Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1989-08-13 / 33. szám

r 7 • „Minden gondolatnak és cselekedetnek olyannak kell lennie, mintha e pillanat­ban meghalnál." Kempis Tamás ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP 54. ÉVFOLYAM 33. SZÁM 1989. AUGUSZTUS 13. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 12. VASÁRNAP Elet ÁRA: 8,50 Ft Csak gondolatok A ROMÁNIAI HELYZET ÉS A MENEKÜLTEK ÜGYE AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSA ELŐTT Amikor e sorok napvilágot látnak, gyülekezeteink többsége már lead­ta voksát az országos felügyelői tisztségre jelöltek egyikére. így most már szabad véleményt nyil­vánítani a felügyelői tisztről anél­kül, hogy a szavazás tisztaságát befolyásolnánk. A jelenleg érvényben levő Egyházi Törvények visszafogottan tárgyal­ják az országos felügyelő jogait és kötelességeit. Ez bizonyára abból adódik, hogy jelenlegi törvényeink erőteljesen püspökcentrikusak. Az új egyházi struktúra bizonyára e tekintetben is hoz majd változást. Ezért nem vetődött fel a felügyelői tiszt betöltésénél az, hogy „milyen” országos felügyelőt is kellene vá­lasztanunk. Milyen hatalommal, jogkörrel, szolgálati területtel fogja e magas közegyházi tisztségviselőt az egyház egésze megbízni s mit fog tőle elvárni? Hol fog az országos felügyelő az egyház hatalmi „hie­rarchiájában” elhelyezkedni? Az biztos, hogy nem lesz belőle újra „kegyúr”. De csupán nevét adó „címzetes” tisztségviselő sem. Egyáltalán milyen felügyelőre van szüksége a holnap egyházá­nak? Teológusra, egyházpolitikus­ra, jó szervezőre vagy netán „csak” jó lutheránusra? Mindezek olyan kérdések, amelyekre csak a jövő adhat pontos választ. Egy azonban biztos: egyházunk többé nem en­gedheti meg azt a luxust, hogy az országos felügyelő másodlagos sze­repet töltsön be egyházi életünk­ben. A Krisztusba vetett hit, a gya­korló keresztyén élet elengedhetet­lenül szükségeltetik minden világi tisztségviselőtől. Hiszen elsőrenden az ő szolgálatuk, hitbeli meggyőző­désük és egyházhűségük az a példa, amely az egyházi életünk minden síkján megerősíti a világi elemek Szerepét és szolgálatát. Szabadságom alatt néhány napra kényszerű szobafogságra ítéltet­tem. Ez jó alkalom volt arra, hogy felgyülemlett postámat, az újságo­kat alaposabban olvassam át. így került a kezembe ismét az Evangé­likus Élet július 23-i száma. Ennek egyik cikke különösképpen is meg­ragadott. E cikkben arról ír a szer­ző, hogy mivel a legközelebbi tör­vényalkotó zsinat összehívását csalc 1991-ben tudja elképzelni, s bár e két esztendőt „hosszú idő­szaknak” tekinti a törvény-előké­szítés munkájához, mégis - a szer­ző szerint „sok kérdés megoldása nem várathat” a zsinat alkotta új Egyházi Törvények elkészültéig. Ezért javasolja egy kerekasztalbe- szélgetés-sorozat megindítását. Az elképzelés korszerű. Valóban sok a tisztázatlan és homályos kér­dés mai egyházi életünkben. Létre kellene hozni egy „sokszögasztal” fórumot, ahol indulatok nélkül, az evangélium szellemében lehetne pl. az új egyházi struktúráról, annak részleteiről egymással szót érte­nünk. Természetesen ott kellene a beszélgetést kezdeni, hogy milyen a mai egyházi helyzet s nem ott, hogy kinek van igaza. (Erről is le­het majd szót érteni, de csak ak­kor, ha a kialakítandó körvonalak már annyira élesen tűnnek elő, hogy igazi keresztyén konszenzus­ról lehet beszélni.) Ismétlem, támogatom ezt a „sok­szög beszélgetés-sorozatot”. Csak egytől félek: van-e még elég hit bennünk, hogy meg tudjunk egy­másnak bocsátani, van-e elég egy­házszeretet a szivünkben, hogy ob­jektíve tudjuk keresni az igazságot, s rendelkezünk-e „akkora” luthe­ránus öntudattal, hogy egyházunk jövőjéért, annak egységéért és egyértelmű útkereséséért fel tudjuk adni még a magunk igazát is. Mert egy vég nélküli „ülésnek”, egy eredménytelen monologizálásnak - úgy érzem - nincs itt az ideje. Igen nagy figyelemmel (és köszö­nettel) olvastam lapunkban (1989. július 30.) Sólyom Jenő* cikkét: „Néhány gondolat az evangélikus egyház mai helyzetéről” címmel. Különösképpen is megragadott az a világos s egyértelmű állásfoglalá­sa, amellyel ötvözni tudta a lelki megújulás, az evangélikus identi­tás és az egyházunkért vállalt fele­lősség nagy hármasságát. Aki szí­vén viseli egyházunk kibontakozó jelenét és felelősséget vállal egyhá­zunk jövőjéért, annak szívét öröm­mel töltötte el a cikkíró hitből fa­kadó bizonyságtétele. Én most a kérdés leglényegtele­nebb momentumára utalnék. S ez az egyházi életünkhöz szükséges anyagi feltételek előteremtésének a problematikája. Erről a kérdésről így írt a szerző: „A növekvő fel­adatokkal, a jövő kihívásaival csak akkor tudnak a gyülekezetek, a közegyház szembenézni, ha a hí­vek komolyabb anyagi teherválla­lással is megmutatják, hogy fele­lősséget éreznek az egyházban vég­zett munkáért.” Kétségtelen, hogy az elmúlt eszten­dőkben kétirányú hatás érintette híveink anyagi teherbíró képessé­gét. Egyrészt a korábbinál na­gyobb áldozatot kértek a gyüleke­zetek és kért a közegyház is. Gon­doljunk csak a Lutheránus Nagy­gyűlés anyagi vetületére, vagy az Evangélikus Gimnázium megindu­lásával kapcsolatos anyagi áldo­zatvállalásra. S mindezek „csak” közegyházi igények voltak. Ezen felül jelentkeztek a gyülekezeti „igények” is. Ugyanakkor éppen az elmúlt esz­tendőkben híveink nem kis száza­léka - éppen a nagyon hűséges és nagyon áldozatos gyülekezeti réteg - került a társadalom elszegénye­dett tagjai közé. Hiszen a tsz járu­lékos alacsony nyugdíja (vagy a városi alkalmazottak úgyszintén értékét vesztett nyugdíja) nem teszi lehetővé - még ha szíve szerint ezt meg is tenné hogy egyházunk anyagi tehervállalásában nagyobb részt vállaljon. Ki kell mondanunk, le kell írnunk, hogy komoly anyagi gondok előtt áll egyházunk. Éz a realitás. Saj­nos. Ezt is nyíltan és kendőzetlenül az egyház közvéleménye elé kell tárni. Akkor, amikor több új szol­gálati lehetőség nyílik egyházunk előtt, akkor még fontosabb, hogy e tekintetben is megosszuk a fele­lősséget s „Isten segítségével elő­ször belülről próbáljunk megújulni s így váljunk felelős egyháztagok­ká” - ahogyan azt Sólyom Jenő a cikkében megfogalmazta. Karner Ágoston Sokáig fogjuk még emlegetni mindazt, ami július utolsó szom­batján a Népstadionban történt! Ilyen még nem volt eddig nálunk, mondták a résztvevők, és a rende­zők boldogan nyugtázták a sikert. Hiszen a várt hetvenötezer helyett kilencvenezren jöttek el Billy Gra­ham amerikai evangélizátort hall­gatni. A különböző magyarországi egyházak vezetői, közöttük Paskai bíboros is, jelen voltak és ökume­nikus összefogással történt a nagy esemény előkészítése. Megcáfolta ez az este a kishitűe- ket, a kételkedőket, akik azt gon­dolták, túl nagy fába vágta fejszé­jét az igehirdető, hiszen a Népsta­diont sokszor még világhírű éne­kes-sztároknak vagy a magyar lab­darúgó válogatottnak sem sikerült mindig megtölteni. Bizonyítja az esemény, hógy Magyarországon van érdeklődés, sőt éhség az ige után. Gyülekezetek mozdultak meg szerte az országban, egy-egy falu és város keresztyénéi közelebb kerültek egymáshoz az előkészítés és az utazás során. Micsoda nagy­szerű élmény, amikor ekkora ha­talmas gyülekezet egyszerre énekel és imádkozik!' Szűkebb távlatok­hoz vagy egyenesen kisebbségi Az Egyházak Világtanácsa már az elmúlt nyáron (Hannover, 1988. augusztus) foglalkozott a nemzeti kisebbségek tragikus romániai hely­zetével és az egyházak erre vonatko­zó feladataival. Akkor - heves vita után - az egyházak vezető testületé megbízta dr. Emilio Castro főtitkárt, hogy az EVT tájékozódjék a romá­niai helyzetről és tegyen részletes je­lentést az idei ülésszakon. Castro főtitkár hosszú jelentést ter­jesztett a világ 305 tagegyházát kép­viselő 165 delegátus elé, amely azon­ban nem elégítette ki a delegátusok jelentős részét: nem Ítélte el nyíltan a román kormány ismert intézkedé­seit, és nem javasolt konkrét lépése­ket a világ egyházainak az üldözöt­tek és a menekültek érdekében. Ezért várta feszült izgalommal Moszkvában, az Orosz Ortodox Egyház ezeréves ünnepségei után itt először ülésező Központi Bizottság, az EVT legfőbb testületé, a több mint 600 résztvevő az egész világból, a nemzetközi sajtó és TV-állomások a vitát a „román kérdésrőf. Bár a veze­tőség mindössze félórás vitára adott lehetőséget a főtitkári jelentésről, igen nagy volt az érdeklődés és a feszültség a hatalmas teremben. A főtitkár jelentése után dr. Thomp­son református delegátus (USA) rö­vid határozati javaslatot terjesztett elő, amely szerint „az Egyházak Vi­lágtanácsa azért imádkozik, hogy a reform és a nyitottság szelleme hassa át a román kormányt is, hogy politi­káját lehessen szabadon megvitatni, kérdésessé tenni és szavazni róla”. Az EVT kéri a tagegyházakat, hogy sür­gessék kormányaikat: „tegyék füg­gővé az emberi jogok ügye előrehala­dásától diplomáciai és gazdasági kapcsolataikat Romániával”. Az ezt követő plenáris vitában fel­szólalt Tóth és Nagy püspök (Ma­gyarország), Nifon püspök és Albu Zoltán bukaresti lelkész (Románia), továbbá Pankraty metropolita és Chrysostomos püspök (Bulgária és Görögország). Dr. Tóth Károly református püspök először a vita előzményeiről szólt, elsősorban a romániai falurombolá­si program ügyéről, és ismertette 173 erdélyi menekültnek Castro főtit­kárhoz intézett, segítséget kérő leve­lét. Sajnos, az EVT vezetősége nem osztatta szét a levelet a világ egyházi delegátusai között, kérésük szerint. Dr. Nagy Gyula, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke felszólalásában a következőket mondotta: „Az Egyházak Világta­szórványsorshoz szokott szemek lábadtak könnybe. Szokásos gyakorlatunkat meg­szégyenítő módon törődtek a ren­dezők a mozgássérültekkel, a fo­gyatékosokkal, vakokkal vagy sü­ketnémákkal is. Mennyire közel állt hozzájuk Joni Aereckson Ta- da, az első igehirdető, aki fiatal korától egy baleset következtében kezére-lábára béna lett és tolószék­ben prédikált. El kell azonban mondanom, hogy nemcsak öröm, csalódás is ért a Népstadionban. A nagyszerű szervezést, az előkészítés gondos­ságát, a szinte minden külső, körül­ményre gondolást bántóan felejtet­te a rendezvény végén kialakult zűrzavar. Közben is adódtak for­dítási pontatlanságok, az angol ki­fejezések magyar megfelelőjét és a gondolatok ritmusát nem mindig találta meg a tolmács. Amikor azonban arról volt szó, kik menje­nek közelebb az emelvényhez, bi­zonytalan volt a felszólítás. Még el sem hangzott a mondat vége, már rohantak is sokan. A szűk lelátói kapuknál a kétirányú tülekedés, a gyepen az iratkiosztás körüli huza­vona nem volt méltó a rendezvény céljához, az istentiszteleti hangu­nácsa az elmúlt nyáron, az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatko­zata 40 éves évfordulóján, ünnepé­lyesen felszólította a világ egyházait, hogy „mivel az emberi jogok lénye­ges és elmaradhatatlan részét alkot­ják a világméretű küzdelemnek a bé­ke és igazságosság ügyéért, ezért lé­nyeges részei az egyházak bizony­ságtételének is” (Hannoveri Jegyző­könyv). Most ilyen lényeges embeijogj kér­dés van előttünk: ezúttal nem Dél-- Afrikából vagy Közép-Amerikából, hanem Europa kellős közepéről, Románia és Magyarország között, az erdélyi kisebbségek tragikus kér­désében. A főtitkári jelentés nem kielégítő: általánosságoknál marad; a kikül­dött kéttagú bizottság csak Romá­niában folytatott tárgyalásokat, és csak a megjelölt hivatalos vezetők­kel találkozott. Miért nem hallgatta. meg magyar területjen a menekülte­ket is, akik több felvilágosítást tud­tak volna adni a valóságos helyzet­ről? Vitás ügyekben a legelemibb követelmény az „audiatur et altera pars” elve, mindkét fél meghallgatá­sa. Nem történt meg - és nem a mi hibánkból - a két ország egyházai­nak a tanácskozása sem, bar ezt a tavalyi határozat szükségesnek tar­totta. A főtitkári jelentés legfontosabb hiá­nyosságának azonban azt tartom, hogy csak a „faluszisztematizálási tervről” beszél, elítélés nélkül (héte­zer falu felszámolása). Egyáltalán nem szól azonban a másik, még ve­lathoz. Ráadásul hirtelen eltűnt a kép, zene sem volt, énekre sem hív­ta senki a gyülekezetét, hiányzott a méltó befejezés. Egyesek szerint bombariadó miatt tűnt el az emel­vényről a szónok. Nem hagyhatom szó nélkül a külsőségek mellett a tartalmi kér­déseket sem. Úgy érzem, nekünk magyaroknak a mai időben külö- ' nősen is szükségünk van a krisztusi evangélium közösséget megváltoz­tató, a családot, társadalmat, em­beri közösségeket megjobbító üze­netére a személyes életújító üzenet­tel összefüggésben. Ebből keveset kaptunk. Vártunk volna legalább egy szót a romániai menekültekkel kapcsolatos kérdésekről is. A protestáns igehirdetések bib­liai mélységeket ostromló hagyo­mányait kevéssé tudtuk felfedezni az inkább amerikai stílusjegyeket hordozó rendezvényen,' amilyen még nem volt hazánkban. A nagy érdeklődés arra kötelez, hogy mindnyájunknak, magyarországi keresztyénségünknek meg kell próbálni az Isten Jézus Krisztus­ban megjelent emberszeretete jó hírét naponként megélni és hir­detni magyar népünk között. Harmati Béla szélyesebb hosszú távú tervről, az ún. „homogenizálási programról”, amelynek nyilvánvaló célja egy egy­séges, homogén, román szocialista nemzet kialakítása. Egy ilyen „ho­mogén nemzetben” fokozatosan el­tűnnének a külön szint jelentő nem­zeti kisebbségek, külön anyanyel­vűkkel, különleges nemzetiségi kul­túrájukkal és évszázados tradícióik­kal. Olyan nemzetiségek kincsei, me­lyek ezer éve vagy sok évszázad óta élnek szülőföldjükön, Erdélyben. Ha a román nyilatkozatok szerint „minden a legnagyobb rendben van” és az egész ügy „a magyar na­cionalista propaganda” hírverése, akkor miért menekült csaknem har­mincezer magyar, német, de romá­nok is át á magyar határon, puskalö­vések közt, sokszor életveszélyben, mindenüket otthagyva szülőföldjü­kön? Elképzelhető erről a sok ezer menekültről, akik beszámolóik sze­rint állandó rettegésben, a jövő miat­ti félelemben éltek, hogy ok nélkül kockáztatták a maguk és gyerme­keik életét, indultak a teljes bizony­talanságba? A nemzetközi sajtó Európában tele van a fájdalmas leí­rásokkal: ifcm nekünk kell itt erről beszámolnunk. A magyarországi egyházak - közöt­tük a magyarországi evangélikus egyház is - minden tőlük telhetőt megtesznek, nagy áldozatokat hoz­nak a jelenlegi nehéz magyar gazda­sági helyzetben is a sok ezer mene­kült testi-lelki gondozásáért, befoga­dásáért. Ezt a magyar társadalom messzemenően elismeri és értékeli. Isten iránti hálával állapíthat­juk meg, meqnyi minden újult meg egyházunkban a közelmúlt­ban. Készül Budapesten a Gim­náziumunk, épül a Teológiai Akadémia új épülete, Siófokon új templomot szentelhetünk föl decemberben. Szerte az ország­ban konferenciáznak fiataljaink, új összejöveteli helyeket, köz­pontokat alakítanak ki a régi parókiákból Szilsárkányban és Orosházán. Gyülekezeti és egy­házmegyei csendesnapok, evan- gélizációk rendezvényem vehe­tünk részt. Nagy érdeklődés mu­tatkozik az iskolai hittanbeíra- tások iránt. Az elmúlt évtizedek­ben sérelmeket szenvedett lelké­szeket egyházunk rehabilitálni igyekszik. , A megnyíló új lehetőségek fo­kozott felelősséget rónak az egyes .gyülekezetekre, hiszen nagy lelkészhiánnyal küzd egy­házunk. Az ősszel kezdődő mun­kaév előtt hadd kérjem egyhá­zunk minden gyülekezetét, ve­gyék számba azokat a gyüleke­zeti tagokat, akik segítem tud­De hálásak vagyunk a nemzetközi egyházi szervezetek, sok egyház és sok hívő segítő támogatásáért is Európa számos országából. Amit a magyar nép és a magyar egyházak kivánnak, az a Duna- medencében élő népek békés együtt­működése és a nemzeti-nemzetiségi jogok kölcsönös biztosítása minden dunai országban. A Duna-viclék né­peinek csak együtt van jövőjük; egy­mással szemben csak veszíthetnek. A menekültek ezrei térhessenek visz- sza szülőföldjükre és élhessenek ott szabadon, jogaik biztosításával, Is­ten akarata szerint - ez az, ami az egyedüli igaz megoldás ebben a fáj­dalmas, tragikus közép-európai kér­désben! Kérem a világ egyházainak képvise­lőit, az Egyházak Világtanácsa e leg­magasabb testületé előtt: imádkoz­zanak, emeljenek szót és cselekedje­nek ennek a tragikus, milliók szenve­dését jelentő helyzetnek a megvál­toztatásáért és a sebek begyógyításá- ért!” Nagy püspök felszólalását az Egy­házak Világtanácsa sajtószolgálata kiemelten, részletesen, idézetekkel ismertette, és a holland rádió, televí­zió, valamint több nyugateurópai egyházi újság is interjúkat készített a felszólalásról. A félórás, izgalmas vita sem adott azonban módot arra, hogy a többi világrész jórészt tájékozatlan egyhá- ú képviselői alaposabban megismer­hessék a valóságos helyzetet. Ezért végül a főtitkár jelentését fogadták el többségi szavazással. Ennek a pont­jai is tartalmaznak fontos javaslato­kat: az egyházak kölcsönös meglá­togatását a térségben, találkozást a két ország egyházai között a békés megoldásért, a magyarországi me­nekültek egyházi támogatását Euró­pa részéről és azt, hogy „az egyhá­zak lépjenek föl az emberi jogok ér­vényesítéséért, a bécsi záródoku­mentum határozatai keretében”. Egy későbbi határozat, Európa helyzetéről szólva, felhívja az egyhá­zakat, hogy „érvényesítsék sajátos egyházi felelősségüket és segítési le­hetőségeiket az emberi jogokért álta­lában és különösen is a nemzeti ki­sebbségek jogaiért”. A „román kérdés”, a menekültek ügye és jövője tehát odakerült a világ egyházai napirendjére és változatla­nul ott is marad mint az európai egyházak külön felelőssége a kisebb­ségek Istentől adott jogaiért. (Az EVT moszkvai üléséiről később számolunk be. Szerk.) nak. Csak akkor tudunk tovább lépni, ha együtt és egymásért dolgozva mindenkit mozgósí­tunk a gyülekezetekben. Min­den evangélikus testvér szerete- tére, bizonyságtételére, gyüleke­zeti aktivitására szükségünk van. Szeretnénk gyülekezeti ta­gok részére tanfolyamokat szer-" vezni egyházmegyénként, hogy segítséget kapjunk a hitoktatás­ban. Miért ne segíthetnének pél­dául pedagógiai munkakörben dolgozók ezen a területen? Szórványistentiszteletek elvég­zését presbitereinkre is rá sze­retnénk bízni, hiszen lelkészeink nem jutnak el mindenhova. Több gyülekezeti munkásra, hitoktatóra, ifjúsági munkásra van szükségünk! Kérjük a gyülekezeteket, tá­mogassák egyházunk megújulá­sát, az evangélium hirdetését, a hit- és erkölcstan oktatását! Gyülekezeti munkásokra van szükségünk! A fölmérésről, a számbavételről az egyházme­gyék esperesei gondoskodnak. Dr. Harmati Béla püspök Öröm és csalódás a Népstadionban KÉRŐ SZÓ A GYÜLEKEZETEKHEZ! Dr. Nagy Gyula evangélikus püspök felszólalása a moszkvai ülésen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents