Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-13 / 46. szám

Evangélikus Élet 1988. november 13 I GYERMEKEKNEK ' Osszeteszem két kezemet 2. Az imádkozó Mózes Mi jut eszetekbe Mózes nevéről? Talán a mózeskosár, amibe kisko­rába rejtették. Vagy ha már otthon, esetleg a hittanórán hallottatok róla, akkor látjátok magatok elótt a bátor férfit, aki nem fél a hatal­mas fáraótól, aki kivezeti a zsidó népet Egyiptomból és sok küzdel­men, megpróbáltatáson keresztül viszi, vezeti őket az új hazáig, Ká­naánig. Talán a nagyobbak azt is tudják már, hogy ő kapta Istentől a Tízparancsolatot, a Törvényt. Vajon mi volt az ő sikerének, bátor­ságának, erejének titka? Egyszerű a megoldás: imádkozott. Állan­dóan szoros kapcsolatban állt Is­tennel. Ne/n a saját elképzelései után ment, hanem az Úristenre fi­gyelt, tőle kapott belső tartást és erőt. Az imádság mint biztosító kö­tél megtartotta őt és a rábízottakat a bajban, nehéz helyzetekben is. Láttam egy képet az imádkozó Mózesről. A domb tetején ült egy kövön és zsidó szokás szerint két karját az ég felé emelve tartotta. Arca meggyö­tört volt, látszott rajta a belső küzdelem és el­szántság. Mel­lette két férfi állt. Valószínű már régebbóta könyöröghetett Mózes ebben a tartásban, mert \karja erőtlen volt és ha a két segítője nem fogta volna már nem bírta volna\ tovább. De így\ együtt mindhármukat átjárta a fe­szültség és egy­mást erősítve kiáltottak Istenhez kitartóan segíT] ségért. A kép másik fele a völgyben dúló csatát mutatta. Jól kivehető volt a két tábor. Vajon ki fog győz­ni? A lehanyatló nap bearanyozta a három imádkozó alakot a domb­tetőn. Mit gondoltok, van-e összefüg­gés az imádkozók és a harcolók között? Mi történhetett a küzde­lem előtt és hogyan ért az véget? Mózes úton volt népével Kánaán felé. A pusztában sokat nélkülöz­tek, de Isten megsegítette őket. Most azonban a puszta lakói, Amálek népe támadta meg őket. Ezek a sivatagi harcban járatos emberek biztosra vették, hogy az asszonyokkal, gyermekekkel las­san haladó karavánt könnyűszer­rel zsákmányul ejtik. Életre-halálra szólt á küzdelem! Mózes is tudta ezt és nem’bízta a végeredményt csupán saját erejükre. Amíg a har­cosok a völgyben verekedtek, ő fent a hegyén Istennel vívta a csa­tát. Felemelt kezekkel könyörgött, hogy az úristen adjon győzelmet népének. Igen ám, de közben elfá­radt a karja és leengedte. A leha­nyatló kezekkel azonban mintha a lent küzdő csapat is elveszítette volna a lendületét és már-már úgy tűnt győz az ellenség! Tovább kell folytatni az imádkozást! Kitartóan kérni Istent. Mózes segítői már ki is találtak valamit. Leültették őt egy kőre és két oldalról tartották a fel­emelt karokat. Most már mind a hárman kiáltot­tak Istenhez teljes szívükből a szabadítá- sért. (gy . érte őket az este. Ekkorra lent a völgyben már befejeződött a küzdelem. A rablósereg meghátrált, majd futni kényszerült. Pedig már • olyan biztosák voltak a győze­lemben! Az imádság ereje győzött. A csa­ta kimenetele a hegyen dőlt el. A nép vonulhatott tovább az (gé­ret földje felé. Gondoltatok-e már arra, hogy miért imádkozunk együtt a temp­lomban meg a gyermekbibliakö­rön? Jézus megígérte, hogyha kö­zöset! kérjük őt, meghallgatja imádságunkat. (Máté 18,19) Mó­zes alakja példa nekünk a közös imádságra is. Életének titka az imádság volt. Brebovszky Éva A VASÁRNAP IGÉJE Jn 11,33-45 FELTÁMADÁS Fiatalok számoltak be mostanában történelem órájukról, mert azt tanulták, hogy nincs örök élet. Az ősemberek a halottakat megkötözték, hogyha feltámadnának, akkor ne tudjanak elmenni. Az óegyiptomiak pedig a piramisokba ételt s italt helyeztek el a halottak számára, nehogy az örökkévaló­ságban éhezzenek vagy szomjazzanak. Az élet-halál kérdése biztosan foglalkoztatta a történelem előtti korok emberét, de ezen a kérdésen a mai ember sem teheti túl magát. Mosolyoghatunk a régi emberek örökkéva­lóság vágyán, viszont elszomorodhatunk, Ka a mai ember életében látjuk az örök élet reménységének hiányát és követ­kezményeit. Gondolhatunk pl. arra, hogy a halált nemcsak a földi élet végén, hanem már a földi élet megkezdése előtt is természetesnek veszik s ezt a tendenciát az új abortusk törvény csak erősíti. Ahogy szívünkből kihull a feltámadás és az örök élet remény­sége; észrevétlenül úgy halványul el a földi élet értelme, értéke és jelentősége. Az igében szereplők ismernek valakit, aki az élet-halál kibé­kíthetetlen ellentétében is tud életet adni, s ez nem más, mint Jézus, akit vártak - s nemcsak ide, hanem mindenüvé, ahol betegek, megterheltek, kétségbeesettek és elrontott életű em­berek szenvedtek és szenvednek. Jézus által lehet életünk „itt és most” a földön ideig-óráig s a feltámadásunk után az örökkévalóságban. A kettő összetar­tozik (Jn 5,19-24). Nem véletlenül nevezi tehát L. Tolsztoj világhírű művében a Jézus akaratának engedelmeskedő em­ber megváltozott életét magát is feltámadásnak. Jézus az életet akarja, az életet munkálja, az'életet óvja, mert ez szolgálja Isten dicsőségét. Hiszen Isten az élők Istene (Lk 20,38). Csak az, aki él, az magasztalja Istent (Ézs 38,18-19). Jézus háborog lelkében, mert a gonosz pusztítja az életet (Jn 8,44). Ezért fakad könnyekre, ezért megy a sírhoz - az Atyá­tól kapott feladata, hogy legyőzze az életet pusztító hatalmat. Lázár feltámadása ennek a jele. Bár gyógyító csoda is, mert Lázár a halálból feltámadva folytathatta földi életét. Azután Lázár élete valamikor befejeződött itt a földön. Az ige szerint voltak, akik Jézustól a múlandóság megszüntetését ebben a földi életben várták (7.vj. Ezért lehet mind a mai-napig- vitatkozni - a feltámadáson és az örök életen. Nekem egyszer azt a „bölcs” érvet hozták fel tagadásul, hogyha mindenki feltámadna, akkor hogy fémének el az emberek a földön (2Pt 3,13-Jel 21,l->Ézs 65,17.66,22). Hogy Lázárt sikerült-e a főpapoknak megölni (Jn 12,10), nem tudjuk, azt azonban igen, hogy Jézust keresztre feszítet­ték és meghalt I de feltámadott! Ez már nem csupán jel, hanem az emberi életet pusztító hatalom feletti győzelem. Jézusnak ez a győzelme éltethet mindnyájunkat. Ezért fontos kérdés: hiszel-é őbenne?! Rözse István IMÁDKOZZUNK Köszönjük Atyánk Jézus Krisztus által az életet, az új és örök életet s add, hogy valósággá legyen számunkra. Ámen „írok nektek, ifjak... AMI FÓTON A ZENE ÉS ÉNEK MELLETT TÖRTÉNIK Amikor Fót nevét emlegetjük, nekünk evangélikusoknak azonnal a kán­torképzés jut eszünkbe, hiszen a Mandák Otthon falai között működik egyházunk Kántorképző Szolgálata. Sok evangélikus fiatal járt már e falak között, most ök mondják el társaiknak, mi történik e falak között? Beszélgetőtársaim a követke­zők: Fejes Szabolcs (Bpest-Fasor), Fischl Vilmos (Aszód), Mrkva Er­zsébet (Hévízgyörk), Opauszki Mónika (Kaskantyú) és Zeman Szilvia (Csömör). Az augusztusi kánikulában beszélgetünk arról, hogy a szorosan vett zenetanuló- són kívül még mivel foglalkoznak a fiatalok. Most éppen hittanóráról jöt­tünk - mondja Szabolcs. Heten­ként más témával foglalkozunk. Volt már bibliaismeret, a teljes Bibliát végigtanulmányoztuk, fog­lalkoztunk egyháztörténettel és most az istentisztelet rendjének ki­alakulásával és a jelenleg használa­tos rendekkel foglalkozunk. Reggel és este igehirdetést hall­gatunk. A reggeli alkalmak beszél­getősek, este inkább evangelizáció vah. Erzsi arról számol be, hogy az lPéter-levél alapján folynak ezek az igehirdetési szolgálatok. Sza­bolcs szerint jó az, hogy reggelen­ként és esténként a szobatársakkal közösen olvassák ezeket a levélré­szeket és maguk is tartanak imád- ságos áhítatot szobánként. Általá­ban az idén a lelki háttér jobb, mint a korábbi években volt. Ez a tanfolyam a legjobb az eddigiek közül. A társaság is jó. És jó, hogy van egy állandóan közöttünk lakó lelkész, akivel szabadidőnkben be­szélgethetünk, ő maga is keres ben­nünket, így komoly útmutatásokat kapunk tőle. Mónika a szolfézsórákat említi, ahol csoportokba osztva, nehézsé­gi fokok szerint az elmélettel foglalkoznak, összhangzattannal, hármashangzatok fűzésével, szol- mizálással. Vilmos arról számol be, hogy énektanulás is folyik. Az énekeskönyv dallamait öt csoport­ba osztották, évenként tanulnak egy-egy csoportot s így öt év .alatt valamennyi dallamot megismerik az itt végző kántorok. Az idén különösen hangsúlyosak a karének órák. Igen, - szól közbe Szilvi - rádiófelvételre készülünk. Mondjatok többet erről. - Több­szólamú karénekkel is készülünk, hogy a rádiós istentiszteleti félórá­kon azok majd elhangozzanak. Szerdán lesz a felvétel, reméljük, jól fog sikerülni. (Azóta már meg­tudtuk, hogy szépen énekeltek és hamarosan eljön az idő, amikor majd az evangélikus félórák előtt a bemondó ezt fogja mondani : éne­kel a Fóti Kántorképző Énekka­ra...) De hangszalagra énekeljük az énekverses liturgiákat is, a pá­ratlanokat egytől kilencig, hogy ezzel is segítsük- a félórák ének­anyagát színesíteni. Sőt, nemcsak az énekeket fogjuk adni, de együtt mondjuk majd, az Apostoli Hitval­lást is, hogy aki hallgatja, velünk mondhassa ezt is. 1 Szeretitek-e a liturgiát? Nem idegen ? Azt szokták mondani, hogy a fiatalok általában nem kedvelik.- Mi megtanultuk, mi a liturgia. - mondják együtt. Amit az ember megtanul, amit megmagyaráznak, az nem idegen többé és akkor szí­vesen énekli, cselekszi az ember. Fiatalok vagyunk, kell, hogy „rá­kapjunk” a liturgiára, - mondja Vilmos és kell, hogy előkészítsen minket az igehirdetésre és tanítson együtt imádkozásra. / Igen, - jó, hogy a jövendő kántoj rok így találkoznak az istentiszteiét részeivel és egészével és remélhető, hogy majd szolgálatuk során ilyen lelkesen fogják tanítani, magyaráz­ni, amilyen lelkesen most énekelni tanulják. ■ Utolsó kérdésem: mit mondotok . jj el még szívesen e riportot olvasó társaitoknak Fóiról? Hát azt, hogy itt nagyon jó barátságok szület­nek. Szabolcsnak vannak már ré­gebbi kapcsolatai is, de újabbak is alakulnak. Tartjuk a barátságot év közben is. Levelezünk, olyankor találkozunk is, akik közelebb la­kunk. Meg .ott vannak az ifjúsági csendes-napok, melyeken együtt lehetünk. Most nagyon jó, csak így maradna ezután is a fóti tanfolya­mok levegője. - Bizony így lenne jó! Tóth-Szöllős Mihály Búcsúzni sokszor szomorú. Fáj, ha meg kell válnunk egy tárgytól, melyhez kedves emlé­kek fűznek, egy lakástól, ahol sokáig éltünk, egy tájtól, mely szívünkhöz nőtt, emberektől, akiket szeretünk. De legsúlyo­sabb élmény, ha valaki tudatá­ra jut annak, hogy hamarosan az elmúlással kell szembenéz­nie, és búcsút mondania az életnek, azoknak akik nagyon közel állnak hozzá. Költők köteteiben lapozok. Azt keresem, kikre gondolnak a végső megpróbáltatások kö­zött, kiket szólítanak a halál közelségében. A katona mindennap a pusz­tulás fenyegetettségében él a harcokban. Szeretteinek képét vagy a visszatérés lehetőségét idézi föl képzeletében, vagy a korai halál rémületét. Gyóni Géza sok versében bizakodóan igyekszik tekinteni sorsára, de a reménykedést sugalló dara­bok mellett megjelennek a há­ború szörnyűségeit tükröző költemények is, köztük a meg­semmisülés irtózatáról vallók. Hogy szerelmesét nem láthatja többé, a leggyötrőbb félelmévé válik. Őt szólítja, abban a bizo­nyosságban, hogy utolsó gon­dolata is hozzá fog szállni. Vén varjú kopog szikkadt ko­ponyámon, Amelyben akkor az utolsó álom, Halál-bánatos, végső, drága rím, Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz... És nem jut hozzád, soha, soha, kedves! (Üzenet a kedvesnek) A szerelem, a szeretett társ­sal együvé tartozás érzése a kü­szöbhöz jutott költőknek sok versét motiválja. Különösen a házastárs alakját vonja fénybe az elkerülhetetlen vég fölisme­rése. Kosztolányi Dezső, végig­tekintve közös életükön, a szenvedés mélységeiből jóban- rosszban mellette álló feleségé­hez szól, gondosságát, önfelál­dozó hűségét, önzetlenségét, hazug áltatás, nélküli együttér­zését dicséri. Jó volt tevéled járni a sárgolyó üröm-vidékét, a keserű mezőt... Kések között, a végzet a válla­mon, téged dalollak még nyomorékul is, száj nélkül is, szájamba sebbel, emberi nagyság. (Februári óda) Kosztolányi nagy lelkierő­vel, emberi tartását megőrizve viselte sorsát. A szintén gyó­gyíthatatlan betegséggel sújtott Babits Mihály nehezen törődik bele végzetébe, mély pesszimiz­musba süllyed. Sokszor úgy ér­zi, hogy mindenki elhagyta, megtagadta, elfeledte. Eleven fájdalma, hogy terveit már nem válthatja valóra, munkáit nem fejezheti be. Egyedüli menedé­ke feleségének gyöngyédsége, vigasztaló szeretete. Egyik leg­szebb költeményében erről vall, a halálfélelem szorításá­ban. Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, Mint a letört karóra a rózsák, Rémült szemem csókkal^elta- karni... Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni. (Ősz és tavasz között) Babits még súlyos állapot­ban is közreműködött egy ideig az irodalmi élet irányításában, sőt dolgozott is, amíg tehette. Ezt a heroikus erőfeszítést mél­tatva írt hozzá költőbarátja, Reményik Sándor, verses leve­let! A levél már későn érkezett: a nagybeteg keserűen tér ki a csodáló elismerés elől. Utolsó verse válasz barátja meg nem érdemeltnek tartott szavaira. ..............messze vagy, barátom! Ha látnál, hogy fetrengek itt, már csak a testben élve, már csak egy nyaláb testi fájdalom, erőtlen, gondolattalan, nem írtad volna, amit írtál. (Egy verses levélre) A baráti szeretet diktálja Jó­zsef Attilának is utolsó üzene­tét, öngyilkossága napján meg­kezdett, de már be nem fejezett verses levelét. Ő a zilált ideg- rendszer szenvedései közt for­dul barátaihoz. Annak ismere­tében, hogy ez a pár soros töre­dék a szó szoros értelmében búcsú volt, a költő még aznap kilépett a világból, nem olvas­hatjuk megrendülés nélkül a baráti hűség és ragaszkodás megnyilatkozását. Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, nektek írok most, innen, a tűz­hely oldala mellől, ahová húzódtam melegedni, s emlékezni reátok. Emlékezzetek ott ti is, és ne csu­pán hahotázva, rám, aki közietek éltem, s akit szerettetek egykor. ( Töredék ) Más szempontból ragad meg Devecseri Gábor szeretteihez szóló utolsó költeménye. Bár neki szintén súlyos kínokat kel­lett kiállnia, ő nem ezekről be­szél kórházban írt verseiben, hanem még egyre romló testi állapotában is az élet szépségei­re csodálkozik rá. Szinte az utolsó napokig alkot, fordítá­sain csiszolgat, az irodalmi élet érdekli. Hálás szívvel idézi mindazt a szépet és jót, amiben életében része volt. Búcsúzó versében összeöleli mindazo­kat, akiket szeret*, akik szeret­ték, az egyéniségét jellemző de­rű beragyogja végső mondani­valóját is, mint valami gyerme­ki szívvel elmondott imát. Befejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek Jót kívánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint... örömet kívánni az örömnek. (Imátlan ima) Találkozunk végül olyan költői vallomással is, mikor a megsemmisüléshez közeledő, haldokló nem embereket szólít, nem törődik már a földi világ­gal hanem Istenhez fordul, a hitbe fogódzik. A fiatalon eltá­vozott erdélyi költő, Dsida Je­nő, egy nyomasztó kórházi éj­szaka sötétjében, sikoltások és sóhajtozások között, belenyug­vással tekint ki az égboltra, és a Miatyánkot suttogja. Csillagok villognak, Hunyorogva int egy. Legyen meg a Te akaratod! Nekem minden mindegy. (Az utolsó miatyánk) Néhány neves költőnk utol­só üzeneteit próbáltam elhe­lyezni azon az íven, mely a sze­relmen, a házastársi ragaszko­dáson és baráti szereteten ke­resztül az istenhitig emelkedik. Györy Aranka Az utolsó üzenetekből ‘ ‘ 1 1 1 1 V----------------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents