Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-10 / 28. szám
Evangélikus Élet 1988. július 10 eb mjfts ÍK GYERMEKEKNEK Egyháztörténeti arcképcsarnok 6. A VASÁRNAP IGÉJE Márk 10,13-16 Nevelés felsőbb szinten Ambróziusz Aki római helytartóból lett keresztyén püspök ■ 374-ben püspökválasztásra gyűlt össze Milánó keresztyén népe. Okkal ' tartottak zavargástól és tömegmeg- I mozdulástól. Két jelölt volt ugyanis és ■ mindkettő mögött ott álltak párthíveik. 1 A párthivek pedig minden áron és tű- I zön-vizen keresztül saját jelöltjüket | akarták a püspöki székbe ültetni. . Megjelent a püspökválasztó gyűlésen Ambróziusz is, a tartomány nagy I népszerűségnek örvendő helytartója. ■ Össze akarta békíteni az ellenpártokat és biztosítani a szabályos választást. • Megjelenése valóban nyugalmat, ren- I det és szinte egyhangú választást • eredményezett. „Ambróziusz legyen a püspök!" - kiáltották minden oldalról. ■ Úgy is lett. Semmit sem használt Amb- | róziusz tiltakozása. Az ó személyét . mindkét párt elfogadta. ' Csakhogy Ambróziusz nem volt pap, I sót még meg sem volt keresztelve. Ki I hallott már ilyet, hogy keresztyén püspök legyen egy nem-keresztyén laikus- ’ ból? I Nem volt azonban idegen Ambrózi- I usz a keresztyénségtói. Szülei keresztyének voltak. Egyik testvére szerzetes. | 0 pedig katechumén, azaz a kereszte- | lésre készülők tanulócsportjának a ■ tagja. S abban az időben az sem volt 1 ritkaság, hogy valaki egész életét ke- I resztyén hitben élte, a megkeresztelke- I dést azonban halálos ágyáig halogatta abban a reményben, hogy a ke- resztvíz akkor életének minden bűnéI tói tisztára mossa. Ambróziusz eseté- I ben most már a keresztelésnek, sőt a pappá és püspökké szentelésnek is ' haladéktalanul meg kellett történnie. I Meg is történt. • Ambróziusz személyében olyan em- 1 bér foglalta el a milánói püspöki szé- I két, aki a Római birodalom egyik leg- I elelőkelőbb családjából származott és aki előtt az államkormányzásban felfelé ívelő karrier állt. Róma püspöki palo- I tájában egyáltalán nem fogadták lel■ kesedéssel a milánóiak választását, sőt bosszús megjegyzéssel kísérték: • ....nem találhattak volna a klerikusok i k özött, a diakónusok között és a többi ■ egyházi férfi között másvalakit, aki alkalmas és méltó lett volna a magas • papi hivatal viselésére, hanem egy lai- I kust kellett megválasztani az egyház . megszégyenítésére?” 1 Milyen püspök lett a helytartóból? I Milyen egyházi férfi a világi emberből? I A sok nagyon látványos és hatásos főpapi ténykedése közül egyet ve- ' gyünk szemügyre közelebbről. 390-ben I történt. Thesszalonika, stadion. A vá■ rosban népfelkelés tört ki. A császári csapatok főparancsnoka, Theodózi■ usz császár kedves embere is életét | veszítette. A császár dührohamában • megparancsolta, hogy a stadionban 1 összegyűlt népet, nőket és gyermekeI _______________________________ ké t is válogatás nélkül mészároljanak la A vérfürdőnek 7000 áldozata volt. Milánó, a pöspök dolgozószobája. Ambróziusz levelet (r Theodóziusznak. „Ettől a vétkes tettől téged sem angyal, sem arkangyal meg nem szabadíthat, csak az Úristen maga...” A szabadulás útja azonban a bűnbánat és a törede- lem útja. Ha ezt az utat vonakodnék végigjárni a császár, akkor kizárja őt a püspök a keresztyén egyház közösségéből és nem engedi az úrvacsora szentségéhez járulni. Milánó, templom. Theodóziusz először vonakodott. Hiszen mégiscsak ő a császár, egy nagy birodalom uralkodója. Végül azonban kénytelen engedni és meghajolni. A császári méltóság jelvényei nélkül, a vezeklők zsákruhájában, hamut hintve a fejére megjelenik a templomban és bűnvallást tesz nyilvánosan az egész gyülekezet színe előtt. Ezután még nyolc hónapnak kell eltelnie addig, amíg Ambróziusz püspök az úrvacsora jegyeit nyújtja Theodóziusz császárnak. Ilyen püspök lett a helytartóból! Ilyen egyházi férfi a laikusból! Kovácsházi Zelma ____________________________I Már-már azt gondolnánk, hogy Üdvözítő Urunknak csak öregekkel, ősz farizeusokkal, ravasz vámszedőkkel, idősebb nőkkel, betegekkel és halottakkal volt dolga. Mintha ifjúság, gyermekek nem is lennének azon a tájon, ahol ő járt. A gyermekeknek nincs keresnivalójuk Jézus közelében. A történet mosolyt fakasztó, de egyúttal mélyen elgondolkoztató. Akkoriban szokás volt, hogy áldást kérjenek és adjanak egymásra az emberek. Ezért az áldásért viszik gyermekeiket a szülők Jézushoz. A tanítványok ellenállnak. Talán nem is Jézus nyugalmát féltik, hanem - érthetetlenül - úgy vélik, hogy nem valók még a gyermekek Jézushoz. Isten országa ügye még „magas” nekik. Jézus - a „szelíd”! - haragra lobban. „Engedjétek hozzámjönni a gyermekeket... ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa”. Azóta mintha megváltozott volna a kép. A ma élő tanítványok ismerik Jézus gyermekszeretetét -, de most meg mintha a szülőkből hiányozna a jézusi áldás igénye! A gyermek Isten drága ajándéka! Nem mindegy, hogy később mivé válik, élő tagja lesz-e Jézus nagyobb családjának, az egyháznak. A Jézushoz engedés egyik jele a keresztség szentségében való részesítés. Isten szeretete már akkor átöleli és megjelöli a gyermeket, aki Isten országába szóló meghívással kezdi életét. Felelős nevelés esetében a hit által biztos szellemi alapot kap a gyermek. - A szülők nem küldték, hanem vitték gyermekeiket Jézushoz. Ez a szülői tiszt és nemcsak az eltartás! „Gratulálunk! - mondja a szülésznő az apának. Néhány évig aranyos lesz, azután egy undok, önző felnőtté fejlődik!” A jézusi szeretet és áldás bizonyára nem hagyja, hogy kiállhatatlan zsarnokká nőjje ki magát a gyermek! A jézusi szeretet megérintése és ölbevétele a gyermek részére áldást, értékes emberré nevelést, szolgálatvállalást, tudatos keresztyénséget, mély és igaz emberséget jelent - az élet minden területén. Nagy örömünk és feladatunk a gyermek! Nevelésében kapcsolódjék össze szülői otthon és gyülekezet. A maguk keresztségére hálás szívvel emlékező szülők bizonyára ott is vannak Jézus közelében. És a gyermekek látják imádkozni szüleiket. A bibliai történetek is zagyva mesék helyett felejthetetlen képekké válnak a gyermekek értelmében. Előadások és magyarázgatások helyett, mi szülők, éljünk példaadó életet gyemekeink előtt. A túlbutjánzó sok és sokféle nevelési elv és ötlet helyett Jézus egyszerűen ezt mondja: „Engedjétek hozzám... ne tiltsátok el tőlem őket!” Keresztségünkkel eltemettettünk a halálba és új, más életben járunk. Hadd járjanak a kicsinyek is ebben a Jézustól megérintett, örvendező, derűs keresztyén életvitelben. Bárcsak mi „nagyok” is „kicsik” tudnánk lenni Isten előtt és „gyermekhittel-gyermeksziwel” komolyan vennénk az evangéliumot, Isten országa örömhírét! Érezzük magunkon mindig Jézus keze érintését és fejünk fölött oltalmazó, védő hűségét! Sümeghy József IMÁDKOZZUNK Urunk, köszönjük neked gyermekeinket. Kérünk áldd meg őket, és minket, felnőtteket is. Érints meg újból Szenlelkeddel minket és áldj meg bennünket, akiket a szent keresztségben magadévá jelöltél meg. Add nekünk országod örömét és békességét. Ámen „írok nektek, ifjak...” NÉGY ESET FIATALOKKAL Jésus Látogatni megyek valamikor megkeresztelt tizenéveseket, akiknek szülei úgy döntöttek, hogy a gyermeket keresztyén hitben kívánják nevelni. Találkoztam olyan fiatallal, akinek könyvespolca tele van a Bibliáról elérhető minden állami kiadású könyvvel, videokazettával, s bár tulajdonosuk soha életében nem volt még templomban, tud annyit a dolgokról, mint egy régi bibliakörös tag. Van azonban más is. A szituáció azonos. Amikor mondom, hogy ifjúsági bibliakörbe hívogatom, ahol hallanak majd a Bibliáról, templomról, Istenről meg Jézusról, a fiúka szeme fölcsillan s örömmel közü, hogy ez utóbbiról ő már hallott. Az jó - mondom, és mit tudsz róla? Jésus a Barcelona kapusa feleli. Nem néztem utána, de attól tartok, én egy másik Jézusra gondoltam. Van ugyanis egy másik Jézus, aki szintén nagyon híres, igaz, hogy nem kapus, de elég komoly posztot tölt be életemben. Végülis: védő-védő. Ópium Nézem az állami televíziót, mégpedig nagy élvezettel. Riport- filmet adnak az Orosz Ortodox Egyház 1000 éves jubileuma alkalmából. A forgatócsoport jó munkát végez, s bemutatja többek között azt — az egyébként itthon is tapasztalható - jelenséget, hogy a fiatalok, elsősorban értelmiségi fiatalok mintha nagyobb nyitottsággal és érdeklődéssel viszonyulnának az istenkérdéshez, egyházhoz, hithez, mint eddig. A protokollt jól ismerő stáb felkeresi az ottani illetékes hivatal valamelyik vezetőjét, s megemlíti a fenti jelenséget. Igen - mondja a felelős ilyen tünet valóban létezik, tudja, a zátonyra futott életű fiatalok gyakran menekülnek alkoholhoz, kábítószerhez, bűnözéshez, egyházhoz. A szelíd riporternő erre megjegyzi, hogy azért talán mégiscsak jobbnak tűnik, ha kocsma helyett templomba járnak. Az Illetékes, rövid gondolkodás után ezt feleli: „Hát, nem is tudom!” Hát - mondom magamban, nem is tudom. Pofon Folyik a tinédzserek alkalma. Jobb híján a templom sekrestyéjében. Elég lepusztult hely, majd leesik a plafonvakolat, az olajkályha büdös, egymás hegyén-hátán jegyzetelnek, de ők imádják, mert egész más, mint a lakótelepi nett kis betonkaptár. Egyik a másikat hívja, jobb az unalmas lődörgés- nél. Miközben a társaság épp' arról cserél elég szenvedélyesen eszmét, l! hogy van-e Isten, kicsapódik a templomból a sekrestyébe nyíló ajtó, belép egy hölgy, nyakoncsípi az egyik kislányt, s „hányszor mondtam már” szavak után már csak a pofon csattanását hallom. Az oltár előttről. Ez már nekem is sok, kisietek, s elhebegem, hogy azt gondolom, helytelen templomban pofozni. „Maga csak ne szóljon bele, mit csinálok a gyerekemmel” - közli s elmennek. Oké, nem szólok bele, fl de igazában nem tudom, hogy J1 hallgatásom helyes-e. Kereszt Tart a szóbeli érettségi egy Budapest peremkerületi gimnáziumban. Négy év munkájának gyümölcse érik. A gyerek izgatottan ] rágja a golyóstollát, gyűri- I morzsolja a nyakláncát. Amin történetesen egy kis ezüst kereszt függ. A dolgok nem is mennek rosszul. Miután boldog megkönnyebbüléssel kitámolyog a folyosóra, osztályfőnöke utánasiet, s emelt hangon, feddőleg közli vele a sommás tényt, hogy tudniillik: „Mindenki hülye, aki keresztet hord”, s ezzel otthagyja. Ennyit a négy esztendőről. Nem ismerem a tanárnő véleményét a theologia crucis, a kereszt teológiája problematikájáról, nézetét mindenesetre túl általánosítottnak tartom, mert azért szerintem nem mindenki. Legföljebb a kereszttől függetlenül, némelyek. Bízik László QQ Rédey Pál új könyvének hátteréről QQ Nem mindennapi olvasmány került nemrég a Sajtóosztály kiadványaként az evangélikus olvasóközönség kezébe. Rédey Pál fantáziaregénye, A máglya nélküli város joggal tarthat érdeklődésre számot mind fordulatossága, mind történeti háttere miatt. Ám történeti regény-e ez valóban? Van-e történeti alapja a Faust-mondá- nak, van-e köze Luther Mártonnak Faustus doktorhoz, valóban Wittenberg volt-e a furfangos varázslások színhelye? Kíséreljük meg a válaszadást erre a bonyolult, sokrétűi kérdésre. Az egyetlen hiteles történeti forrás, amely valamelyest eligazíthat bennünket e szövevényes úton, kereken 450 éves. Luther Asztali Beszélgetéseiből tudjuk, hogy 1538 februárjában a reformátor feloldozott egy wittenbergi diákot az „ördöggel kötött szerződés” bűnéből. Az illető Luther barátjának és reformátortársának, Georg Majornak a tanítványa, egyben házának lakója volt, különben egy távolabbi város polgármesterének a fia. Amikor tanára a fiút hosszabb ideje tartó válságos lelki- állapota miatt faggatta, az bevallotta, hogy vérszerződéssel elkötelezte magát az ördögnek, e szavakkal: „Isten, feladom tebenned való hitemet, és mást fogok szolgálni”. Major Luther eié vitte a nem mindennapi ügyet. Ő a diákot keményen megdorgálta, s amikor az megbánta tettét, együtt imádkozott vele, majd feloldozta bűnéből. Két dolog érdekes még a Tischreden feljegyzésén túl. Az egyik az, hogy sok forrás említi az 1507-1536. évek között,« hogy a filozófus, mágus és asztrológus jövendőmondó, dr. Faustus városról- városra vándorolt. Sőt Melanchthon egyenesen azt mondta róla, hogy „elmenekült Wittenbergből, amikor a kegyes János fejedelem parancsot adott letartóztatására”. Ez a kitétel arra enged következtetni, hogy a wittenbergi reformátorok valóban ismerték, sőt megtűrték Faustot városukban, abban a reményben, hogy majd megtér. Máshol a boszorkányperek mintájára már régen máglyán fejelte volna be az életét. A másik érdekesség ebben a vonatkozásban annak a jelenségnek a felidézése lehet, hogy a középkori szentek legendáiban is gyakran szerepel az ördöggel való szerződés motívuma. Theophilus is kötött pl. paktumot a Sátánnal, s végül Szűz Mária közbenjárására tért ’meg. Szent Basilius püspök is csodás módon kényszerítette az ördögöt, hogy mondjon le egy fiatalemberrel kötött vérszerződésröl, aki azután csakugyan meg is szabadult a szörnyű kötöttségből. Külön érdekessége a XVI. századi és a középkori hagyománynak, hogy Melanchthon egyik prédikációjában Johann Manlius 1562-es bázeli munkája szerint- tehát jóval megelőzve a Spies- féle, 1587-es, Faustról szóló alapművét (História von dr. Joh. Faustus) - Wit- tenbergben elevenen él az ördöggel való cimborálás bűnének az ismerete. Sőt Melanchthon Luther imájának csodás erejét hangsúlyozva mintegy arra akart rámutatni, hogy « keresztyénség meg- újítója ugyanazt képes elérni, amit Szent Basilius tett. Fülöp mester azt is elmondta, hogy amikor Luther buzgón imádkozott kegyelemért, az öregember képében megjelent ördög visszaadta a szerződést ezekkel a szavakkal: „O Du, O Du” és méltatlankodva eltűnt... Ha mindehhez hozzávesszük azt az irodalomtörténeti érdekességet, hogy Bornemisza Péter az Ördögi Kísértetekben közölt példabeszédében is egy wittenbergi diákról - ettől függetlenül pedig Szenei Molnár Albertról is - szól, megértjük, hogy miért veszi az olvasó kiváncsi érdeklődéssel kézbe azt a fiktív jellegű, de mégis történeti hátterű regényt. Fabiny Tibor „Mindenben mindenem a szeretet” „Ah! milyen ínsége a szeretetnek! Mennyire elszomorítja telkemet! Városban és vidéken, kórházban és gyárban, üzletben és az utcán, mindenütt milyen iszonyú aszálya a szeretetnek! Sehol egy csöpp belőle. Hiányában az ország szárazabb a Szaharánál, rémesebb a Góbi sivatagnál. Ha a szeretet utolsó csöppje is kiszárad, minden ember eszét veszti s öldökölni fogja majd mindazokat, akik valaha is tudtak a szeretetről s becsülték azt Nézd őket fölfegyverkezve puskával, karddal, lándzsával vagy éppen régi buzogánnyal, amint egymást gyűlölik, gyanúsítják!... Egyedül a szeretet képes megfékezni a világot, ő a legfőbb hatalmasság. Belülről fűzi egybe az emberi társadalmat. A szeretet az, ami soha meg nem semmisíthető... Csak a szeretet templomában imádom az Istent. Imádom őt munkások csoportjában, a járványkórház betegágya mellett, a kisbabák gödrös arcocskájában, a szeretett lény ölelésében. A szeretet az én szentélyem - gyárban, mezőn, városi utcán, fürdőben, hivatalban, konyhában, betegszobában. Mindenütt velem van e szentély, ahová csak megyek a mindenségben. Ahol a szeretet, ott az Isten. S aki Istent a szeretetben imádja, sohasem szűkölködik, mert kimeríthetetlen forrás a szeretet.” A száz éve született Toyohiko Kagava (1888-1960) egyik könyvéből idéztünk. Megemlékezésül legméltóbb, ha őt magát hallgatjuk írott szavain keresztül. Angol nyelven Londonban jelent meg A szeretet az élet törvénye című könyve (1930). Gazdag kötet. Mindenféle szempontból vizsgálja a szeretetet: munka és szerelem, nevelés és művészet, erkölcs és tudomány szempontjából. És persze a Krisztusban minicet szerető Isten imádásának szempontjából. Mert néki mindenben mindene a szeretet! Nemcsak himnuszi emelkedettséggel magasztalja. Sokkal inkább páratlan élet-odaáldozással. Nem kereszyénnek születik. A keleti vallások nem vonzzák, a nyugati filozófia sem elégíti ki, amibe már fiatalon belemélyed. Jézus Krisztus önfeláldozása a kereszten, az ragadja meg. Annyira, hogy teológiai Toyohiko Kagava Születésének centenáriumára Magát élő, szent áldozatnak szánta szegények oltárán, Nippon fia. Már nem vonzotta Keletnek bálványa, sem Nyugatról jött filozófia. Krisztust hirdette - tolvajnak, gésáknak, koldusként hált a rongyosok között, hozzájuk állt, kik tengődtek-kószáltak, kiket bűnükbe nyomor üldözött. Tettekre indult egy szál kimonóban, csak áltatás úgy vélni, minden jól van; hol Kisztus jár, ott új forrás fakad... S im tízezrek hittek a változásban e század elején ősi Japánban az Ifjú Egyház zászlaja alatt! Scholz László tanulmányai felében kiköltözik Sinka- vába, szülővárosának, a tengerparti Kobe-nak nyomornegyedébe. Ott kíván élni nyomorult viskókban a meg- alázottakkal, férgesekkel, iszonyú bűnökbe sodródókkal, hogy minden gyalázatosságukat elviselve végtelen türelemmel árassza rájuk a szeretetet. Ez a szó teljes, igaz értelmében vett „szeretetszolgálata” szegénységben tengődő honfitársai között csaknem másfél évtizedre nyúlik! Az első évek élményeit 1909 Karácsonyától kezdve megírja híressé lett önéletrajzi regényében, mely több nyelven bejárta az akkori világot. Ő maga gyönge alkatú, tüdőbaja a halál peremére sodorja. Mindennapi imádsága ad neki erőt. Kora hajnalban lemegy a tengerpartra a hajómunkások közé, hogy Isten szeretetét prédikálja nekik. Naponta kimegy a nyomornegyed utcáira, tereire, hogy kis zsámolyról tanúskodjék Krisztus szerete- téről. Nem egyszer elkergetik s menekülni kényszerül, de másnap már újra prédikál. S mindig a szeretetről. Az 1923-as nagy tokiói földrengés után országos szociális feladatok megoldására igénybe veszik már az ország vezetői is. Bejárja Japánt, most már munkatársaival együtt. Százezrek hallgatják az igét s nem eredmény nélkül, bár álmát, hogy legalább egymillióan -vegyék föl a keresztséget hazájában, megvalósulni nem látja. Ami Nyugatnak Schweitzer Albert neve, az Keletnek Kagaváé. Merőben más a világ most századunk vége felé. A szeretet éhínsége azonban sajnos fennáll. Legyen hát mindenben mindenünk a szeretet. Scholz László
