Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1988-07-03 / 27. szám

Evangélikus Élet 1988. július 3.

1 GYERMEKEKNEK 1

1 1

' Egyháztörténeti arcképcsarnok j

Nagy Konstantinusz

Két képet vegyünk most szemügyre. Mindkettőt kortársa Eusze- biosz püspök alkotta, és egyháztörténeti művében hagyta ránk.

Milánó 313. Konstantinusz császár türelmi rendeletet bocsát ki. Milánói Ediktumnak nevezik ezt. Tartalmát falragaszokon kell nyilvánosságra hozni, hogy mindenkinek tudomására jusson: „...megadjuk a keresztyéneknek és mindenkinek a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja...” '

A császár arca töprengő: „... már régóta fontolgatjuk, hogy á vallásszabadságát nem szabad megtagadni, hanem minden embernek meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzék az isteni dolgokkal..."

A képhez hozzátartozik az a hatás is, amit a rendelet kiváltott. Eu- szebiosz így ír róla: „Zengjetek az Úrnak új éneket! Mert méltókká lettünk arra, hogy olyan dolgokat és eseményeket lássunk, amelyeket sok elődünk szeretett volna látni, de nem látott és hallani, de nem hallott... Elmúlt tehát az emberek feje felől minden félelem. Ragyogó pompában ünnepnapokat ültek, mosolygó arccal és csillogó szemmel tekintettek egymásra azok, akik azelőtt lesütötték a szemüket. Tánccal és himnusszal tisztelték meg a városokban és a vidékeken legeslegelőször a mindenekfelett uralkodó Istent... és aztán a vallásos császárt. Nem emlékeztek többé a régi bajokra, élvezték a jelen javait és még inkább várták az el- jövendőket."

Nicea 325. A császár a_világ minden tájáról összehívta a püspököket, mert rádöbbent, hogy a keresztyének között nézeteltérések vannak a hit kérdéseiben. A püspökök a Bizánctól nem messze eső Niceában gyülekeztek. Az utazáshoz a legragyogóbb állami postakocsikat vehették igénybe. Még a szolgáik számára is, hogy azok az úton gondjukat viseljék. Mindez annak a szent célnak az érdekében történt, hogy a viszály helyét a testvéri egyetértés foglalja el.

A zsinat a niceai császári nyári palota középső termében ülésezett. Ez a terem nagyságban és pompában felülmúlta az összes többit. A falak mentén sorakoztak az ülőhelyek. Mindenki a rangja szerint megillető helyet foglalja el, mégpedig az alkalomhoz illő méltósággal. Az egész gyűlés csendben várakozik Konstantinusz császárra. Előbb azonban egy, majd még egy, s ismét még 'egy férfi érkezik, sőt még többen is. De nem felfegyverzett császári testőrség, hanem a császár hívő keresztyén barátai. Végre jellel adják tudtul a császár érkezését. Es belépett Konstantinusz, akit úgy fogadtak, mint az ég követét. Ragyogó bíbor-' köntöst viselt, amelyen szikrázott az arany- és drágakődíszítés.

A terem közepére érve nem ült le addig, míg a püspökök hellyel nem kínálták. Ezután azonnal szólásra emelkedett a rangban első és a császártól jobbra helyet foglaló püspök. Isten iránti háláját fejezte ki, és köszöntötte a császárt.

A csász^ ezalatt mozdulatlanul ült. Majd csendes és barátságos hangon rövid és tömör beszédet mondott. Most már megkezdődhetett a vita. Vád és védekezés hangzott és ellfenvád és újra védekezés. Több oldalról is egyszerre. A császár mindekit türelmesen meghallgatott. Egyiknek véleményét jóváhagyta, a másikat viszont kérdésével zavarba hozta. De kitartóan azon fáradozott, hogy a vitatkozókat közelebb-közelebb hozza egymáshoz. És mindaddig nem fáradt bele abba, hogy egyetértésre intsen, amíg a vitatott pontokban azonos nézet nem alakult ki.

Az egyetértés bizonyítéka a Niceai Hitvallás, amit az Evangélikus Énekeskönyvben olvashatunk.

Kovácsházi Zelma

____________________________I

A

VASÁRNAP

IGÉJE

, Ézs 6,1-8

LÁTTUK AZ Ő DICSŐSÉGÉT!

Körülbelül Kr. e. 740-ben Ézsaiásnak, ennek az előkelő jeruzsálami polgárnak életre szóló, döntő élménye volt: Látta az Istent, a Seregek Urát... Valóban őt látta, akit egyébként élő ember nem láthat? Alom, vízió, különös látomás lehetett? Költőnk, Ady Endre is ír ilyesmiről. „Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.”

Istent ne akarjuk elképzelni. A Seregek Urának lényege a szentség! Megközelíthetetlen dicsőségben lakik. Az embert csak félelem és rettegés fogja el közelében. Csodálatos Magasság! Akit költőnk szerint is csak az ember „titkon érző lelke óhajtva sejt!” Isten egészen MÁS, 0 az ÚR = Isten! A legerősebb és legelrejtettebb. A Szentet csak imádat illeti.

Egy régi temető mohás sírkövére valaki, mint üzenetet és ézsaiási vallomást ezt vésette: „Láttam az Ő dicsőségét!” Mert ez látható és megragadható, csak megfelelő eszköz, a szív és a hit antennája kell hozzá.

Életünkben vannak felejthetetlen pillanatok. Ajándék okozta örömben átölelő forró szeretetet érzünk. Fájdalomban vigasztaló hang, betegségben különös, gyógyító kéz érint. Máskor ez a kéz int, vagy fényit.

Isten dicsőségét látva az ember semmivé válik. Eléje nem kutatóként, megfigyelőként állhat az ember, hanem csak mint elveszett és elkárhozott. Bűneinket látjuk, amelyek elválasztanak Tőle. Jaj nékem! - kiált Ézsaiás. Tisztátalan szívvel és beszéddel nem lehet Isten szolgálatába állni. Az emberi bűnvallomásra Isten megtisztító kegyelme a válasz. Mert az Örökkévaló hatalma: szeretete.

Évszázadok múltak el ezután. Közben más prófáták is meglátták az Örökkévaló dicsőségét. Az idők teljességében pedig a Fiú állt ott a Genezáreti tó partján: „aki engem lát, látja az Atyát. Mert én és az Atya - egy vagyunk! (Jn 14,10) Ott állt a látható és megfogható ÚR tanítványai között.” Szolgai formát vett föl és emberekhez lett hasonlóvá... (Fii 2,7) „Jézus Krisztus az Isten dicsőségének visszatükröződése és az ő személyének képmása.” (Zsid 1,3) A Seregek Urának Szentje!

Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Látták Betlehemben, mint csecsemőt. Csodálták Jeruzsálemben, mint 12 éves fiút. Hallhatták szemtől szembe, mint áldott Mestert. Ott függött a keresztfán. Testében felvitte a fára tisztátalan emberek és népek vétkét.

Igénknek egyenes folytatása a mai evangélium története. Péter, a halászmester, hatalmas zsákmánnyal megajándékozva leborul Jézus előtt: „Menj el tőlem, én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Éppen úgy, mint évszázadokkal előbb Ézsaiás. A folytatás is ugyanaz volt. Elküldte őket, igéjét adta szívükbe és ajkukra. Igehirdetésük hiteles volt, mert előbb már látták az ő dicsőségét!

Ez az örök ige szól ma is azok ajkán, akik átélték a Vele való találkozás félelmetes és kegyelmet adó alkalmát. Minket is elküld emberekhez igéjével, mentő szeretete jelével. „Menj el, meg vannak bocsátva a te bűneid!” Aki hiszi bűnei bocsánatát, az látta az ő dicsőségét!

Sümeghy József

IMÁDKOZZUNK

Örökkévaló Istenünk, Atyánk! Áldunk téged, hogy Fiadban megmutatod dicsőségedet és általa bűnbocsánatot, életet adsz nekünk. Tisztítsd meg szívünket és nyelvünket. Állíts szolgálatodba minket emberek üdvösségére, Neked dicsőségedre! Ámen

„írok nektek, ifjak.. f

ERDÉLYBŐL JÖTT GYEREKEK KÖZÖTT

Mielőtt a gyerekek közé lépnék, megállók, hogy tisztes távolból szemléljem őket. Pontosan úgy vi- háncolnak és úgy játszanak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A tavaszi réten fáradhatatlanul futkároznak egymást kergetve, majd hanyatt vágják magukat a friss fűben. Kicsivel távolabb néhány fiú pofozgat egy jobb sorsra érdemes gumilabdát, a kert végében pedig kislányok énekelnek egy csoportban.

Ezek a pillanatfelvételek harsány színekkel beszélnek az ifjúságról, a tomboló tavasz-nyárról, az életről. Első látásra semmi sem árulkodik arról, hogy ezek a gyermekek néhány hónappal, vagy akárcsak néhány héttel ezelőtt egészen más körülmények között kellett hogy éljenek. Erdélyi menekültek gyerekei ők, akiket a református egyház tahi konferencia központjába hívtak egyhetes táborozásra. A csaknem 30 gyerekkel két lelkész, egy teológiai hallgató és egy nyugdíjas tanár foglalkozik rendszeresen, de alkalmanként mások is kilátogatnak hozzájuk a Duna partjára. A velük való beszélgetés számunkra már csak azért is tanulságos, mert a mi egyházunk is sokat tesz az erdélyiekért, s a nyár végén mi is tervezünk ilyen táborozást fiataloknak Tá- piószelén.

Dr. Horváth Erzsébet levéltárvezető, a tábor egyik szervezője lelkesen részletezi a programot, amelynek elsődleges célja az, hogy az áttelepülteknek segítsen a beilleszkedésben, az otthontalálásban. A rendszeres áhítatok, éneklések mellett magyar történelemre, földrajzra és irodalomra is tanítják a nagyobbacska résztvevőket, miközben a kisebbekkel játékosan foglalkoznak. Sokat tesznek a gazdag hagyományok ápolásáért is: népdalokat énekelnek, néptáncot tanulnak. Olyan, otthon tiltott énekek is felcsendülnek ajkukon, mint a Himnusz, a Szózat, a Székely himnusz. Természetesen rengeteget beszélgetnek a gyerekekkel: hadd oldódjon bennük a görcs, hadd szűnjön meg bennük a múltból hozott és a jövőtől való félelem egyaránt.

Kiss Tamásné Mikolai Agnes lelkész arról beszél, hogy milyen lelki sérülésekkel érkeztek ezek a fiatalok: van köztük „kilopott gyerek”, másoknak a testvérei maradtak otthon, Erdélyben, többüknek a családi körülményei ziláltak - s akkor még nem említettük azokat a megaláztatásokat, amelyeket ők már gyerekfejjel át kellett hogy éljenek. Lefekvés után bizony gyakran hallatszik sírás a szobákból: a napvilágban elűzhető démonok éjszaka újból támadnak.

Amikor a kötetlen játék véget ér, a gyerekekkel együtt én is beülök az órára. A magyar történelemmel kapcsolatban világosan megmondja a tanár, hogy a romániai iskolákban több mindent téves beállításban tanultak. Kedvcsinálónak olykor videofilmeket is néznek: az Egri csillagokat, A koppányi aga testamentumát. Földrajz óra: a pedagógus megkérdezi, Magyarországon mely tó vulkáni eredetű. Egy kislány azonnal rávágja: a Szent Anna tó! Hiába, legalább az ő tudatukban nem húzódnak oly konok kérlelhetet- lenséggel az országhatárok.

A magyar irodalmat egyebek mellett Arany János balladáin keresztül próbálja megkedveltetni Kati néni, a tanárnő. Az V. László arról szól, hogy a cseh király - félelmében - rabként elhurcoltatja Budáról a fiatal Hunyadi Mátyást, aki így idegen földön kell hogy éljen. Á ballada záró szakasza így Szól:

Állj meg, bosszú, megállj;

Cseh-földön ül a rab;

Cseh földben a király,

Mindég is ott marad,

De visszajő a rab...!

Az egyik kislány elgondolkozik ezen a versen, majd megszólal: „Ugye, ez azokról szól, akiknek el kellett menekülniük hazájukból? De egykor ugye vissza lehet majd térni?”

Újból a szabadban vagyunk. A gyerekeket az erdélyi iskolákról kérdezem. „Ősztől megszűnik a magyar iskola!”, „Csak nagyon távol, az erdőn túl tanulhatnék magyarul”, „én elsőbe még magyar iskolába jártam, de most már a román a kötelező” - hangzik .a sok, szomorúan egybecsengő válasz. Aztán kérdezés nélkül is árad belőlük rövid életük regényfolyamata: „Aput mindig követte valaki, egyszer meg is verték”; „állítólag a mi falunkat is fel akarják szántani”. Az egyik kislány szelíd szóval mondja: „Én csak orvosi kezelést kaptam itt, nemsokára hazamegyek.”

Amint a gyerekek véletlenül megtudják, hogy egyik vezetőjüknek születésnapja van, szaladnak virágot szedni, hogy aztán őt kör- beállva, tiszta hangon, nyílt tekintettel elénekeljék: „Tavaszi szél vizet árazt, virágom, virágom...”

Csengő hangjuk azóta is bennem muzsikál.

yT

„Arany homokon, nomád felhők alatt”

Sántha György születésének 100. évfordulóján

CQ „Századok öltenek el..." Qű

v ff w

Művelődéstörténetünkkel szorosan összefonódó két szép kiállítású könyvvel jelentkezett az idei könyvhéten a Corvina Kiadó. Mindkettő témájában valami azonosságot találunk. Mindkettőből a történelem viharaiban edződött és az emberi értetlenség áldozatává vált közösség sorsát, küzdelmét - de változatlan hitét ismerjük meg.

Ma már nem áll Kecskeméten az a vidéki kúríaszerű, földszintes nagy családi ház, amelyben élete túlnyomó részét töltötte. Sokszor fordultam meg a vastag falak közötti csendben, a század eleji hangulatot idéző bútorok között - szemben egy felejthetetlen, barázdás férfiarccal, mély tüzű tekintettel, hallgatva sajátos hangját és találkozván egy ritka lélekkel. Az ódon otthon helyén épült üde társasházban szeretettel képviselik a folytonosságot, a falán pedig időt álló szavak hirdetik az utókornak a költő emlékezetét. Május 23-án - éppen pünkösdhétfő volt - koszorút helyeztek az emléktáblára a 100. évforduló ünneplésére egybegyűltek. A szónok összefoglalta életének történetét, kiemelve azokat a személyes kapcsolatokat, amelyek őt, az egykori tanárt a népi irodalom legjobbjaihoz fűzték.

A következő órában a kecskeméti városháza dísztermében folytatódott a megemlékezés. A hely építészeti formájával mintha csak tudatosan kapcsolódott volna az előző szavakhoz: az épület Lechner Ödön alkotása, aki a népművészet és gazdag fantáziája segítségével magyar jellegű stílustörekvést valósított meg. A Katona József Társaság ülésén felolvasták Keresztury Dezső akadémikus levelét, aki távolmaradását idős kora és egészségi állapota miatt mentette ki: „Ritka fényességű személyiség, erős, már-már a keménységig határozottjellem volt - írta a személyes barátság melegével Sántha Györgyről. - Főként a szellem embere volt. Hogy ez az ő virágzó férfikorában mit jelentett az akkor még sivatagos homokvárosban, a mai nemzedék el sem tudja képzelni. Néha féltettem is, hiszen igen nehéz körülmények között, ő nemegyszer vállalta szeretett városa bírálójának, jobbakra intőjének hálátlan szerepét. Mindig töretlen hittel és megújuló erővel, híven városához, a közösséghez és Istenéhez.”

Az emlékbeszédet Pomogáts Béla irodalomtörténész mondotta. Versvilágát kötetei címébe foglaltan idézte meg: A bánat harangzúgásában (1915), A toronyőr (1930), Arany homokon, nomád felhők alatt (1935), a halála után megjelent Naphívás (1978) és az élete utolsó negyedének csupa biblikus versét összegyűjtő Testamentum (1980). Költészetét számtalan szál kötötte szülőföldjéhez, Kecskeméthez és ehhez a napsütötte tájhoz, az aranyhomok világához. És ez a táj „kapcsolatba hozta költészetét azzal a küldetéstudattal, ámít a két világháború közötti népi irodalom és népi költészet táplált magában." Egyébként ha nem is poétikai értelemben - hangsúlyozta az irodalomtörténész -, de példaképként, erkölcsi mesterként Ady Endrének a költészetét tartotta legtöbbre.

Pomogáts Béla méltatása a költő bibliai ihletésű és a Szentírást személyes átéléssel megszólaltató verseire tekintve emelkedett messzire néző magasságba : „Az európai kultúra két kulturális tradícióból táplálkozik: a Bibliából, az Ószövetségből és az Újszövetségből együtt, és a görög kultúrából. Németh Lászlónak voltak erről szép szavai annak idején. Sántha György ugyancsak eljutott a Bibliához, és nemcsak mint vallásos költő, és nemcsak mint Istent kereső és Istent megtaláló költő, hanem mint a bibliai hagyományoknak, a magyar bibliás költészetnek a folytatója és XX. századi letéteményese is. Hiszen a Biblia ott rejtőzik valamiképpen Balassi Bálintnak, Berzsenyinek, Adynak, leginkább Adynak a költészete mögött, és ezt a bibliás hagyományt követte Sántha Györgynek a költészete is.”

A biblikus verseiből jelenik meg kis összeállítás az Evangélikus Sajtóosztály kiadásában a közeljövőben. Sajnos, túl szűk lesz ez a válogatás. De örüljünk annak, hogy a Testamentum nyolc éve megjelent, a félje bibliás verseinek hau gyatékát rendkívüli beleérzéssel ápoló özvegy teljes, viszont mindössze kétszázas példányszámú magánkiadását most, ha kevesebb vers is, de nagyobb példányszámban követheti. A Hit, remény, szeretet cimen megjelenendő kis verseskötet olvasásával folytathatjuk a mi emlékezésünket Sántha György költőre. Veöreös Imre

Szebeni András-Lukács László: „Boldogok, akik házadban laknak..." címmel, a hazánkban élt és élő szerzetesrendek történetét, mindennapi életét tárja elénk. „Mindazok, akik e kötetet olvassák, hézagpótló munkát tartanak kezükben. Mert bár hazánk határain belül és kívül sokan tudják, hogy Magyarországon négy szerzetesrend katolikus gimnáziumokat és nevelőotthonokat tart fenn, a működő szerzetesrendek és az általuk vezetett iskolák múltjáról, jelenéről és életéről viszonylag csak kevesen és keveset ismernek...” - írja dr. Szennay András OSB főapát a mű előszavában. Szebeni András művészi fotóiból, eleven, életteli, de elgondolkoztató fényképeiből egyidejűleg kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, melyet Bereczky Lóránt főigazgató nyitott meg.

Csorna Gergely: Moldvai csángó magyarok című 144 oldalas, 127 színes képpel illusztrált művében a legarchai- kusabb magyar népcsoport életéről ad számot. Csorna Gergely szobrász, fotóművész áldozatos gyűjtőmunkával dolgozta fel egy nem magyarok lakta területen, idegen testként élő népcsoport elkülönülésének okait a többi csángó népességtől. Csángók Magyarországon is élnek s szétszórva Európában, hiszen a történelem során gyakran vándorolni kényszerültek, de a moldvai csángók a történelmi Magyarország határain kívül élve is mindmáig’ megőrizték hagyományos életmódjukat,

szokásaikat, népművészetüket, - továbbadva gyermekeiknek - pedig „Századok ültének el...” Az album értékes fényképanyagát a téma legismertebb hazai szakértője, a Csíkszeredái tanítóképző egykori tanára Domokos Pál Péter magyarázza. Tanulmányában kiemeli a moldvai szórványmagyarság kultúrájának értékeit s azt, hogyan őrizték hitüket, vallásukat a gö- rögkeleti-ortodox környzetben.

Mindkét könyv szerzője, fotóművésze, munkáját küldetésnek, szolgálatnak érezte, ezért is hatnak szívre, lélekre. A könyveket a sajtótájékoztatón Reviczky Béla, a Corvina Kiadó irodalmi vezetője mutatta be: „A magyar szerzetesek köztünk élnek, a moldvai csángók sem a beláthatatlan messzeségben, olyan mélységű megismerésükhöz azonban, ahogy a fotóalbumok lehetővé teszik, még a „világútlevél” sem elegendő.”

Sebeiken Pálma