Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-10-29 / 44. szám

AZ EVANGÉLIUMRA VAN SZÜKSÉG D. Or dass Lajos püspök igehirdetése 1956. október 31-én a Deák téri templomban Lk 4,16-21 Egyik gyönge pontunk: imádságos életünk Evangélikus Élet 1989. október 29 „GYAKOROLD MAGAD A KEGYESSÉGBEN!” Szeretett Gyülekezet! Vér, gyász, könny és kétség között ta­lál minket egyházunknak ez a drága ünnepe. De ugyanakkor ki­virágzó reménységek között is. Félő, hogy lelkünket annyira el­tölti az, ami a jelenben játszódik le, hogy képtelenek vagyunk arra, hogy megértsük, mi az üzenete ennek az ünnepnek, amely a gyü­lekezethez és mihozzánk szól. De ez csak egyik oldalra tekintve a helyzet. A másik oldalról nézve talán jó reménysége lehet az ige­hirdetőnek, hogy amikor nemze­dékek útelágazásához érkezett, nyilván jobban megtudja érteni azt, ami Isten hatalmas műve és munkája a történelmi útelágazá­sok pontjainál. Kíséreljük meg lélekben elcsen­desedve elmélyedni ennek az üze­netnek elfogadásával, amelyet ma az evangélium irányít mifelénk. A názáreti zsinagóga egyszerű történetéből azt hallottuk, hogy Jézus Isten igéjét vette elő, annak a szavait szólaltatta meg és annak az időszerűségéről beszélt hallga­tóihoz. Jézus evangéliumot hirdet­ni jött a világra. Tudta, hogy a földön küzdő embernek másra nincs égetőbben szüksége, mint ar­ra, hogy Isten megmondja világo­san és félreérthetetlenül akaratát és üzenetül adta neki megmérhe­tetlenül nagy szeretetét. Valami ehhez hasonló történt egyházunk történelmének abban az időpontjában, amelyet reformá­ciónak szoktunk nevezni. Isten igé­jéhez nyúlt a reformátor keze. Nem más volt a fontos, nem más volt az élet számára döntő, kizáró­lag az, hogy Isten szóljon s az em­ber hallgathasson reá. Ha mi a re­formáció emléke előtt állunk meg, akkor nekünk nem szabad mellék­momentumokba feledkeznünk, nekünk egy igazán központi üze­nete van a reformáció ünnepének, hogy Isten újra megszólaltatta igé­jét félreérthetetlen szóval, kegyel­mének üzenetét végigbocsátotta a világra. Mi ma különös érzések között ünnepelünk. Az ember alig tud úr­rá lenni a sajátmaga lelkén. Ma az ember csodálattal áll meg Isten nagyságos dolgai mellett, így kö­szöntött ránk a reformáció ünne­pe. Ez az ünnep ma nagyon jókor jött életünkre. Nekünk mindany- nyiunknak úgy akarja elmondani üzenetét, ahogy Jézus ott Názáret- ben és ahogy Luther a reformáció idején mondotta: nekünk egyre van szükségünk, az evangéliumra, hogy az evangélium hirdettessék a szegényeknek, hogy a töredelmes szívűek meggyógyuljanak, hogy a foglyoknak szabadulást hirdes­sünk, hogy a vakok szemei meg­nyíljanak, evangéliumra, amely bi­lincseket oldoz meg. Az evangéliumra van szüksé­günk. Enélkül egy lépést sem lehet elindulni az új úton. Valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi az evangélium, amelyikre éle­tünkben ilyen nagy szükségünk van. Engedjétek meg, hogy lélek­ben visszaforduljak a múlt vasár­napi evangéliumra, amely sok he­lyen úgy hangzott el, hogy nem volt ott teljes számban a gyüleke­zet, vagy egyáltalában nem tudott elhangzani. Az evangélium Jézus Krisztus­nak azt a hasonlatát adta elénk, amely szerint egy király maga elé idézte a szolgáit. Egyik tízezer ta­lentummal volt adós s amikor kö­vetelte tőle adóssága megfizetését, a szolga könyörgő szavára elen­gedte annak minden tartozását. Ez a példázat szólt a múlt vasárna­pon, vagy szólt volna hozzánk, amelynek az a folytatása, hogy a szolga elment a maga útján és kö­vetelte egyik szolgatársától a tarto­zását. Mivel az nemi tudta megfi­zetni, börtönbe vetette. Ebben a példázatban tükröződik talán a legjobban, legvilágosabban, hogy mi az evangélium a mi életünk­ben. Az, amivel Jézus kezdte, hogy a király elengedi mind a tízezer talentum adósságát szolgájának. Minden földi vallásalapító által alapított vallás másképpen tenné, hogy szóljon bocsánatról és kegye­lemről. Minden vallásban kisebb- nagyobb tekintetben szerepelnek ezek a tanítások. Elgondolkoztam azon, hogy ehhez hasonló történe­tet miképpen mondhatott volna el földi vallásalapító. Úgy gondo­lom, hogy csak ilyenképpen; Volt egy jóságos király, aki végigjárta országát és látta szolgáit. Útjában találkozott egy szolgával, aki száz dénárt követelt társától. Amikor az adós könyörgött, szolgatársa elengedte tartozását. A király ezt a szolgát magához idézte. Amikor látta annak félelmét és rettegését, a király így fordult hozzá: Hűséges embernek láttalak. Ne félj, én lát­tam, amit szolgatársaddal tettél és jutalmul elengedem mind a tízezer talentum adósságodat. Földi vallásalapító így mondha- ta volna el ezt a történetet. így is jó és szép lett volna. De az evangé­liumot kizárólag Jézus mondhatta el. Nem én bocsátók meg sérelmet és azután mehetek oda bizakodás­sal Isten trónusa elé és remélhe­tem, hogy ő megbocsát. Az evan­gélium kezdete mindig annak a hangsúlyozása, hogy először az Is­ten szeret. Isten elengedi a tarto­zást. Nekem testvéreim van felha­talmazásom, van parancsom az Úristentől, hogy nektek hirdes­sem, akik talán lélekben szomorú­ságot, bűnök emlékét hordozzá­tok, hogy Isten minden tartozást elenged. Pontosan annyi bűnödet bocsátja meg, amennyi van. Azt is, amit még lelked társával sem kö­zöltél. Azt is, amiről más nem tud, csak ő. Azt is, amiről még ma sem tudod, hogy bűnöd. Az evangé­lium summája ez. Isten bűnbocsá­tó Isten: Ezt nem győzte Luther elég hangosan mondani. Ahova hangja eljutott, lelkek szabadultak fel. Azt szeretném kiáltani egész magyar népünk felé, hogy Isten olyan gazdag a bűnbocsánat adá­sában, hogy egész magyarságunk bűneit haladéktalanul, az utolsóig megbocsátja. Van bűnünk. Ne vakítson el bennünket a mostani mámor, ne vakítson el bennünket nemzeti bű­neink meglátásában. Tengernyi bűne van a magyarnak, de a bűn tengerénél nagyobb az Úristen kegyelmének a tengerárja. Jézus, Luther után ma én szegény szolga ezt az evangéliumot prédikálom. Abban az ésaiási idézetben, ame­lyet Jézus felolvasott, az első mon­dat így hangzik: Az Úr lelke van én rajtam. Isten Szentlelkéfiek ha­talmával oldozott bűnből embere­ket. Ez a Lélek volt az, amely a keresztyénséget győzelmes útra bocsátotta el. Ez volt az, amely a reformációt munkálta. Mi a refor­mációval kapcsolatban sokszor emberi neveket emlegetünk. Jól van ez így. Szabad nekünk hálás szívvel megköszönni, hogy Luthert adta nekünk. Azonban nem sza­bad elfelejteni, hogy nem emberek végezték el a reformáció munkáját. Ahol reformáció indul meg embe­rek, gyülekezetek, népek életében, ott mindig Isten Szentlelke van munkában. A bibliai történet befejezésénél azt olvastuk, hogy Jézus amikor szólni kezdett, utalt a prófécia sza­vaira: Ma teljesedett be az írás a ti hallástokra. Isten igéje mindig ma szól hoz­zánk. Elpusztíthatatlanul és örökké megáll Jézus szava: Ég és föld elmúl­nak, de az én beszédem soha el nem múlik. Isten igéje mindig a mához szól. Élő és eleven. Keres minket. Ha ezt a Lukács evangéliumá­ban feljegyzett történetet végigol­vassuk a négyedik fejezet végéig; akkor megtudjuk a szomorú tényt, hogy Názáret lakossága nem értet­te meg, amit nekik mondott, sőt felháborodtak szavain és kikerget­ték városukból. Ez Názáret Ítélete volt. De amikor ez a történet ma szól hozzánk és amikor Isten igéjé­vel így kerülünk szembe, akkor sa­játmagunk, népünk és egyházunk jövőjére gondolva kell döntésün­ket meghozni. Még néhány rövid szót. Az el­kergetett és meggyilkolt Isten mel­lett nekünk és egész népünknek nem jut más, csak vér, könny, bor­zasztó kétségbeesés. Kivirágzott reménységünk, hitünk csak akkor marad meg, ha megengedjük Isten Szendéikének, hogy ő reformálja életünket. Ezt a gyöngeségünket nem reformá­torainktól örököltük. Luther is, Kálvin is gazdag imádságos életet élt. Luther születése S00. évfordulóján megjelent „Imádkozzunk együtt Lu­therral ma is" imakönyvben ezt írtam a Bevezetésben: „Luther egész életében sokat beszélt Istenrő/. Még többet Is­tenne/. Imádkozó ember volt. Ez életé­nek, szolgálatának, hatásának igazi tit­ka. Az imádkozó Luther arca nem egy a sok lehetséges arc közül. Ez az alap - minden más vonás erre épül.” Boly ki János „Az imádkozó Kálvin” című könyvecskéjében (1985) ezt íija: „Amikor Kálvin meghalt, özvegyei, gyermekei nem lévén holmiját elárverez­ték. Nem sok értéket találtak nála: va­gyont nem gyűjtött. Az ágya előtt azon­ban egy finom mívű szőnyeg volt. Amint azonban a becsüsök kézbevették, lemondóan legyintettek: a közepén két tenyérnyi kopás éktelenkedett. A refor­mátor térdeinek nyomai. Éjszakai tusái, csöndes nappali könyörgései során azon a szőnyegen imádkozott Isten előtt! Mert nem az a kálvinista, aki sohasem térdel, hanem az, aki egyedül a Szenthá­romság Isten előtt hajt térdet...” Reformátoraink erőssége már nem jellemző ránk, sőt egész evangélikus keresztyén életgyakorlatunk egyik gyönge pontjává lett. Éneklő egyház­nak már neveztek. Tanító egyháznak is. Igehirdetö egyháznak is, de imádko­zó egyházként még nem hallottam egy­házunkat emlegetni. Miért? Talán azért, mert az imádság nem jellemző ránk. Reformáció ünne­pén van mit tanulnunk egyénileg is, gyülekezetben is, egész egyházunkban is. Ne szégyeljünk tanulni 2000 év ke- resztyénségétől és más felekezetű ke­resztyénektől. Hallatlan kincs rejlik húsz évszázad imádságos kincsestárá­ban és sok-sok drága érték tanulható más felekezetektől: őrthodoxoktói, ró­maiaktól, görög katolikusoktól, refor­mátusoktól, ún. szabadegyháziaktól. Az ökumené korában saját kincseinket öntudatosan megbecsülve, legyünk Most sincs másképp, mint volt ré­gen: Szívek ádáz harca dúl. „Csöndességben s reménységben Lesz erőtök” - szól az Úr. O küzd értünk, legyünk veszteg, Ne engedjünk vérnek, testnek! Ha feledjük az Urat, Elragad az indulat. Csöndességben s reménységben Szolgáljuk Krisztus ügyét. Ügye, ellen gyakran éppen A lobogó lelkű vét. Vívunk elhamarkodottan, nyitottak az egész keresztyénség felé. Az a Jézus, aki imádkozott az egysé­gért, részekre szakadt egyházában egy­más gyakorlata által is taníthat imád­kozni. Az evangélikus imádság jellegzetes­sége: igeszerű imádság. Urunk igéjében közli: Van valami mondanivalóm nék- tek. A tanítványok válaszolnak: Urunk, van valami mondanivalónk Néked. Felelgetős, párbeszéd, dialó­gus. Aki komolyan veszi Urunk szavát, megszólítását, mondanivalóját, az nem maradhat néma. Úgy is igaz ez a meg­állapítás, hogy csak a megszólitott em­ber tud felelni. Az evangélikus imádság alapvetően visszhang-jellegü. Nem mi keressük imánkban Istent, hanem mi­vel Ő megkeresett, azért keressük meg mi is szavunkkal. Urunk „Ádám hol vagy”-ára nemcsak a szokott módon lehet válaszolni: Elrejtőztem, mert fé­lek, hanem úgy is: Itt vagyok Uram, szólj - hallja a Te szolgád. Az imádság kezdeményezője Az, aki az ajtó előtt áll, és zörget, és az imádkozó nem tesz mást mint ajtót nyit, hogy együtt része­sedjenek a közös javakban. Csak aki­nek Urunk mozdulata, írásokat ma­gyarázó szava felnyitotta szemét, az tud az emmaüsi tanítványok módján imádkozni: „Urunk maradj velünk...” Az evangélikus imádság rendszerint rövid, nem bőbeszédű; gyökeres szó. Jézus óvott a zuhatagszájú emberektől, akik azt hitték, bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Luther hosszú ige­hirdetés után is feltűnően röviden imádkozott, nem akarta kitanítani Is­tent, s nem vette bele az imádságba, ami kimaradt a prédikációból. Az evangélikus imádság egyszerű. Egy haldokló evangélikus lelkész kollé­gánk így szólt barátjának: „Olyan egy­szerűen imádkozzatok most velem, ahogyan egy 4 éves gyermek, aki már tud beszélni, de még szónokolni nem tud.” — Isten megérti gyermekei egysze­rű szavát. A római katolikus Bellon Gellérttől tanultam a következő drága tanítást: „Urunk nemcsak a fényes Hadakozunk zárt sorokban, S köztünk láthatatlanul Az ős ellenség lapul. Csöndességben s reménységben Nyerünk hit által erőt. Erős a hit, áll mint bércen Magasló sziklaerőd. Bár ezer nyíl ostromolja, Tüzét Várurunk kioltja. Hiába a túlerő, Szégyent vall. A győztes 0. Csöndességben s reménységben Meddig kell még várni Rád? mennyet hagyta el a szegényes Bethle- hemért, hanem a csiszolt szavak ragyo­gása helyett az egyszerűvé szürkülő szavak Bethlehemét is elvállalta.” Né­ha meglódult élettempónkban, zakato­ló, zúgó, zajos környezetünkben, éle­tünk forgatagában egy-egy rövid ima­töredéket tudunk csak kicsiholni ma­gunkból. Merjük hinni: ez sem kevés! A legegyszerűbb emberi szó egy egész világot tárhat Urunk elé. Pl.: Uram, légy irgalmas nékem, bűnösnek. - Szomjazom. - Ments meg Uram! Ments meg, süllyedek! - Isten úgyis többet érdemel, mint amit mi adni tu­dunk Neki, de a kevéssel, az egyszerű­vel is beéri. Imádságos életünk gyengélkedésére lehet ezernyi kifogás: Időhiány - nincs időm Uram. Helyhiány - nincs egy nyugodt sarkom a lakásban. Csend­hiány - nincs csend körülöttem és ben­nem. Erőhiány - holtfáradt vagyok, egyszerűen nincs erőm összeszedni ma­gam. Kedvhiány - nincs kedvem be­szélni senkihez, Hozzád sem Uram! Kifogásaink árulkodó jelzések szegény­ségünkről, gyengeségünkről. De, hátha éppen ezen a ponton segít az, aki bol­dognak mondta a lelki szegényeket? Hátha éppen rajtunk segit a Lélek, raj­tunk, akik nem tudjuk, hogyan is kell jól imádkozni (Róm 8,26-27.)? Hátha ezen a gyönge pontunkon éljük át az Ő erejét és gyönge, sebezhető pontunk lesz az 0 erejének kapcsoló pontja, megújulásunk starthelye. Ma nagyon sok szó esik megújulás­ról. Reformáció ünnepén fel kell ismer­nünk, hogy felfrissülés, mély újulás nincsen imádságos életünk megújulása nélkül. Ne akadjunk el formai kérdése­ken : kötött vagy szabad imádság, ima­közösség, imaóra, ágendás imádság vagy kötetlen imádság, hangos vagy csendes imádság stb. Magát az imádságot vegyük halálo­san, életesen komolyan - mi, a refor­máció mai népe, akiknek egyik gyönge pontja az imádságos élet. Fussuk pályánk szótlan, tétlen, Mint csillag fut, miriád? 0 nem! Fölhasználsz Te minket, Hívedet hűségre inted: Magasztalóid között Legyen kezes^eszközöd! Csöndességben s reménységben Kérdjük, mit hoz ránk a vég. A menny, túl a földi léten, Alom, képzelt függelék? Valóságos aratás az, Kinccsel dús, örömtől lázas. Kalászt érlel a mező! S nem lesz későn érkező. Hafenscher Károly Scholz László: IN SILENCIO ET SPE Dallam: Jézus, örömmel fogadlak (143) A wittenbergi Luther-ház ún. Katalin-bejáratát két homokkőből készült relief díszíti. Az egyiken a Reformátor képmása s körülötte a következő felirat: „In silencio et spe érit fortitudo vestra.” Ez Luther kedvelt igéje Ézaiás 30,15 verséből. („Csöndességben és reménységben erősségtek lett volna.” Szerk.) A díszes portál 1540-ben készült Bóra Katalin kezdeményezé­sére. ÖRISZIGET-SZOMBATHELY 1989. Most igazán frissek voltunk a cselekvésben. Szeptember utolsó hetének elején hozta meg az országgyűlés a szabad utazásról - ki- és beutazás szabadságáról - alkotott törvényt, mely szerint megszűnt a disszidens kategória és annak a hétnek végén egyházunkban máris jelentős találkozó zajlott le, melyen külföldön élő és szolgáló lelkészek hazai földön találkoztak itthoni társaikkal és október 1-jén, vasárnap fővá­rosi és vidéki gyülekezetekben szolgáltak. Leomlott a vasfüg­göny egyházunkban is. Szolgatársak, akik néhány éve még haza sem jöhettek, nem léphették át az ország határát, - most eljöttek, kicserélték gondolataikat és szolgáltak közöttünk. A találkozást természetesen már régóta előkészítették. A Külföldön Elő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munka- közössge (KÉMELM) évenként tartott találkozót, beszámo­lót valahol Európában. Ez évben az ausztriai őriszigetre (Siget in der Wart), Burgenland tartomány egyetlen magyar nyelvű gyülekezetébe hívták össze a találkozót. Előre tudott volt, hogy erre meghívták dr. Harmati Béla püspököt és felügyelőtársát, az időközben országos felügyelőnek megvá­lasztott dr. Frenkl Róbertét. Ők ketten még Őriszigeten tar­tottak előadást egyházunk helyzetéről, életéről, kérdéseiről. Pénteken este indult el az egész tábor Burgenlandból és jött át Szombathelyre, ahol szombaton lezajlott a találkozás a hazajöttek és a hazaiak között. (A három nyugati egyházme­gye lelkészei kaptak meghívást és ott voltak az országos intézmények vezetői is, hogy beszámoljanak, szolgálatuk­ról.) A szombathelyi templomban kezdődött dr. Nagy Gyula püspök áhítatával, melyet 2 Kor 4,7 alapján tartott. Nagy kincsét, - országának evangéliumát - bízta reánk Istenünk, noha csak törékeny cserépedények vagyunk, de éppen azért Istené a dicsőség, nem a miénk! A vendéglátó egyházmegye esperese, Fehér Károly megrendült szavakkal köszöntötte a találkozó résztvevőit: „Ami most történik, az olyan ese­mény, amiért hálát kell adni az Úristennek és aminek jó és szép következményeit szívből várjuk és reméljük.” Dr. Harmati Béla püspök előadásában hármas célt tűzött a beszélgetések elé: informálás, fraternitás keresése és terv- készítés a jövőben való együttmunkálkodásra. Legyen mind­ez őszinte és nyílt. Nem világtalálkozót tartunk - ez csupán szerény kezdet, de olyan, mint a mustármag, mely terebélyes fává nőhet. Nyitott szívvel, minden előítélet nélkül nem hátra, hanem előre nézzünk. Jó lenne külföldön élő testvé­reink kapacitását hasznosítani. Gémes István a munkaközösség elnöke a munkaközösség három szolgálatáról szólt: 33. évfolyamába lépett az ÚTI­TÁRS c. lapjuk, 30 éve tartanak ifjúsági konferenciákat és 25 éve szól rádiószolgálatuk. Az őriszigeti megbeszélések eredményeit is összefoglalva elmondta, hogy igen nagy vára­kozással néztek a két egyházi vezetővel való találkozásra. Megdöbbentő volt az őszinte hang, bocsánatot kértek és minket is arra vezettek. Bevallották görcseiket velünk kap­csolatban és tudatosították saját görcseinket, melyek felol­dásra várnak. Hozzávetőlegesen reális képet adtak és bizal­matlanságokat oszlattak el. Mi most ennek alapján nem úgy jöttünk, mint akik „mindent jobban tudnak.” Készek va­gyunk mindénben segíteni, amiben tudunk, de sem tanítók, sem „amerikai nagybácsik” nem vagyunk. Anélkül, hogy jegyzőkönyvet adnánk közre az egész nap lefolyásáról, néhány fontos mondatot, hozzászólást érdemes megismernünk az elhangzottakból, hogy jól tájékozottak legyünk. Dr. Frenkl Róbert felügyelő arról szólt, hogy újra kell építenünk ma az országot, mint 1945-ben. A különbség csupán az, hogy ma nincs minden lerombolva, mint akkor. De nem is kell a megújuláshoz mindent lerombolni! Őszintén hiszünk abban, hogy az egyházban is lehet demokratikusan élni - a szó egyházi értelmében is - és lehet kormányozni is, helyeselve egy legjobb értelemben vett pluralista gondolko­dást, beleértve a teológiai pluralitást is. De hiába hiszi ezt a püspök és a felügyelő és hiába közvetiti ezt a külföldön élő lelkészek felé, ha nem hiszi ezt el az egyház és nem tudja gyakorolni a pluralizmusnak azt a nagyon fontos alapgondo­latát, hogy a másik véleményének is lehet igaza és én is tévedhetek, még ha nagyon biztos vagyok is abban, hogy én magyarázom jól a tanítást. A különbözőségekben kell egynek lenni! Egyetemes evangélikusságban szeretnék gondolkozni a szeretet és a szolgálat jegyében és nem a hatalom oldaláról. Egyházunk különböző országos munkaágairól rövid be­számolók hangozhattak el tájékoztató céllal. A diakóniáról, Tekus Ottó győri igazgató-lelkész szólott, a győri szeretetin- tézményeket bemutatva és magát a gyülekezeti munkát is feltárva. Kiemelte, hogy a múltban is, ma is szükség van arra, hogy kompromisszumot tudjunk kötni. Dr. Nagy Ist­ván dékán a Teológiai Akadémiáról és a lelkészképzésről, Szabó Lajos lelkész a gyenesi ifjúsági munkáról, Fabiny Ta­más a MEVISZ sokágú munkájáról, e sorok írója a sajtóosz­tály és lapunk szolgálatáról, dr. Hafenscher Károly a Lelki- pásztor szerkesztésének elveiről, Szemerei Zoltán egyházunk gazdasági helyzetéről adott tájékoztatást. A találkozó egyik eredménye volt, hogy megszólaltak a Jugoszláviából jött lelkésztestvérek is. Szántó Imre a Horvát­országi esperességből jött Légrádról és elmondta, hogy az ott élő emberek jó magyarok és jó evangélikusok. Magyarnyel­vű egyházi irodalmat kért. Bátori István a vajdasági esperes­ségből jött, ahol több magyar és szlovák nyelvű gyülekezet is van. Kilenc magyar gyülekezetben itt is magyar egyházi irodalmat kérnek. Kinyílt egy kapu számunkra, ahol mi is adhatunk testvéreinknek! A sokoldalú megbeszélésből néhány töredék, néhány mondat álljon itt annak bizonyságául, hogy jól használtuk fel az adott lehetőséget. Pátkay Róbert arról szólt, hogy az elmúlt négy évtizedben a külföldi magyar lelkigondozásban az evangélium hirdetése mellett a magyarságtudatot is ápol­ták. Örül most a kicsiny kezdetnek. Formánk még nincs, de van tartalom. Az élet, a kapcsolat tartása, az egymással való törődés, imádság és szeretet meghozza majd a formát is, melyben tovább léphetünk. Pósfay György a munkaközös­ség rádiós munkájához kért segítséget. Szépfalusi István könyvajándékkal lepte meg a hazai résztvevőket, Ordass Lajos püspök életrajzi kötetével. Dr. Molnár Rudolf a nyug­díjasok nevében szólt, örüljünk azon, hogy mindkét oldalon tudjuk, hogy miben vétettünk. Dr. Hafenscher Károly a hangnemet méltatta, nem bíróként, hanem testvérként ülnek itt a két csoportbeliek. Az elmúlt négy évtizedet kalandozás­nak minősítette (mi magyarok kalandozó nép vagyunk!), de meggyőződése, hogy Isten működésben volt mindkét cso­port tagjai között, nem bénult le. Az egyházi élet ne most kezdődik - eddig is volt. Megható volt Kunos Jenő felszólalása. Ötvenhárom éve először lehetett újra felszabadultan lelkészi közösségben itt­hon. Az elmúlt napokban több helyen végezhetett szolgála­tot és nagy örömmel tette. Elkötelezést kapott arra, hogy magyar nyelven írjon nekünk a misszióról. (Lapunk más helyén riportot közlünk vele.) A zárószavak egyáltalán nem a befejezettségre utaltak, inkább arra, hogy a jövőben milyen módon lehet együtt munkálkodnunk. Ebben egyik jelentős terület lesz Gémes István elnök ígérete szerint a sajtóegyüttműködés is, amit örömmel vállalunk fel. Végül vegyük számba, kik jöttek el a találkozóra: Gémes István elnök feleségét is elhozta, aki cserkészleányok szerve­zője és itt volt fia Gémes Pál. s. lelkész is. Pátkay Róbert egyházelnök Londonból, Pósfay György Géniből, Weisz Jenő Hamburgból, ifi. Ferenczy Zoltán Bajorországból, Ku­nos Jenő kínai misszionárius, most az USA-ban él, Joób Olivér Svájcból, Kelemen Erzsébet diakonissza testvér, Var­ga Pál Württembergből, Kellner Ilona Svédországból, dr. Molnár Rudolf és felesége Finnországból, Szépfalusi István Bécsből, Galawich Sándor, Geistlinger Pál és Pausz József Ausztriából, és már említettük Szántó Imre Légrádról és Bátori István Szabadkáról. Szétszakadt a vasfüggöny, megszűnt a jogi diszkrimináció egyházunkban elindult egy beszélgetés. Legyünk azon, hogy ennek kölcsönös áldásai szaporodjanak, a szálak erősödje­nek és a magyar evangélikusság világszerte hűséges legyen Krisztus evangéliumához és a születésben Istentől kapott magyarságának tudatához. Tóth-SzöUős Mihály Fotó: Sztehló Mátyás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents