Evangélikus Élet, 1988 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-12 / 24. szám
Evangélikus Elet 1988. június 12. i 1 GYERMEKEKNEK i 1 Egyháztörténeti arcképcsarnok > 2. I ! Perpetua és Felicitas A VASÁRNAP IGÉJE Zak 1,3-6 Jaj a taníthatatlanoknak! • Egy előkelő, nemesi családból szár- 1 mazó fiatalasszony és egy rabszolga- I. lány. Az ókori társadalomban világok I választották el őket egymástól - az ő ■ sorsuk mégis találkozott, összefonódott. Ugyanabban a börtönben a ra' bóknak ugyanazt a keserű kenyerét . I ették, ugyanúgy korbácsolták meg őket, ■ majd ugyanaz a kfnhalál érte mindkettőjüket. Miért? Mert ugyanabban a Jézus Krisztusban hittek abban a korban, t amikor üldözték a keresztyéneket. I Az észak-afrikai Karthágóban va- I gyünk 203-ban. Egy úrnő és egy rab- 1 szolgalány. A 22 éves Perpetua fény- ' űző életéről mondott le, vállalva a hitre | jutását követő megpróbáltatásokat. ■ Még csak megérintette őt a keresztyén- ség, s a keresztségre készülő katechu' mén, hittanuló volt, ám a letartóztatás- I hoz ez is elégnek bizonyult. Ismerősei, I családtagjai kérve kérték:- Mutass be áldozatot a császárnak! - ezzel ugyanis megmenthette I volna az életét. Ö azonban nem hajlan- | dó erre a bálványimádásra. Amikor ap■ ja hitéről próbálja lebeszélni, Perpetua nemes egyszerűséggel így szemlélteti ' állapotát: I - Atyám, látod itt ezt a vázát? ■ - Látom - válaszolta az.- Lehet ezt másnak nevezni, mint ' ami? - kérdezett tovább. I - Nem - mondta erre. I - így én sem tudom másnak monda- . ni magamat, mint ami vagyok, keresztyénnek. j Perpetua tehát hajthatatlan maradt, | sőt helyzetét csak súlyosbította azzal, ■ hogy megkeresztelkedett. Keresztelő a börtönben! Bizonyos volt azonban ab' ban, hogy „a második keresztségben”, I a vértanúságban is részesednie kell. Itt, ■ a börtönben együtt sínylődött rabszolgájával, Felicitasszal, aki gyermeket várt. A csecsemőt később keresztyén I társai gondoskodására bízta a fiatal. I édesanya - mert ő is készen állt a ha• Iáira. Tudták, vadállatok elé vetik majd 1 őket. Ez a kínhalál rettentő szenvedé• sekkel járt, mégsem estek kétségbe. I Egymást vigasztalták. Hitükben köl• csönösen erősödtek. Utolsó vacsorájukat a börtönben agapéként fogyasz’ tották el, amit ma úgy mondanánk, I hogy úrvacsorát vettek. Úrvacsora a ■ börtönben! Másnap, a császár születésnapján rendezték a véres gladiátorviadalokat I és állatjeleneteket, nagyszámú közön- I ség előtt. Ami a halálra ítélteknek mér• hetetlen szenvedést jelentett, az őrjöngő, vérszomjas 'tömegek gyönyörűsé' gére vált. A tudósítások szerint Perpe- I tua, Felicitas és a többi keresztyén test■ vér derűsen vonult be a küzdőtérre, mintha a mennybe mennének, „ragyo' gó arccal, mintha a nagy öröm és nem I _________________________________ Mo zaikpadló a két vértanúról a félelem miatt reszkettek volna". Az arénában aztán fegyveres gladiátorok és kiéheztetett vadállatok rontottak rájuk: vadkanok, leopárdok, medvék és vadtehenek. Szívszorító jelenet volt, amint a felöklelt Felicitast Perpetua segítette talpra állni. Úrnő és rabszolga egymást támogatta a vérrel és verítékkel öntözött porondon! Ezután azonban Perpetua bukott fel: egy rárohanó állattól hanyatt esett. Jelleme tisztaságáról és finomságáról árulkodik az a jelenet, hogy amint észrevette oldalt félrecsúszott ruháját, takaróként combjára húzta azt, mert „a szeméremmel törődött inkább, mint a fájdalommal". Hogy a foglyokat még jobban megalázzák, levetkőztették őket, s egy nagy hálót dobtak rájuk. A két asszony megcsókolta egymást, hogy vértanúságukat a béke ünnepeként végézzék be. Perpetuának még arra is volt ereje, hogy a jelenlevő keresztyén testvéreket így biztassa: „Álljatok meg a hitben, egymást mindannyian szeressétek, meg ne botránkozzatok szenvedéseinken!” A gladiátorok kardja mindkettőjük fiatal életét kioltotta. Felkoncolt testük ott hevert a fűrészporos aréna közepén. Hősi halálukkal nemcsak Jézus sorsában osztoztak, de másoknak erőt és példát is adtak. Nemcsak Karthágóban. Egy úrnő és egy rabszolgalány. Két törékeny asszony, fegyveresekkel és vadállatokkal szemben. Védtelenek és kiszolgáltatottak. Saját életüknél fontosabb volt számukra Jézus Krisztus ügye. Emlékezzünk rájuk. Fabiny Tamás ____________________________I Zakariás nem sokkal a babiloni fogság után szólította meg kortársait a következő szavakkal: „Ne legyetek olyanok, mint elődeitek...!” Kockázatos dolog, ha egy nemzedéket megfosztanak péjdaképeitől. Az „atyák” példája nélkülözhetetlen. Igazi értékek semmisülnek meg, ha az utódok félretolják az elődöket. Zakariás mégis erre biztat, mert úgy látja, hogy a régiek magatartása veszedelmes utakra csábítja népét. Ebben a dologban nagyon kell vigyázni, mert a rossz példa erősebben vonz, mint a'jó. Az emberiség és az egyház történelmének több korszakában vehetjük észre ennek végzetes következményeit. Az „atyák” magatartásából mi az aminek nem szabad megismétlődnie az „utódokéban”? Az elődök nehéz történelmi helyzetben éltek és st végsőkig kitartottak. Súlyos harcokat vívtak, csak a túlerő csavarta ki kezükből a fegyvert. Közülük sokan úgy haltak meg, hogy utolsó szavuk Isten nevének segítségülhívása volt. Az „elődök” az a nemzedék volt, amelyet rabszíjra fűzve hurcoltak el otthonából, és amelyből sokan mégis hűségesek maradtak Istenükhöz. Hősök voltak. Mi az bennük mégis, amiben utódaik nem követhetik őket? A taníthatatlanságuk. Az, hogy félvállról vették az Isten szava iránti engedelmességet. Nem hallgattak prófétáik intéseire. A maguk indulataira, szívére és vágyaira figyeltek. Gonosszá lettek utaik, mert Isten ellenére választottak maguknak utakat. Ragaszkodtak ahhoz, amit fel kellett volna adniuk, amitől meg kellett volna válniuk. Félremagyarázták - akarattal és tudatosan - azt az üzenetet, amely megalázkodásra, bűneik elismerésére, megtérésre szólította őket. Isten népének minden korban kísértése, hogy ne figyeljen oda az igére, hogy rosszul értelmezze és félremagyarázza azt, • hogy taníthatatlan legyen. Ez a kísértés tőlünk sem idegen. Életfontosságú tisztázni, tetten érni magunkban azokat az indulatokat, amelyek taníthatatlanná tehetnek minket. Nem lehet az ige felé nyitott, tehát „tanítható” olyasvalaki, aki saját igazságában bizakodik. Hányán pusztultak el önigazságuk csapdájában! Emlékezzünk az írástudókra és a farizeusokra, akiket még Jézus sem tudott megmenteni azért, mert nem tudták elfogadni azt a szeretetet, amelybe a vámszedők és a bűnösök is beletartoztak. Az evangéliumokat olvasva lépten-nyomon elénk kerül ezeknek az embereknek a tanít- hatatlansága. Mennyi fájdalom van emiatt János bizonyság- tételében: „Ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne.” (12,37) Taníthatatlan az az ember is, aki ítélkező hajlamainak ad ‘teret gondolkodásában és magatartásában. Minden energiáját mások figyelése emészti. így nem marad ereje arra, hogy szembenézzen önmagával. Hajlama arra is kényszeríti, hogy szünet nélküli öncsalásban éljen: csak olyanokat marasztalhat el, akik elesettebbek, gyengébbek, kevesebbek nála. A velük való összehasonlításban mindig az ő javára billen a mérleg nyelve. A következmény, hogy képtelenné válik saját maga józan megítélésére. Ezért nem tud eljutni sem a bűnbánatig, sem a bűnbocsánatig. Menthetetlenné válik. Mindkét magatartás Jézus kezét köti meg. O csak azokon tud segíteni, akik fel-, és elismerik segítségre-szorultságukat. Csak az ilyen emberek nyílnak meg az igében közeledő Jézus számára. Csak az tanítható, aki nem reménykedik semmi és senki másban, egyedül Jézusban. Bohus Imre IMÁDKOZZUNK Istenem! Szabadíts ki önigazságom rabságából. Tarts távol a tanítha- tatlanság veszedelmétől. Ismertess meg igazi önmagámmal, hogy Hozzád térve egyedül Benned reménykedjem. Ámen „írok nektek, ifjak... BESZÁMOLÓ EGY „MÁS” IFJÚSÁGI KONFERENCIÁRÓL A világ számos országában szétszórva, sokan élnek magyarok. Ha létezne olyan térkép, amelyen minden magyarnak megfelelne valamilyen jel, amelyek állandóan követnék a térképen gazdájuk helyzetét, akkor március 26-27-én érdekes mozgásra lehetett volna figyelmes egy külső szemlélő. Körülbelül 100 apró pontocska feltartóztathatatlanul igyekezett volna egy kis német falucska felé. Nagyító (és nem bonckés) alá téve figyeljük meg, mi is történt ott?! Frankenstein, egy alig 500 lelkes kis falu a Rajna és a Saar-vidék között, a Pfalzwald nevű hegységben. Szűk, kanyargós völgyben húzódik meg a település kis templomával és középkori várromjával. Itt, ennek a falunak egy ifjúsági üdülőjében rendezték meg idén 29. alkalommal az Európai Magyarok Evangéliumi Ifjúsági Konferenciáját. Ezen az alkalmon vehettem részt másodmagammal Isten kegyelméből, if). Ferenczy Zoltán, a nürnbergi és a regensburgi magyar ev. gyülekezetek lelkészének segítségével. (Az ifjúsági szót nem kell szigorúan venni, 7-70 évesig minden korosztály jelen volt.) Idén először vált valóra, hogy erre, a minden évben Nagyhéten megrendezésre kerülő konferenciára Magyarországról is utazott valaki. A mostani fő téma „A teremtett világ és az ember” volt. Amikpr ezt megtudtam, úgy éreztem, hogy ez inkább egy természetvédelmi gyűlésnek, mintsem egy keresztyén konferenciának lehetne a témája. Aztán elég volt egy-két nap ahhoz, hogy rájöjjek arra, micsoda fantasztikus az ember felelőssége ezen a téren, és hogy mint gondolkodó keresztyénnek, igenis küldetésem van a felé a világ felé, melyről az Isten ezt mondta: „íme, minden igen jó!” Úgy érzem, nem sok értelme lenne részletesen leírni a teljes heti programot, hiszen mindenki, aki járt már valamilyen konferencián, az annak tematikáját nagyjából el tudja képzelni. Tartott előadást fizikus-filozófus, orvos, teológus és kémikus, mindannyian a saját szemszögükből közelítve meg a fő kérdést: mi a kozmosz és az élet csodája, mi az ember megbízatása, mi az élet és a környezet, illetve a technika viszonya. Volt házi hangverseny és előadás Haydn: Teremtés c. oratóriumáról. Volt irodalmi est Madách: Az ember tragédiája c. színművének az „Úr közelében” játszódó színei hangjá- tékszerű előadásával és volt kirándulás Wormsba. És ezeken kívül még sok minden: bibliatanulmányok, áhítatok, csoportos beszélgetések stb. Mégis, mindez csak része volt az egésznek. Még két fontos tényezőről kell szólnom, melyek számomra ugyanúgy hozzá tartoznak a héthez, mint bármely programpont. Bár a fő téma nem tartozik szorosan a legalapvetőbb hitbeli kérdések közé, mégis a háttérben, gyakran kimondatlanul, sokszor csak személyes beszélgetések alatt köztünk volt, áthatotta a levegőt, hogy Nagyhét van, hogy Nagypéntek és Húsvét felé haladunk. Az egész hetet átitatta Krisztus halálának és feltámadásának ünneplésére való készülés. A közös nyelvhez, kultúrához és nemzethez való tartozás mellett ez a várakozás kötött minket össze, kovácsolt egybe. Olyannyira domináns volt ez, hogy számomra a hét lelkiekben leggazdagabb eseménye a nagypénteki úrvacsorái istentisztelet volt, melyet a kis falu kis templomában tartottunk. A helyi gyülekezet szokása szerint járultunk az Úr terített asztalához együtt, magyarok, a világ 10 országából. Hogy ez valójában mit jelent, azt csak az érti meg igazán, aki saját maga élt már meg hasonlót. A másik, számomra nagyon fontos értéket maga a társaság, a közösség jelentette. Addig, míg szinte senkit nem ismertem, szörnyen furcsa volt, hogy jön egy srác például Brazíliából és ismer olyan magyar népdalt, amit én nem. Nehezen feldolgozható volt az is, hogy ennyi ember rengeteg országból összejön, és mind beszéli az én anyanyelvemet. Miért kell ennek így lennie? És ha már egyszer így van, miért csak 22 évesen nézhet ezzel szembe az ember? Aztán rájöttem, hogy minden ilyen kérdés csak tévútra vezet és nem engedi azt meglátni, hogy mindennek ellenére egy kultúra, egy nép, egy nyáj vagyunk. Megható érzés, mikor egy svédországi ember, Pilinszky, Krisztusról írott gondolatait idézi, magyarul. Nehéz vállalkozás lenne a hét bennem lecsapódott minden gondolatát, az összes eseményt és érzést, a problémákat és azok feloldását egy mondatban összefoglalni. Mégis, én ezt így fogalmaznám: Istennek a minden ember üdvösségét munkáló szándékát, és a vele és benne létrejövő közösséget nem szüntetheti meg és nem rombolhatja szét semmilyen földrajzi távolság, vagy országhatár. Nekünk pedig feladatunk, hogy ezt munkáljuk és teljes erőnkkel törekedjünk rá. Azért pedig, hogy erre lehetőségünk is adódik, Istennek legyen hála! ifj. Zászkaliczky Pál Egyházkerületi ifjúsági nap Békéscsabán „Menj tovább az úton örömmel! ” Csak a több ezer embert befogadó Nagytemplom szomszédsága miatt hívják Kistemplomnak Békéscsabának azt a gyöngyszemét, ahol a gondosan előkészített keresztyén ifjúsági nap zajlik. A vastag falak között máskor az ősi Tranoscius dallamait éneklik - most gitár, fuvola, trombita és elektromos orgona hangjai fonódnak össze szép muzsikává. A bemelegítő énekek alatt rajokban érkeznek a résztvevők: látszik, egy-egy gyülekezet ifjúsági képviselői ők. A bejáratnál erre az alkalomra nyomtatott rajzos éneklapokat és ruhára ragasztható emblémákat osztanak, utóbbiak névkártyául is szolgálnak. A gyenesi konferenciákról vagy más táborokból jól ismert énekek mellett újakat is tanít a két zenei vezető, Győri Gábor és Lupták György. És még mindig jönnek újabbak! Nyíregyházáról tizenegy gépkocsival vágtak neki a nem is rövid útnak, Kiskőrösről, Kecskemétről egy bérelt busszal érkeznek. Régi ismerősök örömmel köszöntik egymást, mások még elfogódottan nézelődnek körbe. Pünkösd szombatja, május 21-e van, mindannyian sokat várunk ettől a naptól, amelyet Fülöp és az etióp kincstárnok történetének jegyében (Apostolok cselekedetei, 8. rész) kívánunk eltölteni. Bakay Péter helyi segédlelkész tartja a nyitó áhítatot: „Kelj fel, indulj el!”, hangzik a mozgósító szó. Ezután fel- bolydult méhkashoz hasonlít a templom: az ismerkedés keretében ki-ki körbejár, hogy minél több gyülekezet fiataljával váltson néhány szót. A bemutatkozás során 24 gyülekezet képviselői lépnek sorra a mikrofonhoz! Újabb énekek után Szabó Lajos tart előadást a történet „Érted is, amit olvasol?” kérdéséből kiindulva. Nem is előadás ez, hanem személyes hangú vallomás arról, mit jelent számára a Biblia, és hogyan segíthetjük egymást annak megértésében. Ebéd után a résztvevők átmennek a Nagytemplomba, amelyet a házigazda Táborszky László esperes mutat be. A gyönyörűen rendbehozott templomot betölti az orgona zúgása. Ebédről a csabai gyülekezet asszonyai gondoskodnak : a terem asztalai csak úgy roskadoznak a finomságoktól. A délután a Nyílt tér című fórummal kezdődik, amikor sokan mutatnak be egy-egy új éneket, zeneszámot, mondanak verset. A csendesnapot átfogó bibliai történet „Ha hiszel, akkor lehetséges” mondatából kiindulva Szeverényi János tart bizonyságtételt: mit jelent a hit egy mai fiatal életében. Csoportmunkára, bibliakörökre az egyházi épületek legkülönbözőbb zugaiba vonulnak a résztvevők, korosztályok szerint. Jó lenne még folytatni ezeket a beszélgetéseket, de az ének már a záró istentiszteletre hív. Itt Fabiny Tamás prédikál a történet befejezéséről : „tovább - örömmel”. Felejthetetlen az úrvacsora. A mintegy négyszáz fiatal sorra az oltár köré térdel: az arcokon átszellemültség, a szívekben ujjongás. Többen a sírással küszködnek, egy farmerdzsekis huszonéves fiú nem is tartja vissza köny- nyeit: fejét tenyerébe temetve zokog. Legvégül pedig egymás kezét fogva, végtelennek ,tűnő láncként kígyózunk keresztül-kasul a templomon, padsorok között botladozva. Közben szólnak a hangszerek, harsog az ének: „Menj tovább az úton örömmel!” Pünkösd szombatja, Békéscsaba. Fülöp és az etióp főember a gázai úton. A Bibliának ez a rendhagyó, kétszemélyes, lélektől lélekig Jiatoló pünkösdje megelevenedett. Adja Isten, hogy ne legyenek néptelenek a gázai utak, ne legyenek néptelenek templomok és gyülekezetek, hanem a Lélek vezessen sokakat hitre! Elevenedjenek meg gyülekezeteink, ébredjen ifjúságunk - a pünkösdi Lélek által. F. T. Foto^&gák Kocsis Pél
