Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-10-29 / 44. szám
Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.'' (Zsolt 119,105) „...Isten az evangéliommal új, hatalmas eget vont a hívők fölé. A kegyelem ege ez, amely sokkal, sokkal nagyobb és gyönyörűségesebb, mint a látható égboltozat. Azonfelül örök, biztos és el- múlhatatlan." Luther Márton ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 54. ÉVFOLYAM 44. SZÁM 1989. OKTÓBER 29. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 23. VASÁRNAP ÁRA: 15 Ft IHi Evangélikus kegyesség „A kegyesség pedig mindenre hasznos.. Megvallom, nehezen békülök ki ezzel a címmel. A kegyesség (az ájtatosság szóval együtt) az álszent, szenteskedő, képmutató mellékízt kapta, ha ugyan egyáltalán használja még valaki. Miért ne érthetnénk azonban a hívők közösségében helyesen ezt a szót, lTim 4,7 értelmében : „gyakorold magad a kegyességben”, vagy a katolikus fordítás szerint: „az istenfélelemben”? Újabban gyakrabban használják a „lelkiség” szót, vagy idegen átvétellel „spiritualitásról” beszélnek. Valamilyen szóval mégiscsak ki kell fejeznünk mindazt a tevékenységet, mellyel Istennel való közösségünket ápoljuk. Ha régies is a szó, ha nem is mindig és mindenkinek egyértelmű, nem a kegyességgel van igazán bajom. Az evangélikus szóval sincs semmi bajom. Gyönyörű szó, hiszen Krisztus evangéliumára utal, Isten szere- tetére. Arra a kincsre, melyért boldogan elhagy az ember minden mást. Amivel nem igazán békülök ki, az a két szó így együtt: evangélikus kegyesség. Tudom persze jól, hogy az evangélikus kegyesség különböző formái: a bibliaolvasás, a családi és egyéni áhítatok, az énekeskönyvek és az imádságok nemcsak az üldöztetések idején, amikor hosszú ideig esetleg igehirdetők sem voltak, hanem a lelkileg aszályos időkben, amikor a templomok is, az igehirdetések is, de talán maguk az igehirdetők is belsőleg kiüresedtek, ébren tartották az igazi Krisztushitet. Ha azonban csak ilyen szempontból beszélünk a dologról, akkor az a múlt ügye, egyháztörténészek és kultúrhistorikusok feladata, nosztalgia a ma emberének. Lehet persze, s meg is teszik sokan, az evangélikus kegyességet szembeállítani másfajta kegyességekkel, rámutatni a másik fonákságaira, a mi evangélium-értelmezésünkkel össze nem egyeztethető voltára. Lehet az evangéliumi szabadság nevében elutasítani kötelezőnek tekintett formákat és kigúnyolni képmutatást, szenteskedést. S lehet, hogy igazunk van, lehet, hogy ez szükséges is. Mégis, látva azt, hogy mennyire kivesztek közöttünk a kegyesség különböző formái (naponkénti áhitat vagy heti áhitat egyénileg és családban, imádság reggel és este, étkezés előtt és után, stb.), és mennyire megüresedtek, gépiessé váltak még hitüket nagyon komolyan vevő evangélikusok körében is: el kellene gondolkodnunk, milyen segítséget jelentett a .keresztyénség története folyamán a kegyesség egy-egy önként vállalt rendje, és keresnünk kellene azokat a régi vagy új formákat, melyek megfelelnek az evangéliumnak is, nekünk magunknak is. Mert nem megoldás az, hogy felhagyunk azzal, amit nem őszintén, szívből mondunk vagy végzünk. Ennek a vége sok esetben az lenne, hogy őszinte vagyok, tehát nem imádkozom. Isten emberei ilyenkor kiáltottak segítségért, vagyis másfajta imádságba kezdtek. Ki ne lett volna már úgy, hogy azt mondta, imádkozni mindig lehet, ezért aztán „majd” lett belőle, aztán „alig”, végül pedig semmi? Mindenütt lehet imádkozni, ezért a templomba is úgy ülnek be az evangélikusok sokszor, mint a moziba és nem úgy, mint az imádság házába. Reformáció táján Luthert emlegetjük. Érdemes is belelapozni a Kiskátéba, különösen az utolsó lapokra! Luther nemcsak imdáságo- kat írt, hanem egy kis rendet is ajánl a családoknak. Aki ezt követi, keresztet is vet: Jézus Krisztus jelével, a megváltás jelével kezdi és fejezi be napját. Aki ezt a rendet követi, az imádságokon kívül naponta elmondja a Tízparancsolatot, kétszer a Hiszekegyet, négyszer a Miatyánkot! Luther tehát a maga idejében úgy küzdött a kolostori élet kémputatása ellen, hogy a világiak, a családok hétköznapi életébe igyekezett belevinni azt, amit helyesnek tartott a szerzetesi életben az apostoli intés szerint: „az imdákozásban legyetek kitartóak” (Kol 4,2). Hatásos fordulat reformáció ünnepe körül az erfurti kolostor leláncolt Bibliájára hivatkozni: bezzeg nekünk a kezünkben van a Biblia! Kezünkben? Ha azt az egymillió bibliát, melyet Magyarországon 1945 után megvásároltak, mind kézben tartanák, olvasnák, szívükben forgatnák az emberek, az evangélikusok! S minden olvasónk a magáét, azt az egyet! Egyházunkban sok minden történik napjainkban. Valóban „zajlanak” az események. Szembe kell néznünk múltunkkal, s jó lenne nemcsak mások bűneivel, hanem kinek-kinek a sajátjaival is. Helyre kell hozni, amennyire az egyáltalán lehetséges, a mulasztásokat, tévedéseket, gyávaságokat, hibákat: bűnbánat és bűnbocsánat! Páratlan, szinte már nem is remélt lehetőségek nyílnak meg előttünk, melyekre fel kell készülni, munkásokat kell találni, terveket kell készíteni. Meg kell tanulnunk valahogyan másképpen élni, mint eddig. Folynak a viták, alakulnak a munkacsoportok, közkézen forognak javaslatok. Jól van ez így. Eredmény úgy várható, ha nemcsak a körülményeket változtatjuk meg, hanem mi magunk is egyenként és együtt megújulunk Jézus Krisztusban - ige, keresztség és Úrvacsora, gyónás, Szentlélek és könyörgés által. A harcot mindenkinek magának kell megharcolnia, de nem tudnánk feltörni cellaszerű elzártságunkat és segíteni, sokkal többet segíteni egymásnak a kegyességben? Reuss András Pál írja Timóteusnak a fenti mondatot, melyet így indokol: „... mert megvan benne a jelen és a jövendő élet ígérete.” A kegyesség tehát nem valami életidegen, elvont „lelkizés”, hanem éppen a teljes életre erősít, készít föl. Sajnos ritkán vesszük komolyan az apostoli tanácsot. Inkább panaszkodunk, hogy számunkra nehéz könyv a Biblia, nem megy az imádkozás sem, nem tudunk énekelni, a liturgiát alig értjük, a szentségekkel nem tudunk mit kezdeni, a bibliaórán nem találjuk a helyünket és így tovább... De vajon hányszor, milyen rendszerességgel, milyen intenzitással próbáltuk magunkat gyakorolni a felsorolt lehetőségekben? Isten ajándékait nem lehet megfizetni, de mégsem hullanak potyán az ölünkbe, meg kell dolgoznunk érte! Egy Biblia első lapján olvastam a bölcs buzdítást: „Veritékezve keresd az Ige mindennapi kenyerét!” S ez igaz a többi területre is. Nem csak testileg, de lelkileg is sok ma az elpuhult, elkényel- mesedett ember, aki mindent készen, „megrágva”, kényelmesen akar csak elfogadni. Gondoljunk csak Luther küzdelmére, akinek hosszú, kemény harcot kellett vívnia az Ige üzenetéért, lelki békességének megtalálásáért. Furcsa módon teljesen elfogadottá vált, hogy vannak úgynevezett „gyakoroló” keresztyének, „gyakorló” evangélikusok, és olyanok, akik nem gyakorlók, de igényt tartanak arra, hogy gyülekezeti tagként számon tartsuk őket. Vajon le- het-e valaki gépkocsivezető, ha nem hajlandó kocsiba ülni, lehet-e valaki orvos, ha távol tartja magát a betegektől? Lehet-e valaki keresztyén, evangélikus csak úgy távolról, elméletileg, „levelező tagozaton”?! Testi értelemben világos számunkra, hogy megfelelő edzés nélkül nincs megfelelő erőnlét. Vajon lelkileg nem kellene ezt úgyanígy komolyan venni? Honnan lenne elég türelmem, szeretetem, békességem, hitem és reménységem, ha nem élek rendszeresen mindazokkal a lehetőségekkel, melyek lelki erőnlétemet fejleszthetik, vagy legalábbis szinten tarthatják? Meg kellene végre hallani 448-as énekünk éles kérdésfelvetését: „Mit használ keresz- tyénségem, ha nem aszerint élek, ha nincs igazi kegyességem?” Valóban mit használ, nekem, mit használ másoknak, ha csak távoli szemlélő vagyok, szimpatizáns, szurkoló a nézőtéren, akinek nincsen bátorsága lejönni a küzdőtérre? A katolikus egyházban használják a lelki gyakorlat kifejezést olyan alkalmakra, melyeket mi inkább csak a sejtelmes csendesnap, vagy konferencia szóval írunk körül. Pedig talán nem kellene idegenkednünk a lényeget jól kifejező lelki gyakorlat megjelöléstől. Igen, nekünk szükségünk van lelki edzőtáborokra, ahol leromlott lelki kondíciónkat feljavíthatjuk. Sokféle statisztika készül gyülekezeteinkről, vajon lenne-e bátorságunk utánaszámolni, hogy hány rendszeresen igét olvasó, imádkozó, éneklő, úrvacsorázó, hitét gyakorló egyháztagunk van? Lehet, hogy az így kapott szám kijózanítóan kicsi lesz, de szembe kell néznünk a valósággal. Nemcsak úgy igaz a közmondás, hogy „gyakorlat teszi a mestert”, hanem úgy is, hogy az igazi kegyesség, a gyakorlat tesz valóban tanítvánnyá! Gáncs Péter Az elrejtett Isten Imádkozzunk Krisztus bennünk lakozásáért! A világ erőtlenéit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket." 1Kor 1,27 Aki titeket hallgat, engem hallgat." Lk Jézus megtagadta mennyei jel adását, amikor azt küldetése isteni eredete bizonyítására várták tőle (Mt 21,39-40). Még a kereszten is arra nógatták: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről... akkor majd hiszünk benned.” (Mt 27,39-43). De nem történt meg a bizonyító csoda. Isten valósága oly mélyen el volt rejtve Jézusban, hogy emberek azt nem tudták felszínre hozni, tőle kicsikarni. Isten egészen másként cselekszik, mint ahogyan azt az emberek elvárnák. Az emberek nagy, erős Istent várnak, ö pedig gyenge gyermekként születik erre a világra. Az ember megrendítő tetteket várna Istentől: pusztító vihart, világrengető Ítéletet, ő pedig elrejtőzik Jézus szenvedése és keresztje alá. Isten nem dicsőségben mutatja meg magát, hanem gyalázatvállalás^an. Az ő munkája titkon megy végbe, elrejtet- ten, hatalma bizonyítása nélkül. Ha már igy volt ez az ótestamentumban, még inkább igy van a Názáreti Jézusban. Az ő valóságos isteni fensége még mélyebben el van rejtve. Isten műve megcsúfol minden emberi elképzelést. Jézus „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmessé lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fii 2,6-8). Isten azt akarja, hogy szolgai formában, a kereszt titkában ismerjék fel és fogadják el őt. Mert ő így van közöttünk. Az ember nem látja meg az Isten kínálta segítséget, sőt Istentől való teljes elhagyottságot panaszol akkor, amikor a segítség a legközelebb van. Luther tanítása szerint Isten kinyilatkoztatásában mi egyesegyedül az igére támaszkodhatunk. Mi nem tudnánk elszenvedni Isten valóságos szentségével való találkozást. Ha ő felséges teljességében közelítene hozzánk, földre terítene és megsemmisítene bennünket. Hiszen ő „megemésztő tűz.” Ezért öltötte magára az emberi szót, az írott igét. Pedig ő nagyobb még az ő igéjénél is. Ezért van az, hogy az ige, mely kinyilatkoztatja őt, egyúttal el is rejti. Sokan hisznek a Biblia bizonyságtétele alapján, de még többen támasztják alá tagadásukat a biblia szavaival, történeteivel. Egyeseknek sziklafundamentum, melyre rendíthetetlenül támaszkodnak, másoknak a botránkozás köve, amibe beleütköznek. A Szentírás csak jászolbölcsö, de benne fekszik az üdvöt hozó gyermek. Istent az írás se zárhatta magába, hiszen az ő legfőbb sajátossága a szabadság. Nem szolgáltatta ki magát a nagyoknak és a hatalmasoknak, de ve- lüklétével kitüntette a kicsiket, gyengéket, jelentékteleneket. Jézus ezt az Atya sajátos tetszésének, hálára indító döntésének ismerte „Magasztallak, Atyám, menny és föld Úra, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” (Mt 11,25-26). Elrejtvevár a hívő szikla vára, hol az Úr kél övéi oltalmára, s romba lerontja sátán terveit... hol az Úr sújt a ravasz támadóra, s minden ármányát Ő fordítja jóra: rejtve a vár. (Evangéliumi énekek 96,5) Jézus azért ölti magára az emberi szót, hogy valóban közel férkőzzön a bűnösökhöz; közöttük, bennük lakozhasson. Ő félreérthetetlenül akaija közölni üzenetét a bűnösökkel. Elég itt csak olyan szavaira emlékeznünk: „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyekben, és amit megoldotok a földön, oldva lesz a mennyekben.” (Mt 18,18). Vagy: „Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak.” (Jn 20,23). Ne kelljen kétségben maradnia a földön élő bűnösnek afelől, mit üzen neki Isten. Jeles norvég ébresztő és lelkipásztor mondja el a következő emlékét: Javakorában levő férfi tett előttem bűnvallást. Tisztes életű ember volt, de múltjában egy sötét folt éktelenkedett. Ez égette lelkiismeretét. Gyakran beszélgettünk együtt Isten előtt, és igyekeztem meggyőzni őt Isten bocsánatáról, de éreztem, hogy nem nyert teljes lelki békességet. Egy úrvacsorái istentiszteleten, amelyen én is a hívek soraiban foglaltam helyet, észrevettem az utolsó pad mögött, amint szemeit merőben rám függesztette. Éreztem, hogy beszélni szeretne velem. Behívtam a sekrestyébe. Áldott perceket töltöttünk együtt. Bűnvallást tett, s amilyen együttérzően csak tudtam, mondtam neki: „Teljes meggyőződéssel és bizonyossággal hirdetem, hogy...” félbe szakított: „Ne, ne így, Isten nevében hirdesse...” Abban a percben igazán megaláztattam. Egészen kicsiny lettem. Mit számít az én meggyőződésem ennek az embernek. Mi voltam én az ő számára? De ugyanakkor átéltem, milyen nagy kitüntetést, hatalmat ruházott rám Jézus. Helyettese lettem. Őmaga szólt rajtam keresztül, hogy egy bűnterhelt lélek félreérthetetlenül hallhassa, érthesse és hittel fogadhassa Isten visszavonhatatlan végzését. Azután kezemet fejére téve a Szent- háromság nevében hirdettem Jézus véréért vádló,, undok bűnének a bocsánatát. Utána boldogan vett úrvacsorát. Még ma is él ez az ember, örvendező és szabad, Isten kegyelme 10,16 ragyogó napsugarában. Tudja, hogy ezt elmondom róla. Imatárgyak: Alázatosság Isten kitüntető kegyelme alatt. Hűséges sáfárkodás Jézus ránkbízott igéjével. Boldog bizonyságtétel a nekünk juttatott irgalomért és örömteli megosztása másokkal. Evangélizációk tervezése a gyülekezetben és az ifjúság között. Személyes lelki munka a hitoktatásban, gyer- mekbibliaórákon is. Könyörögjünk a Szentlélek jelenlétéért, az evangélium élő és megelevenítő erejéért. Csepregi Béla Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, amellyel minden hívőt üdvözít, elsősorban zsidót, de görögöt is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: nAz igaz ember pedig hitből fog élni". Róma 1,16-17 A nagytarcsai evangélikus templom szárnyasokéra - Reformáció
