Evangélikus Élet, 1989 (54. évfolyam, 1-53. szám)
1989-01-22 / 4. szám
Evangélikus Élet 1989. január 22. GYERMEKEKNEK Osszeteszem két kezemet -10. Hol van az a belső szoba? Keresztyén szülők, ha igazán felelősséget éreznek gyermekeik hitbeli neveléséért, az imádkozásra is megtanítják őket. Bizonyára napi szokássá, gyakorlattá vált mindnyájatoknál-szüléitek, nagyszüleitek jó példája nyomán - az esti, reggeli, illetve az étkezések előtt és után mondott imádság. Istennel azonban akkor kerülünk igazán bizalmas viszonyba, amikor saját szavainkkal is imádkozunk. Az ilyen imádsághoz különösen is kell a csend, a nyugalom, a belső összeszedettség. Úgy gondolom, sokaknak van közületek otthon külön szobája, vagy legalább egy elkülönített kis sarok, ami csak az övé. Itt vannak kedves játékaitok, könyveitek, itt szabad szöget beverni a falba vagy szekrénybe, itt szabad képeket, rajzokat elhelyezni kedvetek szerint. Ez a ti birodalmatok, ahol talán egy kicsit nagyobb rendetlenség is megengedett. Ide lehet visszavonulni, ha bánat vagy sérelem ér, és talán a kedvenc babának, autónak „mondjátok" el legféltettebb titkaitokat is. De jó egy ilyen csendes szoba vagy sarok másra is: lehet a helye találkozásodnak Istennel. Vele, mint egy igazán jó baráttal itt a szobádban beszélgethetsz, elmondhatod a magad gyermekimádságait. Talán barátod, esetleg még a szüleid előtt is becsukod szobád ajtaját, ha igazán egyedül akarsz lenni, de arra kérlek, Isten előtt sohase zárd be imádkozó szíved ajtaját, sőt, tárd ki egészen, engedj szabad folyást érzéseidnek, gondolataidnak, és mondj el Neki nrtindig mindent őszintén! örömödet, bánatodat, gondodat és kérdéseidet. Előbb vagy utóbb jön felelet. Akinek igazán jó és bensőséges a kapcsolata Istennel, az az emberektől sincs távol. „Imádkozzatok egymásért" Jakab 5,16) - olvassuk a Bibliában, te is könyöröghetsz a beteg nagymamáért, osztálytársad igaz barátságáért, meghitt családi együttlétekért, napsütésért és még sokminden másért. De sohase azt akard kicsikarni Istentől, hogy a 2 x 2 = 5 legyen, hanem, hogy valóban érvényesüljön a 2 x 2 = 4 törvénye! Az ilyen csendben lehet igazán beszélgetni Istennel. Milyen jó annak a gyermeknek, akinek a szívében van ilyen belső szoba, de a kulcsát nem ő őrzi, hanem átadja Istennek. Bármikor jöhet hozzád, kopogás nélkül is beléphet a szobádba, te mindig örömmel fogadod, nálad ö mindig kedves vendég lesz. Ha az ö kezében tudod az életedet, akkor jó helyen van, mert: „Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (János 16,23) Indítson Isten téged sokszor ilyen, a szíved mélyéről jövő őszinte imára! A jutalmad nem marad el! „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtaját bezárva imádkozzál. Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Máté 6,6) Milyen jó lenne, ha minél többször éreznéd a szükségét ezeknek a csendes visszavonulásoknak szobádba és gyermekszíved minden őszinteségével tudnál mind gyakrabban beszélgetni Isteneddel. Osváthné Sólyom Anikó r A VASÁRNAP IGÉJE Mt 13,44-46 MINDENT VAGY SEMMIT! Szerencsejátékok rabjai valahányszor asztalhoz ülnek, az a szándék vagy vágy vezérli őket: mindent vagy semmit. Vállalkozók fantáziát látva egy üzletben, határt nem ismerve licitálnak, hazárdtroznak: mindent vagy semmit. Az élet sok területén kísért ez a gondolat. E jézusi példázatot hallva sok szív retten meg attól: mindenemet oda kell adnom? Ilyen drága lenne az Isten országa? A rémület addig tart, míg nem tisztázzuk, mit is jelent a minden. Egyeseknek a minden tényleg mindent jelent. Feladását hitnek, józanságnak, tisztességnek, becsületnek, emberségnek. A mindenért sokan ölni is képesek. A mindenért emberek az eszüket vesztik. De tényleg ez lenne a minden? A pénz, a rang, a cím, a titulus? A testi vágyak, az anyagi lehetőségek legteljesebb mértékben való kiaknázása, a „Carpe diem” - azaz szakítsd le a napot, a nap gyümölcsét - római antik gondolkodás követése? A Szentlélek megtanít minket arra, hogy különbséget tudjunk tenni aközött, hogy mi az ami arany, ezüst, drágakő és mi az ami a fa, széna, szalma. (lKor 3.12) Mi az igazi kincs, a példázat szavaival élve: gyöngy? A válasz túl egyszerűnek tűnik: Isten országa. Csakhogy e fogalom sokkal titokzatosabb annál mint amennyi ismeretünk van e kérdésben. Pál, aki kijelentések birtokosa és Jézus Krisztus elhívotta volt, ilyen alázattal vall: „Amit szem nem látott, fiit nem hallott, és ember szive meg sem sejtett". Sok ember azért azt hiszi, hogy Isten országáért az Isten valami egészen különleges lemondást, aszketizmust igényel tőlünk. Szó sincs róla! Isten-országa teljes életet, jézusi életet igényel tőlünk. Azt, hogy ő legyen a legdrágább! Gyönyörűen és megra- gadóan fejezi ki ezt énekeskönyvünk 371. éneke: „Téged imádlak. Téged kívánlak, Örömöm, lelkem csillaga”. őáltala, őreá nézve és őbenne vagyunk az Isten országának tagjai, ő a mi igazi gazdagságunk, keresztáldozatában és feltámadásában van életünk és üdvösségünk. , Jézus Krisztusban mienk az Isten irgalmasságának a teljes gazdagsága. Ahogy egy ékszerész nézegeti, méregeti a kincseit és gyönyörködik azokban, úgy az igazán hivő keresztyén ember is a bőség zavarával küszködik. Egyszer nem győz hálát adni a bűnbocsánat öröméért, máskor az Istentől nyert békességért. Egyszer nem győz örülni az Isten szeretetének, máskor annak az erőnek, amely késszé és elég erőssé teszi ahhoz, hogy az élet nehéz ügyeiben és határeseteiben a szeretet és a reménység embere legyen. Az Isten ajándékai nemcsak túláradóak, de kimerithetetlenek is. Erőt és hitet adnak nemcsak bizonyos dolgok elhordozására, de ahhoz is, hogy megmozduljunk az Isten kicsinyei ügyében. Az Istentől kapott és megtalált kincsek közül egyszer az egyik, máskor a másik ragyog fényesebben, mindig az, aminek híjával vagyunk, mindig az, amire a legnagyobb szükségünk van. Luther a maga korában azzal küzdött; hogyan találja meg az irgalmas Istent. Nem ismert lehetetlent. Böjtöléssel, virrasztással, imádsággal, az frás tanulmányozásával mindent meg is tett ezért. Jézus Krisztusban kapott minden gyötrő kérdésére feleletet. Korunk nagy kérdése ezzel szemben, pontosabban párhuzamosan: hogyan találok irgalmas felebarátra? Az élet könyörtelen, újtestamentumi szóval élve: a napok gonoszak. Mi ezt a bőrünkön tapasztaljuk. Soha ekkora szomjúság nem volt a szeretetteljes szóra és magatartásra, szolidaritásvállalásra mint napjainkban. Ma nemcsak egyes emberek, de társadalmi rétegek is átélik a kiszolgáltatottság nyomorult érzését. Isten országa örömében fürdőzni és gyönyörködni nem lehet úgy, hogy nem gondolunk a mai „Lázárokra”. A létminimumon vagy az alatt élőkre, az élet mindennapos gondjaival hadakozó testvéreinkre. Nekik nem elég a hirdetett evangélium, nekik a szeretet irgalmas jelei és cselekedetei kellenek. Szép dolog a részvét, de még nagyobb az, ha földi kincseinkből osztva tudunk testvérekké és felebarátokká lenni a mennyei kincs reményében. Azt szoktuk mondani, hogy nincs az a pénz, ami el ne fogyna, nincs az a kincs, ami örökre kitartana. Ez így igaz. Isten kegyelmes szeretetének a tárháza, gazdagsága azonban mindenre elég. Arra is, hogy szívünk igazi hálára ébredjen az Isten iránt, és arra is, hogy észrevegye az élet számkivetettjeit. Az igazi kincs akkor érték, ha nemcsak egy ember örömét, boldogságát és gyönyörűségét szolgálja, hanem „közkinccsé tétetik”. Tegyük közkinccsé mi is azt, amit ajándékba kaptunk, érdemtelenül: az Isten szeretetét Jézus Krisztusban. Ámen. Szalay Tamás IMÁDKOZZUNK Úristen! Tóled kapunk szüntelen minden jót bőséggel. Te őrzői meg minden gonosztól naponként kegyelmesen. Add nekünk Szentlelkedet, hogy higyjük: először keressük országodat és annak igazságát, és minden más ráadásként adatik nékünk. Ámen „írok nektek, ifjak... jj CSENDESNAP A ZAJOS FŐVÁROSBAN Igazán örvendetes, hogy egyházunkban mind több alkalommal és helyszínen rendeznek ifjúsági csendesnapokat. A hitépítés alkalmai ezek, amellett a közösség, az egy- másratalálás lehetőségei. Segítenek abban, hogy nagyobb szabású, egyszerre több ifjúság képviselőit is megmozgató rendezvényeket ne csak a nyári táborok és konferenciák jelentsenek. A kisebb ifjúsági körök azért értékelhetik különösen is e csendesnapokat, mert ilyenkor átélhetik, hogy mit jelent szélesebb közösségbe tartozni. Ki-ki vegyen magához egy kavicsot Budapesten az elmúlt években már több csendesnap lezajlott: egyszer egykét gyülekezet részvételével, másszor egyházkerületi méretekben. Árra azonban most volt először példa, hogy valamennyi fővárosi ifjúsági kör meghívót kapott - de csak ők, vagyis a szervezők ezúttal szándékosan lemondtak a hagyományosan jó ifjúsági munkát felmutató egyházmegyék - pl. Fejér-Ko- márom vagy Pest megye - részvételéről. Látnunk kellett, mire vagyunk önerőből, „vendégjátékosok" nélkül képesek. Hiszen a budapesti ifjúságnak egyszerre jelent előnyt és hátrányt a főváros: a nagyobb mozgékonyság A délelőtti előadást dr. Frenkl Róbert, a Déli Egyházkerület felügyelője tartotta, a tőle megszokott szívvel és szellemességgel. Mit várok egyházam-, tál? -, fogalmazták meg előre a címét a szervezők. A várakozással talán ellentétben nem az egyházvezető, hanem a mélyhitű egyháztag beszélt belőle. Végülis éppen ez tette szavait hitelessé, hiszen nem kívülről, nem „felülnézet- ből” beszélt várakozásairól, hanem valamennyiünk perspektívájából. Reménység szerint válaszában sok jelenlevő natal is osztozhatott: közösséget, hitet, eligazítást, szolgálatot vár az egyháztól. egyfelől, de a sok elszívó tényező másfelől. A józsefvárosi gyülekezet Üllői úti temploma sok közegyházi gyűlésnek adott otthont. Azok gyakori komorsága után ezen a novemberi szombaton igazán jó volt vidám gyerekhangokat és gitárszót hallani a méltóságteljes falak között. Már a gyülekezéskor sokan régi ismerősként köszöntötték egymást - de talán nem Budapesten találkozott korábban a két fiatal, hanem például Gyenesdiáson. A bemelegítő éneklés után Bízik László pestújhelyi lelkész tartotta a nyitó áhítatot: Luther- kabátia fölött súlyos hátizsákot viselt, tele súlyos kövekkel. Az élet gondjaira utalt az ószövetségi próféták szemléletes előadásmódját idéző prédikációjában. A köveket kiborította az oltártérbe, majd biztatta a jelenlevőket: ki-ki vegyen magához egy kavicsot, s írja rá emlékeztetőül Gál 6,2-t: Egymás terhét hordozzátok. Ezután ki-ki kicserélte valakivel az ő terhét jelképező kavicsot. A délutáni előadást dr. Cserháti Pé- I tér orvos, a MEVISZ egyik szervezője T tartotta: ő a „Mivel tud az ifjúság szolgálni az egyháznak?" kérdésre válaszolt. Leszögezte, hogy az ifjúság célja az egyház élete egészének megelevení- tése, a hátrányos helyzetűek segítése, felelősség a következő nemzedékekért. Célul kell kitűzni, hogy ne a körülmények (pl. nevelőotthon, szegénység stb.), hanem a képességek határozzák meg az emberek életpályáját. Mindkét előadást csoportmegbeszélés követte, ahol a felvetett gondolatok továbbgyűrűzhettek. Ebédről a vendéglátó gyülekezet tagjai gondoskodtak, akik mindvégig nagy szeretettel készítették elő ezt az együttlétet. A befejező úrvacsorái istentiszteleten a helyi gyülekezet lelkésze, Kertész Géza hirdette az igét. Mindannyiunk reménysége, hogy ilyen csendesnapokra a jövő- I ben is minél gyakrabban sor kerül majd. Többet kell tudnunk egymásról, budapesti evangélikus fiatalok! Fabiny Tamás Volt népfőiskolák életének és szolgálatának emlékkiálítása Egy megújuló' szolgálati ág . _________“______________, Rés zlet a népfőiskolái kiállításról Fotó. Szamai A volt magyarországi népfőiskolák életének, szolgálatának kamarakiállítás jellegű keresztmetszete fogadja a látogatót a múlt év december I2-én megnyitott emlékkiállításon a Ráday Kollégiumban. A kiállítás előkészítésében egyházunk részéről Veöreös Imre szerkesztő vett részt. Eddig a volt népfőiskolák emlékét, szolgálatuk áldásait a közérdeklődés és közmegbecsülés méltatlan csendjében csak az otthont adó gyülekezetek, s a volt résztvevők őrizték. E kiállítással, s a megnyitó tudományos konferenciájával az egyházak és a társadalom figyelmét olyan, 1948-ban adminisztratív módon megszüntetett egyházi szolgálati ágra hívják fel, mely a 30-as, 40-es nehéz években falusi magyar népünk későbbi fel- emelkedését sokban megalapozta. Ahogy Tóth Károly református püspök a bevezetésében, Benda Kálmán igazgató és Kovács Bálint lelkész az előadásában elmondotta, a két Világháború között a magyar egyházak egyik legprogresszívabb társadalmi szolgálatát láthatjuk e mozgalomban, melynek tartalmi tanulságaira, hagyományaira nem csak emlékeznünk kell a tisztelet okán, hs*iem ázt újra élesztve folytatni is, mert ez társadalmi igény, aktuális szükséglet. A népfőiskolák célja a falusi ifjúság olyan tanítása, nevelése volt, mely az önálló életre, felnőtt gondolkodásra igyekezett formálni tanfolyamszerűén, tábor jelleggel. Három döntő vetületet foglalt ma- < gába. Elsőnek az emberi és falusi élet alapismereteit: a kertgazdálkodás, földművelés, állattenyésztés, a gazdaságszervezés, a ház körül adódó vas-, asztalos-, kőművesmunkák alapismereteinek, szerszámhasználatnak tanítását; lányoknál a háztartásvezetés tudományát. Ugyanakkor döntő volt a kulturális aspektus is szervezve beszélgetéseket, találkozókat Jriemel- kedö írókkal, költőkkel, mint amilyen Móricz Zsigmond, Németh László és sokan mások voltak, olvasásra, irodatomszeretetre, aktuális politikai kérdésekben véleményformálásra, s ezzel közéleti- ségre mozgósítva. Mindemellett határozott karakterű volt a felekezeti jellegnek megfelelő hitre, erkölcsi tartásra, egyházhűségre, s a közösségi életre nevelés is lelkészek, önkéntes munkások segítségével. Mindez ma, e szétszaggatott, szétesett nevelési helyzetben újra égető szükséglete népünk ifjúságának, hazánk gazdasági, emberi jövőépítésének, s épp abban a komplexitásban, melyet a volt népfőiskolák reprezentálnak. - Ezért is indították el az egyházak újra a Hazafias Népfronttal összefogva e mozgalmat 1982-83-ban, mint ahogy erről Tóth János, a Magyar Népfőiskolái Társaság titkára beszámolt. Különböző gyülekezetekben szerte az országban ma már 60-70 ilyen tanfolyam működik a régi hagyományok kincseit örökítve tovább, s magába ölelve az erdélyi menekültek körét is. „A gazda szemével kell néznünk dolgainkat, s mindezt együtt, egymásért, népünkért vállalt felelősséggel, és ökumenikus, testvéri ösz- szefogással a felekezetek között" - mondotta zárszavában Harmati Béla püspök. - Egyházunkban is megújuló szolgálati ágként a népfőiskolái mozgalom múltja és jelene valóban így építheti igazán mindannyiunk szebb jövőjét. Lapunk karácsonyi számában olvashattunk a nagytarcsai népfőiskola megalakulásának ötvenéves jubileumi ünnepségéről. Ennek keretében időszaki kiállítás nyílt a falumúzeumban a népfőiskola dokumentumaiból. De maga a falumúzeum épülete is része a drága népfőiskolái örökségnek, hiszen a Tessedik Sámuel Népfőiskola részeként épült SztehP lo Gábor szervezésében 1939-ben, éppen ötven esztendeje az egykori csokoládégyáros Stühmer Frigyes 4000 pengős adományából. A népfőiskola szolgálatának megszűnése után 1960-tól újra a közművelődés szolgálatába került az épület: augusztus 28-án megnyílt az első kiállítás és ezzel megszületett a nagytarcsai falumúzeum. Nem túlzás azt mondani, hogy szinte az utolsó pillanatban jött létre ez az értékmentő és érték- megőrző intézmény, hiszen a rohamosan fejlődő, építkező faluban sok régi érték veszendőbe ment volna, ha a Molnár tanítóházaspár szívós munkával, nagy-nagy ügyszeretettel és szakértelemmel 1959 őszétől kezdve nem fog bele a gyűjtőmunkába. így azonban a „24.” órában a falu lakosságának komoly segítségével értékes anyag gyűlt össze, ami ízlésesen berendezett állandó kiállításon megteke- inthető. A falumúzeum néprajzi, népművészeti, helytörténeti kincsei komolyan segítik és gazdagítják a szomszédos általános iskola oktatási munkáját. S ugyanakkor a falu elsőszámú látnivalójává is vált ez az épület, melyet büszkén mutatunk meg hazai és külföldi vendégeinknek, akiknek elismerését számos bejegyzés bizonyítja a vendégkönyvben. A Molnár házaspár immár nyugdíjasán, de fáradhatatlan lelkesedéssel végzi tovább értékmentő munkáját, melynek újabb értékes gyümölcse lesz a Népfőiskola történetét feldolgozó könyvük. Ennek megjelenéséről és megrendeléséről időben tájékoztatjuk Olvasóinkat. Gáncs Péter
