Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-10-29 / 44. szám

Evangélikus Élet 1969. október 29. „GYAKOROLD MAGAD A KEGYESSÉGBEN!” „GYAKOROLD MAGAD A KEGYESSÉGBEN!” Liturgiánk örömei és bánatai Mennyit ér az evangélikus szentség? Tudom, hogy nem egészen he­lyes a cím ebben a megszemélyesí­tett formában, mégis csak így tu­dom leírni. Számomra több a litur­gia egy könyvnél, több szövegek és dallamok rendszerénél. Ha nehéz hallgatni a szavakat, ha nehéz a templom levegője, ha nyugtalan­ság őrli az idegeimet, és belépek a templomba, a legbiztosabb vezérlő erő számomra a liturgia. Gyorsan beemel a közösségbe, lecsendesíti az utca és az otthon zaját, őszinte­ségre indít. Reformáció ünnepe A keresztség ábrázolása a nagytarcsai szárnyasoltáron körül gondolkodjunk el azon, mi­lyen a mi mai magyar evangélikus liturgiái életünk! Szegényedünk-e vagy gazdagodunk? Színtelene- dünk, szürkülünk vagy színesebbé és mélyebbé válnak istentisztele­teink? Gyerekkorom óta várva várt alkalom számomra a vasárna­pi istentisztelet. Benne van ebben a várakozásban a szépre, a tisztá­ra, az Isten egyedülvalóságára éb­redés vágya. Ki ne tudná, mit je­lent egy szépen énekelt, mélyen át­gondolt istentisztelet ereje szemé­lyes hitünk területén? A liturgia az a stabil, mégis folytonos újulásra képés'Yerid, amely - ha valöbán liturgia - sohasem válik merev renddé, kényszerré és törvénnyé. Az igazán értékes liturgia az egy­háztörténet során minden időben fennmaradt, továbbélt, megszün­tetés és eltörlés után is visszatért az egyház életébe. Az értéktelen, di­vatízű, az alkalom hatására ala­kult színtelen ének, liturgia rövid távon vált haszontalanná és hasz­nálhatatlanná. Ez az öntörvényű- ség Isten hatalmas ajándéka és vé­delme istentiszteleti életünk felett. Evangélikusok sok téves hatás ellenére sem állhatunk meg úgy a mai ökumenikus mozgásban, hogy nem vállaljuk őszintén szokásain­kat és örökségünket a liturgia te­rén. Örömünk a reformátori szí­nes, jóízű, énekes kincsünk, amit - hála küzdő hymnológus tudósok­nak - még nem tüntetett el egészen a beteges uniformizáló vágy és kényszer. Kinek ne dobbanna a szíve gregoriánra, 15. századi énekre vagy a 16. század ízes, re­formátori magyar nyelvére? A liturgia egyik oldalán a lelkész áll. De fárasztó látvány a rohanó, kapkodó, ki tudja hányadik isten- tiszteletét tartó szolgálatvégző, aki rengeteg külső tényező miatt sok esetben szolgáltatóvá kényszerül válni. Nyugalmat, belső békessé­get igénylő órát nagyon nehéz elő­állítani a kapkodás, rohanás szorí­tásában. Ruhánk, szavunk, tiszta­ságunk, rendezettségünk alapvető követelmény lenne a liturgia beteg­ségeinek gyógyulásánál. Vannak szépen felépített és kialakított li- turgiájú istentiszteletek egyhá­zunkban, de vannak — és ezt sem szabad elhallgatni - rendetlen, ápolatlan liturgiájú istentisztele­teink is. Nem külső elem ugyan a liturgia, de templomaink állaga és állapota szavak nélkül is elárulja, hogy benne élő liturgia vagy szür­ke szolgálatvégzés zajlik. Miért spórolunk annyit még ma is Isten jelenlétének színhelyén, ott, ahol „az igét tisztán hirdetik és a szent­ségeket helyesen szolgáltatják ki”, a templomban? Hány műanyag te­rítő és művirág, piszkos gyertya­tartó és vasalatlan oltárterítő, po­ros térdeplő és szakadozott oltár­kép árulkodik arról, hogy eleink képesek voltak a templom egészét mostohább életkörülmények kö­zött létrehozni, mi pedig csak egy tálentumos őrzők vagyunk, még karbantartók sem. A liturgia másik oldalán a gyüle­kezet ül. Sajnos ez a legtöbb helyen szó szerint igaz. Pedig kellene a mozgás, minden résztvevő éneke. Milyen frissítő a gyerekek, fiata­lok, idősek részvétele az imádság­ban, igeolvasásban! Sajnos hamar belefáradunk. Elkezdődik egy-egy szép gyakorlat a gyülekezetben, és képtelen állandóvá válni. Nagyon papközpontúvá váltak alkal­maink, kevés a részvételre vállal­kozó gyülekezeti tag. Mert erre ké­szülni kell! Lelkésznek és gyüleke­zeti tagnak nem szabad készületle­nül „beesnie” a szolgálatvégzésbe. Nincs fájdalmasabb élmény, mint az oltár előtti technikai megbeszé­lés (többlelkészes szolgálat esetén) vagy a mozgatás vezényszavai - liturgikus keretben. Az igazi litur­giához ápolt és rendezett beszéd és mozgás tartozik. Hittanon és gyer­mekistentiszteleten tanulni és taní­tani kellene a liturgiát, ha lenne gyermekek szívéhez közel álló, ér­tékes liturgiánk! Nem hallgathatjuk el, hogy a gyors változtatások ugyanúgy nem segítik az egészséges liturgiát, mint a megmerevedett, törvényes- kedő, önkényes rendeletek. Baj, ha egy-egy szó változik egy-egy énekben akkor, amikor ma épp az a jellemző, hogy unokák nagyszü­lőkkel énekelnek együtt, nem a fiatal szülőkkel. Ha minden vasár­nap templomba megyünk, az ál­landót várjuk és a megújulót. Ál­landó és változó, régi és új egysé­ge a titka és ereje egészséges litur­giánknak. A liturgiának örömei és bánatai vannak. Öröm, hogy a fiatalabb nemzedék kezdi felfedezni és ta­nulni. Öröm észrevenni, hogy gyü­lekezetekben formailag is szépül­nek a templomi istentiszteletek. Jó abban a tudatban szolgálni, hogy liturgiái életünkre nem nehezedik püspöki önkény. De bánatot je­lent, hogy mennyire kevés szép és értékes mai ének és imádság szüle­tik. Hallgat a naponként megújuló liturgia egyházunkban. Romlik magyar nyelvünk állapota, s ez nem kíméli az istentiszteleti nyel­vet sem. Nincsenek ízléses, benső­séges, szívünkbe vésődő, szép, új elemek, amelyek kicsiket és nagyo­kat egyaránt gyógyítanának. A liturgia nemcsak forma. Ke­mény, reális tükör. Megmutatja egész egyházunkra vonatkozóan azt, amit igénk így fogalmaz: „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj”. Ha hiányzik templo­munk belsejének ereje, vonása, ak­kor Reformáció ünnepén el kell kezdenünk 1 imádkozni újuláséft', ébredésért,ezen a területen. Mert a, liturgia igazi, döntő oldala, még­sem az emberi oldal, papok és lai­kusok együttese, hanem Isten Szentlelke. Ő az, aki őrzi, menti, védi és megújítja. Nem a mi szolgá­latunkra, hanem Isten hatalmas szolgálatára hív a vasárnapi ha­rangszó. Szabó Lajos Mit nevezünk szentségnek? Az evan­gélikus értelmezés szerint a szentség Is­ten konkrét cselekedete az egyházban. Nem elvont fogalom, hanem „látható ige”, az egyszerű anyagba alázkodó Is­ten valóságos jelenléte a gyülekezetben. A szentség gyakorlása ugyanakkor emberi cselekvés is, melyben Krisztus parancsa valósul meg: „tegyetek tanít­vánnyá minden népet, megkeresztelvén őket...” vagy: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”... Krisztus ezekhez a parancsokhoz a bűnbocsánat és üdvös­ség ígéretét fűzte. Ilyen értelmezés alapján két szentsé­günk van, a kefesztség és az úrvacsora. A reformátorok a kezdeti időkben még külön tartják számon a bűnbánat, a gyónás szentségét, ez azonban a gya­korlatban összekapcsolódott az úrva­csorával. MENNYIT ÉRNEK A SZENTSÉ­GEK? A. bűnbocsánat és üdvösség ígé­retét hordozzák, tehát mérhetetlen kin­cset jelentének! Gondoljunk Jézus pél­dázatára, melyben az elengedett bűnö­ket a tízezer talentom adósság jelképezi - egy talentom = 45 kg arany! DE MENNYIT ÉR AZ EVANGÉ­LIKUS SZENTSÉG A GYAKOR­LATBAN? Annyit, amennyire élünk vele. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy napjainkban méltatlanul mellő­zött mindkét szentségünk. A KERESZTSÉG GYAKORLA­TÁBAN két ponton kísértenek a téves eszmék: ezek a gyermek keresztség és a keresztszülői szolgálat. Gyakran fogalmazódik meg evangé­likus szülőkben is a kérdés: részesül- jön-e a gyermek még kicsiny korában a keresztségben, vagy felnőtt fejjel ma­ga döntsön erről? Sokan választják az utóbbi megoldást, mert az jobban bele­illik a „modern” gyermeknevelésbe. Eszerint hagyni kell a gyermeket ki­bontakozni, nem szabad önkényesen meghatározni lelki fejődésének útját. Jézus éppen ugyanezt mondja, de egé­szen ellentétes szempontból: „Engedjétek hozzám jönni a gyerme­Bad Kreuznachban, ezen a gyönyö­rű fekvésű gyógyfürdőhelyen, amelyik annyira emlékeztet Budapestre, hiszen a Nahe úgy szeli át, mint a Duna a mi fővárosunkat, és hegyek koszorúja övezi: idén 100. évfordulójukat ünnep­ük a Diakóniai Intézetek. Megalakulá­suk 1889-ben a közeli Soberheimben történt egyszéíú körülmények között. Jelenleg 1800 dolgozója van ezeknek az intézeteknek' köztük 140 diakonissza­testvér és 60 diakónus. Körülbelül 1700 gyermeket, beteget, öreget, fogyaté­kost, nehéz szociális helyzetben élőt gondoznak ezekben az intézetekben, otthonokban, a 380 ágyas új, modem kórházban. A jelmondat a régi: „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai!” lPét. 4,10. keket és ne tiltsátok el őket...” A gyer- mekkeresztség elhagyása tehát éppen nem a szabadság jegyében történik, ha­nem a gyermek korlátozását jelenti, a Krisztushoz jutásban. A gyermekke- resztség mellett a legfőbb érv, hogy ab­ban csodálatosan valósul meg Krisz­tusnak minden emberi cselekvést meg­előző kegyelme: „Ő előbb szeretett minket” (1. Ján. 4,19.) A KERESZTSZÜLŐI SZOLGÁ­LAT nem Krisztus rendelése, hanem öskeresztyén hagyomány. Az üldözé­Az úrvacsora képe Nagy tárcsán sek idején elárvult gyermekeket a gyü­lekezet tagjai vették magukhoz, hogy testi, lelki nevelésükről gondoskodja­nak. Ma a válási árvák, a pénzzel tö­mött és lelkiekben vegetáló gyermekek korában különösen is szükség volna olyan keresztszülőkre, akik pótolják - és nem megtoldják! - a szülői mulasz­tásokat. „Csillagtalálkozó” Ebben a jubileumi évben képvisel­hettem a diakonisszatestvérek úgyne­vezett „Csillagtalálkozó”-ján, kb. 200 helyi és vendégtestvér között a mi ma­gyarországi szétszórt csapatunkat. „Csillagtalálkozó”? Igen, hiszen Pál apostol azt írja Fii. 2,15-ben, hogy Jé­zus tanítványai ragyogjanak, mint csil­lagok e világon. A találkozó témája: „Az újrakezdést abba nem hagyni!” - sok gondolatot ébresztett. Jó volt az előadásokat meg­hallgatni, csoportosan megbeszélni, S jutott idő az intézmények megtekinté­sére is. A záróistentiszteleten a kama­razenekarban együtt muzsikált a Kai- serwerthi Diakóniai Szövetség főnök­asszonya, a hannoveri egyetemi tanár és a nemrég felszentelt, fiatal diako­nisszatestvér. Aztán karban mind együtt énekeltünk, diakonisszatestvé­A GYÓNÁSRÓL az az általános és téves felfogás, hogy ezt a reformáció megszüntette, mint a középkori egyház helytelen gyakorlatát. Ez nem felel meg a tényeknek, hiszen a reformátorok ki­emelten, szentségként kezelték a gyó­nást. A magángyónás tehát evangéü- kus örökségünk része! (Nem téveszten­dő össze a kötelező fülbegyónással!) A gyónás minden ember elemi szükség­lete. Bűneinket nem tanácsos, és nem fs tudjuk magunkban tartani. A bűfi olyan, mint a felhalmozódott veszélyes hulladék; meg kell tőle szabadulni, de nem mindegy, hogy hol rakjuk le. Saj­nos egyházunkban nagyon hiányos a „gyónási kultúra”! Bűneinket rejteget­jük, bagatellizáljuk, másokra kenjük, vagy éppen dekorációként használjuk. Bűnös hulladékaink egyetlen biztonsá­gos temetője a Krisztusban kapott bűnbocsánat. „Váltjátok meg egymásnak bűneite­ket” - biztat az apostol. „Amit a földön megoldotok, oldva lesz a mennyben is” - mondja Jézus. Éljünk e drága lehetőséggel, szabadul­junk bűnterhünktől és könnyebbítsük mások terhét! AZ ÚRVACSORA gyakorlatában sok a megvitatandó kérdés^ most csak egyet emelünk ki: HÁNYSZOR „KELL” ÚRVACSORÁT VENNI? A helyes válasz nyilván ez: szabad el­határozás szerint. De mit jelent ez a szabadság? Válaszul álljon itt Luther tanítása a Nagy Kátéból: „Látod tehát: nem arra kaptunk sza­badságot, hogy megvessük ezt a szent­séget. Mert megvetésnek nevezem azt, ha valaki sokáig megél nélküle, pedig semmi sem akadályozza és ha soha meg nem kívánja...” Döntő fontosságúak Jézus szavai: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak” (Jn. 6,54.) Az úrvacsorában Krisztus az éle­tet kínálja. - VÁLASZD AZ ÉLE­TET! Győri Gábor rek, és utolsó este együtt vettünk úrva­csorát. 36 diakonisszaházból voltunk együtt. Legtöbben a német diakonisz- szaházakból, két keletnémet is, Auszt­riából, Svájcból, Franciaországból és egy fiatal testvér Brazíliából. Amikor 100 éve H. H. Reich lelkész a diakonisszaházat megalapította, így vallott a diakonisszák hivatásáról: „Á diakonisszák szolgálóleányok. Semmi mást nem akarnak, mint keresztyén hi­vatásukat Urukj>yülekezeteinek szol­gálatában az O legkedvesebbjei, a gyengék, segítségre szorulók között gyakorolni, betölteni.” S 100 év eltelté­vel is ez a diakonisszatestvérek hivatá­sa szerte a világon. Ebben erősített meg ez a „Csillagtalálkozó” mindnyájun­kat. Túrmezei Erzsébet Lelkészavatások a Déli Egyházkerületben A várakozás örömre fordult Ködös, esős, túl korán jött ősá napok után szeptember 9-én reggel újra napsütésre ébredtünk. Ez a nap, amelyre ígéretet kaptunk dr. Harmati Béla püspöktől, hogy el­jön Gyönkre és lelkésszé szenteli Lacknerné Puskás Sárát és Lack- ner Pált. A tolnai dombok még szebbnek tűntek, mint máskor, amikor a falu felé közeledtünk. Mint ilyenkor szokás, lassan meg­telt a parókia udvara vendégekkel. Ismerősök, lelkészek, lelkészcsalá­dok köszöntötték egymást. A gyönki, a móri, a pusztavámi gyülekezet tagjai, volt évfolyam- társak, családtagok köszöntötték a fiatal lelkészházaspárt virággal, ajándékokkal. A harangszó után, délután 4 órakor vonult be az ünneplő gyüle­kezet a templomba. Zengett az ének és valóban úgy éreztük, hogy „Erős vár a mi Istenünk...” A vá­rakozás örömre fordult, és a teoló­giai évek, a móri gyülekezeti szol­gálat után két kisgyermek szülei ott állhatták az oltár előtt, hogy megkapják Uruktól, aki idáig ve­zette őket, Szentlelke erejét az el­következő időkre is. Dr. Harmati Béla igehirdetésé­ben II. Timóteus 1,9. alapján meg­emlékezett a lelkészjelöltek lelkész és tanító őseiről, de az igében el­hangzott, Urunk végzése és ke: gyelme szerinti szent hívás fontos­ságát hangsúlyozta. Majd a ma adott lehetőségekről szólt, melyek a szolgálatba indulók felelősségtel­jes munkájának biztosítanak az eddigieknél nagyobb teret. Az avatás szertartásában ketten segédkeztek: Dr. Reuss András teológiai tanár és Lackner Aladár esperes. Az áldó igéket 28 lelkész mondta el az újonnan felavatottak felé. Köztük Mayer Mihály pécsi római katolikus segédpüspök, a régi szolgálati helyről elbőcsátó egyházmegye esperese, Lábossá Lajos és az új szolgálati helyük egyházmegyéjének esperese, Tá- borszky László. Az úrvacsorát a két fiatal és az édesajrák: Lackner Aladár esperes és Puskás János lel­kész osztották. Végül a templom mellett a szabadban került sor a szeretetvendégségre, mely kötetlen beszélgetésekre adott jó alkalmat. Hála legyen Istennek ezért az ünnepért és köszönet mindazok­nak, akik segítették ünneppé tenni. Adja meg a mi Urunk, hogy két testvérünk, akik ezen a napon az elhívottak közé soroltattak, min­dig méltók maradhassanak erre az elhívásra és az idők végén is az elhívottak közé soroltassanak. Befejezésül hadd idézzeih Pál apostol szavait: „...nektek nem­csak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte, és hogy ugyanabban a küzdelemben állja­tok, amelyet tőlem láttatok...” Puskás Jánosné Vocatio - elhívás „Hálát adok annak, aki engem megerősített, a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy engem hív­nek ítélt, rendelvén a szolgálatra” lTim 1,12. Zalaegerszegre szólt a meghívás 1989. augusztus 6-án Nagy Vero­nika lelkésszé avatására, ahol zsú­folt .templom fogadta Harmati Bé­la püspököt, s az avatásra érkezett lelkészeket, vendégeket. Visszatekintés nélkül nincs ün­nep, mert nélküle hűtlenül kezel­nénk azt a környezetet, amelyből indulunk. A nevplő gyülekezetre, a szülői házra gondolunk ekkor, de nem a „holmi érzés” szintjén. Az érzést minősíti az a tény, hogy a nevelő gyülekezetért, a szülői há­zért a keresztyén ember hálát ad. Lelkészavatáson is ez az első, s ez a legfontosabb. Zalaegerszegen a láthatókért szólt a hálaadás annak a Jézus Krisztusnak, Aki konfirmálta is Nagy Veronika lelkészjelöltet. A konfirmáció összetevői - teoló­giai nyelven — a vocatio extema és a vocatio intema. A vocatio inter­na - a belső elhívás, amit Isten mond, amikor Isten szólít a gyüle­kezeti munkában való részvételre, megtérít, rávezet a keskeny útra. A vocatio extema a folytatás, a merre tovább, a hova tovább, a későbbiekben? Emberi szóban fo­galmazódik meg a külső elhívás. Hol kell szolgálatba állni, hol kell szolgálatot végezni, gyülekezetei pásztorolni, gyermekek kezét imá­ra kulcsolni, imádkozni tanítani, evangéliumot hirdetni, vigasztalni, Jézushoz vezetni!? Nagy Veronika szobatársunkat a szolgálatba állító szó a zalai dombok közül egy egészen más vi­dékre - amiből Petőfi alkotott iro­dalmi értékű tájat —, Bács-Kiskun megyébe, Soltvadkertre, Csengőd­re hívja, vagy küldi? a vocatio ex­terna. Hogyan tovább? Hálaadással, Krisztustól megerősítve, s mindig és mindenütt az Elhívóra figyelve. Káposzta Lajos Szentelés utáni beszélgetés Zay Balázs, aki a Teológiai Akadémia elvégzése után most művészettörténetet tanul, éppen megérkezett a Szerkesztőségbe egy előadásról és a szomszéd íróasztal­nál dolgozik, miközben azon gon­dolkodom, hogy mit is írhatnék szenteléséről. Eszembe jut sok minden abból, amit Harmati Béla püspök a Deák téri templomban elmondott és ennek kapcsán fogal­mazódnak meg kérdéseim. Mit jelent számodra az apostoli örökség ápolása? Sokáig lehetne erről beszélni. Summázva talán: Törekedni sze­retnék a jézusi szeretet és igényes­ség megvalósítására, szeretnék élni Isten ajándékaival, és így élő vizet, eleven élményeket és átgondolt gondolatokat továbbadni. Most már felszentelt lelkészként szolgálsz a fasori gyülekezetben, segédlelkészi beosztásban. Thomas Mann irta, hogy életének tervezése mindenkor munkája megtervezését jelentette. Van elképzelésed, ter­ved? Szeretném ötvözni Luther bibli­kus intelligenciáját, a pietizmus gyermekien igaz hitét és a kultúr- protestantizmus széles körű nyi­tottságát. Kutatni szeretném az igei kinyilatkoztatást, a természe­tes kinyilatkoztatást és komolyan venni minden kérdést. Az igehirdetésben több idézet hangzott el, köztük Frommtól is, aki Jézusról ezt mondta: „O volt egyedül a szeretet hőse, aki nem alkalmazott sohasem erőszakot." Mit jelent neked ez a kijelentés? Hogyan értelmezed az egyház, a gyülekezet, a lelkész feladatára nézve? Hiszen, ahogyan az igehir­detésben is idézett Bonhoejfer mondta, „az egyház nem más, mint Krisztus a gyülekezet formájában létezve." Szeretet nélkül minden értelmet­len, az erőszak pedig gyengeség, bizonytalanság jele, tévút. Úgy ér­zem, Isten szeretetét megismerve nem lehet nem szeretni, csak elfá­radni, tévedni. Eltévedni, és akkor újra jön, aki egyért is felkerekedik a kilencvenkilenc mellől, aki vizet és pogácsát visz a megfáradt Illés­nek. Isten adjon erőt, mint ahogyan Illésnek is adott, a sokszor erőnk feletti út megtételéhez. Nagy László Lelkészavatás történt Valamennyi szubjektivitás meg­engedhető egy lelkészavatás alkal­mával : a szertartásban résztvevő is átéli emlékei segítségével, amikor mindez vele történt. Hasonlókép­pen, mint szeptember 17-én ifj. Cserháti Sándorral a szegedi evan­gélikus templomban. Egy pillanat alatt lepereg a régi élmény, látva a jelöltet egyenesen, hittel állani az oltár előtt, csillogó szemmel, re­ménnyel, akarással - küldetést be­tölteni, másokért élni, Istennek szentelődni... Ennyi szubjektivitás megenged­hető egy lelkészavatás alkalmával: látva az ott állót, a lepergetett évek tapasztalatait szeretné az öregebb szolgatárs megfogalmazni, hogy konkrétat is mondjon. Gratuláció helyett már a nyelve hegyén van, hogy mondja, miként szolgáljon, szóljon, betegekkel hogyan beszél­gessen, krízisbe kerülőket hogyan hordozzon, elveszetteket keresse, a haragvót megértse, a másképpen gondolkodókat nyitottan vegye... az öregebb szolgatárs, sorstárs sze­retné csokorra fogni tapasztala­tait, de a gratulálok hosszú sorá­ban erre nincs hely és idő. Aztán eszébe jut, hogy hajdanán derese- dő hajú tanára szólt így: a maga iskoláját járja ki mindenki saját tapasztalatokért. Még hozzá tette: utolsó szívdobbanásig tartó iskola ez. A fájó tapasztalatok is áldássá lesznek Isten kohójában. Szeptember 17-én, vasárnap dél­után ifj. Cserháti Sándor lelkésszé avatása alkalmával zsúfolásig megtelt a szegedi templom. Az or­szág minden részéből jöttek: bará­tok, szolgatársak, leendő gyüleke­zetének szép számú küldöttsége Majosról és környékéről, jöttek a szülők, a család, rokonok; és jöt­tek a szegediek köszönteni hajdani lelkészük fiát. A terített asztal és az áldáskívánás mellett a szegediek szeretetüket egy új Luther kabát adományozásával is kifejezték. A lelkészavatás alkalmával Dr. Harmati Béla püspök szólt a Meg­hívó igéje, a 2.Kor 4,10 alapján: legnagyobb szolgálatunk, Jézus Krisztust manifesztálni az életünk­kel. Ifj. Cserháti Sándor bizonyára tudatosan választotta ezt az igét.i Az oltár előtt az evangéliumi olda­lon testvérünk édesapja, Dr. Cser­háti Sándor állt, aki a szegedi gyü­lekezetnek 15 éven át volt lelkesze. Az epistólai oldalon pedig a gyüle­kezet jelenlegi lelkésze szolgált. így is köszöntjük az új szolga- társat, de vele együtt a többieket is, akik az idén feleltek a „felavató kérdésekre” és feleletük így csen­gett: vállalom, akarom, fogadom, ígérem és „mindezt esküvel is meg­erősíteni: kész vagyok”. Majd ez-* után felhangzott: „Erősítsd meg Istenünk...” Egy mély hitű, szép szavú költőt akartak egyszer köszönteni, Sik Sándort, mert adni akartak neki valamit. A költő ezt így oldotta meg a versében: „Mit adjatok hát, ha adni kíván­tok? Egy kézszorítást meg egy Miatyán- kot.” Szolgatársak, imádkozzunk egy­másért! Ribár János L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents