szólítanánk őket. Kérdeznénk tőlük, ha a történelem ezt a furcsa időjátékot megengedné. Vannak, akik talán így zsörtölődnek: Mi szükség erre? Nap­jainkban, amikor hősökre kellene fölte­kintenie a tanácstalan embernek, miért keltez a deheroizálás? Válaszként fo­galmazhatjuk: azért, hogy a teljesebb igazságot halljuk, azért, hogy ne szobor- temető legyen történelmünk, hanem élő, eleven, nagyon is emberi hősökkel bené­pesített múlt. Elgondolkodhatunk a regény mottó­jául szánt levélrészleten, melyet Szeme­re Pál írt 1852. december 11-én Hajnik Pálnak: „...ha már nem lehetünk sza­badok, legalább legyünk a szabadságra méltók, s ne legyetek hasonlók ama pogányokhoz, akik azon egy istent (a szabadságot), de különböző alakban imádván, egymásnak kérlelhetetlen el­lenségei.” A másik könyv, „Szétszóratás után" (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989), rö- videbb írások, cikkek, felszólalások, ta­nulmányok gyűjteménye. Egy ilyen vá­logatást azért is jó és fontos kézbeven­ni, mert ebből pontosan érezhetjük azt az utat, melyről bevezetőmben írtam. A régebbi múlt - és itt újra a 48-as szabadságharc utáni évek kerülnek elő -, ugyanúgy jelen van a tanulmányok­ban, mint a közelmúltnak napjainkra is kiható történelme. Kiemelném a tanulmányok közül az 1981-ben megjelent, „Az igazság mar­kában” címűt, mely szinte bevezetője az 1983-ban megjelent, a nemzetiségi kérdéseket elemző „Emelt fővel” című szociográfiának. Nemcsak folyóiratokban megjelent tanulmányokat olvashatunk ebben a könyvben, hanem elhangzott előadáso­kat, felszólalásokat is. Ezek közül ki­emelkedik az írószövetség 1986. no­vember 29-én tartott közgyűlésén el­mondott szenvedélyes, mély igazságo­kat kimondó beszédek. Albert Gábor nemcsak könyveiben vállalja az őrző feladatát. A magyarság létkérdéseit fölvállaló több egyesület­nek is tagja. Mint a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület alapítója, szervezője, titkára a protestáns hagyo­mányoknak elkötelezett ápolója, fel- élesztője. Hivatalos elismerésekkel sohasem halmozták el. Mégis, születésnapján a zsoltárossal elmondhatná: „Igazságom szerint bánt velem az Úr, kezem tiszta­sága szerint jutalmazott engem.” (Zsolt. 18,21). Ezt pedig csak azon ke­vesek mondhatják el, akik nem emberi jutalmakra törekednek, hanem az igaz­ságot keresve abból építkeznek. Nagy László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents