Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-10-30 / 44. szám

Evangélikus Élet 1988. október 30. / KERÜLETI IFJÚSÁGI CSENDESNAP GYŐRBEN Sokan kémleltük az eget szep­tember utolsó estéjén Győrbé ké­szülve, ifjúsági csendesnapra. A hirtelen hűvösre fordult időjárás megijesztette a rendezőket s a résztvevőket egyaránt: hányán in­dulnak majd el a meghívottak kö­zül. Ez az aggodalom csak növelte az örömöt október 1-jén a győri öregtemplom körül. Már kora reg­geltől érkeztek a csoportok, autó­val, buszokkal, vonattal egy-egy lelkész, de több gyülekezet eseté­ben szülök és presbiterek kíséreté­vel. Közel hatszáz résztvevő gyűlt össze erre a csendesnapra. A törté­nelmi levegőt sugárzó templom sorra nyelte el az érkező csoporto­kat, majd felcsendült a friss ritmu­sú ének. Nem is volt könnyű az elején megszólalni. Aki csak belé­pett a templomba, azt magával ra­gadta a puszta látvány: hatalmas, lelkes, ifjúsági gyülekezet „csupa fül és csupa szem” érzéssel tarta­lomra és közösségre vár. Azonos belső vezérlés érződött az előadók szolgálatán: mennyi mindent kel­lene elmondani ennyi fiatalnak Jé­zus Krisztusról! Mennyi kérdés vár ma ebben a templomban fele­letre! Megújuló közösség Kiskőrös, Kelenföld és Békés­csaba után most Győrben is át­élhettük a találkozás örömét és erejét. A találkozásét, hisz sok ismerős csoport köszöntötte egy­mást. Nyári konferenciák, egy­házmegyei csendesnapok- résztve­vői látták újra egymást. Több­ször is előfordult a nap folya­mán, hogy fölállt valaki, és átfu­tott a templom másik végébe, mert meglátott valakit, akinek nagyon örült. A hat egyházmegye területéről érkezett közösség bemutatása nem kis gondot jelentett Magassy Sán­dor, csornai lelkésznek. A bemuta­tás mindenesetre megmozgatta a csoportokat a templomon belül. A gáróistentisztelet úrvacsorái kö­zösségére mégis nagyon közel ke­rülhettünk egymáshoz akkor is, ha nevet se, gyülekezetét se tudtunk egymásról. A hatalmas^ úrvacsorái kör, melyben egymás kezét fogva alig fértünk el a templomban nem­csak a létszám örömét, hanem a megújult közösség örömét is sugá­rozta. .» Megújuló tartalom Nyitó áhítattól az úrvacsorái igehirdetésig egyetlen bibliai sza­kaszt dolgozott fel a nap, Nikodé- mus történetét. Deme Dávid, ost- ffyasszonyfai lelkész reggeli igehir­detése bátor, evangéliumi ébresz­tés volt egyetlen kérdés vizsgálatá­val : milyen felkészüléssel és milyen nyitottsággal érkeztünk. A dél­előtti előadásban Szabóné Mátrai. Marianna lelkész arra a nehéz, sokszor nagyon keserves állapo­tunkra és adottságunkra mutatott rá, hogy a magunk erejéből meny­nyire képtelenek vagyunk megvál­tozni. Folytatásként és feleletként hangzott Bálint László lelkész dél­utáni előadása arról, hogy a szük­séges változás, életünk megújulása Isten ajándéka számunkra Jézus Krisztusban. Ezt az ajándékot kí­nálja a mai nap is, ez a nagylétszá­mú találkozás is, ha meghallom Isten megújító szándékát. Megújult hit Abban a reményben és meggyő­ződésben szólalt meg Bence Imre, beledi lelkész záróigehirdetése, hogy akik Győrben jártak, bát­rabb, erősebb és mélyebb hittel mennek tovább. Ki-ki a saját gyüle­kezetébe és egyházmegyéjébe viszi magával azt az új kezdetet, amely­ről Nikodémus érdeklődött Jézus­nál, és a ma is érvényes, klasszikus feleletet: ...aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Kellemes környezet volt szá­munkra a győri gyülekezet ottho­na ezen a napon. Élményt jelentett a csoportos városnézés, az esti séta és az éneklés a Káptalan dombon. Köszönet a győri ifjúság szereteté- ért, amelyet az állomáson való fo­gadástól kezdve egész nap érez­tünk. Megköszönjük Tekusné Sza­bó Izabella lelkésznőnek, a győri és a környékbeli lelkészeknek, az ér­tünk dolgozó asszonytestvéreknek és az egesz gyülekezetnek vendég­látó szeretetét. Bízunk abban, hogy a sor folytatódik, s a követ­kező csendesnapról is úgy távoz­hatunk, mint Győrből, örömmel és megújultan. Szabó Lajos Halottak napjára A temető - vonz és taszít Halottak napja közeledtével saját­ságos változást láthatunk a teme­tőben. Ezekben a napokban nem beszélhetünk a „temető csendjé­ről”. Mintha vonzaná oda valami az embereket, már napokkal előbb benépesülnek az utak, rendezik, szépítik a sírokat, hogy halottak napját virágdísszel, gyertyafénnyel köszöntsék - feledtetve ezzel is a temető taszítását. Mert ez a lázas sürgés-forgás, bőkezű költekezés nemcsak a szeretteinkről való ke- gyeletes megemlékezés - hanem a halál tényének megszépítése is. Hogyan viszonyuljon a keresz­tyén ember a temetőhöz, a halál­hoz? Mert ne szépítsük a kérdést, a temető taszító voltának éppen az az oka, hogy ott kézzelfogható, szemmel látható a nagy realitás, hogy: Minden test csak fű, és min­den szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha mentójától! Hálás azért, hogy Is­ten megállítja a rohanásban és em­lékezteti, figyelmezteti nincsen itt maradandó városunk, hanem az el­jövendőt keressük (Zsid 13,14). De van jövendő! Jézus maga ígéri ta­nítványainak: Én élek és ti is élni fogtok (Ján 14,19). A szeretteinkre való emlékezés­ben van a temető-járás vonzása. Jól esik újra kimutatni szeretetün- ket azzal, hogy virággal borítjuk a sírokat. Jól esik, belenézni a gyer­tya lángjába, - és eszünkbe jut - talán édesanyánk sírja mellett: gyermekkorunk. A szép emlé­kek. .. De eszünkbe jutnak mulasztá­saink is. És sehol sem tudnak olyan kínzó gyötrelmet okozni, mint egy-egy sír mellett. Egy szép versben olvassuk a figyelmeztetést: Miért nem jöttetek míg egyedül volt? ráfúj az Úr szele (Ézs 40,6-7). Is­ten emlékeztetni akar az elmúlásra - mi felejteni akarjuk azt. Isten nyugtalanítani akar, hogy jusson eszünkbe, valamennyien a temető felé tartunk, amely azonban nem egy „végső nyugvóhely”, hanem csak átmeneti hely, ahonnan az út Isten színe elé vezet. A Zsidókhoz írt levél 9,27-ben ezt olvassuk: ...elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik. Erről „nem illik” beszélni, de ez mit sem változtat a tényen. A keresztyén ember, ha nemcsak szájjal vallja hitét, de éli is azt, ha Jézus élő valóság számá­ra, akkor nem irtózik a temető me­Sirtatok vón vele, mikor szive fájt ? Miért nem tudtátok ezt a sok virágot Útjára hintni, míg veletek járt?! Isten velünk kapcsolatos üdvözítő tervébe beletartozik a halottak napja is, a temető is, annak vonzá­sa és taszítása. Isten ott is, minden­ben keres minket, hogy tekintetün­ket a mulandóról felemelje az örökkévalóra. Hogy ne csak száj­jal, de szívvel tudjuk vallani: Föld porából vett porom Végórámmal porba tér meg: De föltámaszt egykoron Üdvözítőm, s nála élek, Hol látássá lesz a hit, Mely örökké üdvözít (Ékv. 369.4.) Gáncs Aladár- Apa nézd, ugye csodálatosat rajzo­lok?! - mondja az alig 6 esztendős kis­fiú, és kifehéredő ujjakkal szorítja a filctollat. Kinyújtott nyelvvel, teljes fi­gyelemmel hajlik papírlapja fölé. Nyil­vánvaló: csúcsteljesítményre tör, az „örökkévalóságnak" alkot...- Gyönyörű - szól csendesen az apa, megsimogatva szőke fejét. - Elteszem örökre emlékbe - s szívében, az arcán szétömlő mosoly melegében a legna­gyobb művészi alkotások fölé magasz­tosul a darabos, aránytalan kis gyer- mekraj'z. Tudja: gyermeke szereteté- nek, ragaszkodásának legtisztább való­sága állít most itt őszinte emléket - neki. Csak neki... Temetőt járó ember vagyok. Nem csak egy évben egyszer, minden idő­ben. Vannak halottaim magánember­ként is, de lelkészként még több, úgy­mond „hivatalból”. Kísérek utolsó föl­di újtára rövidebb-hosszabb életuta- kat, nehezebb-könnyebb sorsokat, el­múlt rangokat, és volt beosztásokat. Éneklek nevet s két évszámot hordozó kopjafa, vöröscsillag, több fejfa, és mégtöbb fakereszt mellett... De*a zu­hogó föld pora, hantja mindig ugyan­az, s a szemekből kibuggyanó könnyek maró fájdalma is - akkor. Egy emberi élet, egy megismételhetetlen kincs, ér­ték temetődik a virágokkal, koszorúk­kal borított látható valóság emlékek­ben, érzésekben tovább gyűrűző mély­ségébe. - Ám a koszorúk meghervad­nak (több vagy kevesebb), s elkerülnek a sírról. És azután? Azután megroggyan a sír, s egyre jobban. Pontosán úgy, s abban a mér­tékben, mint a hozzátartozók emléke­zete, ragaszkodása ahhoz, ki alatta nyugszik. Szomorú síremlék, nyomo­rúságos vallomás - a még élőkről. Igen, ismerem őket. Sokan jól, szituált, mun­kájuknak élő hozzátartozók, kiknek - úgymond - nincs idejük temetőt járni pedig szinte minden nap mellétté men­nek el. Sokszor több holdat gondozó földművesek, csak épp e három négy­zetméternyire nincs erő. Legfeljebb ha­lottak napja környékén, egy évben egy­szer. Pedig aki alatta nyugszik talán éveken, évtizedeken keresztül adta övéinek szívét, lelkét, valahogy úgy ha­jolva életük fölé, mint ama kisfiú a csöppnyi rajzlapjára... Más sírokra rövidesen sírkő kerül. Műkő, gránit, márvány; simán vagy faragva, fedéllel vagy fedél nélkül,.egy­szerűen vagy díszesen. Kik állították? - Őket is ismerem. Van köztük fiatal és idős, aktív és nyugdíjas. Van ki öröksé­géből áldozott rá, más a szájától vonta meg a falatot érte. Valóban a volt éle­tek emlékművei ezek. S ha néha a hoz­zátartozók önbecsülése kiemelésének, rivalizálásnak emberi gyengesége is ki­ütközik mögülük, mégis kőbe kristá­lyosuk emlékezés, köszönet, megbecsü­lés és fájdalom fogalmazódik meg ben­nük. A szeretet galambfiguráinak, á szomorúság fűzfaágának faragott jel­képei, versidézetek vagy emlékező sza­vak - mint az a gyermekrajz - az érzé­sekhez képest talán darabosan, sután, de hiszem, hogy többségében őszintén vallanak az oda tartozók emberségéről, érző szívéről, a meg nem tagadott ösz- szetartozásról, melyet a halál sem sza­kíthat meg. Egy ponton azonban újra és újra hiányérzetem van. Igen, emberségünk, érzéseink ott vibrálnak szeretteink te­metői, emlékművein, de oly ritka, me­lyen a hitünk is! Az a hit, mely túllát a halál evilági tényén, a sírhant földi realitásán, s az örök élet ajándékának valóságára tekint, életünket, szeret­teink életét is ajándékozó, megtartó, majd visszakérő Istenre, s Krisztusban kapott megváltó kegyelmének boldog reménységére. Azt gondolom - ha nem mindig csak a kínálatból válogatva is - úgy kellene alkotnunk síremlékein­ket, mint ama kisfiú a rajzát édesapjá­nak: a kifehéredő ujjak, a szájba nem férő nyelv igyekezetével. Ám abban az örömben és boldogságban mely érzi életén az áldó, meleg mozdulatot, s az Atya felvillanyozó szavát; „örökre megőrzőm”! F. B.------------------------------------------ \ Áprily Lajos ' A KERTBE MENT Uram, én nem tudom, milyen a kerted, a virágosod és a pázsitod. Én nem tudom, virágok ültetését ágyásaidban hogy igazítod. Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve júniusi vasárnap hajnalán, • • ' beteg lábával és beteg szivével bánatosan kertedbe ment anyám. Uram, tele volt immár félelemmel, . sokszor riasztó árnyék lepte meg, de szigony-eres, érdes két kezével még gyomlálgatta volna kertemet. A kicsi teste csupa nyugtalanság, s most elgondolni nem tudom, hogy ül. Virágosodban könyörülj meg rajta, hogy szegény ne szenvedjen tétlenül. Mezőidnek ne csak virágmagot vess, virágaid közé vegyíts gyomot, hogy anyám keze gyomlálhassa kerted: asphodelosod és liliomod. v____________________; _________J Em lékműéletek és életemlékművek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents