Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-10-29 / 44. szám

Evangélikus Élet 1989. október 29. ÉÉÜ jfts Ä GYERMEKEKNEK Egyháztörténeti arcképcsarnok 35. Kalkuttai Teréz anya A VASÁRNAP IGÉJE Mt 17,24-27 KETTŐS MEGLEPETÉS Ha azt gondoljátok, hogy az angyalok mindig nagy és erős termetűek, elég erősek ahhoz, hogy pl. Jézus sírjáról a követ elhengerítsék és elég hatalma­sok ahhoz, hogy az emberek féljenek a velük váló találkozás­kor, ezért kell mindig mondani- ok „ne féljetek!", akkor csalód­notok kell. Vagy ha azt gondol­játok, hogy az angyalok olyan kicsik és csinosak, mint a ké­peskönyvekben, akkor is. csa­lódnotok kell. Ha azt gondoljá­tok, hogy az angyaloknak szár­nyuk és világító fehér ruhájuk van, akkor is csalódni fogtok, Az angyal, akiről ezen a vasár­napon hallotok, fehér ruhát hord ugyan, de a ruhának kék szegélye van. Ez azt jelenti Indi­ában - ahol ez az angyal él -, hogy a legszegényebbek közé tartozik. Nem is férfi ez az an­gyal, hanem egy asszony. Teréz anyának hívják, mások pedig a „Szegények Angyaláénak. 1910-ben született Skopjé- ben. Most 79 éves. Már egész fiatalon misszionárius akart lenni. Ez azt jelenti: Isten köve­teként olyan emberek közé akart menni, akik soha vagy alig hallottak Jézusról. 19 éve­sen kerül Indiába. Sok éven át egy iskolában tanít, ahova jó­módú családokból származó lányok jártak. Egyik útján azonban találkozik az igazi szegénységgel Kalkuttában. Kalkutta óriási város. Sok benne a gazdagság, de még több a szegénység és nyomor. Sokak otthona szegényes fa­kunyhó, víz és villany nélkül. A város más részein pedig igazi kis sátorvárosok találhatók. Ezek az emberek azonban nem itt kempingeznek! Egyszerűen nincs más lakásuk, csak a sá­tor. Még boldogok, hogy tető van a fejük fölött. Hiszen so­kaknak még ez sincs. Az utcán élnek és alszanak. Ott koldul­nak - munkát ritkán találnak -, ott esznek, alszanak és ott hal­nak meg. Gyermekeik az utcán születnek. Sok közülük egész • kis korában meghal. Gyakran I találnak a szemétben gyerme- I két. Sokszor még élnek. Kidob- 1 ták őket, mert nem tudtak sem- | mit enni adni nekik. . Mindezt és még sok nyomo- . rúságot látott ott Teréz anya. Akkor azt gondolta: Nem tu­dom tovább a jómódú lányokat 1 tanítani. Nem maradok tovább 1 a kolostorban, távol a nyomor- I tói. Nekem úgy kell szeretnem, l ahogy Jézus szeretett. Segíte- 1 nem, ahogy Jézus segített. | Szolgálnom, ahogy Jézus szol- ( gált. így kezdte el a legszegé- . nyebbeket és legnyomorultab- . bakat szeretni, segíteni és ne­kik szolgálni. Ezt teszi még ma is. A segítést a haldoklóknál 1 kezdte. Házat rendezett be ne- 1 kik és az embereket, akik az I utcán, a sátrakban vagy kuny- l hókban haldokoltak, odavitte. 1 „Haláluk óráján egy barát ar- 1 cát kell látniok. Tudniok kell, | hogy vannak emberek, akik | igazán szeretik őket. Legalább . életük utolsó óráiban meg kell tapasztalniok valamit az embe­ri szeretetből és Istenéből." Teréz anya odaült a haldok- 1 lókhoz, fogta a kezüket, beszél- 1 getett velük és imádkozott ér- I tűk. Közel kétezer ember csat- I lakozott Teréz anyához már a I világon és több mint száz ott- 1 honban gondoskodnak a sze- | gény, elhagyott haldoklókról. ( Kórházakat is alapítottak, a . leprásoknak otthonokat hoz­tak létre, szállásról gondos­kodtak a hajléktalanok részére. Segítőit így bátorítja Teréz 1 anya: „Ne csak gondoskodja- • tok a szegényekről. A szíveteket • adjátok nekik!” Munkatársai az I elmúlt hónapokban kezdték el 1 munkájukat hazánkban is. 1 így lett Teréz anya „angyal" | azaz Isten követe. Mellette sok- . sok ember átélte: Isten szíve , értünk dobog. („Der Jugendfreund” nyo­mán) Sárkányné Horváth Erzsébet --------------------------------------1 A templomadót, a kultusz fenntartására szolgáló évi két drachmát minden húsz éven felüli férfinak kellett fizetni. Be­szedése a húsvét előtti hetekben folyt le s mindenki a lakóhe­lyén volt köteles leróni. Jézus tanítványaival éppen hazaérke­zett Kapernaumba. Az adószedő szolga Pétert szólítja meg, vajon fizeti-e mesterük a templomadót? Péter ezt magától értődőnek tartja. Ekkor éri az első meglepetés a Mester részé­ről. „A fiák szabadok” - jelenti ki. A római hatalom vámot az idegentől, adót a leigázott népektől szedett. Ennek megfelelő­en a királyok, családtagjaik és szabad népük fiai mentesek az adótól. Jézus itt sok szó nélkül is arra emlékezteti Pétert, amit a tanítványok nemegyszer megtapasztaltak, hogy ő a Fiú, az Atyának, a mennyei Királynak a fia. őbenne a templomnál is nagyobb van itt (Mt 12,6). Nincs alávetve a törvénynek, sőt ő a törvényhozó: „Én pedig azt mondom néktek ...” (Mt 5 fejezet) Ebbe a szabadságba vonja bele tanítványait is, min­tegy családját, például amikor a gabonaföldeken járván meg­engedi nékik a kalásztépést szombatnapon! (Mt 12,1 kk.) Jézus tehát az ő páratlan fiúi méltóságáról tesz tanúságot. Ez pedig olyan szabadsággal jár együtt, mely megkérdőjelezi a templomadót lerovásának kötelezettségét. Nem oly magától értődő ez az ő esetükben. Pillanatnyi csend. Rögtön rá a második meglepetés éri Pétert. A Mester mégis meg akarja fizetni az adót, mind magáért, mind Péterért, noha üres az erszénye. Bízik, a meny- nyei Atya majd csodásán megsegíti őket. Egy halat fognak horogra s annak a szájából egy státert húzhat ki Péter, ami éppen négy drachmát ér: kettejük adóösszegét. De miért ez a visszakozás? „Hogy meg ne botránkoztassuk őket.” Se a névtelen adóbeszedő szolgát, se a templomi hatóságot. Emlé­kezzünk csak vissza a múlt vasárnap igéjére: Jézus ijesztőn óvja tanítványait a botránkoztatástól vagyis attól, hogy bár­kit Istenben vetett hitében megingassanak. Nos, most ő maga ragyogó példát ad arra, hogy a mi tőle nyert istenfiúi szabad­ságunk nem lehet ragadomány, hanem a szeretet gyakorlására kapott isteni ajándék. Olyan szabadság, amely tekintettel tud lenni a másikra, önként korlátozza önmagát, többet ád mint amit követelnek! Hatalmas meglepetés ez valóban. Szabadság és szeretet összetartozik. Jézus később ezt önfeláldozó halálával bizonyí­totta meg legékesebben. Nem elvették tőle az életet, önként adta azt,.|Odai»^i$$za&a)figzil( ez az apostoli levelekben is. Olúússuk^Gal 5,1}- YfiíSéU-vTi testvéreim, szabadságra vagy­tok elhíva; csakhogy a szabadság'ne legyen alkalom a testnek a bűnre, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.” Vagy olvassuk lPét 2,16. versét. Rettenetes bűne korunk emberének, gyakran nekünk ke­resztyéneknek is, hogy szabadságának, igazságának, tudásá­nak, okosságának tudatában nincs tekintettel a másik ember­re! Megfigyelhetjük ezt az utcán, a boltokban, vitaüléseken vagy akár a templomban. S így veszítjük el egymást. Hermann Bezzel, a neuendeltelsaui diakóniai intézmények valamikori rektora szerint az emberek szívéhez a kulcs sohasem az okos­ságunk, hanem mindig csak a szeretetünk. Ez a szeretet végül is soha nem semmisíti meg az igazság igazságát. Scholz László IMÁDKOZZUNK Uram! Sok a bezárt szív körülöttem. Bezáródtak, mert rosszra rosszat tapasztaltak. Őrzik fájdalmaikat, talán felesleges félelmeiket. Megnyi­tásukhoz add nékem szeretetednek aranykulcsát. „írok nektek, ifjak...” RIPORT JEAN VANIER-VEL Riporter: - 1964-ben, Párizstól mint­egy száz kilométerre, egy kis faluban szokatlan, de jelentéktelennek látszó esemény történt. Egy kanadai szárma­zású fiatalember, Jean Vanier, magá­hoz vett két értelmi fogyatékos, 25 év körüli fiatalembert, hogy megossza ve­lük életét. Szivén találta Lukács^ evan­géliumából Jézus hálaadása: „Áldalak téged. Atyám, mert elrejtetted ezeket a titkaidat a bölcsek és okosak elöl, és a kicsinyeknek jelentetted ki." Azóta kezdeményezése mindenütt visszhangra talált. Az egész világon alakultak közösségek, hogy folytassák, amit elkezdett. Ezek a nemcsak keresz­tyénekből álló csoportok mindenkit befogadnak, mint Noé Bárkája, válo­gatás nélkül. Innen ered a mozgalom neve: „Bárka”. R.: - Kérem, mesélje el Rafael és Philippe történetét! VanierRafael és Philippe két fogya­tékos ember. Agyi károsodás érte őket, amikor fiatalok voltak. Franciaország­ban, egy intézetben találkoztam velük Philippe-et egy egészen különleges be­tegség támadta meg kisgyermek korá­ban. Egyik lába és egyik keze megbénult, és nagyon sokat beszél, állandóan fe­cseg. Rafael szintén beteg volt, ennek következtében viszont nem tud beszélni, és nehézségei vannak a mozgással. Mikor a szülők meghaltak, mindket­tőjüket intézetbe vitték. Egy nagyon rossz, igen szigorú intézetbe, ahol ren­geteg fájdalom érte őket. Nem tisztel­ték az emberi méltóságukat. Nagyon szomorú volt látni, mennyit szenved­nek ott az értelmi fogyatékosok. így kettőjüket meghívtam magamhoz, hogy nálam éljenek. Sikerült kis házat vennem egy faluban, Párizstól északra, a Brüsszel felé vezető út mellett, és el­kezdtük közös életünket. Lassanként felfedeztem a szivükben őrzött fájdal­makat és szenvedéseket, kezdtem felfe­dezni, mire is van szükségük valójában. Mindent együtt csináltunk, együtt et­tünk, dolgoztunk a kertben, együtt harcoltunk és együtt imádkoztunk. Ne­kik köszönhetem, hogy kezdtem meg­érteni a hozzájuk hasonló fogyatékos embereket, felfedeznem az ő világukat. R.: - Mit jelent az ön életében a szeretet, és mit ezeknek az embereknek? Vanier: - Azt kell mondanom hogy Rafael és Philippe tanított1 ttaeg Valójá­ban arra; hogy mi a szerétét: A'Szeretet nem más, mint tenni valamit valakiért. Tehetünk persze olyat is, ami káros, amiről kiderül, hogy a másiknak rossz. De egyszer csak rájöttem, hogy Rafael­nek és Philippe-nek alapvetően ugyan arra van szüksége, mint nekem, mint Önnek, mint mindannyiunknak: vala­ki ébressze rá őket az értékeikre. Ez az igazi szeretet. Valakit szeretni annyi: tudatni vele, hogy ő szép. Valakit sze­retni ánnyi: elhitetni vele, hogy ő fon­tos. Teret engedni neki, hogy kifejez­hesse önmagát, gyakorolhassa önnön értékeit. Tulajdonképpen ez a legfonto­sabb, amire engem Rafael és Philippe tanított. Ez a lényege annak, amit ne­kem a létükkel mondtak, ők nem azt akarják, hogy megfogható legyek, nem azt akarják, hogy profi szakember le­gyek, nem kíváncsiak az eszméimre. Ők a szívemet akaiják, és a szívem meg tudja őket győzni a saját szépségükről, és akkor barátok lehetünk. Úgy gon­dolom, a szellemi hátránnyal induló embereknek nem elsősorban szakérte­lemre van szükségük, bár ez is fontos, hiszen ha beteg vagyok, orvoshoz kell mennem. De a legalapvetőbb, hogy ba­rátaik, új családjuk legyen, közösség­hez tartozzanak, olyan közösséghez, ahol meg tudjuk győzni egymást arról, hogy szépek vagyunk. Meg tudjuk egy­mást győzni arról, hogy jók vagyunk, és amelyben felfedezhetjük közös kül­detésünket. R.: - Hány ilyen közösség van a vilá­gon? Vanier: - A „Bárka” hálózatnak ki­lencven közössége működik a világon. Sok van Kanadában, az Egyesült Álla­mokban, egyre több Közép-Ameriká- ban. Közép-Amerika nyomornegye­deiben, Brazíliában, Sao Paulo-ban. Két közösségünk van Haiti-n, kettő Indiában, ahol muzulmánok, keresz­tyének és hinduk élnek együtt. Van kö­zösségünk szinte valamennyi Nyugat- európai országban, és az egyik leg­újabb a Jordán folyó nyugati partján, ahol palesztinok és muzulmánok élnek együtt. Szóval, összesen 90 közösség van most a világon. R.: - És Magyarországon? Vanier: - Itt még nincs, de remélem, hogy eljön az ideje. Mi nem hozhatjuk létre, ahhoz idegenek vagyunk. Ezt kí­vülről nem lehet megcsinálni. Valaki­nek kell itt lennie, aki eljön hozzánk, és I felfedezi az ő szépségüket, és annak a szépségét, ha velük együtt él, és otthont teremt számukra - akár felnőtteknek, akár gyerekeknek -, ahol ők új csalá­dot találhatnának: helyet a boldogság­hoz, és ahol megtalálhatnák magukat, saját életüket. Ezt én nem hozhatom létre, ezt magyarnak kell megcsinálni. R.: - Természetesen. Mondana vala­mit a szeretetről nekünk, magyarok­nak? Vanier: - Nagyon sok magyar látogat meg mostanában bennünket/Csodála­tos magyar embereket ismertünk meg. A remény megvan arra, hogy itt is lesz közösségünk. Egyelőre Magyarorszá­gon egy más típusú közösség létezik: „Hit és fény” közösségnek hívják. Ez nem ugyanaz, mint a „Bárka”. Egy-egy közösség körülbelül harminc emberből áll, általában szülőkből, fiúkkal: vagy lányokkal. Együtt ünnepelnek és imád­koznak ők is, csak nem élnek együtt. Havonta egyszer-kétszer összejönnek. A cél, a realitás azonban egy és ugyanaz. Nem valakiért tesszük, amit teszünk, hanem velük együtt. Felfedezzük ben­nük az ő hatalmas ajándékait. Kicsit lassabbak talán, kicsit kevesebbre képe­sek, de ők is emberi lény ek, a szeretetigé- nyük pedig jóval nagyobb, mint azoké, akik kifejleszthették az intelligenciáju­kat. Mert talán egyszerűen egyforma a kapacitás, csak a szellemi hátránnyal indulóknál az intelligencia helyén is sze- retetvágy van. Gondolkodási és cselek­vési szférájuk talán korlátolt, viszont I óriási szívük van, és így a szeretet leg- | jobb tanítómesterei a Földön. Magnófelvétel alapján közli Kovács Imre í Amikor a 450 éves évfordulóját ünnepelték a wormsi birodalmi gyűlésnek (1521!) egy külön kiállításon nagyérté­kű ritkaságokat mutattak be. Ez három fa nyomódúc volt, eredetijei annak a biblia-illusztrációknak, melyek Luther Márton első és leghitelesebb biblia-fordítását tárták nyomta­tásban a nagyközönség elé. Rendezője ennek a kiállításnak Lengyelország, Rheinland-Pfalz, Worms és Mainz városai voltak, összefogva a siker érdekében. A kiállítás nagy benyo­mást keltett általában mindenkiben, de főként azokban, akik megértették a 16. század teológiai és művészeti törekvéseit, így az igényes közönség láthatta, élvezhette a kéziratos és nyomtatott Biblia-kiadások között a legszebb, legmüvészibb ábrázolásokat. Bölcs Frigyes szász választófejedelem, 1521 májusának elején dr. Luther Mártont - aki útban volt a wormsi „biro­dalmi gyűlésről Wartburg felé - biztosítás mellett meghívta magához. A Reformátort igen nagyra becsülte és politikai okokból, azaz számítással invitálta meg otthonába. Olyan volt ez a meghívás, hogy visszautasítást nem tűrt meg, mert abban az időben mindent elkövettek, hogy egy kissé lehűtsék a „causa Lutheri” által feltüzesedett népet. Nem is teketóriá­zott Luther és vendéglátójánál azonnal hozzálátott nagy, biblia-fordító munkájához. Ez a rendkívüli jelentőségű mun­ka, mivel sok volt a teológiai és filológiai probléma, több éven át tartott. Még a munkálatok közben a Biblia egyes részei nyomdába kerültek, pl. az „Új testamentum” (Neue Testament, avagy „Septembertestament” 1522-ben. Az „Ó testamentum” (Alte Testament) 1523-ban és 1528-ben Zsoltárok a („Psalter). A legelső teljes Biblia 1534-ben, Wittenberg-ben a kitűnő Hans Luíft-nál került kinyomtatásra. A „Septembertestament” nagyszerű kiadása már tartal­mazott szép illusztrációkat is. Lucas Cranach készítette hoz­zá a fametszeteket, melyek bőségesen tartalmaztak szociál- kritikai ismereteket. Ezért azután az 1525. évi paraszthábo­rúkat követő időkben többé már nem használhatták őket. Bizonyos, hogy ezek a szép metszetek sokkal inkább voltak politikai, mint teológiai tartalommal kivitelezve. Luther intenciói azonban egészen mások voltak. Az ő együttműködése és kiválasztása a képanyagnál eléggé egyér­telmű volt; ha már egy Bibjlia kiadásáról van szó (1534) akkor az legyen teljesen egyértelmű. A Lufft-féle könyv­nyomda korrektora: Christoph Walter a következőkről tu­dósít minket: „A nagyon tisztelt Dr. Martinus Luther, a ILLUSZTRÁCIÓK A LUTHER-BIBLIÁBÓL 1534-ből wittenbergai Bibliához a figurákat ő maga adta vagy részben vázolta is azokat, mert ő a szöveget képekben is vissza akarta adni, ráadásul még értett is a rajzolás tudományához...” Az teljességgel bizonyos, hogy az archeológiái képeknél (Sala­mon temploma) Luther egészen nagy pontossággal hozta össze a szöveget a képekkel. Nagyon fontos, hogy ő nem csupán egy ábrázolást adott, hanem egy pontos teológiai momentum kifejezését, mely a hitvilágot híven ábrázolta. Az összhang tökéletes volt...” 1534-ben, a 117 nyomódúcot, mely a Bibliát volt hivatva illusztrálni, Krakkóban raktározták el, pontosabban csak, 106 darabot, melyek azután igen jó állapotban fenn is ma­radtak. Megtalálhatók voltak mindazok a nyomódúcok, melyek 1534 és 1545 között a Bibliákban felhasználásra kerültek Hans Lufit nyomdájában és melyek mindegyikével Luther teljes egészében egyetértett. Luther halála után (1546) ezt a nyomódúc gyűjteményt eladták Prágában, ahol azután a cseh biblianyomtatásban 1549 és 1557 között ismét felhasz­nálásra kerültek. Prágából a nyomódúcok útja Krakkóba vezetett. Hogy miként? - azt csak gyanítani tudjuk, de bizonyosat nem tudunk. Ebben az időben a reformáció kiterebélyesedett lengyelföldön, de ugyanakkor megerősödött az ellenreformá­ció is,a 16. sz. utolsó éveiben. így azután 1561-ben, 1575-ben és 1577-ben a lutheri teológiától befolyásolt illusztrációkat felhasználták a lengyel-nyelvű katolikus bibliákban is, amit a katolikus teológus: Johann Leopolita sugalmazott. Ez rendkívüli ritkasága a 16. sz. biblia-nyomtatásának világvi­szonylatban. Talán ez a legbiztosabb magyarázata annak, hogy a nyomódúcok miként kerültek és maradtak Krakkó­ban. Ez a szép gyűjtemény egy részét képezi annak a biblia­nyomódúcoknak, melyet az ottani „univerzitás” évszázadok során összegyűjtött. 1849-ben az ottani könyvtáros - Josef Muczowski - lehangoló kis hírt röpített Európa kultúrvilágá- ba: „Történt az, hogy javarésze a különféle szép, régi kiadá­soknak tűzvész martalékává vált a nyomdával együtt...” 1961-ben napvilágot látott egy kiadvány: „Deutsche Bi­belserien in der Holzstocksammlung der Jagellonischen Uni- vesität in Krakaú.” Ez egy rendkívül gondos és tudományos értékű feldolgozás volt, illusztrációkkal együtt, Ewa Chojec- ka tollából, aki munkáját német nyelvre is lefordította. Napjainkban nyitott kérdés egyes művészi alkotások ké­szítőinek a feloldása. Közülük néhány monogrammos - így többször is az MS monogramm! - melyek nem szűnnek meg megmozgatni a művészettörténészek fantáziáját. Leegysze­rűsítve a dolgokat, ezeket a fametszeteket egyszerűen mint: „Lucas-Cranach-iskolát” vélik igaznak. Mindenesetre az 1532 és 1534-es évszám gyakran tűnik fel, de ez csak azt erősíti meg, hogy ezek az évek voltak az illusztrációk tervezé­si évszámai a nevezetes Bibliához. Művészi és kézműipair minősége ezeknek a nyomódúcoknak - melyeket gyertyánfá­ból faragtak - rendkívül magasra értékelhetőek. A motívum megválasztásnál a tradíciókat megőrizték és ezért a rég alkalmazott biblia-illusztrációk alapjait megtar­tották. A már említett megmaradt 106 nyomódúc közül 80 motívum az Ótestamentum illusztrációi és csak 26 dúc tarto­zott az Újtestamentumhoz és a legutolsó - mint számfölötti! - az „Apokalypsis” volt. A négy evangélistát nem ábrázol­ták, de mégis megtudjuk állapítani mindegyikről, hogy me­lyik kép, melyik evangélistához tartozik. Valamennyi alko­tás, akár az Ótestamentum, avagy az Új-testamentum külö­nösen egy víziója az életnek és a halálnak és főleg Krisztus kereszthalálának. Érdekes azonosságot találunk az „égő Babylon és Worms városa között. Úgy néz ki, hogy abban az időben Róma képe halványodni kezd, ezért betölti helyét egy hozzájuk közelebb álló város, és ez nem más mint Worms. Legalább is ezt tudom kiolvasni a „Septembertestament” illusztrációjából. És ez 1534 volt! Ikonográfiái érdekessége áz ennek az ábrá­nak, hogy egyike a három legrégibb ábrázolásának a wormsi dómról. A dolgozat elején említett kiállításon az eredeti fadúcok­kal készített új levonatok szerepeltek, hogy a korabelieket megvédjék egy kiállítás számos káros behatásától. A kivá­lasztás során ügyeltek arra, hogy csak azok a fadúcok szere­peljenek, melyek a legtökéletesebb képet tudják nyújtani még ma is. Azokat, amiket a bizottság fontosnak tartott. Valamennyi nyomódúc eredeti, melyekkel az első soroza­tokat nyomtatták 1534-ben. Ezek az eredeti metszetek kézi­levonatok voltak, amit úgy készítettek, hogy a nyomószínnel a fadúcokat bekenték, majd ruhakefével ütögették a rátett papírt. Kísérletként készítettek úgy is másolatot, hogy kö­zönséges írógéppapírt alkalmaztak, de használtak könyv­nyomtató papírt is. Kitűnő kópiák születtek így is. A kísérle­teket a BASF laboratóriumában készítették, melyek olyan nagyszerűek voltak, hogy a módszert a Mainz-i Gutenberg Múzeum is megvásárolta, más kiállításokhoz alkalmazandó kópiák készítésére... Szepessy Géza ny. muzeológus Az angyal a malomkővel, Babylon bukása, 1561. Sálamon király a trónon. Krakkó, 1561.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents