Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-17 / 29. szám
Evangélikus Élet 1988. július 17. 1 .GYERMEKEKNEK | Egyháztörténeti arcképcsarnok j ' 7. ' A VASÁRNAP IGÉJE Jn 6,67-69 Augusztinusz Arcképcsarnokunk új képe nem fotó. Ezért aztán nem is tudta megörökíteni azt a sok ' vívódást, gyötrődést, hit-harcot, 1 ami jellemző volt viselőjére. 1 Augusztinusz nem a problémát- I lan keresztyén mintája, hanem 1 talán sokunkhoz hasonlóan I küszködve jutott el Istenhez. I Észak-Afrikában született I 354-ben. Apja nem volt keresz- I tyén, de anyja annál komo- I lyabban vette hitét. Auguszti- I nusz számára a lehető legjobb 1 képzést akarták biztosítani, s I neki is ez volt a legfontosabb;. I tekintélyre, tiszteletre, gazdag-' I ságra, jó állásra vágyott. ■ Tanulmányai során ■ rossz , társaságba keveredik, belebo- . nyolódik a nagváros (Kartha- . go) kísértéseibe. Vallomásaiban igen sötéten írja le ezt a korszakot. Cimboráival többek között lopásra vetemedik, és még élvezi i§. „...csak a lopás és a bún gyönyöre űzött! Sze- rettem vesztemet, szerettem 1 bűnömet" - írja. 1 Tudományos képzése befe- 1 jeződik, majd a szónoklat taná- 1 ra lesz. Megvan a siker, az I anyagi jólét, az elismerés, de 1 Augusztinusz nem találta meg I a boldogságot. Nyugtalanul 1 keres, ismereteket gyűjt, de I nem talál békességet. I Milánó városa fontos állo- I más örökélete szempontjából. I Tanárként kerül oda, s csupán 1 beszédművészként figyeli Amb- I rosius püspök prédikációit is. I De Isten igéje nem szónoklat, ■ hanem „kétélű kard”, ami utat . vág magának Augusztinusz szí- . vébe is. A hallott evangélium hatására megkezdődik a belső tusa Augusztinusz életében. Már keresztyén akar lenni - de még a régi életét éli. „Biztos voltam benne, hogy jobb volna 1 átadnom magam Neked Iste1 nem, de még halogattam a dön- I ___________________________ tést .” Egy baráti beszélgetés a szent életű Antal remetéről véget vet a halogatásnak. Au- gusztinusz belső gyötrődésébe beleszól az Isten. Gyerekhán- gon szól a szomszéd kertből „Vedd és olvasd!” - és Au- gusztinusz nyomban megértette. Kezébe vette a Bibliát és telitalálatként érte az első szemé- beötlő szakasz: „ne részegségben, dorbézolásban, kicsapongásban... járjunk, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztüst!” Nem akarta tovább olvasni, mert a „bizonyosság derűje” i töltötte el. Innen "már határő-J zottabb lépésekkel halad Isten i felé. Megkeresztelkedik, majd i otthagyva világi állását és va- | gyonát - elmegy papnak. Ké- | sőbb ö lesz az észak-afrikai | egyház vezetője. j Egész életét összefoglalja a , híres mondat: „mindaddig | nyugtalan a szívem Istenem, míg . Tebenned meg nem nyugszik!” Kívánom, hogy ti is, én is - mi mindannyian legyünk nyugtalanok, amíg igazán meg nem 1 találjuk az IGAZI boldogság, Szeretet forrását: ISTENT!” Gáncs Petemé '------------------------------------------1 Dö ntöttünk! Veled maradunk! Amíg gyógyított és tanított, ezrek és ezrek voltak mellette. Ezrek mentek ki hozzá a határba is, ahol kenyérrel és szárított hallal vendégelte meg éhes hallgatóit. Egyszercsak, különös módon, egyre többen visszahúzódtak tőle és nem jártak vele. Sokan kiváltak tanítványi köréből is. Miért csalódtak benne? Mi okozta Jézus népszerűségének megdöbbentő zuhanását? Mit mondanak azok, akik máról holnapra otthagyták? A vele szakító tanítványai így indokolták meg lépésüket: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja őt?” Tehát az volt a baj, amit mondott. Kemény, lehetetlen beszéd volt az, hogy magamagát az élet kenyerének mondta. Kenyér, étel, ital, ruha, lakás - kell, ez természetes! De hogy ő, a Názáreti Mester halálba jutó teste eledellé váljon, - hit által? És hogy élete csak annak lesz, aki mint kenyeret eszi az ő testét? Kemény beszéd volt a kereszt is! A kereszt leráznivaló nyűg, - ő meg önmegtagadást, megváltozott gondolkodást, áldozatvállalást követelt hallgatóitól. Megbotránkoztató módon a maga haláláról beszélt. Hát lehet követni olyan királyt, vagy vezért, aki a maga halálát és megcsúfolását hirdeti? Érthetetlennek tűnt az is, hogy keresztjéről, mint megdicsőülése helyéről és eszközéről jövendölt. Ez lenne a Magasságos Isten akarata? A Názáreti Mester ekkor végső döntés elé állította tanítványait. Tulajdonképpen mindig és minden kijelentésével döntés elé állít. Igazat adunk-e neki, vagy sem? De most tanítványainak, a tizenkettőnek kell nyilatkoznia. A Mester nyugodt, semmi zavartság és vészérzet nincs benne. Szelíd szemével ránéz tanítványaira és talán egymás után:; szemükbe nézve, megkérdezi tőlük: „Ti is el akartok menni?” Meggyőződése ellen senkit sem akar magánál tartani. A csöndben sok mindenre emlékezhettek tanítványai. Péter Mesterére nézett, felsóhajtott: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Szívbőljövő, őszinte vallomás volt. Jézusban új, más életet kaptak. Mióta vele járnak, más lett az egész világ és más lett életük is. Ezért mondta Péter, az első tanítvány: „Hisszük és felismertük...” Amit később egy másik tanítványa'igy fogalmazott meg: „Tudom, kiben hiszek!” (2Tim 1,12) Sokszor idegesít bennünket gyülekezeteinkben a kis számok sora, és megrendül hitünk is, amikor „hányán voltak” 'kérdésre az istentiszteleten résztvevők kis létszámáról hal- i>' lünk. Nem^ népszerű, vonzó téma a kereszt, - amely sokak számára bolondság is - és Jézus, mint az élet kenyere. Mégis nem nagy számokra van szükségünk, hanem olyan Péterekre, akik döntést váró kérdésre úgy nyilatkoznak, mint Jézus első tanítványa. Ne féljünk, mindig lesznek ilyenek gyülekezeteinkben. Nem fog lemorzsolódni a gyülekezet, - ha tisztán és szívből hangzik is a „kemény beszéd”. Talán némelyek elmaradnak - de lesznek, akik szivük teljes meggyőződésével fogják vallani: Én hiszek benne! Ha kísértések támadnak, gondok szaggatnak, betegség és halál támad... ha hullámok között megyünk és félünk... ő ott . lesz mellettünk. Kihez is mehetnénk? „Mi megismertünk Téged!” Sümeghy József IMÁDKOZZUNK Üdvözítő Urunk! Bátoríts minket, amikor sokan elhagynak téged. Köszönjük, hogy igédben az örök élet ajándékát adod nékönk. Tarts meg minket magadnál! Ámen! CP Mai példázatok QQ Hittételek Istennek a történelemben való tevékenységéről Hiszem, hogy Isten mindenből, a legrosszab- ból is jót tud és akar előhozni. Ehhez szüksége van emberekre, akik mindent javukra fogadnak el. Azt hiszem, hogy Isten minden ínséges időben annyi ellenálló erőt ad, amennyi szükséges. Ezt azonban nem adja előre, hogy ne magunkra, hanem egyedül Reá hagyatkozzunk. Ilyen hitben a jövőtől való minden félelmet le kellene győznünk. Hiszem, hogy hibáink és tévedéseink nem hiábavalók, Isten könnyebben boldogul velük, mint a mi vélt jótetteinkkel. Hiszem, hogy Isten nem időtlen fátum - sors -, hanem őszinte imádságokra és felelős cselekedetekre vár és felel. Bonhoeflér A fenti címmel nemrég jelent meg a református egyház kiadásában dr. Gyökössy Endre ny. lelkész, kutató professzor zsebformátumú, kemény kötésű, 171 oldalas könyve (82 Ft). Ebben a szerző, aki elsősorban „Magunkról magunknak” című, mintegy ötvenezer példányban elkelt, lelkigondozói- lélektani művéről vált széles körben ismertté, egy-egy rövid történetet mond el, amelyek mindegyikéhez egy bibliai ige fűződik, hol szorosabban, hol általánosabb értelemben. Nem könnyű ez a műfaj, de Gyökössy Endre többek között arról lett nevezetessé, hogy igeTúr- detéseiben a jobbára saját tapasztalataiból merített- esetek sokkal többnek bizonyultak színező elemnél: az adott bibliai szakasz összefüggésében átvilágolt rajtuk valami meggyőző, nem egyszer megrendítő erő. Ez nyilván az elbeszélő személyes hitéből, a lélek rejtelmeiben is járatos érett férfiúságából sugárzott elő, legmélyebb forrása azonban minden bizonnyal az igehirdető Gazdájának, a Mindenhatónak mélységeiben keresendő. Nem csoda, hogy igemagyarázataira mesz- sziről is sokan jártak rendszeresen. Korunkban aránytalan túlsúlyra jutott a száraz, igen könnyen lélektelen ész és az anyagi szempont. Természetesen óriási kincs a józan, tehát a határaival is számoló értelem, s a tárgyi, például megélhetési adottságokon sem tehetjük magunkat túl csak úgy könnyedén. Ám jó és fontos dolgok is az ember ellen fordulnak, ha bálvánnyá növik ki magukat más követelmények, erények és látásmódok rovásara, melyek nem kevésbé lényegesek. Jelenünk tipikus egyoldalúságaival szemben amolyan védőétel gyanánt hatnak a gyógyító történetek, a sokatmondó képek, belső életünknek s az isteni dimenziónak felvillanásai, jelei, kiábrázolódá- sai. Ezek minden fogalmi képletnél beszédesebbek, hiszen sokkal közelebb vannak emberi mélységeinkhez, s valamiképp az Örök világ „harangzúgásához” is. Kellenek, hatnak, tisztítják bennünk és körülöttünk a levegőt. Ránk fér. Egyszerűek ezek a sztorik, mint az általuk képviselt igazság. A leg- megragadóbb talán az, amikor a csillámló lényeget egy igen egyszerű ember mondja ki, s azt szinte mannaként kapja a másik, a „tanult”. Ebben a „példázatban” a szerző egy aprócska falu sok gond- ban-munkában megfáradt lelki- pásztorának leveléről számol be, akinek megpróbáltatásait az tetézte meg, amikor egy este hiába húzta a harangot, egy árva lélek se jött. Lerogyott egy öreg padra, és kitört belőle a zokogás. (Mivel saját tapasztalatomból tudom, milyen érzés például karácsony másodnapján „korcsolyázva”, jeges, ónos esős úton, kerékpárral vagy motorral „korcsolyázva” megérkezni a távoli- szórványba, s ott senkit sem találni a 25 írásban értesített közül, itt különösen figyelni kezdtem, hogyan folytatódik az eseménysor. Nos, így:) „Mikor valamiképpen össze tudtam szedni magam, kitámolyogtam a templom elé. (...) Onnan néztem a két házsorból álló falucskát, aztán a már itt-ott meg- csillagzott eget. S akkor hangosan kiszakadt belőlem: Istenem, mit csináljak? - Mintegy különös ámen-ként kigyulladt az első fény a falu egyik házacskájában, bennem pedig a HANG: Ha nem tudsz beszélni - nekik Rólam, beszélj most róluk - Nekem.” Erre aztán az Úr elárvult szolgája végig- imádkozza a falut: „Ott, Uram, mindenki gyűlöli egymást! Könyörülj rajtuk! 5 Ott, Te jobban tudod, mint én, az öreg szülék halálára várnak” stb. Ennek utána a lelkész megkönnyebbül. Hetek múltán aztán megint járogatni kezdenek az emberek. Nem is állhatja meg a papjuk, hogy meg ne kérdezze a falu öreg és bibliás parasztasszonyát : honnan e változás. Mire az: Meft most vidámabb a beszédje, ném olyan sanyarú, mint eddig volt. Most megfényesedünk tőle.” Ilyen megfényesedés adassék nekünk és általunk. E könyv révén is. Bodrog Miklós „írok nektek, ifjak...” MEGJELENT A TEOLÓGUSOK IDŐSZAKI FOLYÓIRATÁNAK ELSŐ SZÁMA Egy újság indulása mindig ünnepet jelent. Az országosoké nagyobbat, a kis közösségeké családiasabbat. így van ez most is, amikor az Evangélikus Teológiai Akadémia időszaki kiadványának a DISKURZUS-nak első száníiát köszöntjük. Igen fontos minden újság megszületése, vélemények, gondolatok írásban való közlése. Egy gondolkodó diákközösségnek, akár közép, akár főiskolai is, kell, hogy fóruma legyen a megnyilatkozásra. Ezek az újságok sokszor frissebbek, de mindig egy kicsit másabbak, mint a megszokott lapok. Adott közösségekről nyerhetünk képet olvasásuk közben. A DISKURZUS jól ötvözi a tudományosan teológiai, irodalomtörténeti, zenetörténeti, építészeti és szépirodalmi írásokat. Találunk benne cikket, tanulmányt a Kum- ráni közösség és a korai kérész tyén- ség kérdéséről éppen úgy, mint az egyiptomi tíz . csapásról, tanulmányt a templomépítészet kérdéseiről és írást a papfigurákról az 1945 utáni magyar irodalomban, vagy Schönberg befejezetlen operájáról a...Mózes.és Áronról. Beszámolót az Aktion Sühnezeichen munkájáról és Heinrich Böltről írt tanulmányt, latin himnusz elemzését, meditációkat és Pilinszky hatását éreztető verseket olvashatunk és a végén áhítatokat a Teológián elhangzottakból. Mindez színesebbé téve Aklanné Balogh Éva illusztrációival. Béres Tamás szerkesztőt dicséret illeti, hogy változatosan követik egymást a tudományos igényű tanulmányok és a szépirodalmi munkák. Köszönetét kell mondani dr. Nagy István teológiai tanárnak, aki felelős kiadója ennek az újságnak. Az ajánlásban ezt olvashatjuk: „Lapunkkal nem a teológus-hallgatóság életét, nem egyfajta ’így élünk mi’ beszámolót szeretnénk nyújtani, sokkal inkább szeretnénk számot adni aktuális gondolatainkról, az általunk - szűkebb vagy tágabb közösség szintjén - nehézkesnek vagy visszásnak megítélt helyzetekről, jó esetben az útmutatás szándékával.” Akik a lapban írtak, kivétel nélkül teológiai hallgatók. Az őket foglalkoztató témákat, gondolatokat fogalmazták meg újságjukban. Ezt figyelembe véve pedig öröm, hogy a jövő lelkésznemzedékének érdeklődése ilyen élénken fordul a mindenkori értékek felé, legyepek azok a tudomány vagy a művészet bármely területéről. Fontos figyelmeztetés ez minden lelkészgeneráció számára. Nyíltnak lenni, figyelve arra, hogy miből gazdagodhatunk. Lelkészi szolgálatunkat, ha nem gazdagítják a művészetek, melyek a legpontosabb képét adják a valóságnak - és itt nemcsak a realista alkotásokra gondolok -, akkor teológiai munkánk lassan elveszíti kapcsolatát a mindennapi élettel. Úgy is mondhatjuk: elveszíti az életterét. Kimondatlanul a DISKURZUS most erre is figyelmeztet, pozitív példát mutatva. Reménységgel várjuk a folytatást! N. L. Áprily Lajos KIÁLTÁS Fenyegető szók. Atombomba, vég... Ó, meddig tűröd ezt, emberiség? Hördüljön tiltó, óriási kar: „Az ember él, s kiveszni nem akar!” „ Köszönöm az élményt a mában... Negyedszázada történt, Pünkösd szombatján a Farkasréti temetőben, 1962-ben elhunyt Édesanyám, ill. családom sírkövének felavatásán - akkorra már odahozattam Édesapám és Öcsém hamvait is. Csengődy László evangélikus lelkész mondott beszédet, emlékezését Kosztolányi versének idézésével zárta, majd Kubinyi Attila hegedűművész részleteket adott elő Bach műveiből, befejezésül pedig Szüleim kédves dalát játszotta el. Az utolsó akkordnál elpattant a hegedű .húrja - megdöbbentő volt mindannyiunk számára ! Az igazi megdöbbenés azqnban csak ezután következett. A sírkő- avatáson több mint százan voltak, akik egymás után jöttek hozzám - közben észrevettem, hogy egy középkorú férfi is készül odajönni, aki ismeretlennek tűnt. Amikor már csak néhányan voltak körülöttem, ő is odajött: mélyen meghajolt, kezet csókolt és csöndesen, szinte suttogva mondta: „Köszönöm az élményt a mában..." mée szólni sem tudtam a meglepetéstől, amikor felemelkedve szemembe I nézett, tovább beszélt: „... én | ugyanis nagyon messze vagyok in- 1 nen” és anélkül, hogy bemutatkozott volna, lassan a temető kijárata | felé indult. A körülöttem állók kö- 1 zül többen megkérdezték „ki volt ez az úr, aki .a sírtól félreállva, j olyan megilletődve hallgatta a lelkész beszédét, minden szóra figyelt és látszott rajta, gondolkozott, odajöhet-e hozzád.” Egyik ismerősöm elmondta, 1j hogy ő észrevette, merről jött és | később arrafelé sétálva, látta, hogy abban az időben ott pap nélküli, polgári temetés volt. Most már megértettük, miért mondta, hogy „nagyon messze van” tőlünk. Va- | jón mit érezhetett a lelkész beszédét hallgatva, hogy néki ezeket a szavakat ki kellett mondania?! Ki volt az ismeretlen? Sohasem tud- ; juk meg. Lehet, hogy „az élmény” huszonöt esztendővel ezelőtt útmutatás is lett számára? n-ei—
