Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-17 / 29. szám
r Evangélikus Élet 53. ÉVFOLYAM 29. SZÁM 1988. JÚLIUS 17. SZENTHÁROMSÁG UTÁN 7. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP ÁRA: 5,50 Ft Mindaddig nyugtalan a szívem Istenem, míg Tebenned meg nem nyugszik! Augusztinusz ______________________________________________________) Akié a Fiú, azé az élet Krisztusnak kell növekedni Hat végzős hallgató A 60-as évek egyik hippi-kommunájában egy evangélizátor a címadó mondat (ÍJn 5,12) alapján tartott igehirdetést. Az ezt követő beszélgetésben a kommuna vezetője a hippivilág ars poétikáját cinikusan így fogalmazta meg: „Nálunk az erősebb nem a Fiút lány főnévvel váltja fel, a gyengébb nem pedig kisbetűvel olvassa. így lett miénk a nagybetűs ELET szabadsága.” Aztán a 70-es évek közepén a Fiút már nagybetűvel olvasta mindkét nem és szupersztár jelzővel illették. Akkor bízvást reménykedtünk abban, hogy a fiatalság ődöngő, léha és mindenben csalódott csoportjai között is Jézus valóban a legnagyobb sztár lesz. Tévedtünk, még akkor is ha ezek közül a fiatalok közül többen többé már nem trikójukon, hanem szívükben hordták Jézust. Többet vártunk, annak ellenére, hogy saját életünkben is átéltük a hitrej- utás „menetrendjét”, mindenkor érvényes törvényeit. Mi lehet az oka - a fenti feltételek birtokában -, hogy nagyobb, át- ütőbb eredmény nem születik az evangélium tartalmának, az örök életnek hirdetése nyomán? Az örök élet reményében a „földi egyház” számára csak „morzsák” jutnak? Csak a magunkéval törődünk, piint- ha ebben az életben lenne a „maradandó városunk”? Vagy „csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban”? Az idézett hippimentalitástól ugyan mi tiltakozva elzárkózunk, de a nagybetűs ÉLET nálunk is földiekhez, személyekhez vagy éppen anyagiakhoz kötődik? Ezen a vasárnapon különösen is hangsúlyos: hit által örök életre. így is fogalmazhatunk: akié a Krisztus, azé az örök élet! Tévedés ne essék: nem az egyház (miénk sem), és nem annak törvényei, hagyományai és keretei adnak örök életet, vagy ennek korszerűsítése eredményezheti az örök életet. Nem és újra nem, hanem ebben a mindenkori egy anyaszentegyházban az evangélium tiszta tanítása és a szentségek helyes kiszolgálása biztosíthatja a hitrejutást, az örök életet, s milyen különös; a valódi egységhez sem kell több! Nincs abban semmi korszerűtlen, hogy ma sem tudunk többet mondani, mint amit az ige mond és általa reformátori hitvallásaink. Ahol az iménti feltételek adottak, ott találkozhatunk a Fiúval, hitben elfogadhatjuk Isten kegyelmi ajándékát, az örök életet. Ez több és más, mint a korszerű: az örök érvényű. Jézusban Isten elveszített szeretet- közösségét kaptuk vissza. Ez jelenti az életet, fizikai és szellemi értelemben, de jelenti az élet teljességét is, amelyen a halál sem ülhet többé diadalt. Micsoda tartalmas jelent és csodálatos jövőt jelent ez számunkra! A földi élet a halálon átívelő teljesség töredéke. De e töredékben váltatott meg a világ, e töredékben juthatunk hitre, e töredéken át juthatunk a teljességbe. Ezt a töredéket, a földi életet - Isten drága ajándékát - nem kerülhetjük ki. Hiszen ez számunkra egyben az a szolgálati terület, ahol meghatározott feladataink vannak. Ismerjük feladatainkat, felvállaljuk azokat, mint Isten munkatársai? S tudjuk azt, hogy ilyen mivoltunkban csak „minőségi munkát” végezhetünk, olykor áldozattal? De ezt csak abból adhatjuk, amit mi is kaptunk, az értynk hozott krisztusi áldozatból. Földi életünk szolgálati területünk köre valahol itt zárul. Itt, amikor az örökkévalóság „füstje” által „megcsapott” emberként érezzük, tudjuk és valljuk, hogy pályán vagyunk. A teljesség köre pedig az örök életben kezdődik, ahol mandátumunkkal el kell számolnunk, mert a Fiú figyelmeztetése ma is igaz: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) De az is igaz, hogy „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és az ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” (lKor 2,9) Kalácska Béla Tanévzáróra gyülekeztek a Teológia udvarán. Az ország minden részéből jöttek gyülekezeti tagok, a teológusok hozzátartozói. Lelkészek, teológiai professzorok és hallgatók beszélgettek az istentiszteletre és tanévzaró akadémiai ülés megkezdésére várva. Az udvaron a kispadon egy szórványszolgálatban elfáradt lelkész pihent.—Talán kilométerek ezreit járta be szórványlátogatások alkalmával. Most aranydiplomát vesz majd át. Az „úton” elfáradt lelkész nem is remélte, hogy lesz ereje beülni a templom padjába, részt venni az ákadémiai tanévzárón. A hatalmas Luther-szobor lábánál eltörpültek az emberek. A szobor mellett egyre magasabbra emelkednek az új teológia falai. Luther az örökké zajos, .vitáktól hangos Bosnyák-téri piacra néz. Mintha arról szólna, akik a teológia falai között, vagy majd az új épületben tanulnak, tudományos munkát végeznek, imádkoznak vagy igét hirdetnek, Bibliával a kézben az életbe, a világba indulnak, Krisztus szeretetével és igéjével szolgálni a világban. A világba tekint Luther és arról tanúskodik: Jézus Krisztus magához hív, Szentlelke által, megajándékoz hittel és elindít szolgálva szeretni. A világba tekint Luther, ahol kufár életünk piaci lármája gyakran túlharsogja Jézus magához hívó szavát, a felebarát szere- tetére kötelező parancsát. Ahol olyan sok embert tölt el a vágy: nevet szerezni önmagámnak, mindig dicsőbbé válni, nagyobbá lenni. Krisztusnak kell növekedni, - mondotta dr. Harmati Béla püspök a tanévzáró istentiszteleten igehirdetésében. „Krisztust soha nem magában, hanem a világhoz való viszonyában kell szemlélni. Krisztusnak kell növekedni és kisebbé lenni a teológusnak. Krisztusnak kell növekedni, aki győzött, noha legyőzött volt. Aki le- győzetésében győzte meg a világot.” Csak aki Krisztust látja egyre nagyobbnak, tudja, hogy „Jézus a főpásztor, nem én. Nem én vagyok a Mester, hanem* Ő. Nem én vagyok a főpap, hanem Krisztus, aki papokká rendelt minket. Krisztusnak kell növekedni bennünk, hogy szeretetéúek továbbsugárzói lehessünk.” Szolgálatunk közben a „személyes hang ne legyen magabiztos, hanem Krisztusban biztos. Vállalja a feladatok terhét. A lelkész, teológus hite, szíve és esze tudja mindig alkalmazni azt, ami Krisztus tanítása. Krisztusnak kell növekedni, aki bennünk és rajtunk keresztül akar testté lenni. Aki jó szót, becsületes életet munkál bennünk és általunk.” Krisztus az Istenhez hív és a világhoz küld. Az Istenhez hívó szót hallhatták hallgatóink az elmúlt évben evangélizációk, áhítatok alkalmával, - hangzott dr. Cserháti Sándor dékán beszámolójában. A hallgatók szolgálatra felkészítését a legjobban szerettük volna elvégezni. Hallgatók nagy többsége kitartó munkával, szorgalmas tanulással készül a szolgálatra. Hallgatóink tudományos munkák elkészítésére is felkészítést kapnak, igehirdetésekkel, gyülekezeti szolgálatokkal már most bekapcsolódnak egyházunk vérkeringésébe. Bizalommal tekintünk a jövőbe. Hallgatóink száma növekedett. Ez azt is jelenti, hogy majd egyre több lelkész lép a szolgálatba. Hat végzős hallgató vehette át lelkészi oklevelét a dékántól. Végzős hallgatóink: Aklanné Balogh Éva, Farkas Etelka, Herdliczka Éva, Riczinger József, Tamásyné, Szabó Erzsébet és Tóth Attila. A végzős hallgatók nevében Herdliczka Éva mondott köszönetét a tanárok munkájáért és szólt a szolgálatba indulás öröméről és reménységéről. Aranydiplomás lelkészek szemében csillogott a könny, amikor ötven éves hűséges szolgálat után egy új diplomát vettek át az akadémia dékánjától. kilométerek ezrei akadályoztak meg abban, hogy átvegyék aranydiplomájukat a tanévzáró ünnepélyen. Jelen voltak: Boros Lajos, Terei Endre, Foltin Brúnó, Sárkány T. András, dr. Pusztai László, Sághy Jenő, valamint Csepregi Béla, aki a jubilálok nevében a szolgálat Uráról, Jézus Krisztusról tanúskodott. O volt az, aki a fárasztó szolgálathoz erőt adott, aki ma is engedi még szolgálni lehetőség szerint azokat, akik ötven évvel ezelőtt indultak el Krisztus követésére, a lelkészi szolgálatra. Csepregi Béla szólt arról, hogy akik végképpen hiányoznak az ötven évvel ezelőtt végzettek közül, azokra Krisztus kegyelmében bízva úgy tekintünk, mint akik előre mentek és Krisztushoz hazaértek. Krisztus hatalmát és nagy voltát láthattuk abban is, hogy a tanári kar doktorrá fogadhatta és a doktori diplomát átadhatta Hefty László argentínai esperes-lelkésznek. Hefty László doktori értekezésében arról a Krisztusról tanúskodott, aki Latin-Amerikában is hívja, gyűjti népét és hirdetteti igéjét. ................... Am ikor a tanévzáró végén a templomból kijöttünk, a Luther- szobor, mintha kisebbé lett volna, s láthatatlanul is ott láthattuk a hatalmas Krisztust, akinek életünkben és világunkban egyre növekedni kell, nekünk pedig kisebbé lenni. Voltak, akiket a betegség, vagy Nagy István Hefty László a diplomával a tanári kar előtt Fotó; Batár B. 1 1 S Í 1 i I s I i i I A szenvedőt csak közelről lehpt segíteni. Ezért elmegyek oda, ahol ők éppen vannak. Elidőzünk, kalandozunk közös tájakon. Ott, ahonnan mások rögvest ki akarják segíteni őket. Megmenteni - ahogyan ők gondolják. De ez nem sikerülhet, hacsak valaki le nem ereszkedik az ő mélységeikbe. Krisztus minden nap az én szenvedéseim mélységeibe száll alá, hogy én is merjek elindulni a felebarát fájdalmainak mélyére és csúcsaira is, és részt venni az ő örömében és sírásában is. Mint ahogyan az igazi papnak illik elmenni a lakodalomba és a temetésre is. Magamról tudom, hogy a szorongatott helyzetbe került emberrel tapintatosnak kell lennünk. Az ó-egyház tanítói szentnek mondták a nyomorultat, „res sacra miser”. Az ő házára, szobájára is áll ez a bibliai mondás: „Félelmetes ez a hely. Nem más ez, mint az Isten háza, a menny kapuja.” Á régi finn bibliafordítás szerint Jézus azt mondja az utolsó ítéletkor: „Beteg voltam, és ti tanultatok engem.” Erről az igéről Finnországban azt prédikálták: „A beteghez tanulni menj és ne tanítani. A betegségben mindig van tanulni- való. Te, aki egészséges vagy, nem lehetsz ott tanító, de magad tanulhatsz.” Leghaszontalanabb dolog a betegnek hitbeli döntésről beszélni. Azt kívánni tőle, hogy állást foglaljon Istenhez való viszonyában. Legszívesebben ki se nyitja száját. A szenvedés félénkké és előítéletessé tesz. A beteg magába zárkózással, elutasítással védekezik. ELŐ VIZ Miért én? „Ki erőtlen, hogy vele együtt én is erőtlen ne volnék? 2Kor 11,29 Bűzlő sebeit senkisem mutogatja szívesen. Inkább takaró alá bújik, párnájába rejti arcát, s nem hallja meg amikor szólnak hozzá. Mogorván és szeszélyesen viselkedik. Ha valakinek mégis beszélni mer, a hallgató többnyire nem tud tisztába jönni vele. Csak félmondatokat, nyögéseket, sóhajtozásokat, sírást hall. Úgy van, mint háborgó tenger partján. Nem hallja se a saját hangját, se a másik szavait. Az ember legbensője lehet ilyen -tenger. Egyik kétségbeesett gondolat követi a másikat. Fájdalom fájdalom hátán, mint a hullámok. Az értelem is összezavarodik. A gondolatok úgy követik egymást, mint a habtaréj, a homok és a nád a viharverte tengerparton. Nem csoda, hogy a fájdalmak között vergődő embert idegennek, furcsának, szinte zavarodottnak érzik. Hogyan létesíthetek kapcsolatot, építhetek hidat hozzá? Ilyenkor a tanácstalanság, az őszinte segíteni akarás imádsággá érik: Minden vigasztalás Istene, te építs hidat! Köszönöm, Atyám, hogy te elküldtél engem és Annelit, és botra támaszkodva bejárhatjuk ezeket a hidakat az összetörtek min-| denfelé szétszórt és mások elől elrejtett gyülekezetébe. Én imameghallgatásod lehetek a legkülönbözőbb keresztyének mások szemében érthetetlen együttes kiáltására. Ezért megyek a magam szigetéről minden irányba a jég hátán nyíló téliutakon. Mert mindenfelől hangzik a szenvedők megtört hangja. És én a te feleleted vagyok sokak számára közülük. Ők megértenek engem, és én értem az ő sokak számára érthetetlen nyelvezetét. Tudom, hogy emberek menekülnek szivükrejtett szobájába, ahol békét és nyugalmat remélnek. De ez a szoba is a bánat füstjével van tele, ami könnyet facsar a szembe és a teljes reménytelenségig elfojtja a lélegzetet. Ilyenkor azt mondom nekik, táijatok ajtót, nyissatok ablakokat. Ne mondd, barátom, hogy nem segít rajtad a kitárulkozás. Tudok emberekről, akik éveken keresztül cipelték szomorú és szé- gyelt gondolataikat, félve, hogy elmebetegeknek, istenkáromlóknak, környezetükre veszedelmeseknek bélyegzik őket, ha valakinek mindent őszintén elmondanak. De mikor mégis feltárták valaki előtt nyomorúságukat - igazi társ, megértő barát előtt -, akkor megkönnyebbülést és békességet nyertek. Megértem, tudom és örömömre van, Atyám, hogy te ezt a feladatot adtad nekem. Vigasztalhatom a vigasztalanokat azzal a vigasztalással, amit nekem adtál ebben a második életemben. Simo János Talvitie Esperesiktatas Tolna-Baranyában NÉZZÜNK FEL JÉZUSRA! Az ősi Tolnai Esperességet Szeniczei Bárány György szervezte egységbe. 1757-ig az ő hite, tudása, szervező ereje segítette, tartotta a vidék gyülekezeteit. Az egyházmegye területe időközben többször módosult, hol kisebb, hol nagyobb lett. Huszonkettedik utódját, Lackner Aladár gyönki lelkészt június 11-én iktatta be esperesi tisztébe dr. Harmati Béla püspök. Sólyom Károly paksi esperes nyugdíjba menetele után választotta meg új esperesét e nagy múltú egyházmegye. A gyönki templómot megtöltötte a helyi gyülekezet és az egyház- megye gyülekezeteinek küldöttei. A lelkészek között a hivatalosakon túl voltak barátok, évfolyamtársak, ausztriai és NSZK-beli szolgatársak, hogy tanúi legyenek az ünnepélyes iktatásnak és együtt könyörögjenek Isten megszentelő leikéért az új esperes számára. Zsid 12,2 verse alapján szólt az iktató igehirdetés arról, hogy nem az új esperesre kell most nézni, hanem vele együtt Jézusra! Jó, hogy nem maradt fenn Jézusról hiteles arckép, így szavai és cselekedetei nyomán alakulhat ki róla a képünk. Egy japán kép két sziklatömb között mutatja a megfeszített Jézust. Jézus az, aki az egymással szembenállók, - szülők és gyermekek, házastársak, gyülekezeten belül szembenállók, egy nyelvet és két anyanyelvet beszélők, nemzetiségek, - között megfeszített két kezével összeköti a két tömböt. Az .esperesnek hirdetnie kell: nézzenek fel Jézusra! Össze kell kötnie a szemben állókat, gyülekezeteket, oda kell kötnie Jézushoz. Ugyanakkor a gyülekezeteknek szeretni és segíteni kell az új esperest és a lelkészeket ebben a szolgálatukban. „Kösse össze szolgálatod Jézusra nézve az embereket! ... Szolgálatod nyomán egyház, társadalom és állam között alakuljanak ki jó kapcsolatok és olyan értékek képződjenek, melyek az államnak és a társadalomnak is értékek... Rajtad keresztül, a gyülekezeteken keresztül Krisztus arca jelenjék meg, nyomában legyen a segítség, a hit, becsület, erkölcs. Ennek a vidéknek is szüksége van arra, hogy Krisztus jelen legyen!” A német nemzetiségiekre és a külföldiekre tekintettel a püspök igehirdetésének rövid foglalatát német nyelven is elmondta. Lackner András esperesi székfoglalójában ugyanarra az igére hivatkozott: „Csak így merem és tudom elvállalni a szolgálatot.” Az egyházmegye gyülekezetei teológiai és kegyesség! irányzatokban minden szint átölelnek, de Isten mindegyiket fel tudta használni. Nagy terhek elriasztanák az embert, de arra kapunk felhívást, hogy tegyünk le minden terhet annak a kezébe, aki minket is hordoz. Szólt az egyházmegye életének nehéz szakaszáról, kitelepítések nyomán megfogyatkozott, elnépte- (Folytatás a 3. oldalon)
